Tudom, hogy unja már mindenki a migránsozást,
ezen írásom fölött is elfut majd sok olvasóm tekintete, azért
is tisztáztam már a címével, hogy kedveseimnek ne kelljen
végigszenvedni olvasmányomat, kisimult homlokkal, mosolygós
arccal mehessenek odébb, problémamentes világukba.
Igenis érdekel ez a téma engem. Nem annyira az a
része, ahol a “mocskos” migránst démonizálják, hanem az a
része, ami ránk, rám vonatkozik. Mert azzal, hogy a költöző
népeket gyűlölöm, az én problémám nem oldódik meg.
A világ mozgolódása nem szűnik meg sem a Sorosok
kinyírásával, sem a több rendű szöges kerítésekkel. Mert a
probléma lényege a mi portánkon van. A dolognak ez a része
érdekel engem inkább.
Megfigyeltem azt a világtérképet, ahol kimutatják
a legfőbb toxikumot termelő országokat. Nem lepett meg, de
elgondolkodtatott, hogy Kína a legnagyobb mértékben mérgezi a
Földet. Mégsem mondhatom, hogy a mocskos kínaiak, mert minden
áldott nap én is hozzájárulok eme térkép rajzolatához. Veszem
a kínai terméket. A Világ összes népei veszik a kínai
termékeket, nem törődnek azzal, hogy mi van Kínában.
Így van ez a migrációs dologgal is. Hogy onnan
jönnek, ahonnan jönnek, az az én hozzájárulásom révén is
történik. Használom a kőolajat, az érceket, a fákat, amiket ott
polgárháborúk árán is kitermeltetek, természetesen húgypénzért.
És miért? Egy olcsón megszerzett jólét önámítása
reményében.
Erre rájön az is, hogy az itthoni földemet nem
tisztelem többé, undorral nézem elvadult földemet, kesergek azon,
hogy nem rentábilis.
A többi az mind részletkérdés. És idő kérdése
az akciók, reakciók következményei.
Elvakult, már beteges be nem ismerésünk pedig
egyszerűen távol tart minket a megoldástól.
Csak egy konkrét példát hozzak fel, a lefotózott
mézes székely bácsiról, mely futótűzként terjed a facebookon,
hogy boldog, de fáj a szíve. Nagyjából minden hozzászóló
úgy véli, hogy azért fáj a szíve, mert nem útlevéllel mehet
Bukarestbe, azaz Székelyföld nem önálló ország. Mint önálló
termelő, gazda, hogy úgy mondjam, én teljesen másban látom az ő
szívfájdalmát, mint a zöm. Egyszerűen következtetek, hogy mivel
a mézes bódéja mellett nem láttam fiatal mézest, akinek ugyanúgy
szív bajai lennének útleveles problémák kapcsán, arra jutottam,
hogy az öregnek azért fáj a szíve, mert nem viszi senki tovább a
mézes bizniszt.
Azért fontos a problémákat a gyökerükben
kezelni, mert a kettő: családi vállalkozás, illetve államforma,
nem ugyanaz. A családi vállalkozás helyhez kötött, embereket,
családokat, közösségeket köt össze, az államforma mit sem ér
ezek nélkül. Ez a modern ember önámítása, hogy egyszer legyen
ház, autó, aztán jöhet a család, illetve legyen szép államunk,
aztán meglátjuk a néppel mi lesz.
Kiölték vagy se, de tény, hogy elvesztettük a
közösséghez szükséges készségünket. Alapítványok,
pályázatra eligibilis szervezetek arra tanítanak minket, hogy a
közösség múltbeli dicsőséges jövője az egyik vagy másik
halófélben levő történelmi egyház istápolásával jönne
létre, utalván arra, hogy egyszer legyen egy jó öreg magyar
mentalitás. Aztán arra mint maszületett bárányok besétálunk
hozsannázva tiszta magyarságunkat mint megannyi keresztség
felvévén. Csinálván mit is? Kínai ádidászban, szír kőolajjal,
brazil autóban, németben török vendéglőben alagsori mosogató
állásból finanszírozva?
Hazugságok sorozatával részegítjük saját
magunkat. Tudjuk, hogy kamu minden, de iszunk és részegedünk.
Lehet e hibáztatni a fiatalt, aki nem lát a mézes
bizniszben jövőt? Vagy az asztalos műhelyben sem lát senki jövőt?
Úgy, hogy itt van inggyé... csak jöjjetek? Nem merném nagy
pofával őket se hibáztatni, noha gyomromban ég valami, hogy azért
amit ott kint elvisel, itthon is megkapná érte. Valószínű
valamit mi vétettünk el, valamire nem figyeltünk oda ebben a
globalizálódásban. De megannyi okos ember, még senki nem jött
valami épkézláb projekttel. Csak nekem jár a szám már ide s
tova húsz éve, hogy az erdélyi magyar kisipar egyetlen mentő öve
az üzletház lánc lenne. Azóta dollár milliárdok úsztak el
templom tornyok javítására, egyéb haszontalan semmiségekre, ami
nem csoda, hisz ha inkompetens, fantáziátlan politikusainkra,
egyházfőinkre tekintek, semmi jóra nem számíthatok se én, se
bármelyik becsületes kétkezi vállalkozó ezen a földön. Húsz
éve vágnák ereiket a Metrók s ilyenek a mi üzletházaink
mellett. De ehelyett vágtuk mi. Lassan elcsorgattuk valamire való
vérünket.
Teljesen ésszerű, normális, pragmatikus cselekedet
egy eurós plusz órabérért ingázni Olaszország és Anglia
között. Ez a mai vallás. A szerelemből kötött házasságok nem
viselik az idő lélek éhségét, a sokszínűség, a ragyogás
hamis képet festenek a boldogságról, beteljesülésről, ehhez
hozzá nem szokott gyermeklelkünk nem tud felnőni. El van bűvölve.
És bezabálva. És nem ébredünk. Nem cselekszünk. Le vagyunk
bénulva. Ez nem a Sorosok, nem a migránsok hibája, hanem a miénk.
Én most is azt mondom, hogy a honi termelőknek
üzletházakat kéne létrehozni. Ha nincs erről elképzelés,
hogyan, megmondom én. Magától beszél a mézes bácsi képe. Ott
van Erdély vállalkozása, a poros úton egy tákolt bódéban,
elárusítóként egy fájós szívű bácsival.
Meg vagyok teljesen győződve, hogy ez hozná a
nemzeti ébredést, a fiatalok hazaköltözését, és az idegenek
távol tartását.
Ha fogyunk, nincs az a hadsereg, világbéke s
kutyafasza ami megóv majd minket az egyébként organikus
migrációtól. Jönnek majd idegenek, akiknek ez a szívfájós
állapotunk is többet ér nekik mint nekünk.
A többi az mind mese.