Everybody migrál & honey

Tudom, hogy unja már mindenki a migránsozást, ezen írásom fölött is elfut majd sok olvasóm tekintete, azért is tisztáztam már a címével, hogy kedveseimnek ne kelljen végigszenvedni olvasmányomat, kisimult homlokkal, mosolygós arccal mehessenek odébb, problémamentes világukba.
Igenis érdekel ez a téma engem. Nem annyira az a része, ahol a “mocskos” migránst démonizálják, hanem az a része, ami ránk, rám vonatkozik. Mert azzal, hogy a költöző népeket gyűlölöm, az én problémám nem oldódik meg.
A világ mozgolódása nem szűnik meg sem a Sorosok kinyírásával, sem a több rendű szöges kerítésekkel. Mert a probléma lényege a mi portánkon van. A dolognak ez a része érdekel engem inkább.



Megfigyeltem azt a világtérképet, ahol kimutatják a legfőbb toxikumot termelő országokat. Nem lepett meg, de elgondolkodtatott, hogy Kína a legnagyobb mértékben mérgezi a Földet. Mégsem mondhatom, hogy a mocskos kínaiak, mert minden áldott nap én is hozzájárulok eme térkép rajzolatához. Veszem a kínai terméket. A Világ összes népei veszik a kínai termékeket, nem törődnek azzal, hogy mi van Kínában.
Így van ez a migrációs dologgal is. Hogy onnan jönnek, ahonnan jönnek, az az én hozzájárulásom révén is történik. Használom a kőolajat, az érceket, a fákat, amiket ott polgárháborúk árán is kitermeltetek, természetesen húgypénzért.
És miért? Egy olcsón megszerzett jólét önámítása reményében.
Erre rájön az is, hogy az itthoni földemet nem tisztelem többé, undorral nézem elvadult földemet, kesergek azon, hogy nem rentábilis.
A többi az mind részletkérdés. És idő kérdése az akciók, reakciók következményei.
Elvakult, már beteges be nem ismerésünk pedig egyszerűen távol tart minket a megoldástól.
Csak egy konkrét példát hozzak fel, a lefotózott mézes székely bácsiról, mely futótűzként terjed a facebookon, hogy boldog, de fáj a szíve. Nagyjából minden hozzászóló úgy véli, hogy azért fáj a szíve, mert nem útlevéllel mehet Bukarestbe, azaz Székelyföld nem önálló ország. Mint önálló termelő, gazda, hogy úgy mondjam, én teljesen másban látom az ő szívfájdalmát, mint a zöm. Egyszerűen következtetek, hogy mivel a mézes bódéja mellett nem láttam fiatal mézest, akinek ugyanúgy szív bajai lennének útleveles problémák kapcsán, arra jutottam, hogy az öregnek azért fáj a szíve, mert nem viszi senki tovább a mézes bizniszt.
Azért fontos a problémákat a gyökerükben kezelni, mert a kettő: családi vállalkozás, illetve államforma, nem ugyanaz. A családi vállalkozás helyhez kötött, embereket, családokat, közösségeket köt össze, az államforma mit sem ér ezek nélkül. Ez a modern ember önámítása, hogy egyszer legyen ház, autó, aztán jöhet a család, illetve legyen szép államunk, aztán meglátjuk a néppel mi lesz.
Kiölték vagy se, de tény, hogy elvesztettük a közösséghez szükséges készségünket. Alapítványok, pályázatra eligibilis szervezetek arra tanítanak minket, hogy a közösség múltbeli dicsőséges jövője az egyik vagy másik halófélben levő történelmi egyház istápolásával jönne létre, utalván arra, hogy egyszer legyen egy jó öreg magyar mentalitás. Aztán arra mint maszületett bárányok besétálunk hozsannázva tiszta magyarságunkat mint megannyi keresztség felvévén. Csinálván mit is? Kínai ádidászban, szír kőolajjal, brazil autóban, németben török vendéglőben alagsori mosogató állásból finanszírozva?
Hazugságok sorozatával részegítjük saját magunkat. Tudjuk, hogy kamu minden, de iszunk és részegedünk.
Lehet e hibáztatni a fiatalt, aki nem lát a mézes bizniszben jövőt? Vagy az asztalos műhelyben sem lát senki jövőt? Úgy, hogy itt van inggyé... csak jöjjetek? Nem merném nagy pofával őket se hibáztatni, noha gyomromban ég valami, hogy azért amit ott kint elvisel, itthon is megkapná érte. Valószínű valamit mi vétettünk el, valamire nem figyeltünk oda ebben a globalizálódásban. De megannyi okos ember, még senki nem jött valami épkézláb projekttel. Csak nekem jár a szám már ide s tova húsz éve, hogy az erdélyi magyar kisipar egyetlen mentő öve az üzletház lánc lenne. Azóta dollár milliárdok úsztak el templom tornyok javítására, egyéb haszontalan semmiségekre, ami nem csoda, hisz ha inkompetens, fantáziátlan politikusainkra, egyházfőinkre tekintek, semmi jóra nem számíthatok se én, se bármelyik becsületes kétkezi vállalkozó ezen a földön. Húsz éve vágnák ereiket a Metrók s ilyenek a mi üzletházaink mellett. De ehelyett vágtuk mi. Lassan elcsorgattuk valamire való vérünket.
Teljesen ésszerű, normális, pragmatikus cselekedet egy eurós plusz órabérért ingázni Olaszország és Anglia között. Ez a mai vallás. A szerelemből kötött házasságok nem viselik az idő lélek éhségét, a sokszínűség, a ragyogás hamis képet festenek a boldogságról, beteljesülésről, ehhez hozzá nem szokott gyermeklelkünk nem tud felnőni. El van bűvölve. És bezabálva. És nem ébredünk. Nem cselekszünk. Le vagyunk bénulva. Ez nem a Sorosok, nem a migránsok hibája, hanem a miénk.
Én most is azt mondom, hogy a honi termelőknek üzletházakat kéne létrehozni. Ha nincs erről elképzelés, hogyan, megmondom én. Magától beszél a mézes bácsi képe. Ott van Erdély vállalkozása, a poros úton egy tákolt bódéban, elárusítóként egy fájós szívű bácsival.
Meg vagyok teljesen győződve, hogy ez hozná a nemzeti ébredést, a fiatalok hazaköltözését, és az idegenek távol tartását.
Ha fogyunk, nincs az a hadsereg, világbéke s kutyafasza ami megóv majd minket az egyébként organikus migrációtól. Jönnek majd idegenek, akiknek ez a szívfájós állapotunk is többet ér nekik mint nekünk.
A többi az mind mese.