Muskóczi
helyét keresi a nagyvilágban.
Már
gyermekként kikívánkozott belőlem az íráshoz való kényszer.
Nem
a tehetségből fakadóan, hanem a történet megírásával járó
izgalomból.
Ha
elolvastam egy mesét, rögtön folytatni akartam. Sőt, ha nem
tetszett egy mese vége, átírtam. Elkallódtak azok az írásaim.
Valószínű annyira gyermetegek voltak, hogy apám nem tartotta
érdemesnek megtartani őket.
Apám
egy művelt és tanult ember volt. Nyomába nem léphettem. De nem is
volt célom. Ő egy más világról beszélt, ami a mi világunkban
még mesének is hihetetlen volt. Hogy jó volt az iskola, szerettek
járni, jók voltak a tanárok, s ilyenek. Az én időmben nem tudom,
hogy jók voltak e a tanárok, de nekem nem volt jó az iskola és
nem szerettem járni. Valószínű egy barbárabb ősöm genetikai
képlete csöppent az enyémbe.
Nagyon
szeretett minket, gyermekeit apánk, és e miatti aggodalmában elég
sokszor felhozta szégyenszemre gyenge ismeret és tudás vágyunkat.
Sosem
felejtem el, egyszer azt mondta, hogy tiszta szégyen, nem tudok még
talán kétszáz magyar szót se. Hallgattam nagyokat, mert igaza
volt. És talán ma is hallgatnék.
Szóval,
nem a tehetség, nem a magyar nyelv és irodalom iránti vonzalom
vagy tehetség íratja velem a napi két három oldalamat, hanem
valami belső, megmagyarázhatatlan kényszer.
Erre
a kényszerre rátesz egy lapáttal az is, hogy nem találok olyan
irodalmat, ami lenyűgözne engem. Ja persze, olvashatnám Passuthot.
De nem olvasom. Untat. Az nekem már magas, ezt belátom.
Én
a minden napos történések megfigyelője vagyok. Szeretem a kézzel
fogható, tanulságos történeteket. Akkor is, ha azok a
sztereotípia határaiban íródnak.
Emlékszem
mekkora csalódás volt nekem a „Réztábla a kapu alatt”. Mert
ugye, a kamaszkorból kifele, katonaságon túl, a Jókai, Móricz és
Mikszáth iskolán nevelkedve, proletár köreinkben illett az angol
besztszellereseket olvasni. Így, hajtva a kor és szűk társadalmi
miliőm divatjától, elolvastam pár angol írótól is ezt azt. Hát
mit mondjak? Kiábrándító volt. Sosem hittem volna, hogy annyira
kicsinyes és fantáziátlan is lehet egy angol író. Gyakorlatilag
osztották a semmit. Legalábbis az addig olvasott magyar írókhoz
képest, a Thomas Hardy, meg a A.J.Cronin, kismiskák. Mika Waltari,
a finn író, na az tetszett. Nagyon szép történeteket tudott
írni. A Hemingway az kifejezetten nem tetszett. Aztán mikor nézem
ezt a Harry Potteres irodalomfélét és hogy mekkora filmipar lett
belőle, nem tudom eldönteni, hogy futurisztikus avagy apokaliptikus
jelenség tanúja vagyok?
Tehát,
ha Kós Károlyt olvasok, vagy bármi mást, ami lenyűgöz, kell egy
pár nap, amíg újra elkezdem leírni gondolataimat. Mélyen
meghajolok szégyenemben és kussolok. De aztán ha elém jönnek
ezek a gyűrűk uraságok, hirtelen fellángol bennem az írhatnék,
hisz ma már senki nem ír valós, kézzel fogható történetet!
Így
született meg a karikatúráimon keresztül a Muskóczi történetei
elgondolás. Mert egy adott percen azt láttam rajzaimon, hogy
beszélni akarnak, elmondani egy egy történetet a naiv, cinikus,
esetlen megjelenésük révén.
S
akkor miért ne?
Nézegetem
a gyermek, illetve ifjúsági kortárs irodalom kiadványait, és
valahogy úgy érzem magam, mint az a cipős menedzser, ki elmegy
Afrikába és felfedezi, hogy ott mennyi cipőt el lehetne adni, hisz
ott mindenki mezítláb jár!
Hogy
nincs, és kéne. És nekem itt vannak a begyemben, a torkomon, a
kezeimben a korszak alkotó történeteim, amikhez képest a Harry
Potterek zérók.
A
Harry Potterizmus az entertainment legnagyobb kamuja. Igaz, hogy csak
a filmeken keresztül ismerem, mert a fiam révén mindegyiket
láttam, de nekem az pont elég, hogy tudjam miről szól. Az ember
csak tátott szájjal nézi a vizuális effekteket, de még annyi
elégtétel sem ingerelődik a nézőben, mint mikor Jason Statham
jól el agyabugyál néhány gonoszt.
A
harrypotterizmus melegágya a majdani szektásodásnak. Mint a
Mikulás. Hadd higgyen a gyermek valami jó és szépben, amíg
kicsi, mert aztán ha megnő a realitás úgyis felébreszti. De
minek hitegetni a kölyköket? Hogy fejlődjön a fantázia világuk?
Miért, ha a fiúk faragnak, a lányok meg hímeznek, attól a
fantázia világuk szegény maradna?
A
gyermek butítás és a veszedelemtől való mű megóvása
tulajdonképpen a modern kor nevelési csődje, rá kell vére
mutatnunk a sebre, hogy a szülők annyira el vannak kábítva a
színadta világtól, hogy unják a gyerekkel való foglalkozást. Unják, mert nem is tudják hogyan kell. Én sem tudtam. Ez az
igazság. És lassan már senki nem tudja, így jelennek meg ezek a
„szakmai” berkek. Ahol pszichológiailag felépítik a modern
gyermeknevelést. Ennek eredménye a harrypotterista gyűrűkurazása,
ami aztán folytatódik a trónok harcában. Egy olyan világképet
vetítve ki, mely tele van természetes intrikával, gyűlölettel,
mohósággal és ennek megoldása a varázslat, illetve a gyilok. És
természetesen sosem derül ki, hogy mégis, ki és miből él?
Minden csak úgy van.
Tehát
nincs ami alázatra és elcsendesedésre serkentene engem, így
kikívánkoznak belőlem a Muskóczi projektek.
Ez
már úgy megérett bennem, mint egy munka, egy székjavítás, hogy
mindenképpen meg kell csináljam.
Hogyan
tovább? A megírása után, kivel, mivel adatom ki? Egyáltalán
lesz e kiadó, kit érdekel majd? Ebből a szempontból nagyon
szkeptikus vagyok, de valószínű elkezdek majd húzogatni szálakat
itt a dévai Corvin kiadónál, ők tudtommal foglalkoznak gyermek
irodalom terjesztésével is. Ha nem más, a kiadás költségeit én
fogom állni, viszont akkor felmerülnek bennem komoly kételyek.
Ezekről majd talán máskor írok bővebben.
A
fiamnak tetszik a Muskóczi projekt, nagyon biztat. Elolvasott vagy
két történetemet és azt mondta eszméletlen jók. Hogy most csak
megveregette ősének a hiú vállát, ki tudja, de akkor nagyon jól
csinálta, mert elhittem. Igaz, hogy nagyon akartam is hinni.
Sőt,
ötletekkel állt elő a fiam, hogy csináljak kontot a Patreon
oldalon, és számomra meglepő részletességgel felvázolta a
lehetőségeket, hogy miféle támogatásokat lehet kieszközölni,
és hogy ne kéregetés legyen, milyen juttatásokat, milyen
elkötelezettségeket bevállalni fejükben, legyen szó egy eurós
támogatásról, három, öt, tíz vagy akár ezer is. Hogy ne nézzem
a Patreont mint egy kéregetős felület, hanem egy reklám
felületként, illetve piac kutatásként kezeljem.
Szóval
elgondolkodtam. Létre is hoztam egy fiókot a Patreon oldalon, de
még egyelőre morális harc dúl bennem, hisz egész életemben az
elvégzett munka béréért dolgoztam, sosem vártam el
könyöradományt meg ilyenek, sosem folyamodtam olyan kölcsönért,
amit előbb vagy utóbb nem tudtam kamatostól megadni.
Viszont
az a gondolat, hogy esetleg (mondom: esetleg) lenne egy valamilyen
megélhetésbarát jövedelmem mondjuk egy ilyen Patreonos cuccon
keresztül, hogy akkor mihez is tudnék kezdeni ezzel a kispolgári
„Mugoart” pszeudointelektuális tevékenység csoportommal, mely
átfogná az asztalos tanítás, az írás, a rajz, a dizájn, a
hangstúdió próbálkozásait?
Mert
hogy öregedő csontjaim egyértelműen ropognak, a fizikai munkára
egyre kevésbé vagyok lelkes, ezek a gondolatok egyre erősödnek
bennem és eléggé kikívánkoznak.
És
itt van az a rész, hogy reggelizem és lemegyek a műhelybe a napi
öt órámat ledolgozni és közben ezeken agyalok.
Hajrá, várjuk Muskóczi kalandjait!
VálaszTörlésEz csúcs! A kölök nem véletlen veregeti a válladat!
VálaszTörlés