Összegyűlt némi
szivarfa anyag, nehezen gyűl, mert inkább ajtó-ablak gyártáskor
jön elő a szivaranyag. A falcokból kiesnek a 11x22 mm-es profilú
lécek, azoknak kb felével nincs mit kezdeni, ezeket összeragasztom
s így lesz belőle a szivarlap. Azaz egy elszívott ciginyi idő
alatt összeragasztott falapocska. Én fában gondolkodok, így a
fában keresem üdvözülésem.
A napi kötelező
olvasmány programomban, ilyen szivarolvasmányféle, mert rendszeresen
keresem az üres időket, hogy tartalommal töltsem ki, elkövetkezett
Adynak az ideje. Mert mondtam magamban: egy Ady verset akartak
lenyomni torkomon az iskolában s elég volt nekem egy életre Ady.
Hogy legyőzzem előítéleteimet s ebben a mindennapos
szivarprogramba, amit ezennel nem ragasztás végett cselekszem,
hanem majdnem irodai munka gyanánt, hisz ülve végzem, kerüljön
bele egy Ady, valahogy betűről betüre, szóról szóra kibírom,
okoskodtam magamban. Találomra levettem egy kis Ady könyvecskét,
mert ugye a méret is számít. Nagy csudámra nem verses kötet
volt, hanem Ady novellás gyűjteménye. Lám ily kíméletes amaz
fennvaló a buta, gyarló asztalosaival. S hát olvasom le nem tehető
módon, immár több “sedinca”, azaz ülés alkalmával és
önkéntelen a sors jut eszembe, hogy azért a sors mennyire kísérti
az embert. Mert úgy fest mintha Adynak fő problémája a papok és az urak meg a nyimnyám népek
voltak. És olyan megvilágításban, mint én is látom. Hogy
véletlenszerűen mekkora az esélye valakinek leszedni egy Ady
kötetet és nem verset olvasni belőle, nem tudom, de hogy esetemben
ez sem véletlen, az biztos.
Mert sokat gondolkodom én
a véletlenek felett, hogy akkor én most keresem a bajt, vagy
valahogy mindig rám talál? Valahogy mindig történik valami, hogy
ne legyen se így, de se úgy, nem enged a sors se lecsúszni, de sem
felemelkedni. “Boloboc”-ban, azaz vízmértékben tartja valami
vagy valaki életemet. Nehezen hinném, hogy egy emberi élet azért
tiszta véletlen, random módon történik, esetemben is mintha
rózsafüzért pörgetne az élet velem. Valószínű a random életű
embereknél van ez a hirtelen felfelé ívelés, a mérhetetlen
gazdagság, siker, aztán a mélybe zuhanás, ami nálam igaz nincs,
viszont én volnék az unalmas, hétköznapi ember, akivel sosem
történik semmi izgalmas.
Igaz ami igaz, nem
lelkesedek fejetlenül. Viszont a fejesség sem vezet sehova. Apró örömök töltik ki életemet. Például úgy néz ki három helyen is gyökeret eresztett a hóvirághagyma, annyi év kísérlet után. Úgy néz ki kertemben honosodik a hóvirág és nagyon megtisztelve érzem magam a természet által. Ilyenek az én kicsapongó örömeim.
Kapkod a világ, mintha
lemaradna valamiről. Úgy viselkedik az ember, mintha minden rendben
volna. Hajt a még több pixelért. Mintha a nagyobb felbontású kép
tisztábbat mutatna...de miről is? Mert az emberi lélekről nincs
pixelben kimutatható kép.
Kevesen vagyunk, fogyunk,
egyre több négyzetméter jut minden táplált sápadt emberre, úgy
néz ki lassan elönt minket, vízaházban kultúrájú embereket a
barbárság, mégis a részletkérdéseket firtatjuk, nem a lényeget.
Még mindig szociális
különbségek szerint osztályozzuk magunkat, az iskolában a lurkók
még mindig a fiam dagadtságával foglalkoznak, ami ugye utal a
szüleik által vizionált világképre, mert honnan szedjék az
ilyesmit, ha nem otthonról, a házi bibliából? Noha már nem
titok, hogy az előhad elözönli Európát és nemcsak kultúránk,
isteneink szívják meg lassan, hanem úgy fest a dolog, hogy
hamarosan minden három sápadt seggre jutni fog kilenc csokis túró
rudi. Nem arról beszélünk, hogy miként rendezzük át immun
rendszerünket, miként őrizzünk meg minden talpalatnyi földet
magunknak, hogy minden árva sajátunkat felkaroljunk, nem számít,
hogy sovány, dagadt, félhülye, mert eljön az idő, hogy egy
félkelekótya is többet ér sápadtan mint egy okos, életerős
fekete vagy sárga vagy mittommi.
Minden megmentett
négyzetméter, szerszám, tudás, barátság, önállóság
számítani fog.
De nem ezekről beszélünk,
nem ebben cselekszünk, hanem álmélkodunk, hogy nahát. Milyen idők
jönnek? Olyanok, amiket hagyunk. Olyan világ lesz, amilyet építünk.
Ez a hagyományos versus
liberális vitakör a tévútra vezető, figyelmet elterelő indukált
akció, hogy a semmivel foglalkozzunk jó sokáig, míg tereinket
betöltik az űzött vadak. Nem kell feladni sem hagyományt,
szabadságunkról se kell lemondani, a kettő nincs ellentétben
egymással, csak a politikusok fejében, semmi sem gátol meg
bennünket abban, hogy közös érdekű gazdasági világot építsünk.
Hacsak Adyt idézve nem e
ez a mi gondunk, ami úgy fest, százvalamennyi év után csöppet
sem változott:
“És Tar Pista, Nyomorék Tar Pista tudta, hogy
őt sohase fogja leány ajaka csókolni. És Tar Pista volt mégis az
egyetlen legény, kinek ökölbe szorult a keze, ha ősszel vadászni
jöttek az urak s este besorakoztatták a kastélyba a leányokat.
Összeszorult a keze s egy este így beszélt a legényekhez:
- Hát ti magyar legények vagytok?
A ti rózsáitok és mátkáitok a nagyurak prédája?
A legények kedvetlenül dohogtak.
Nagyon haragudtak a nyomorékra s különös keserűséggel elmentek
aludni. “
Talán annyi változott,
hogy Nyomorék Tar Pisták is keserűen nyugovóra tértek...