Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Nyugovóra tért nép

Összegyűlt némi szivarfa anyag, nehezen gyűl, mert inkább ajtó-ablak gyártáskor jön elő a szivaranyag. A falcokból kiesnek a 11x22 mm-es profilú lécek, azoknak kb felével nincs mit kezdeni, ezeket összeragasztom s így lesz belőle a szivarlap. Azaz egy elszívott ciginyi idő alatt összeragasztott falapocska. Én fában gondolkodok, így a fában keresem üdvözülésem.
A napi kötelező olvasmány programomban, ilyen szivarolvasmányféle, mert rendszeresen keresem az üres időket, hogy tartalommal töltsem ki, elkövetkezett Adynak az ideje. Mert mondtam magamban: egy Ady verset akartak lenyomni torkomon az iskolában s elég volt nekem egy életre Ady. Hogy legyőzzem előítéleteimet s ebben a mindennapos szivarprogramba, amit ezennel nem ragasztás végett cselekszem, hanem majdnem irodai munka gyanánt, hisz ülve végzem, kerüljön bele egy Ady, valahogy betűről betüre, szóról szóra kibírom, okoskodtam magamban. Találomra levettem egy kis Ady könyvecskét, mert ugye a méret is számít. Nagy csudámra nem verses kötet volt, hanem Ady novellás gyűjteménye. Lám ily kíméletes amaz fennvaló a buta, gyarló asztalosaival. S hát olvasom le nem tehető módon, immár több “sedinca”, azaz ülés alkalmával és önkéntelen a sors jut eszembe, hogy azért a sors mennyire kísérti az embert. Mert úgy fest mintha Adynak fő problémája a papok és az urak meg a nyimnyám népek voltak. És olyan megvilágításban, mint én is látom. Hogy véletlenszerűen mekkora az esélye valakinek leszedni egy Ady kötetet és nem verset olvasni belőle, nem tudom, de hogy esetemben ez sem véletlen, az biztos.
Mert sokat gondolkodom én a véletlenek felett, hogy akkor én most keresem a bajt, vagy valahogy mindig rám talál? Valahogy mindig történik valami, hogy ne legyen se így, de se úgy, nem enged a sors se lecsúszni, de sem felemelkedni. “Boloboc”-ban, azaz vízmértékben tartja valami vagy valaki életemet. Nehezen hinném, hogy egy emberi élet azért tiszta véletlen, random módon történik, esetemben is mintha rózsafüzért pörgetne az élet velem. Valószínű a random életű embereknél van ez a hirtelen felfelé ívelés, a mérhetetlen gazdagság, siker, aztán a mélybe zuhanás, ami nálam igaz nincs, viszont én volnék az unalmas, hétköznapi ember, akivel sosem történik semmi izgalmas.
Igaz ami igaz, nem lelkesedek fejetlenül. Viszont a fejesség sem vezet sehova. Apró örömök töltik ki életemet. Például úgy néz ki három helyen is gyökeret eresztett a hóvirághagyma, annyi év kísérlet után. Úgy néz ki kertemben honosodik a hóvirág és nagyon megtisztelve érzem magam a természet által. Ilyenek az én kicsapongó örömeim.

Kapkod a világ, mintha lemaradna valamiről. Úgy viselkedik az ember, mintha minden rendben volna. Hajt a még több pixelért. Mintha a nagyobb felbontású kép tisztábbat mutatna...de miről is? Mert az emberi lélekről nincs pixelben kimutatható kép.
Kevesen vagyunk, fogyunk, egyre több négyzetméter jut minden táplált sápadt emberre, úgy néz ki lassan elönt minket, vízaházban kultúrájú embereket a barbárság, mégis a részletkérdéseket firtatjuk, nem a lényeget.
Még mindig szociális különbségek szerint osztályozzuk magunkat, az iskolában a lurkók még mindig a fiam dagadtságával foglalkoznak, ami ugye utal a szüleik által vizionált világképre, mert honnan szedjék az ilyesmit, ha nem otthonról, a házi bibliából? Noha már nem titok, hogy az előhad elözönli Európát és nemcsak kultúránk, isteneink szívják meg lassan, hanem úgy fest a dolog, hogy hamarosan minden három sápadt seggre jutni fog kilenc csokis túró rudi. Nem arról beszélünk, hogy miként rendezzük át immun rendszerünket, miként őrizzünk meg minden talpalatnyi földet magunknak, hogy minden árva sajátunkat felkaroljunk, nem számít, hogy sovány, dagadt, félhülye, mert eljön az idő, hogy egy félkelekótya is többet ér sápadtan mint egy okos, életerős fekete vagy sárga vagy mittommi.
Minden megmentett négyzetméter, szerszám, tudás, barátság, önállóság számítani fog.
De nem ezekről beszélünk, nem ebben cselekszünk, hanem álmélkodunk, hogy nahát. Milyen idők jönnek? Olyanok, amiket hagyunk. Olyan világ lesz, amilyet építünk.
Ez a hagyományos versus liberális vitakör a tévútra vezető, figyelmet elterelő indukált akció, hogy a semmivel foglalkozzunk jó sokáig, míg tereinket betöltik az űzött vadak. Nem kell feladni sem hagyományt, szabadságunkról se kell lemondani, a kettő nincs ellentétben egymással, csak a politikusok fejében, semmi sem gátol meg bennünket abban, hogy közös érdekű gazdasági világot építsünk.
Hacsak Adyt idézve nem e ez a mi gondunk, ami úgy fest, százvalamennyi év után csöppet sem változott:
És Tar Pista, Nyomorék Tar Pista tudta, hogy őt sohase fogja leány ajaka csókolni. És Tar Pista volt mégis az egyetlen legény, kinek ökölbe szorult a keze, ha ősszel vadászni jöttek az urak s este besorakoztatták a kastélyba a leányokat. Összeszorult a keze s egy este így beszélt a legényekhez:
- Hát ti magyar legények vagytok? A ti rózsáitok és mátkáitok a nagyurak prédája?
A legények kedvetlenül dohogtak. Nagyon haragudtak a nyomorékra s különös keserűséggel elmentek aludni. “
Talán annyi változott, hogy Nyomorék Tar Pisták is keserűen nyugovóra tértek...