A haza vezető út
Ízlelgettem magamban a mondatot, hogy “a hosszú út hazáig”. A hosszú szó lehet, hogy nem a kifejezőbb esetünkben. Inkább a vezető út. Mert elindultunk egy úton, mely haza vezetett. Milyen mesés íze és aromája van: egy út, mely vezet. Nemcsak egy “riders in the storm” akik azt sem tudják mire mennek az ismeretlen autópályákon, keresve az ők sem tudják mit, hanem egy út, amire az ember rálép és a célban hazaér. Okosút. Egy applikáció, mely az okosúton hazavisz.
Sokszor eszembe jutnak apámnak a szavai, melyek néha idegesítőek voltak. Sokszor úgy tűnt, hogy elcsépeltek voltak azok a szavak. Az is idegesített néha, hogy úgy mondta őket, mintha nem lennének elcsépelve. Szoktam mondani, hogy fatalista világnézet. Az embernek menni kell az úton. Nem mind filózni ezeken az elcsépelt dolgokon. Hogy az ember ha hisz Istenben, minden a javára történik, szokta mondani apám. Meg, hogy örvendj, amíg van egy lyuk a seggeden és tudsz szarni. Mind ilyenekkel traktált apám. Én meg: ja persze.
És bizony, egy nehezen megszült megkönnyebbülés után, eszembe jut apám boldogság filozófiája. És néha kigyógyulván egy egy betegségből, rájövök, hogy az hasznomra vált. És néha kimászván egy szorult helyzetből, rájövök, hogy jobban is pórul járhattam volna. Sőt, rájöttem, ha nem vállalom be az adódó helyzetet, amibe beszorultam, nem tudtam volna szintet lépni. Nemcsak egy szar helyzetbe kerültem, hanem egy új szint ajtaja előtt vajúdtam, amíg az az ajtó kinyílt. Csak mentem ösztönszerűen, jött egy ajtó, se előre se hátra, vajúdás, kínlódás, szenvedés, aztán kinyílt az ajtó, és rájöttem, ez szükséges volt.
Jó kérdés az is, ha az ember örökké jó gyerek, hallgat a jó szóra, betartja a törvényeket, megéli e valaha Isten közelségét? Megérti e gondolat menetét? Megtapasztalja e végtelen szeretetét és bölcsességét? Mennyire mélyre kell lecsússzon egy ember, hogy ezt megtapasztalja?
Szoktam kérdezni apámat, ha minden javára van az embernek, hogy lehet az, hogy a rossz választása is javára lehet? Hát úgy, szokta mondani, hogy meghallja a rosszban Isten szavát és megtapasztalja segítő kezét. Azt az igazi istenes kezét.
És ha nem? Hát, mondta erre apám, ha semmiképp nem hallod, nem látod, az szomorú. Ezért kegyelem a kegyelem. Mert megadatik a látás és érzés hatalma. Ez a kegyelem nem arra való, hogy felfújd magad vele, hanem arra, hogy elgondolkozz, mihez kezdjél vele.
Azt is szokta mondani apám, hogy ha őszintén keresed Istent, megnyilatkozik az neked. Nincs mese. Csak ugye, kérdés, hogy mit akarsz vele kezdeni? Magad mellé állítani harcaidban mint hatalom kabala? Vagy megérteni akarod Őt és elfogadni, hogy Vele vagy, bármit jelentsen az.
Álljon hát akkor a mostanság kialakult történet:
A nyitott Világ korszakát éljük, nosza azt gondoltuk, hogy mi is élhetünk vele. Volt bennem nyekergés a lelkemben, de gondoltam, hogy ez csak a szokásos fatalista formám, amit elég sűrűn és már magamat is idegesítve vele hozom, hogy biztos jó, ha élünk ezzel a nyitott világ dologgal? Mert ami rám szabható volt e világban, azt bepászítottam ide ebbe a csarnokba, melynek igen meghatározott földrajzi pontja vagyon. És ehhez a Földszelethez úgy jutottunk, hogy megannyi tenger szétvált, megannyi füstoszlopot követtünk, sok csipkebokor meggyúlt és rengeteg filiszteust kijátszódtunk, anélkül, hogy hullákat hagytunk volna magunk mögött.
Felmerült a gyermekünk boldogsága, hogy talán odaát, elvégre Anyaországunk, nem e lenne boldogabb? Itt ez a román kötelék, lehúz a kifejezési szabadságban, mennyire jobb lenne odaát, ott minden magyar.
Eljött az ideje, amikor álmodozásainknak konkrétan megépítsük a járdáját.
Nehéz szívvel, csodálkozva ugyan, de ismétlem, nehéz szívvel vettem tudomásul, látván újra a füstoszlopot, a meggyúló csipkebokrokat, szétváló tengereket, hogy Isten elől van és kézen fogva vezet minket azon az úton, amit kigondoltunk. Hogy ez lenne Isten útja? Hogy gyerekünk letelepedjen, igaz, hogy anyaországunkba, de mégis, nekünk idegenbe? Bár gyanakodva és nehéz szívvel tettem meg ólom lépéseinket, de lelkemben azt mondtam, az Úr csak tudja, én hiszek benne. Nosza menjünk, mert kinyílt a tenger és nincs időnk sokat elmélkedni.
Konkrétumok: a szegedi iskola igazgatója a decemberi látogatásunk óta, mintha megváltoztatta volna hozzáállását a befogadási kérelmünk felé. Vonakodott, nem adott konkrét válaszokat, próbált lesiklani a dologról, valószínű, hogy szabadulni akart tőlünk. Kicsit erőltettem a levelezést más oldalakról is, meglepődtem, hogy abszolút semmi információ nem lelhető sehol arra nézve, hogy egy erdélyi magyar diák milyen feltételekkel tanulhat Magyarországon? A migránsokra nézve, a legapróbb részletekre kiterjedő tájékoztatás van a hivatalos oldalakon. Egy afgán, vagy szír apuka vagy anyuka színes képekkel illusztrált honlapról informálódhat arról, hogy hány tornaórát biztosít neki a Magyar állam, mik a beiratkozási feltételek, milyen papírokra van szükség, stb. Hogy egy erdélyi magyar anyanyelvű gyerek miként vehet ott részt a tanításban, semmiféle információ nincs. Bármennyit kerestem, se fórum, se közvetett honlap.
A vírus aztán feje tetejére állította a Világot, és a betervezett, jóval idő előtt kérelmezett egyszerűsített honosítás véglegesítése hónapokat csúszott.
Már fel akartuk adni, de felhívtam még egyszer a kolozsvári konzulátust, két héttel az iskola kezdés előtt, és láss csudát, meglettek a papírok. Indulásunk előtti napon letettük az esküt, kezünkbe vettük a magyar állampolgárságot.
Lehetetlen volt időpontot kérni a koronavírus molekuláris tesztelésre. Egy befolyásos barátom révén, bejutottunk a tesztre. Szombat hajnalban indultunk, csütörtök estére megjöttek a negatív tesztek, péntek délben meglett az állampolgárság.
Ezek csak a jéghegy csúcsai voltak, mert ezeket több hetes egyéb stresszek előzték meg. Sok apró papír intézkedések, amiket nehezen lehetett kikunyerálni, néhol le akartak koptatni, aztán a kisemberi empátia mégis győzedelmeskedett és megkerülve a protokoll infantilizmusát, segítettek. Kiderült, hogy a közjegyző nem adhat felhatalmazást anyának arra, hogy az apa a még kiskorú gyereket gyámság alá helyezze külföldön. A magyarországi kollégium információs adatai közt az is volt, hogy szülők csak személyesen adhatják át a gyereket. Ha mindkettő megvan, akkor mindkettő. Így anyát is be kellett vegyük a programba. Újra leszervezni mindent. Sikerült őt is beíratni az utolsó pillanatban a tesztre, a szegedi szálláson helyet kérni és természetesen pár nap szabadságot kérni, noha pont nem lett volna alkalmas.
A rengeteg hivatalos papírt aztán magyarra fordíttatni. Hivatalosan. Szerencsénkre van egy ismerős óvónénink, akinek fordítói engedélye is van, rendkívüli határidőre elkészítette a fordításokat.
Az indulásunk előtt két héttel, az autónk féke elkezdett rángatózni. Nemrég fékpofákat cseréltettünk, gondoltam valamit ott elmotyokáltunk. Szerencsénkre a szerelő befogadott, és valamiért megpuhult a szíve és bevállalta a javítást, ugyanis mind a négy féktárcsát le kellett cserélni, az első tárcsák szabályosan szétnyíltak, a hátsók is repedezettek voltak. A rugók is közben mind eltörtek, amikor a fékpofákat cseréltük, láttuk, hogy két rugó el van törve, de mostanra mind a négy eltörött. Egy nap alatt a szerelő bácsi mindet megjavított.
Közben vártam az iskola illetve kollégium válaszait a megkeresésünkre. Az iskola annyit írt, hogy van szombaton is ügyintézés. A kollégium nem válaszolt. Indulásunk előtt két nappal felhívtam őket, legalább tudjuk, hogy fogadnak e? Kiderült, hogy emilekre nem válaszolnak, hogy van egy onlájn beiratkozási űrlap, azt töltsük ki. És majd amikor átadjuk a gyereket, mindkét szülőnek ott kell lenni. Vissza is hívtak, hogy oké, regisztrálták a kérelmünket és hétfőn menjünk a kollégiumba, mert fogadnak. De hogy mégis milyen papírokra van szükség, semmi infó.
Egész úton Szeged felé azon dolgozott lelkem, hogy mire most ez a sok füstoszlop, tengernyílás? Cakkra, mint egy metronóm kattogásaira álltak be szépen a dolgok, mint megannyi hangjegy? Egyszem gyermekemet feláldozom és elviszem idegenbe. Hogy akarhatja ezt ez az Isten?
Amikor elindultunk, jött a hír, hogy elsejétől határzár, legkevesebb egy hónapra.
Fel sem tudtuk ezt dolgozni mit jelenthet?
Első utunk az iskolához vezetett. Tényleg, voltak a titkárságon, de úgy néztek ránk, mint a zöld emberkékre. Felhívták az igazgatót (unszolásunkra), az meg mondott valamit, és kitöltöttünk egy lapot. Azzal felvették egyszem gyermekünket az iskolába.
Elfoglaltuk a szállásunkat, a szállásadó néni nagyon rugalmasan kezelt, azt mondta ne kínlódjunk hárman egy szobában, Hunornak adott egy külön szobát, elég jó árban.
Hétfőn elmentünk a kollégiumhoz, az utolsó szemhez a láncsor végén, ahol szembesültünk a hatalmas táblával, hogy “wrong way!”. De ezt is csak pár napra rá értettük meg.
A kollégium hátsó bejáratához kellett menjünk, a fő bejárat hivatalosan zárva volt. Mert kiderült, hogy karanténba helyezték az idegen gyerekeket. Bár mindenik magyar állampolgár volt, de idegen gyerekeknek nevezték őket. Az idegenek: oda!
Oké. Ez igaz. Nem kérnek belőlünk, érthető.
Sok gyereket úgy hoztak Magyarországra, főleg a Vajdaságiak, hogy mivel beleesnek a 30 Km -es zónába, nem szükséges a molekuláris teszt. Viszont a kollégiumba költözve karanténba helyezték, illetve kötelezték a teszt elvégzésére. Az egyik gyereknél az egyik teszt pozitív volt, a másik meg negatív, ezért lezárták azt a részét az intézménynek.
Most nem tudom értelmezni mi az igazság, egy vajdasági anyukával beszélgettünk a hátsó ajtó előtt, mely egy pincén át vezetett, hogy a tesztet nekiük kellet kifizetni, mely 70000 forint volt, miközben utólag értesültünk, hogy a teszteket a magyar állam ingyenesen végeztette el. Mi otthon fele áron végeztettük el, és azt is sokalltuk. Az ügyeletes bácsi, ki néha kinyitotta az ajtót és szóba állt a soron levő családdal mondván: illegálisan, segítőkésznek mutatkozott, empatizált a helyzetünkkel, sűrűn bocsánatot kért, de nem tehet másként. Odaadtuk a Hunor teszt eredményeit, forgatta kezében, hümmögött, aztán elment velük. Fél órára rá visszajött, hogy oké, elfogadták, a gyerek beköltözhet egy másik szárnyba, nem kerül karanténba.
Amíg Hunor elfoglalta az ágyát, kicsomagolt, minket, szülőket nem engedtek be. Kint beszélgettünk az ügyeletes kapussal. Ő mondta el, hogy teljes fejetlenség és pánik uralkodik minden intézményben. Senki nem tud semmit. Mindenféle programot lezártak, ami a kollégiumot illeti. Nincs konyha, nincs semmi. Az étkezést a gyerekek kell megoldják külső cégek által. Hozzák zacskóban a rendeléseket.
Közben nekünk feltűnt, hogy semmiféle papírt nem kellett aláírjunk. Az ajtónálló semmit nem tudott erről.
Úgy volt, hogy akkor másnap megvárjuk az iskola kezdést, és utána hazamegyünk, Hunor meg végzi Szegeden az iskolát.
Vannak időszakok, amikor az ember gondolatvilágával a stresszhelyzetben, talán az ösztön, az adrenalin hatására hamarább megérti a helyzetet, mint amikor csak békében, a saját vackában egy kávé mellett filózik a nagyvilág dolgairól, teljesen elvont szemszögekből. Nekünk ott úgy kellett döntenünk, mintha élet-halál kérdése lett volna.
Az addigi nyugodtságunk hirtelen vészhelyzetet jelzett. Valami kurvára nincs jól.
Mindhármunkban beindult valami rossz érzés.
Még ott a pincekapu előtt várva, amíg a gyerekünk elpakol és kijön, mert őt kiengedték estig, mivel nem került karanténba, mondom a páromnak, hogy “a királyfi eljött idegenbe szegénylegénynek. Elszegődik a királyfi szegénylegénynek.” Anyjuk csak néz rám jelentőségteljes szemekkel, hogy talán most az eccer nem találja konteosnak ezt a kijelentésemet.
Napközben ízlelgetjük ezt a határzáras dolgot, próbáljuk megfejteni, hogy is néz ki ez valójában? Olvasunk róla, nézzük a szobában a híreket, és elkezd bennünk a nyugtalanság dolgozni. Mi a franc történik? Kijelenti a kormány, hogy az egész Világ számára piros, és csak Magyarország zöld. De attól a V4-ek közlekedjenek csak nyugodtan egymás közt. És mit is jelent ez a legkevesebb egy hónap határzár? Mennyivé válhat? Két hónap? Három?
Közben este Hunor küldi a képeket a mosdóról, budikról, melyek az intimitás abszolút teljes hiányáról árulkodnak. Másnap reggel Hunort kialvatlanul vittük iskola kezdésre, bár tetszett neki az iskola, az osztálytársak, de nem kompenzálta ez a kollégiumi feltételeket.
Már az iskola beiratkozáskor jelezte Hunor, hogy állandóan vizelhetnéke van. Felfázásra gyanakodtunk, anya már gyógyszereken törte a fejét, aznap jártunk mindenféle patikába és egy gyógyszerészben sem indult meg az empátia, még kollégának sem adtak recept nélkül antibiotikumot, Mindenféle ilyen gyógyszer szimulánst próbáltunk venni, amik anya szerint esővizek, azaz fertőzés esetében szart se érnek. Hogy is van ez? Kérdezte a feleségem. A “geci” Romániában, ha valaki szépen kéri, ilyen gyenge antibiotikumot nagyjából mindenhol adnak ha nincs is recept. Csak úgy, emberségből. De itt nem fiam, ezek úgy követik az írást, hogy a szentírás elbújhat mögé. Hogy a gyógyszerészet az nem egy empatikus hivatás? Nem az ember gyógyítására kötelezte el magát? Duzzogott anya. Sűrű basszákmegezés közben.
Szerencsére Hunor szegedi barátjának az anyukája kisegített egy doboz akármilyen antibiotikummal, hogy azt majd vissza adjuk valahogy. Küldünk otthonról. De azt kikötötte, hogy ne postán, mert az illegális.
A gyógyszertől meg enyhe hányingere lett a gyereknek. De én, mivel a gyermek minden leheletéből kiszűröm, hogy mi a baja, éreztem, hogy nem felfázás ez, hanem stressz. A gyerek nem mondja, de magán kívül van.
Beszélgettünk és beszélgettünk, hogy jöjjön a felszínre mi bánt minket?
Másnap újra elmentünk az iskolába, ott minden jól ment, de délben a gyermek már ki volt készülve. És mi is.
Anyjukkal már reggel megbeszéltük, a Népligetben sétálva, amíg Hunor iskolában volt, hogy csak egy szavába kerüljön, és haza megyünk mind. Kell ez nekünk? Kell ez neki? Miféle jövő vár itt rá, ahol mindenki fosik egy diktatúra nyomása alatt? Sehol, senkiből nem árad az a híres nagy magyar szelem. Mindenki pislog lehajtott fővel. Bár igaz, a város történelemről tanúskodik, de mindenki hunyorog és olyan büszkén sétál az Árkádban, hogy ő megteheti, ő egy azzal a plakátmajommal, aki bár balfasz, de megérintheti álomnőjének a combját két shoping közt. Ennyire zsugorodott a nagy magyar szellem!
Milyen dolog az, hogy nem jöhetünk bármikor Hunorhoz? Mégis csak egy gyerek. Nincs még olyan társasága, hogy teljesen le tudjon válni tőlünk, messze az otthonától. Otthon sincs, hát még idegenben?
Otthonról nem kell éppen menekülnie, nem kell kimentenünk egy deportálás elől.
Mi a francot keresünk mi itt?
Ebédkor, látom, amíg a kaját rendeltem, hogy anya határozottan beszél a fiával, a fia meg sűrűn bólogat. Mire vittem a tálcát a kajával, a fiam már mögöttem volt, hogy vigyen ő is valamit, és láttam rajta, hogy elmúlt a vizelhetnéke, már vigyorog. Megyünk haza.
A kollégiumi kiváltásnál még főzték az agyát, amivel jól bevájkáltak a gyermek lelkébe, de nemet mondott. Megittunk egy citromos limonádét, lelkiztünk egy sort még, mert a gyerek úgy érezte, hogy egy megmérettetésen nem ment át, és hogy lesz akkor az életben, ha megfutamodik mindig?
Nekem megvilágosodásom lett, és azt mondtam, hogy mindez az út, hogy szétváltak a tengerek, előre ment az oszlop füst formájában és sorra gyúltak meg a csipkebokrok azért volt, hogy haza vezessenek.
Mert megvetettük az otthonunkat és kellet egy trigger ami visszakapcsol minket az otthonunka. És igen, ezen a megmérettetésen a jót választottuk.
Nem az a győzelem, ha az ember tűzön vízen átviszi makacsságait, hanem az a győzelem, ha belátja tévedéseit.
Tévedtünk. Beláttuk.
Hogy ezt aztán miféle más tévedés fogja követni, az majd a következő fejezet. De most egyértelműen győztünk.
Itthon aztán Hunor megnyugodva elgondolkodott, hogy mintha más szemmel nézné az itthoni életét. És talán a románnal is megbirkózhat. Saját budija van, saját tussolóval, saját szobája, akkora számítógépe van, hogy azt sokan megirigyelnék.
Szegeden bár rövid időre, de megérezte az elhagyatottság, a magány érzését, lelkét felzaklatta, rájött, hogy tulajdonképpen nem kell neki menekülnie sehonnan sehova. Mi is rájöttünk, hogy nem vagyunk készek elengedni még kiskorú gyermekünket a nagyvilágba, minket is felzaklatott a gondolata, főleg, hogy a határok mostanság inkább zártak, mint nyitottak.
Fő a Világ valamiben, nem látjuk át, úgy döntöttünk, hogy ha a Világ nem tudja mit akar, amíg eldönti, legyünk együtt.
Többször is mondtam, de megismételtem, itthon megspórolsz harminc évet az életedből. Szegeden a legjobb esetben, harminc éves hitelre vehetsz egy szar lakást. És dolgozhatsz egy szaros multinál, akár menedzserként is, de szolga leszel.
Nagyon érdekes, hogy már második tanítás napon az osztályfőnöki órára a JYSK ből valami motivációs tréner tartott előadást, hogy miért jó ott dolgozni. Szóval a multinacionális tőkét nem zavarja a vírushelyzet, az iskola is úgy tesz, mintha mi sem történik, nincs miről beszéljünk, bár igaz, hogy egy kétes alapon végzett teszt alapján csak egy lesz pozitív, bezárják az iskolát, de ez nem ránk tartózik. A politika nem ránk tartózik. Ránk az tartózik, hogy vakon engedelmeskedjünk, és ha nem látnak, levehetjük a maszkot. de ha látnak, tegyük fel. Akkor is ha lószart se ér.
Mondtam, elvégzed a turisztikai iskolát. Tegyük fel, a román miatt nem érettségizel. Kit érdekel? Lesz egy turisztikai diplomád. Kialakítunk egy speciális, panzió jellegű teret, ahova zenei alapon turistákat fogadunk, létrehozunk egy aktív asztalos műhely múzeumot, kitalálunk mindenféle programot.
Lesz amennyi lesz, éhen nem hal, de szabad ember lesz.
Azért mondom, az út lehet hosszú, de az amelyik haza vezet, az általában egyedi.
Kis kört leírtunk, úgy tűnik feleslegesen kidobtunk egy csomó pénzt, de ha célhoz vitt minket, kurvára megérte...
