Negyvennyolc
órával ezelőtt, hajnali öt harminc.
Kinyitom
a szemem és magamban felkiáltok: Heuréka! A sztereó Jack mufa a
megoldás!
Ötvennégy
órával ezelőtt, ülök a stúdió elektroműhely részlegén a
műtő asztalra bambulva, az analóg keverőm szétszedve és
próbálok megoldani egy helyzetet. Feladom, és eldöntöm, hogy
írok Imrének.
Két
évvel ezelőtt ugyanígy szétszedtem a keverőt, és törtem a
fejem, ha a mikrofon előfokozatok kimenetét leválasztom a
hangkártyákba juttatva a jelet, a keverő elnémul a továbbiakban,
pedig monitorozás végett szükség lenne rá. A keverő sáv
láncán, a mikrofon előerősítő után van egy „insert” nevű Jack dugalj, amibe dugva a dugaszt egy kapcsoló eltéríti a jelet
és letesteli a további utat a keverőbe.
Két
évvel ezelőtt feladtam, mert nem tudtam bemérni a kétrétegű
nyomtatott áramkörbe épített gyári dugalj működési elvét.
Szétszedni egy dugaljat, leolvasztani a nyomtatott áramkörről
veszélyes műveletnek tűnt nekem, biztos szétégetnék mindent
körülötte.
A
monitorozást nem tudtam megoldani, ha már egy teljes együttest
kellett felvennem, a dobos a fülhallgató egyik felét le kellett
vegye a füléről, hogy hallja a saját dobolását. De ez nagyon
szar, nem tudja igazán érezni a játékot, inkább mechanikusan
dobol. Digitálisan megoldható lett volna, de az élő zenéléshez
viszonyítva a virtuális keverőnek késése van a visszajátszásban.
Ha megütsz egy dobot, az visszhangként szólal meg, nem azonnal.
Szánalom
ez az egész. De a Stonecrops valamiért szeret hozzám szánalmashoz
jönni, és próbálom megoldani a monitorozást. A zenélésben a
monitorozás olyan, mint az ember életében a tengerparton elnyúlva
egy sezlongon, napernyő alatt, közben süt a nap, fúj a sós
illatú szellő, a hullámok a parti homokot sertepertélik finomra,
gyerekek élvezik a szabadságot, míg az ember élvezi a majdnem
meztelenül le s fel sétáló nők látványát.
Negyvennyolc
órával ezelőtt hajnali öt harminckor kinyitom a szemem és
magamban ujjongok: a 6.3-as sztereó dugasz a megoldás!
Örömömet
megint az önostorozás követte, hogy milyen marha vagyok! Végig
csak a mono dugaszon törtem a fejem. Már azon agyaltam, hogyan
alakítsam át a dugaszt, hogy a további jelet ne testeljem le?
Elalvás előtt a forró kását kerültem már, technikailag
próbáltam megoldani a dugasz felszeletelését. Már azért is
restelltem magam, hogy akkor most Imrét is felbújtattam, mert ő is
olyan, hogy ha valamit nem ért, szétszedi hogy megértse. Adtam
neki munkát.
Tudom,
hogy ebből nem ért senki semmit, nem is várom el. Csupán
illusztratív dramatizációnak használtam bevezetésnek.
Megittam
ezen a heurékás reggelen a kávét, és boldogan nyúltam el az
ágyban, mondván kikerekítem az éjszakai vívódásaimat egy fél
óra szunyával. Erre mondja a feleségem a paplan alól dünnyögve,
hogy a fiadnál megint beázott az éjjel.
Óh
basszam! Elmozdult az ideiglenes cserép, mormogtam magam elé.
Bemegyek a fiam szobájába, valóban megint beázott.
Éreztem,
ahogy instant kiszárad a szájpadlásom, na mondom, elindult a
cukornövekedés a testemben.
Kimásztam
a tetőre, felszuszukáltam három pléh fedő lemezt, ami megmaradt
még a kémény körüli akciómból, és azzal befoldoztam a lyukas
részt. Egyelőre jó lesz. Nem fog beázni.
Két
órát dolgoztam rajta, de nagyobb részt kínlódás volt. Térdeltem
a hullámos palán, féltem ne törjön be alattam, súlyommal ne
repesszem szét az ötven éves beton lemezeket, közben néztem a
tájat, ahányszor sóhajtva fenékre ültem, hogy térdeimet,
lábaimat pihentessem.
Mindig
is kértem a Fenvalót, hogy nem sokat, de csak pár fecskét küldjön
ide nekem, annyira szeretem a fecskéket. Soha nem volt fecskénk
itt. Idén látom, több fecske is cikázik a csarnok körül. Ezeket
nézegettem, ahogy sebesen, mint egy egy árnyék suhannak a fák
közt, és csodálkozom, hogy nem ütköznek valamivel össze? Hálát
éreztem ezek a fecskék iránt. Valószínű jó sok legyet
megesznek. Hallelúja!
Aztán
egy másik pihenőnél, de ilyen egyperces pihenőknél, mert közben
köpködött a felhő egy egy cseppet a nyakamba, melyen amúgyis
patakokban folyt a víz, féltem elkap itt egy zuhé aztán nézhetem,
mert nem olyan egyszerű elhúzni a tetőről. Nosza iparkodtam, de
negyed óránként meg kellett álljak. Fújtam és reszkettem. Egy
ilyen akaratomon kívüli természet kedvelés közben látom alant
az udvaron a tehenész kislánya önfeledten biciklizik. Imádom ezt
a kislánykát. Nem merem mondani senkinek, mert bolondnak néznének.
A kislánynak van valami baja, azt mondják agybaja van, nem beszél,
csak üvölt és rémesen ostoba, buta, degenerált. Sokat van kint
az udvaron, sokszor elnézem. Lehetne úgy hét-nyolc éves, de
mintha nem nőne, mind csak pici, mint pöttöm Panni, de a szemei
olyan pofátlanul tisztán néznek a világba, hogy elszégyellem
magam ha engem néz. Akárhányszor kimegyek az udvarra, a kislány
legtöbbször kint van. Néz a távolba, vagy a többi rosszcsont
kölyöktől szétdobált biciklikkel biciklizik. Ordítani tud mint
egy sakál. Azt hittem, hogy nem hall a gyerek, süket néma, de nem.
Egyszer kiléptem a műhely ajtón, ő éppen a távolban leste a
júhnyájat, a kis barikkal, nem akartam e rácsodálkozós élményét
megszakítani, csendben elfordítottam a kulcsot a zárban és az
kattant agy picit. Abban a szent minutumban felém fordította a
fejét, mint egy messze ágreccsenéstől megriadt őz, és nézett
azokkal a szemekkel, amik előtt szégyellem magam, hogy annyira
tiszták.
Még
mikor egészen pici volt, hogy alig járt, velem is kiabált,
anyjától tanulta el ezt a kiabálós kommunikálást, felém csak
annyit kiáltott, hogy: Á!...Á!... A hangsúlyból kiértettem,
hogy Attilát kiált. Én csak visszanéztem és nem szóltam semmit.
Néha intettem. Csak nézett azokkal a szemekkel és úgy tűnt
integetésemmel nincs mit kezdjen. De megtanul velem csak nézéssel
kommunikálni. Az udvaron mikor találkozunk csak megnézzük egymást
és megyünk tovább. Nem kiabál már felém. Rájött, hogy nem
kell.
Elnézem,
ahogy a kis biciklijével felnyomja magát a garázs ajtómig, ott
lejt egy picit. Hátával nekimegy a garázsajtómnak, jókat döng
ilyenkor, aztán elengedi magát, élvezi azt a pici lejtőt. Hagyom,
hogy döngesse a garázs ajtót. Birtok háborítás, de ez nem az.
Annyit csináltam, hogy tettem aljára is egy reteszt, mert ahogy
döngette a garázsajtót a gyermek, alól nyitva maradt egy rés, és
azon egerek jöhetnek be. Na ennyit tettem védekezésül. De úgy,
amikor nem látta, nem akartam szuggerálni neki, hogy zavar, ha
benyomja az ajtót, de végül is nem zavar.
Nézem
ezt az együgyű tehenész családot, megérdemelnének egy
csarnokot. Telelakják a helyet, pár év alatt, már öt hat gyerek
szaladgál itt. Tudom, sokan azt mondanák, gázkamra nekik,
sterilizálni kellene, de az Élet nem a miénk. Főleg nem a miénk,
okosoké. Kitanult majmoké. Hanem ezeké az együgyűeké. Akik még
rezonálnak állattal, természettel.
Egy
másik ilyen pihenőnél hallom a tehenész középső fia amint
lapátolja a szart a teheneknél és minden lapáthangra tercel
egyet: ködvösöm...lalalla...
Lapátloop...
ködvösömmm...lalalla... lapátloop... ködvösömmm...lalalla...
Ez se normális, de ennek a szemei nem szépek, a nézése nem
másvilági, ez tényleg barom. Jámbor mint egy ökör, tátott
szájjal van örökké, csak néz mint egy marha, ha szólsz hozzá
nem igazán érzed, hogy megértette. Lapátloop, kedvesem, lalalla.
De ott van, csinálja azt amit a normális ember nem csinálná. A
normális ember kifizeti a tejet, a sajtot, steril zacskóban veszi
át, se híre se hamva a trágyaszagnak, csupán egy táplálék
esszenciává alakul a büdös folyamat, mint az oltár előtt
térdepelve egy lélekben elhangzott fohász.
Mondjuk
én sem vagyok normális, a tetőn szenvedek, folyik rólam a víz,
filozófálom az összefüggéseket, megállapítom, hogy az
ideiglenes pala darab nem magától fordult el, hanem galambok
rájöttek, hogy az a gyenge része a tetőnek és próbálták
elnyomni. A megannyi madárszar árulkodik a merényletről. De nem
sikerült elnyomni. De annyira igen, hogy az esővíz visszacsorogjon
a tetőbe. Közben, noha testem remeg a kimerültségtől, a szellemi
összeomlásom a határokat súrolja, az élek szélén táncol, hogy
elvesztem az életet, nekem annyi munkám lenne még, és még rám
férne néhány asszonyi közelség is, mielőtt a frame per
szekundum teljesen befagy a képernyőn, jelezve, hogy itt a kék
halál. Az a kibaszottul megváltó szép, kék halál. A fagyot köröttem már érzem, a monitor már pislog, de még mindig remélek. Nem tudom mit, de a fő a remény.
Nem.
Nem érdekel a koronavírus. Sem a niggerlázadás.
A
sztereó 6.3-as Jack mufa a megoldás!