Primitívek

Ablakomból lesem a verebeket, kiknek fűzfám közvetítő védelmet biztosít az épület és letarolt mezőhatár közt, amint földről apró fűzfa ágacskákat válogatnak. A szeles napok jól megborzolták a fűzfámat, rengeteg alapanyagot rázott ki magából. Láttam magam előtt, mintha az égből potyogtatott deszkákat gyűjtenék karjaimba és abból fészket építenék. Szakértelemmel forgatják az ágacskákat a madarak, csak azt veszik fel, amely bizonyára valamilyen elgondolás szerint megfelelő. A létesülendő fészekhez.
Tetszik nekem. Leskelődésemben meg se moccanok, ne zavarjam meg se őket, se a látványt.
Elrepült egy öl ággal a veréb, tekintetem a messzi dombra tévedt, ahonnan már két éve hallom a nehéz gépek vicsorgását: autópályát építenek. Most vettem észre, hogy a fél dombot letarolták. Eddig ott zöld erdő volt, most csak az évmilliók gyűrűi látszanak. Hogy nem vettem eddig észre? Hogy is venném észre? Csak az orromig látok. Minden ami az orromon túl van nem látom. Nem értékelem, fel se foghatom. Talán ezért fuldoklom mindig kicsinyességemben, mert nem vagyok képes perspektívában látni. Megérteni a messze dolgait.
Bánkódtam, hogy letarolták a mezőhatár fáit, bokrait. De azok nem voltak az enyémek. Még így is meghagyták azt a pár alma, sosem termő szilva, és meggyfát, amit én ültettem ezelőtt tíz évvel. Tudhattam volna, hogy a senki földje egyszer valakié lesz és a fákkal együtt lesz az. Nagyvonalúan az új gazdája azt mondta nem bántja egyelőre a fáimat. De tövében mindegyiknek egy diófát ültetett. Ismerem ezt az istenes gondolatmenetet, hogy hallám melyik győz. Mert az úristen is verseny gyanánt teremtette a Világot, hogy az erősebb dicsőüljön. Primitív hajlamaimat nehezen fogtam vissza magamban, hogy sértettségemben ne magam vágjam ki azokat a fákat, mondván én hoztalak létre, én végzek veled. Nem volt szívem kivágni azokat. Azt mondtam száradjon a másik lelkén, ha kivágja őket. Arra nem gondoltam, hogy kegyetlenebb halált gondolt rájuk, diófával akarja kiirtatni őket.
De így van rendjén. Végül is. Minden ember szembesül előbb utóbb hóhérjával. Amíg azok megnőnek, élhet még pár dicsőséges évet az a néhány fa. Az én és a madarak gyönyörűségére.
Nézem az új tehenész fiút, kiről úgy tudtam magyar, de a zene után amit hallgat jó hangosan egész nap, egyértelműen román léleknek vallja magát. Igazi jó román csakis lagzi zenét hallgat egész nap. Habár ne hazudjak, nagy nagy ritkán felbődül egy egy pokolgép is. De szerintem az olyan mint amikor nálam is beakad a tű egy egy undok rap számba a lejátszó listán, melyet egyébként rég vadászok letörlés végett, de sosem találom. Szóval nézem az új tehenész fickót feleségével, állítólagos mostoha fiacskájával, és őszintén, mindennek ellenére csodálattal tölt el. Amióta kezeli a teheneket, soha egy marha bőgést nem hallok az istállóból. A volt cigány tehenesnél különösen vasárnap reggel egész délig bőgtek mintha nyúznák őket. Ennél semmi hang. Reggel mire kilépnék a házból, látom már új felületek vannak lekaszálva. Hihetetlen, hogy végre dolgát végző embert lát ilyen kis látótávolságban az ember manapság. Elnézem amint kis együgyűnek látszó felesége somfordál napközben ura után a csoszogó gyerekkel, kukoricát fejt, frissen mosott ruhát tereget, apró fát gyűjtöget.
Elgondolkodom, basszam, ezeknek hiába mondod, hogy európai unió, azt se tudnák mivel kéne enni, inni, és valami nekem azt súgja, hogy serdülő korukban se Jókai regényekkel tömték az agyukat, nem tudom mivel, de ezeknek nincs szükségük érteni a családi köteléket, meghittséget, ezek mindnenféle bölcsesség nélkül, primitíven élik azt.
Talán meg se tudnák fogalmazni mi az a szeretet, szerelem, de annál inkább élni tudják.
Látszik rajtuk az elemi öröm, amikor hétvégén az ajtó előtt sütik a miccset és isszák a sört.
Persze, a gender harcban, amikor most a nő meg és felvilágosult, lázad ez ellen. Hogy nem játékszer. Nem szexgép. Senkinek nem a szolgája, rabja.
Hát ha az egyiknek nem ártott a Jókai mert nem volt hogy, a másiknak meg hiába volt a Jókai, ha olvasta is, mert úgysem értett semmit abból. Az elvakult feministák olyanok mint én, nem látnak csak az orruk hosszáig, pedig elég magasan tartják, csak ők a verebeket sem látják. Valószínű az autópályára leselkednek, hogy mikor lesz az már kész.
Persze gonoszkodom itt primitív tőkével rendelkezve, mert nincs hogy ne mérlegeljem egyik vagy másik bölcsességének a hasznát, értelmét.
Az úgy van, ha az ember valamilyen ügynek az oldalán kötelezi el magát, könnyen az az ügy végezhet vele, mint az írva vagyon, hogy ki karddal harcol, kard által hal meg. Aki lélekkel, bűnbánattal, megértéssel, szeretettel harcol, az lélek, bűnbánat, megértés és szeretet által hal meg. Ezért járja az a népi mondás, hogy egy jótett se marad büntetlen, és minden elszalasztott szerelmeskedés számon lesz kérve.
Aztán azon túl, hogy Kiss Lajos magyar tanárom hatására, ki puszta megjelenésével inspirált, így vagy úgy megtanultam írni, olvasni, próbálom megérteni az idők jeleit, de őszintén be kell lássam, hogy kifolyt kezeimből a dolgok vezérfonala és nem értek semmit. Hogy mire bolondult meg úgy ez a világ, hogy szabadság címén képesek vagyunk öncsonkítókká válni és felszámolni mindazt ami eddig összetartani hivatott: a szeretetet, a szerelmet?
Mire is mondjam ma a fiamnak, hogy olvasson Jókait? Ha szépen beszél egy lánnyal, kicsúfolják, ha fiúval tárgyal szüneten, lebuzizzák? Miféle betegség szállta meg az emberiséget? Miféle hályog telepedett lelkére? Hova lett a finomság? A tisztelet? A gyengédség? A vágy? Elillant mint a kámfor.

Mit is akartam?
Ja igen, egy kávét itt meginni saját magammal.

És lőn.

Mugohall

Mugohall

Tulajdonképpen impulzus hatására álltam neki locsolás napján a gitár láda szereléshez.
Éppen csodálkoztam is magamon, hogy nekiállok. Gondoltam a dolgok elé megyek és megkérdem Áront van e cucca a közelgő koncertjére. Messen váltottunk néhány mondatot. Én bővebben, ő szűkebben. Rákérdezett arra a basszus kombóra. Esetleg arra szüksége lenne. A gitárládára értette. Igaz, stúdió szinten basszust is lehet rajta szólaltatni decens hangerőn.
Elég volt ez nekem ahhoz, hogy nekigyürkőzzek.
Vettem volt egy vásárhelyi gitárostól, Ivántól egy átalakított régi csöves erősítőt és három hangszórót. Szerintem olcsón. Nem a szuper profi kategória, de én mondok valamit erről. A cuccok attól profik -állítólag- hogy nagy hangerőn is jól szólnak. Olyan ez mint amikor kis embertől elvárják hogy nagyot ordítson. Biztos vannak egyéni esetek, amikor ez összejön, olyankor körülcsodálják a mukleszt és élvezik ahogy torkaszakadtából valóban nagyot ordít. Szerintem az átlagember is ha nagyobbacska is, de erőlködés nélkül nagyot tud ordítani, sőt, már csak a megemelt hangnem is eléggé hangos.
Ha az ember nagy hangerőre vágyik vegyen több nagy hangszórót és nagyobb erősítőt, azt majdnem alapjáratban használva egészen élvezetes. Sosem értettem minek kell egy cuccot lángba borítani.
Így fogtam én neki ennek a gitár kombónak, melyet elektromos gitárnak szántam, illetve alkalmilag basszusnak is. Megjegyzem saját használatra.

A ládát még a múlt nyáron eszkabáltam a stúdió monitorokkal együtt, melyeket azóta többen megmosolyogtak, de meghallgatására senki nem ajánlotta magát. Kár. A préselt lemez amiből csináltam a ládákat még a szocialista időkből visszamaradt ágyhátakból vágtam ki, melyeknek sűrűsége messze túlhaladja a mai lemezekét.
A csöves erősítő két előfok csövére árnyékoló házat eszkabáltam vékony alumínium fóliából, valami régi neon visszaverő lemezéből vágtam ki őket. Mást nem csináltam az erősítőn. Az én értékrendszeremben tökéletesen működik. Nem azért, hogy felvágjak, de fejem sokat volt fiatalságomban hangszórókba dugva, míg a gitárerősítőket eszkabáltam. És én mondom, szebb alapzaja mint a csöves erősítőknek nincs. Olyan mint egy szíves asszony szerelmes lehelete. Mély és tiszta.
Amit hiányolok az erősítőn, hogy nem tettek rá gain potmétert. Ami az erősítés mértéket változtatja a tiszta megszólalástól a torzításig. Gitár erősítőknél ez nagy erény pedig. De van erre más mód is, a gitárból le lehet húzni egy kicsit a jelet és feldobni a hangerőt az erősítőn, majdnem ugyanaz. Nem éppen, de ki lehet alkudni a jó hangzást.

Én meg vagyok vele elégedve tökéletesen. Szoktam mondani: nem ettől nem leszek egy Beatles. Elbőgtem magam egy kicsit a basszuson, élvezem. Bimm-bumm. Mennyi jó van ezen a világon, de nincs mindenre idő. Sajnos. De bitang jól szól.
Jött is Áron, valami bugifélét lenyomott a ládán a basszussal, nem mondott semmit. Csak annyit, hogy végül megoldotta a cucc kérdést. Kapott keverőt, ládát, mikrofont, megy rajta minden. Na az jó, mondtam, akkor erre nincs is szükség.
Persze én hülye fejemmel már ajánlani akartam, hogy felveszem élete első koncertjét, csináljunk egy cédét belőle. De nem alakult kommunikáció köztünk. Aztán a szavakban szűk adakozókkal szemben van nekem egy kis viszolygásom, mert az az érzésem, hogy szerzői jogokra tartják fent gondolataik megosztását, és isten őrizz attól hogy ily intim szférát meghágjak.

Voltam aztán a fent említett koncerten és valóban volt komplex hangosítás. Ez viszont eszembe juttatta azt az esetet, amikor egy cipőgyár kiküldött két ügynököt Afrikába cipőt eladni. Az egyik vissza sürgönyzött, hogy nem érdemes Afrikába cipőt vinni, mert senki nem hord cipőt. A másik is vissza sürgönyzött, hogy Afrikában senki nem hord cipőt, sürgősen küldjenek cipőt. Rájöttem, hogy a mai fiatal zenésztehetségek cucc analfabéták. És igen, helyem lenne ezen a piacon beavatni őket a cucc mennyországba. De kérdés, hogy akarnak e cipőben járni? Ahhoz nekem is túl nagy az egom, hogy bekönyörögjem magam köreikbe.

De mindennek ellenére meglett a Mugohall kombóm. Ez a márkanév a Mugo és a Marshall kombinációjából állt össze. Természetesen a karikatúra jegyében. Amilyen az erősítő, olyan a gazdája is. Beképzelt tákoló.
Valószínű használni is fogom, mert olyan fajta művész vagyok, aki egy könyvet és egy dalt is megírt életében. Aztán hogy azt tíz évig rágta, az már csak ilyen művészi allűr.

Rolling wood

Vajon hol lenne ma Michelangelo hírneve, ha a pápák éhbérért nem dolgoztatták volna? Azért mondom, egy egy mesterember a megrendelőinek köszönheti mesterségét. Mert ha nincs megrendelés, nincs kihívás se.
Egyik megrendelőm így jött, hogy újabb kihívások elé tesz, csináljak neki egy vitrint, melyben forogjanak a polcok.
Éreztem, hogy megint vége a boldog laza időknek, amikor semmiségek készítésével tölti el az ember minden napjait a műhelyben. De azért megsúgom, azok a laza boldogságok nem sokáig szoktak engem boldogítani. Mert ha netán valamihez nyolc lábat kell csinálni, akkor az nekem már kibírhatatlan széria munkának minősül és úgy érzem azt az időt elvettem mástól, más kenyerét eszem és rabolom drága, aranyat érő időmet.
De nincs, egy fia cigány sincs, aki meg akarná tanulni ezt a szakmát. Mert az első három évben mint inast nem lehet túlfizetni csak a megtartás végett, mert egy: ez a megtartódás legtöbbször nem él meg pár hétnél többet, kettő: egyszerűen elpártolnak olyan helyre, ahol a hagymahúzogatásnál több szkillre nincs szükség és talán pár centtel több az órabér, igaz, háromszoros a munka, de mégis, nagy cég, nagy jövőt sejtet.
Hogy majd kitanulván és tőlem átalvevén a meszeriát... ebben még senki nem látott fantáziát. Pedig mindenki dicsérte türelmemet az emberekhez, tehát nem az van, hogy egy undormány munkaadó vagyok, aki mindenben hibát lát és mindenért kötekedik. Nem, én mindig a dolgok elébe megyek és megtalálom a módját annak, ha nem érti magyarul, megmutatom süketnéma jelekkel.
Na de nem volt az olyan egyszerű. A forgó polcos vitrin dolga.
Elakadtam a meghajtásán. Le se írom mennyi képtelen elgondolásom volt a meghajtás megoldására, nem voltam messze azon filozófusoktól, akik azt mondták, hogy az a megállapítás miszerint a Föld kerek, az emberi elme egyik legnagyobb téveszméje és marhasága.
Szét is szedtem egy mosógépet, gondoltam felhasználom a meghajtásokat és megannyi rajzot készítettem, már már a technikai rajzoknak készültem, amikor megvilágosodtam, miszerint nem lesz vasesztergályos, aki nekem azokat a tengelykéket nagy precizitással elkészíti. Mert arra sem találtam esztergályost, hogy elvittem a cirkula tengelyt csapágyastól, hogy csináljon arra a mintára még egyet, de trapéz szíj meghajtású koronggal rajta. Esztergályos ugyan, de nem annyira.
Meg nem is voltam biztos benne, hogy elgondolásom jó. Na Michelangelo ide, meg pápák oda, visszamondtam a kihívást, mondtam bocs, de ez nekem magas. Én asztalos vagyok, nem gépész...bla bla bla.
Na jó, mondta a megrendelő, mert akkor kettő kell belőle.
Hogy mi van? Most mondom...
Persze, de attól kell. Még agyaljak rajta.

Nesze neked internet s gugel, de hiába, nincs ilyen szerkezet. Valami hűtős céget találtam akik forgó vitrineket forgalmaztak, de külön meghajtó részt nem adtak el. Persze, hisz védik saját terméküket. Blogokat se találtam, semmit.
Aztán eszembe jutott kolozsvári barátom, aki saját tervezésű kürtös kalács gépet fejlesztett ki, húszon évekkel ezelőtt, tudom, mert ettem az első főpróba alkalmával sütött kalácsokból. (Azután hirtelen elkezdtek megjelenni mindenfele a Fricc féle sütők, valószínű eszébe nem jutott szabadalmaztatni találmányát, meg aztán a csóringer ember is milyen, elég valamit meglátnia, hazamegy és kölcsön flexxel megépít bármit).
Ültünk a kocsmájában s mondom neki a forgó polcos vitrint, hogy vajon mitévő legyek.
Mint egy öreg bölcs, egy rövid mondattal válaszolt: vegyél kebáb motort.
Na de hát ez revolúciót indított bennem. Hásze persze, ez eszembe se tudott jutni...

Így jutottam a mikro hullámú sütő motorjához. Hihetetlen erő rejlik benne. Megvettem öt motorkát egy besztercei csórótól. Gondoltam a tudomány megér ennyit. Az egyiket szétszedtem, a működési elve ugyanaz, mint amit a mosógép alkatrészekből akartam eszkabálni, de sokkal egyszerűbb. És lényegesen olcsóbb.
Innen és a kiforrt rendszerig hosszú volt az út, belevetettem mindenféle mechanikai tapasztalatomat, amiket valamikor régi magnók javításával, átalakításával szereztem. Így jutott eszembe az a régi és félbe maradt projektem, amikor egy régi magnóból akartam videoszalag meghajtót eszkabálni, egy nyolc sávos felvevő cuccra. Illetve részben meg is csináltam, de az élet mindenféle akkori realitása egyre kevesebb energiát és időt szánt a projektre, és egy idő után már szégyelltem is magam, hogy annyi megoldásra váró élet feladat közben én ilyesmikre is pazarlom a mindent. Egy gyenge pillanatomban szó szerint kidobtam a szemétre. Ahova aztán ment a működő négysávos magnó is, a sztereo felvevő és a keverő.... Most belátom hülyeség volt kidobni. Nem szabad kidobni olyan tárgyakat, amelyek inspirálnak. Akkor is ha nem viszed a mennybe őket. Azaz az én esetemben a pokolra.

Volt aki csúfolkodott velem, hogy minden szart összeszedek. Ez igaz. Egyszer egy csóró hozott egy cuki fa dobozkát tele kis csapágyakkal. Egy pálinkát kért érte. Vettem neki egy fél liter pálinkát. Oda s vissza volt. Sajnálta, hogy nincs több ilyen csapágyas dobozkája. Akkor nekem a doboz tetszett meg. De jól néztek ki azok a csapágyak is. Ehhez a munkámhoz is találtam benne négy megfelelő csapágyat, amit ha meg kellett volna vegyek, több fél liter pálinka kéne hozzá.
Szóval több szakmai kihívása volt ennek a munkának, mert onnan kellett visszabontsam elemeire, hogy miként lesz az elszállítva. Innen már egyértelmű, hogy honnan kell kezdjem a tervezést. Ott a helyszínen meg nem lehet sokat bibelődni vele, meg teljesen ki kell zárni bármiféle kudarc lehetőségét, hogy netán valami nem passzol.

Vasesztergályos hiányában megesztergáltam én fából a tengelyeket. Fából vaskarikát. A képek illusztrálják a megoldást. Mivel kis fordulatról van szó és a teljes súly csapágyakon fekszik, az hogy fából van, nincs semmilyen jelentősége. De biztonságból ráhúztam arra a részre ahol a motor illeszkedik a tengelyhez egy réz cső gyűrűt. Hogy véletlenül se repedjen.
A polcok is kihívás volt. Az egész tengely és polcrendszernek könnyűnek kellett lennie. Ezért valamilyen egzotikus puha rétegelt lemezt ragasztottam össze, egy kicsit olyan kínai mentalitásban, hogy arra amire kell, éppen jó legyen. Mert első körben három rétegű bükkfa lemezeket ragasztottam össze, de rájöttem, hogy azok már kemény kocsma asztaloknak is beválnak. De nagyon súlyosak. Egy polc súlya annyi volt mint az utóbbiak összesen.

A villanyszerelés az már gyerekjáték volt, szeretem az ilyesmit. Mindent forrasztok, nem szeretem a kétes kontaktokat. Az ilyen klikkes illesztőket sem szeretem, idővel oxidálódik az az arisztokratikus kapcsolat és nagyobb terhelés esetén egy kis szikra sok kárt okozhat. A csavar az csavar. Jól ráhúzva nincs mi történjen. Soha nem bántam meg ezt a módszert.

A meghajtó motorral csupán az a félelmem, hogy az a finom fogaskerekes mechanika korán bedöglik. Vinni viszi a tengelyt akár nagyobb rakománnyal is, de nem tudom hogy bírja a többszöri beindítást, esetleg akadozást. Mondtam is a megrendelőnek, hogy bármi történik, garanciában megjavítom, direkt szóltam neki ezirányu félelmemről. Közben keresnem kell valami erősebb, erre megfelelőbb motort. De az is meglehet, hogy feleslegesen paranojázok. Ebből a szempontból szeretem az orosz mentalitást, amerikai kidolgozással.


Szállításkor az úton egy helyen majdnem kővé dermedtem, amikor belefutottam egy rendőri blokádba, nekem annak tűnt, ott volt három forgalmi rendőr autó és egy műszaki vizsgáló autó is, persze megannyi rendőrrel. És az úton egyedül csak én, az égig pakolt vitrinekkel. Gondoltam végem van, ezek ha leállítanak, rendszerint senki nem ússza meg, a nyuszika sapkája mintájára. És még nem is mondhatnám, hogy nem vagyok hibás. De csoda történt, vagy megvakította őket az Úr egy időre, vagy nem tudom mi, de nem állítottak le. És ha belegondolok az utazásom további menetére, jó jelnek tekinthettem, mert a kis 1500 km-es kirándulásomban, mely a vitrin leadása után folytatódott, nem történt semmi baj.

Szeretem ezeket a kihívásokat. Igaz, hogy ilyenkor nagy nyomás van rajtam, mert nem tudok önfeledten alkotni, dolgozni, mindig közbejön rengeteg egyéb feladat, mely az életnek a velejárója. Szeretném, ha lenne ki átvenné legalább egy részét a munkámnak, amely nem túl bonyolult, de azért csak igényel némi hozzáállást meg tapasztalatot, de legtöbbször elég volna a jó indulat, empátia. Ma a segéd nem ugyanaz a segéd aki egykor volt az emberi tudatban. Ma a segéd nem úgy tekint a munkájára, mint akinek lehetősége van egy szakmába belekóstolni, bele tanulni, hogy majd ő is méltó legyen a komolyabb munkákhoz, hanem órabérben számol és munka minőségben. Munka minősége a segédnél nem arról szól, hogy ő milyen szintű szolgáltatást nyújt, hanem arról, hogy mennyire kell megerőltesse magát és mennyire megalázkodni. Mert ha a feltételezett szakinak mondjuk a tűzifáját kéne rendezni, az a segédnek megalázó, mert azt mondja, hogy nem a termeléshez kötött feladat, hanem egy szolgaság. És ő nem szolga.
Én értem és tisztelem meglátását. De ilyenre nincs szükségem. Ha a német mezőn görnyedve dugni a palántát neki nem megalázó, akkor hajrá fiúk. Onnan felfelé út nincs, legfeljebb palánta dugókat figyelő smasszer lehet belőle, de saját műhelye, saját klientúrával, never ever nem lesz még legszebb álmaiban sem.

Nincs hogy ne kanyarodjak oda vissza, bármilyen fejlett világban élünk, röhej és szégyen erre a világra, hogy egy mintiai fele paraszt, fele asztalos, a maga specifikus elesettségében kell megcsináljon egy ilyen forgó vitrint. Most a hitech sodoma és gomorájában egy bunkó, szánalmas figura szemre esztergálva fából tengelyeket készít és harminc éves rongyos autójával fél országot átutazva fityiszt int a bamba óriásoknak.


A Vág parti bot

Lőn pedig hogy találék a Vág partján egy húsz centi forma botocskát, melyre azt mondtam: legyen ez a húsz centi forma botocska mintegy kabala nekem a Vág parti megvilágosodásaim tanújaként, valahányszor megfogván eszembe jussanak azok.
Valahányszor eszembe fognak jutni a Vág parti megvilágosodásaim, egyéb dolgok is eszembe fognak jutni, melyek nemcsak észileg vannak bennem, hanem szívileg is.
Igen, ez a rongyos szív hihetetlenül pofátlan módon sok mindent megenged magának, melyeket egy kiegyensúlyozott szívnek már nem illik megengedni. Emberileg.
Ha az észnek parancsolhat az ember, ámbár becsaphatja önmagát és másokat, de a szívnek beszélhet reggeltől estig. Hiába őröl az ész mint egy fából készült malom, melyet folyton hajt a víz sodrása, hiába nyújtogatják kecsesen nyakukat a hattyúk dalra tátott csőreiket, a szív bár nyikorogva mint egy fahíd, vágyakozva, de szelíden, idegesítő türelemmel és alázattal egyszerűen csak remél. Mit remél? Ha tudnánk, az életnek sok értelme nem lenne. Mert ésszerűen minden betájolható, csak a szív titkai maradnak örökké kifürkészhetetlenek. Mivel tud többet a szív mint az ész?

Belenéztem a folyóba és lusta folyásában láttam önmagamat, kissé torzan, ahogy fodrozódott a víz. A másik énem pedig szívtől hajtva oktatott. Olyan hogy én és a nagyvilág: nincs. Ez önámítás. Igenis behatároltan akarok (szeretnék) élni: a szeretteim, a kertem, a műhelyem és én. A dolgok komplikáltak. A szeretteimnek is van saját behatárolt világképük, amik másak. Ezek a világok ritkán és keveset érintkeznek. Az ami a világé és ami egyben az enyém is lehetne, az Mark Knopfler zenéje. Az ég alatt mindenki a saját életét éli. Ki bevallva, vállalva, ki nem: mint én. Szeretik bennem, hogy bízhatnak bennem. Ez a sorsom, mert választottam és ezt akartam....  A boldogság azé aki tesz érte. A boldogság nem bónusz. Azaz bónusz, ha elfogadom amikor adják. Az embernek két fő koordinátája van: a természet és a szerelem. “Minden más ott van a csekken” (KT). Így okoskodott egyebeket is mondva a vízben fodrozódó és onnan visszanéző énem.

Mint a marhák akik a hegyre zarándokolnak, hogy egy falat istent szeljenek, úgy mentem én is a szívem hangja utasítására. Karnyújtásnyira volt tőlem a fény, de gálánsan nem érintettem meg, inkább hagytam, hogy vakítson.
Futó zápor megöntözte a füvet s a parti fákat. Ez nem zavarta a szaglászó kutyust. Számba se vett. Meg se nézett magának, mintha nem is lettem volna ott.
Ott voltam vajon? Vagy csak álmodtam?

Ha világok közt utazik az ember, feltétlen fogjon meg egy akármilyen botot, hogy legalább magának tudja bizonyítani: igen, ott volt.

Ez a bot nálam van. Ez a húsz centi forma botocska lesz az emlékeztetője annak, hogy én akkor a szívre hallgattam. És nem az eszemre.

Más világ

Életem hasonlít a tákolmányhoz. A talált dolgok osztályán egy tákolt akármi. Gyűjtöm a szemetet hűségesen. És időm nagyja el is múlik a szemét szortírozásával. Annyi sok érdekes dolgot hoz a szemét világ, hogy ami nem az, nekem már gyanús, nem tetszik. Talán azért is, mert az új ember amit kidob, szemétnek minősít, az egy elmúlt generációnak az istent jelentette. Sok mindenről lemaradtam életem tákolása közben, azért tudom értékelni a modern világ hulladékát.
Sorolhatnám a példákat, de most egyre koncentrálok. Egyébként is azt mondják, egyszerre ne koncentráljak több mindenre.
Nemrég felfedeztem Mollináry Gizellát.
Szeretek új embereket megismerni, ha látok bennük valami különlegest. Nem ilyenek fognak meg, hogy kötélen táncol vagy megszólalnak a faragásai vagy könnyedén levág egy hihetetlen dobszólót. Nem tudom mi fog meg egy emberben, de nem ilyenek.
Olvasom Gizella “Betévedt Európába” című regényét és egy ilyen különleges ember bontakozik ki belőle előttem. Persze a magyar irodalom őt se fogadja be. Naná. Mikor olvastam már meg mertem előlegezni, hogy ő is mostohája mint Rejtő Jenő. Habár ezek még mostohaként sincsenek elismerve.
Gizellának egyedi fogalmazási stílusa fogott meg. Sokat lelkizik. Magában sokat társalog. Érdekesen ötvözi a saját életét, a társadalmáét amiben él a természettel együtt. Ott van a szeretet, a szenvedély, a bűn, vonzza a nyomor mint vaspor szalad a mágneshez. De mégis megmarad embernek. Gyönyörűen írja ezt le.
Mennyire bigott tud lenni egy társadalmi elit, akik eldöntik hogy mi az irodalom és mi nem, és mennyire buta a társadalom, hogy ezt a bigott elitet elfogadja.
Azt írja egy helyen Gizella, hogy gyermekként amikor a halállal találkozott, meg volt győződve arról, hogy mire megnő az okos emberek megtalálják a halhatatlanság titkát. Nem aranyos? Hát nem úgy viselkedik a felnőtt társadalom is, mintha már megtalálták volna a halhatatlanság titkát?
Megfigyeltem a jelen társadalmat. Nem tudja mit jelent régit felhasználni, összetákolni, újra használni. Mindjárt ömlik kosarába az új. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy az újból ki van spórolva minden, egyre butább és egyre inkább hasznavehetetlen.
Ilyen a hozzáállás szemlélet is. Régi alapokra építeni lehetetlen. Ami részben igaz is. Mert az élet mobilis lett. Húsz évesen már négy cégnél is dolgozott. És már kinézte az ötödiket. Házat nem vehet sehol, mert hátha két év múlva Norvégiában fog halat pucolni? És ki tud ezekkel szemben bármiféle érvet felhozni? Hogy otthon kapálja a semmit? Összeházasodni a gyermekkori szerelemmel? Ugyan már, ezek rég kihalt fogalmak. Mert ha meg is történik nagy a valószínűsége, hogy hamar megunják egymást és valamelyikük megvilágosodik vagy felébred benne a feminizmus vagy a find myself. És oda ásó kapa, messze még a nagyharang. Hisz annyi izgalmas kaland várat magára.
Amit én végig csináltam húsz év alatt, ma arra senki nem képes. El sem tudja képzelni. Meg sem fordul a fejében. Azt mondják ma arra, amiről én azt hittem hogy maga a showbiznisz, hogy nyomorgás. Kedves asszonykám is így emlékszik azokra az időkre. Nyomorogtunk. Én úgy emlékszem azokra az időkre mint a dicsőséges ország építésre. Amikor annyi bérlet és kamat között még be tudtam csúsztatni egy új gagyi szerszámot, egy harminc éves lerobbant autót. Hogy jó autóban is megdobban a szívem ha rendőrt látok. És mi az hogy jó? Huszonhárom éves autó, de már nem dácsia. De van féke és nem kell hetente platinát reszelni.
Mondanám, hogy gyerekek, itt van az asztalos műhelyem, gyertek vegyétek birtokba. Csináljátok. Segítek. Keresném azt a lelkes csapatot aki tudtam lenni én húsz évig, itt van kamatmentesen, ha adtok valamit, azt én kiérdemlem a hellyel, a szakmával, a gépekkel. Mondanám, mondom is, de nincs kinek.
Pimaszul adottak a lehetőségek ma és nem tudunk élni vele.
Nem is nevezném hibásnak a mai generációt. Inkább megtévesztettnek.

Ha piacgazdaságilag gondolkodnék, mint fejlettebb (?) szomszédaink, lehet, hogy nem népem felé kéne forduljak, hanem mások felé. India, Afrika, Ázsia népei felé. Biztos kerülne ügyes csapat közülük, akik szívesen eltákolnák életüket a műhelyemben.
Persze ez sem biztos.

Ami biztos, hogy így elveszítjük az országainkat. Jönnek az életképesebb egyedek. Belakják földjeinket, műhelyeinket, mert nekünk valamiért cikivé vált itthon élni.

Világos, a világ is keresi a fényt, oda megy ahol a biztonságot reméli.
Abban amit én lecsináltam nem volt egy szemernyi biztonság sem. Rájöttem amitől én büszkének gondoltam magam, az tulajdonképpen őrültség. És mire is jutottam?
Egészségem romokban, lelkem rongyosan, szemét telep tetején csücsülök jó búsan.
Csalódottan. Hogy már a blúzban sem lelem nyugalmam.


Na erre basszál marketinget Brian Tracy.