Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

6.3-as sztereó Jack!


Negyvennyolc órával ezelőtt, hajnali öt harminc.
Kinyitom a szemem és magamban felkiáltok: Heuréka! A sztereó Jack mufa a megoldás!
Ötvennégy órával ezelőtt, ülök a stúdió elektroműhely részlegén a műtő asztalra bambulva, az analóg keverőm szétszedve és próbálok megoldani egy helyzetet. Feladom, és eldöntöm, hogy írok Imrének.
Két évvel ezelőtt ugyanígy szétszedtem a keverőt, és törtem a fejem, ha a mikrofon előfokozatok kimenetét leválasztom a hangkártyákba juttatva a jelet, a keverő elnémul a továbbiakban, pedig monitorozás végett szükség lenne rá. A keverő sáv láncán, a mikrofon előerősítő után van egy „insert” nevű Jack dugalj, amibe dugva a dugaszt egy kapcsoló eltéríti a jelet és letesteli a további utat a keverőbe.
Két évvel ezelőtt feladtam, mert nem tudtam bemérni a kétrétegű nyomtatott áramkörbe épített gyári dugalj működési elvét. Szétszedni egy dugaljat, leolvasztani a nyomtatott áramkörről veszélyes műveletnek tűnt nekem, biztos szétégetnék mindent körülötte.
A monitorozást nem tudtam megoldani, ha már egy teljes együttest kellett felvennem, a dobos a fülhallgató egyik felét le kellett vegye a füléről, hogy hallja a saját dobolását. De ez nagyon szar, nem tudja igazán érezni a játékot, inkább mechanikusan dobol. Digitálisan megoldható lett volna, de az élő zenéléshez viszonyítva a virtuális keverőnek késése van a visszajátszásban. Ha megütsz egy dobot, az visszhangként szólal meg, nem azonnal.
Szánalom ez az egész. De a Stonecrops valamiért szeret hozzám szánalmashoz jönni, és próbálom megoldani a monitorozást. A zenélésben a monitorozás olyan, mint az ember életében a tengerparton elnyúlva egy sezlongon, napernyő alatt, közben süt a nap, fúj a sós illatú szellő, a hullámok a parti homokot sertepertélik finomra, gyerekek élvezik a szabadságot, míg az ember élvezi a majdnem meztelenül le s fel sétáló nők látványát.


Negyvennyolc órával ezelőtt hajnali öt harminckor kinyitom a szemem és magamban ujjongok: a 6.3-as sztereó dugasz a megoldás!
Örömömet megint az önostorozás követte, hogy milyen marha vagyok! Végig csak a mono dugaszon törtem a fejem. Már azon agyaltam, hogyan alakítsam át a dugaszt, hogy a további jelet ne testeljem le? Elalvás előtt a forró kását kerültem már, technikailag próbáltam megoldani a dugasz felszeletelését. Már azért is restelltem magam, hogy akkor most Imrét is felbújtattam, mert ő is olyan, hogy ha valamit nem ért, szétszedi hogy megértse. Adtam neki munkát.
Tudom, hogy ebből nem ért senki semmit, nem is várom el. Csupán illusztratív dramatizációnak használtam bevezetésnek.


Megittam ezen a heurékás reggelen a kávét, és boldogan nyúltam el az ágyban, mondván kikerekítem az éjszakai vívódásaimat egy fél óra szunyával. Erre mondja a feleségem a paplan alól dünnyögve, hogy a fiadnál megint beázott az éjjel.
Óh basszam! Elmozdult az ideiglenes cserép, mormogtam magam elé. Bemegyek a fiam szobájába, valóban megint beázott.
Éreztem, ahogy instant kiszárad a szájpadlásom, na mondom, elindult a cukornövekedés a testemben.
Kimásztam a tetőre, felszuszukáltam három pléh fedő lemezt, ami megmaradt még a kémény körüli akciómból, és azzal befoldoztam a lyukas részt. Egyelőre jó lesz. Nem fog beázni.
Két órát dolgoztam rajta, de nagyobb részt kínlódás volt. Térdeltem a hullámos palán, féltem ne törjön be alattam, súlyommal ne repesszem szét az ötven éves beton lemezeket, közben néztem a tájat, ahányszor sóhajtva fenékre ültem, hogy térdeimet, lábaimat pihentessem.
Mindig is kértem a Fenvalót, hogy nem sokat, de csak pár fecskét küldjön ide nekem, annyira szeretem a fecskéket. Soha nem volt fecskénk itt. Idén látom, több fecske is cikázik a csarnok körül. Ezeket nézegettem, ahogy sebesen, mint egy egy árnyék suhannak a fák közt, és csodálkozom, hogy nem ütköznek valamivel össze? Hálát éreztem ezek a fecskék iránt. Valószínű jó sok legyet megesznek. Hallelúja!
Aztán egy másik pihenőnél, de ilyen egyperces pihenőknél, mert közben köpködött a felhő egy egy cseppet a nyakamba, melyen amúgyis patakokban folyt a víz, féltem elkap itt egy zuhé aztán nézhetem, mert nem olyan egyszerű elhúzni a tetőről. Nosza iparkodtam, de negyed óránként meg kellett álljak. Fújtam és reszkettem. Egy ilyen akaratomon kívüli természet kedvelés közben látom alant az udvaron a tehenész kislánya önfeledten biciklizik. Imádom ezt a kislánykát. Nem merem mondani senkinek, mert bolondnak néznének. A kislánynak van valami baja, azt mondják agybaja van, nem beszél, csak üvölt és rémesen ostoba, buta, degenerált. Sokat van kint az udvaron, sokszor elnézem. Lehetne úgy hét-nyolc éves, de mintha nem nőne, mind csak pici, mint pöttöm Panni, de a szemei olyan pofátlanul tisztán néznek a világba, hogy elszégyellem magam ha engem néz. Akárhányszor kimegyek az udvarra, a kislány legtöbbször kint van. Néz a távolba, vagy a többi rosszcsont kölyöktől szétdobált biciklikkel biciklizik. Ordítani tud mint egy sakál. Azt hittem, hogy nem hall a gyerek, süket néma, de nem. Egyszer kiléptem a műhely ajtón, ő éppen a távolban leste a júhnyájat, a kis barikkal, nem akartam e rácsodálkozós élményét megszakítani, csendben elfordítottam a kulcsot a zárban és az kattant agy picit. Abban a szent minutumban felém fordította a fejét, mint egy messze ágreccsenéstől megriadt őz, és nézett azokkal a szemekkel, amik előtt szégyellem magam, hogy annyira tiszták.
Még mikor egészen pici volt, hogy alig járt, velem is kiabált, anyjától tanulta el ezt a kiabálós kommunikálást, felém csak annyit kiáltott, hogy: Á!...Á!... A hangsúlyból kiértettem, hogy Attilát kiált. Én csak visszanéztem és nem szóltam semmit. Néha intettem. Csak nézett azokkal a szemekkel és úgy tűnt integetésemmel nincs mit kezdjen. De megtanul velem csak nézéssel kommunikálni. Az udvaron mikor találkozunk csak megnézzük egymást és megyünk tovább. Nem kiabál már felém. Rájött, hogy nem kell.
Elnézem, ahogy a kis biciklijével felnyomja magát a garázs ajtómig, ott lejt egy picit. Hátával nekimegy a garázsajtómnak, jókat döng ilyenkor, aztán elengedi magát, élvezi azt a pici lejtőt. Hagyom, hogy döngesse a garázs ajtót. Birtok háborítás, de ez nem az. Annyit csináltam, hogy tettem aljára is egy reteszt, mert ahogy döngette a garázsajtót a gyermek, alól nyitva maradt egy rés, és azon egerek jöhetnek be. Na ennyit tettem védekezésül. De úgy, amikor nem látta, nem akartam szuggerálni neki, hogy zavar, ha benyomja az ajtót, de végül is nem zavar.
Nézem ezt az együgyű tehenész családot, megérdemelnének egy csarnokot. Telelakják a helyet, pár év alatt, már öt hat gyerek szaladgál itt. Tudom, sokan azt mondanák, gázkamra nekik, sterilizálni kellene, de az Élet nem a miénk. Főleg nem a miénk, okosoké. Kitanult majmoké. Hanem ezeké az együgyűeké. Akik még rezonálnak állattal, természettel.


Egy másik ilyen pihenőnél hallom a tehenész középső fia amint lapátolja a szart a teheneknél és minden lapáthangra tercel egyet: ködvösöm...lalalla...
Lapátloop... ködvösömmm...lalalla... lapátloop... ködvösömmm...lalalla... Ez se normális, de ennek a szemei nem szépek, a nézése nem másvilági, ez tényleg barom. Jámbor mint egy ökör, tátott szájjal van örökké, csak néz mint egy marha, ha szólsz hozzá nem igazán érzed, hogy megértette. Lapátloop, kedvesem, lalalla. De ott van, csinálja azt amit a normális ember nem csinálná. A normális ember kifizeti a tejet, a sajtot, steril zacskóban veszi át, se híre se hamva a trágyaszagnak, csupán egy táplálék esszenciává alakul a büdös folyamat, mint az oltár előtt térdepelve egy lélekben elhangzott fohász.


Mondjuk én sem vagyok normális, a tetőn szenvedek, folyik rólam a víz, filozófálom az összefüggéseket, megállapítom, hogy az ideiglenes pala darab nem magától fordult el, hanem galambok rájöttek, hogy az a gyenge része a tetőnek és próbálták elnyomni. A megannyi madárszar árulkodik a merényletről. De nem sikerült elnyomni. De annyira igen, hogy az esővíz visszacsorogjon a tetőbe. Közben, noha testem remeg a kimerültségtől, a szellemi összeomlásom a határokat súrolja, az élek szélén táncol, hogy elvesztem az életet, nekem annyi munkám lenne még, és még rám férne néhány asszonyi közelség is, mielőtt a frame per szekundum teljesen befagy a képernyőn, jelezve, hogy itt a kék halál. Az a kibaszottul megváltó szép, kék halál. A fagyot köröttem már érzem, a monitor már pislog, de még mindig remélek. Nem tudom mit, de a fő a remény.


Nem. Nem érdekel a koronavírus. Sem a niggerlázadás.
A sztereó 6.3-as Jack mufa a megoldás!