Kóla Zéró


Noha napközben sokat jár az eszem a regényemen, gondolatban írom a fejezeteket, nincs energiám leülni és megírni azokat.
Járnak a ritmusképletek fejemben, miközben spekulálom az angyalos ágy fiókos szerkezetét, viszont érzem, hogy hangszerfóbiám van.
Az utóbbi hetek agyonhajszolásának eredménye, hogy újból nő a cukrom. 8-9 (160) körül van reggel és a mozgás sem igen viszi már le. A mozgás átállt a sötét oldalra.
Szombaton saláta levest, krumpligulyást főztünk. Három, négy napig kitart egy ilyen főzet, de hétfőn nekem már szétkuruttyolt a gyomrom és folyton éhes voltam. Ilyenkor két vékony szelet saját kenyerem és két ujjnyi szalonna kielégít. A száraz ételtől jól lakok és van energiám. A levesektől nem. A hús erőt ad. A zöldség nem. Attól csak rosszul leszek. Ezt már többször megtapasztaltam.
Kenyér, szalonna, házi sajt mellé jól jön az uborka, hagyma, paradicsom. Kevéssel megelégszem. És éltet. A túlzott zöldség, híg tejterméktől felborul a gyomrom, izzadok és gyengülök.
A szalonnát egy ideje a szalámifélék helyett használom. Legújabban kacsintok a disznó zsírra. Nem hiszem, hogy ártalmasabb lenne a mindenféle egyéb ipari kencénél. Viszont két szelet zsíroskenyér erőt ad.
Szerintem, a szalonna, zsír és 80%-ban teljes kiőrlésű lisztes, magam sütötte kenyerem nem tartalmaz annyi káros elemet, mint a bár langyos, de kémiával tele ipari kajatermék. Az ember ha csak félig elolvassa mi van ezekben a kajákban, elmegy tőle az étvágya. És nemcsak, de nem laktatnak. Sőt, csak etetik magukat. És nem olcsók.
Egy jókora paprikás szalonna (piacról veszem egy környékbeli feldolgozó készíti) árából egy akkora szar szalámit veszek, amit a fiammal két evéssel elpucolunk. És nem érezzük, hogy ettünk. A paprikás szalonnából többször eszünk és jól lakunk.
Ha ezt mérlegre teszem, nem tudom kiszámolni, de az az érzésem, hogy jobban járunk koleszterinileg.
A cukrom szintjét, mint megfigyeltem, csak részben befolyásolja az, hogy mi megy be a számba. Volt, hogy egy kliensem otthon megkínált finom sütivel, több napon át, ettem belőle és nem ment fel a cukrom tőle. Máskor, szerzetes kaján élve meg felugrott a cukrom. Amit viszont egyértelműen ki tudtam magamon mutatni, hogy a fáradság, a stressz a legnagyobb okozója a cukor szint emelkedésének.
Ha képletesen akarok fogalmazni, akkor Jézusnak igaza van, nem az számít ami bemegy a szájba, hanem ami kimegy. Lehet, hogy célszerűbb lenne néha az élet jobb oldalát választani, idézvén újból ebből a Jézusból. Több szellemi-lelki dologgal foglalkozván.

Hetek óta sorozatokkal narkózom magam, de lehet, hogy valójában egy szellemi-lelki hídon megyek át és csak csodálom az mélyeket. A killer alapú, agresszív sorozatokat nem szeretem. Keresvén a netes csatornákon, csupa ilyen killer alapú sorozatfilmet találok, de attól undorodom. Néha visszatérek Kolumbóhóz. Hiányzanak a szellemes, eredeti személyiségek.
A Mentalistán is átvergődtem magam, az elején nagyon nehezen ment. De egybevéve mindent, és kiszűrve csupán azt ami engem érdekel, van Patricknak pár nagyon jó meglátása, jó lenne azokat pár igeversbe megörökíteni.
Csak oda kanyarodik a film, hogy jó lenne kettesben, szerényen, messze a sok gyilkosságtól, zajtól, de a csajnak kevés a „csak ketten”, így Patrick tovább követi az FBI-nál.
Tulajdonképpen a civilizált, modern ember rákja ez, hogy unatkoznak együtt. És újból az önfeláldozás a szeretetért.
Nehéz így élvezni az életet.

32-33 éve nem látott barátom látogatott meg kisebb lányával. Magyarországról jött motor biciklivel. A hasunkon kívül nem változtunk semmit. Ő ugyanolyan beképzelt, önimádó, én meg a notórius szenvedő. Jót beszéltünk. Elmentünk a hunyadi várba, aztán a dévai várba. Ugyancsak fújt, nyögött ő is, habár úgymond tartja magát sportolással, ezzel-azzal.
Féltem a felvonótól szédülni fogok, 3-4 méternél magasabbra nem merek mászni. Fura módon, ereszkedéskor nem szédültem, pedig végig lefele néztem. Valószínű összefügg a biztonság érzéssel. Létrán félek.
Megbeszéltük, hogy a mi időnkben, a szegénységtől összetartottunk. A mai generáció nem tudja mi a szegénység és nincs miért összetartsanak. Lehet van valami benne, de emlékezetem kihagy, így a szegénységre pontosan emlékszem, viszont a fene nagy összetartásra nem.
A fiatalok úgy hallgatták amint áradoztunk a mi időnk meghitt szegénységéről, mint amikor mi is hallgattuk volt a háborút megélt öregek szörnyülködéseit. Nem tudják felfogni miben éltünk, mint ahogy mi sem tudjuk felfogni, milyen lehetett a háború.
Most minden arra bátorít, sőt, szólít fel, hogy messze menni otthonról, mert otthon minden szar. Az én időmben is mindig arról álmodoztak, hogy kimenni Kanadába, meg ilyenek.
Én nem mentem, mert nem volt buszpénzem a munkába menni, nemhogy Kanadába. Meg ott voltak a szüleim, akiken segíteni kellett. Ha elmentünk volna mi gyerekek, tíz évvel korábban pusztultak volna el.
Nem sok, csak egy pajta, amit belakhattam volna, de nem volt.
Nem mindenben értettünk egyet apámmal, de nem mind mentünk.
Ma erre azt mondja a modern kor, hogy beidegződött, eltanult programokban éltünk és ez él még bennünk ma is. És akkor jön a dekonektálódás, az eltávolodás, a szakítás, illetve a deklansálás, az új indítása, robbanása. Le a régi, káros mintákkal, és hajrá az új világba, ami hozza az Új Ego kiteljesedett nemtommijét. Ugyanez ez a duma, mint amikor az Óemberből lesz az Újember a Jézus a Krisztusban. Azaz szektásodás minden téren. Viszont alapjában senki és semmi nem változik.

És mégis, kicsit eltérve a minden napos nyűgölődéstől, bár lehet a szakemberek véleménye, hogy mitől szól jól egy hangrendszer, egy hangkeverés, hogy milyen frekvenciaágyban helyezkedik el a zene, nekem mégis a direkt mód jön be.
A hangmesterek azzal a képpel élnek, ahol van egy rendezetlen női arc, amire azt mondja, hogy ez a puszta felvétel. Aztán egy kicsit ápolva, megfésülve, hogy az a keverés, rátéve szín, zengetés, és a fotosoppolt, kisminkelt, kipúderolt, sima, rózsaszín és üde arc az a végleges zene, az úgynevezett maszter.
Lehet, meg próbálom elfogadni, de nekem a maszterolt végtermék nem mindig tetszik. Sem zenében, sem nőben.
Bár úgy tűnik, hogy a maszterolt zene szélesebb vásznú, néha nekem az az érzésem, hogy olyan mint egy giccses, túlzott, idealisztikus természet festmény, egy vásári kép szépen berámázva.
De valószínű ez az én ízlésficamom, mint az már sokszor megbotránkoztatott sokakat.
A Harman/Kardon hifi erősítőmnek van egy olyan lehetősége, hogy két rendbéli hangszórót lehet rá kapcsolni és azokat váltani lehet, így az író asztalomra tettem két iciri-piciri hangládát, ami a csúfos 3D stúdiós projektemből maradtak meg, bennük egy egy autós hangszóróval, ilyen 16 centi átmérőjűek, és középen rájuk van szerelve egy kis közép, illetve csipogó hangszóró. Arra gondoltam, hogy mikor írok, vagy tervezek valamit, legyen egy kis sztereó képes hangrendszerem. Így is megfigyelném, mások hogy kevernek.
Egészen szépen szólnak, kis hangerővel is nagyon tiszták.

Végre befejeztem a Rihannás szám feldolgozását. Elvittem odáig, ahol úgy érzem: elég. Tovább kell lépnem. Sokat tanultam ezzel is. Ebbe szólt bele Feri, az Írországi zenész ismerősöm (kivel egy amatőr zenész oldalon jöttem össze), hogy rossz hangszereket választottam és nagyon terhelt a zene. Legalább háromszor dolgoztam át azóta. És valóban úgy érzem, hogy most jobb. Egyértelműek a motívumok, a dallam, a ritmika. Ha kiveszem a dallamot és mást komponálok hozzá, simán lehet egy saját szerzeményem, mert az eredetihez képest teljesen más a hangzásvilág, a ritmika.
Amint sokszor írtam erről, ezek a feldolgozások nekem az iskolát jelentik, a tanulást. Kikapcsolok azokban a ritka pillanatokban, amikor ezzel foglalkozom.

Elgondoltam, hogy ha Feri nem szól bele jó faragatlanul, és én nem próbálom sértődés nélkül át és átgondolni, plafonálódtam volna azzal a szarral, amire azt hittem mászterpísz. Ez a Rihanna most sokkal jobb, mint az első verzióm. Biztos, hogy ezen is lenne mit javítani, biztos tele van zenei ellentmondással, de most tényleg tovább kell lépnem. Nem más, de a fejemben zúg a tánánánánááá... tánánánánáááá...

Amikor elkezdtem dobolni, szerettem volna egy tanárt. Nem azért, mert hülye vagyok egyedül tanulni, hanem a motiváció miatt. Ha feladnak nekem egy leckét, én azt szégyenből is megtanultam volna. De így... elmarad a motiváció. Minek megtanulni?
Imádok rajzolni, festeni. De minek? A dolognak van csak értelme. Jön a pénz. A pénznek van értelme. A többi mind fos, mellékes, elhanyagolható, értéktelen.

Amikor előjöttem az amateur muevesz közös műhely gondolatával, arra gondoltam, hogy lenne ez egy hely, ahol az ember megkapja a közösségtől az impulzust az alkotásra, egymást inspirálva. De úgy néz ki, ez önmagában nem elég. Kellenek a feneketlen európénzek hozzá. Erre én nem vagyok kapható. Mert akkor ebből megint vallás és politika lesz. Ha pár alkotó nem bír fenntartani egy helyet, akkor semmi értelme. Marad a balfaszkodás a kényelmi zóna körüli ólálkodásával.

A Kolozsvárra küldött karikatúráimról se kép, se hang. Kóla Zéró. Nulla fídbekk. Muskóczi ügyben sem hívtak, hogy mit kellene rajta átalakítani. Talán igaza van pártfogómnak, hogy nem tudják hova tenni... Néha én sem tudom magam hova tenni...


Leckék


A napokban kaptam pár leckét arról, hogy nem volnék annyira okos, mint gondolnám. Bár empirikusan összeszedek ügyesen ezt-azt, innen-onnan és mindenből próbálok valamit eszkabálni, még messze nem jelenti azt, hogy bármiben is jobb vagyok mint más.

Vegyük például az áram dolgot.
Az exkavátor, ásván a csirkés kerítés alapját, kitépte a táp kábelemet a földből. Én megtoldottam, csavaros illesztésekkel, jól leszigeteltem, egy lefolyó csőbe is rejtettem, végeit pur habbal szigeteltem, úgy véltem jó munkát végeztem.
Igenám, de jött a nagy eső, ez alkalommal lemosta a szomszédom tehén pisi levét is, megtelt vele a friss földbe ásott kábelem is. Rövidzárlat.
A cső jó ötlet volt végül is, mert betont öntöttek rá, így kiásván a kerítés két oldalát, a kábelt ki tudtam ráncigálni.
Internetes böngészés, hogy mi a megoldás?
Több is van. Vettem azt, amihez volt anyag vasárnap a Dedemanban. Sorkapocs volt csak készleten és ilyen zsugorcső.
Ezúttal a kerítés alapjától jobbra is meg balra is végeztem egy meghosszabbítás általi kötést, gondolván, hogy ne legyen éppen a pisilében a kötés. Duplán szigeteltem ezzel a zsugorcsővel, hogy véletlenül se érjen víz a kötésekhez.
Nem telt el két nap, újra leesett a fő biztosíték.
Ez a főbiztosíték leesése most már egy hatalmas problémává vált. A csirkésnél van a Transzformátor, és az most elhatárolódott tőlünk kerítés formájában, így két kilométert kell kerüljek és be kell kérezkedjek, hogy hozzáférjek a fő biztosítékomhoz. Voltam az Áram hivatalban, egy új áram vezeték, a fő biztosíték átköltöztetésével hozzám egy vagyonba kerülne. Kb 5000 euróba.
Elmentem egy szaküzletbe, az egyetlenbe a környéken, mutattam a földből kivett toldást, az áramos nyomott egy együtt érző grimaszt, én meg egy tehetetlenes idióta pofát. Elmondta mi a megoldás, préselni kell az illesztést, a csavaros nem jó megoldás a földben és szigetelni kell minden szálat mielőtt az összeset lezárja az ember. Látván borotválatlan kétségbeesett képemet, azt mondta segít. Eljött egy srác egy préselővel és megcsinálta szakszerűen. Dupla zsugorcsőt kérettem utolsónak lezárni.
Utóbbi hibám az volt, hogy a földben nem szoktak sorkapcsot használni, alumínium kábelt nem kötnek vassal, mert a vas ebben az esetben egy fogyasztó és ezért melegszik, egyébként is legalább 3 centi távolság kellett volna legyen két sorkapocs közt, ott ütött át az áram, ahol csak két centi volt, ahol már megvolt a négy centi, nem volt égés. A másik hibám, hogy nem szigeteltem le külön minden szálat.
A szerelő kb 8 centis alumínium csőbe vitte a szálakat és egy préssel összenyomta őket.
Egyelőre lekopogom, két napja nincs baj, de még nem ástam el a kábelt, gondoltam megfigyelem, hogy viselkedik, lesz e rajta fizikális elváltozás?
Ezúttal vettem egy 30 méteres kiegészítő kábelt, hogy csak egy helyen legyen illesztés, ezzel is csökkentsem a baj faktort. Ezt majd az én telkemen el fog kelleni ássam a régi helyébe.
Már már az az érzésem, hogy meg vagyok átkozva ezzel az áram dologgal. Próbálok higgadtan viszonyulni, de nehéz. Azon amin átmentem az áram miatt attól kezdve, hogy ide költöztünk, a trauma jól befészkelte magát belém.
Már már elővettem egy papírt és ceruzát, hogy kezdjek fotovoltaikus rendszerben számolni. De egyelőre olcsóbb akár többször is elutazni a trafóig.

Egy másik leckét a munkámon keresztül kaptam. Valamiért azt hittem, hogy ha én szépnek látom a paszteles kinézetű, matt felületeket, a megrendelőnek is tetszik az. A restaurálásos folyamat valamennyire megszakadt, mert sürgősségre hivatkozva, a megrendelő átvállalta a festést, kisebb javításokat. Mivel nagyon sok munkám gyűlt össze, nem nagyon esett rosszul, hogy átveszi úgy, félig megdolgozva.
Inkább magamon lepődtem meg, hogy magam felé sokkal igényesebb vagyok, mint azt más elvárná. Azon amin én elpiszmogtam volna még egy hetet, a kliensem egy délután lekente. Végül is szép fényes lett, a részletek valóban annyira elvesznek a fény alatt, hogy a piszmogás eszerint csupán egy filozófikus kényeskedéssé vált. Ebben az olvasatban való igaz, hogy az ember hiába veszi el a kliens pénzét, ha az a piszmogás nélkül is megteszi.
Lassan kilépek a szakmából, mert erőm elhagy (tudom én, hogy ez a jelenlegi feldobódás tiszavirág jellegű, az utolsó szusz sóhaja...), elvárná az ember, hogy tanuljak valamit ennyi év után, de most is, mint mindig arra ébredek, hogy a klienseim mindig egy lépéssel előrébb voltak mint én, hiába a sok tapasztalatra gyűjtött munka.

A tökéletlenség bennem való megelevenedése végül is felszabadító jellegű, hogy nem kell nekem világot menteni. Sem szegényeket megetetni. Jézust sem kell védenem úton útfélen. Lehetek egy tökéletlen ember egy tökéletes világban, és talán kényelmesebb, jobb így.

Ezek a leckék mindig arra vezetnek, hogy jó lazulni az egyszerű, átlátható munkákban. Nem kell minden fűrésznyomomat átvilágítsa a művészetre utaló fény. Mármint hogy Hamvas se maradjon ki paranormális asztaloskodásomból.
30-40 éves iskolapadokból újrahasznosított,
ragasztott bükkfa lapok.

Minden porcikájáért többször hajolni, térdelni...
mint mondottam: ez már nem az alkotás, munka élvezete,
ez már szenvedés...és kín.

Lefestve.
Végleges előtti állapot. Így se volt jó.




Morse Endeavour


A „Dr House” sorozat óta megnőttek a filmek iránti igényeim.
Az „Endeavour” , magyar címe: „Oxfordi gyilkosságok” sorozat benne van a jó filmek kategóriájában.
Ez is egy olyan film, ahol a történés mellékes, viszont annál érdekesebb a karakterek kibontakozása. Ez teszi izgalmassá a filmet.
Számomra azért is érdekes a film, mert bemutatja az 1963-69 es évek Angliáját, melyből legtöbb elem a mi világunkban is fellelhető volt, persze leszámítva a szabad vállalkozási formát, hisz akkor javában zajlott felénk a kommunista törekvés, viszont a film nem feltétlenül a történelem adataira teszi a hangsúly, hanem arra világít rá, hogy milyen hangulatban, meglátásban élt az akkori ember.
Azzal is sokat elmond a film, amit bemutat, de azzal is amit nem mutat be.
Az árnyalt angol humor is tetten érhető lépten-nyomon, de most nem abban a cinikus formában, ahogy megszoktuk. Például, a szivarozásról, végig mindenki, mindenhol hanyagul szivarozik, nem számít, hogy iskola, színház, étterem. A csikkeket eldobják. A sorozat vége felé van egy jelenet, ahol több hulla fekszik egy hatalmas csarnokfélében, egy tömbház összeomlása miatt rengeteg a halott áldozat, egy rendőr rágyújt. Erre a boncoló orvos rárivall: „az Isten szerelmére, ne itt gyújtson rá!”
Talán semmiség a jelenet, de mióta úgymond a hangmesterségben kontárkodom, rájöttem, hogy a hangos mondanivalónak, poénnak helyet kell hagyni, hogy kiemelkedjen. Nos ennek a jelenetnek ugyancsak meg volt hagyva a hely. Végig a filmben mindenki gondtalanul szivarozik, erre hívja fel a figyelmet ez a csendes rész a sok hulla társaságában.
Rengeteg ilyen szociális, társadalmi kép bontakozik ki a film folyamán, miközben minden karakternek megvan a saját morális harca.
Én ma, alig látom az emberekben ezt a morális harcot. Legtöbb ember magával öntelt, nem keres semmit.
A film főszereplőjén keresztül, Morse Endeavourban hozza a meg nem alkuvást, az egyenes gerincű ember prototípusát, aki egyértelműen örökké sikertelen, a létrafok alján és csórón marad. Valahogy a nők sem szeretik, ha egy ember egyenes, finom lelkű, kitartó, ezért csak futó kalandokra telik neki, viszont azokhoz is mindig hűséges.
Egy ritka jó angol film.

Az angol filmekben azt is imádom, hogy a karakterek nem örökké csillogó-villogó szuper alkatok, tökéletes testtel, arccal, sziporkázó feleselésekkel, hanem életszerűek. Csúnyák, soványak, kövérek, balfaszok... Hollywoodi filmekben a boncoló is egy sztár alkat, míg itt egy alacsony, icipicit tömött, kerekarcú, szemüveges, morcos ember, ki visszafogja cinizmusát, néha vers vagy egyéb regény részlet idézésével, mire a rendőrök csak értetlenül néznek.

Számomra legalábbis, a film hoz egy olyan hangulatot, ahol egy munka csoportban található némi intimitás, valahova tartózás, barátság, ami igaz nem ömlengős, de annál meghittebb. Ahogy elmennek egy hosszú nap után inni egyet, és csupán pár szóban a személyes életükről beszélnek egymásnak. Nem sokat, de elég az hozzá, hogy feloldódjon az ember. Azért érdekes ez a hangulat, mert én ma ezt nem tudom tetten érni. Még ez a balfasz Cézár is eléggé öntelt ahhoz, hogy velem egyenes legyen. Mindenféle idiótától elfogad mindenféle guruságot, az én egyszerű téziseimet nem fogja a gyomra, mert túl egyszerűek. Az embernek, tanult vagy se, kellenek a misztikus tudások, történések. A csak simán legyünk, az nem elég.

Az új úton a tegnap találkoztam a fácán családdal. Még sosem láttam fácán tyúkot. Csak kakast. Azok az úgymond szépek és pöffeszkedők, repedt fazékszerű kukorékolásaikkal.
Messziről látom a szürke tyúkot, aztán közelebb érve látom a sok megannyi aprót. Olyan cukik voltak. Megálltam és megvártam, amíg befutottak a kukoricásba. Lehetett vagy nyolc kis fácán madár. Az anyuka fél szemmel nézett engem, míg a csibéi biztonságba kerültek. Szemein láttam, hogy „akkor ma meghalunk?” Nem, miattam nem fognak meghalni. Viszont az út túloldalán a csarnokban, hol százezer számban neveli az ember a csirkéket, azok bizony még ma meghalnak.

Éppen elgondolkodtam. Miért akarunk mi annyit élni?
Olvasom, hogy emberi gént akarnak oltani állatba, hogy legyen miből szerveket kölcsönözni majd. Borzasztó!
És akkor engem sajnálnak és cáfolnak, amikor azt mondom, hogy az ember reménytelen?
Mindezek után az ember miben reménykedjen?
Nemhogy megkeresnénk a kevesebb áldozattal járó életformát, hanem erkölcstelen és becstelen élősködésünkre keressük a filozófiai és morális igazolásokat.

Miért nem merünk szembe nézni azzal, hogy még ma meghalhatunk?


Miután végig néztük a „Dr House”-t, eldöntöttük, hogy újra nézzük az egészet, hogy jobban oda tudjunk figyelni a részletekre. A film sokkoló a Houseon keresztül. Ahogy befejeződik, az a csúcs. A végére kiderül, hogy a kibírhatatlan, pokróc, arrogáns ember a legkeresztényebb figura, aki életét áldozta fel a barátjáért.

Ceruza kapu


Elgondolkodtató, hogy egy ember mitől nevezhető sikeresnek.
Ezzel a Ceruza kapuval valahogy úgy érzem magam, mint Rowan Atkinson a Mr. Bean szerepében. Előbb van a Mr. Bean és mögötte van a Rowan Atkinson, de amire az emberek oda figyelnek, az a Mr. Bean.
Azt még visszahallottam, hogy ez a Muzsiúr jó asztalos, meg rendes, meg minden, de így élőben még sosem aratott ekkora sikert egyik munkám sem, mint ez a Ceruza prazsekt.
Az emberek jöttek mentek az utcán és alig akadt ember, aki ne jegyzett volna meg valami vicceset a készülő kapu átalakításról, de ha csak csendben is elmentek, minimum elmosolyodtak.
Volt aki kérdezte, hogy csináltam, volt aki nevetett, volt aki szelfizett a ceruzákkal, még két teljesen bebugyolált arab csaj is kuncogott a látványon.
Mondhatni rivalda fényben csillogtam, noha értelmi szerzője nem én voltam, ez a megrendelő teljes felelőssége, érdeme, sőt amikor ezzel előállt, konzervatív énem azt mondta, nem fognak ezen kiakadni az emberek? Akkor azt mondta, nem baj, majd visszaakadnak.
Egyelőre senki nem akadt ki.
Hirtelen megnőtt a rollerező gyerekek száma, egy lány feltűnően többször sétált el előttünk, a turista autók is lelassítottak a látványtól.

Ilyen dicséretek hangzottak el, mint: ez igen szakma, nincs ennél jobb asztalos egész Hunyad megye körzetében... csalódottan részegedtem Mr. Bean sikerével, hogy a helyzet komikáján keresztül látnak és valóban meghasadhat bennem a Rowan Atkinson, a kutyát nem érdekli.

Hasonló élményben volt részem, amikor egyszer úgy alakult, hogy több éves fa asztalosság után sorozatban ilyen színes pozdorja bútorokat készítettem. Való igaz, sokkal látványosabbak voltak azok a dobozok, színeivel, csilivili aggalékaival sokkoló hatást értek el. Na akkor több régi kliensemtől megkaptam, hogy óriásit fejlődtem szakmailag. Pedig dehogy, az egész felért egy szakmai paráználkodással, de mindenki másképp értelmezte ezt.

Félretéve azt, hogy én mit gondolok magamról, hiába lett amiatt alkoholista Takács Tamás, mert minden koncerten kérték tőle a „volt egy fiú és volt egy lányt” és már annyira utálta, hogy egy üveg vodka kellett annak elénekléséhez, vagy hiába keseredett el mindannyiszor Varga Miki, ahányszor csak kérték tőle, őt a „Vén Európa” számmal ismeri mindenki, úgy néz ki, hogy nekem is meg kellene kapnom az én „Kölyköd voltam” dalomat.

Ez a ceruza kerítés valamit feltárt bennem. De hogy mit? Még én sem tudom.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy nosza essek neki a ceruzáknak holnaptól, mert ezt a szerelést, noha jól megkértem az árát, nem szívesen ismételném meg minden héten.
Egy nap csak flexoltam a sok vasat a tűző napon. Másik két nap fúrtam és csavaroztam egész nap. A tűző napon. Fele időt térdepelve, hajolva.
Célok lebegtek előttem: a Tordai lépcsője, a Ceruza kapu, Kati pincéje... utána irány a CNC gyártás. Ezek hajtottak. Ezek elvégzése után remélem megalkotni a saját megváltásomat. (Hacsak nem ez is egy bullsittba folyó projekt lesz).

Az utóbbi események amik engemet érintőleg zajlottak, rávilágítottak arra, hogy tetszik, nem tetszik, fel kell tárjam a magam Mr. Beanjét.
Lehet, hogy igaza van a kiadónak? Kozmetizálva, a Muskóczi jobban eladná magát?

Nagyon fontos előfúráskor, hogy merőleges legyen a csőre,
mert ha csak picit is ferde, nehezen fúrja, nem tud bekapni
a fúrószár és könnyen törik. Vettem márkás fúrószárat is,
meg olcsó gagyit is. Az olcsó gagyi többet tartott.
Csak szólok...

Az utca végén a dévai vár.
Jobbra két ceruza közt a finánc smasszerek.
Nincs mitől félnem, mégis megkorgult a gyomrom
mikor előttem lelassítottak és leparkoltak.

Belülről a kapu. Vigyáztam, hogy a vas szerkezet
lehetőleg a ceruzák mögé kerüljön.
Emiatt a lécek közti távolság nem egyforma,
de szemmel nem érzékelhető.
Az átlós kötéseket fából tettem. Arra jók, hogy
kifeszítik a szerkezetet. A régi vasak, noha súlyosak voltak,
de egyben tartották a lapokat.


Levizsga


Azt már ugye leszögeztem, ilyen megvilágosodás forma, hogy iparias életünk nem vezet jóra. Hiszékeny, naiv lévén, azt hittem valamiféle kultúrcsavarral megtalálhatom az arany középutat, de ezzel az igyekezettel is csak a ketyere, műszer és szerszám arzenált bővítettem. Ezek sem segítettek megtalálnom az arany középutat.

Feri rávilágított arra, hogy azt amit én zeneként bütykölök itt, az nem zenélés. Nem így mondta, de azzal, hogy ő minden hangszersávot bár villanyos billentyűn, de maga játszik fel, utalt erre.
Pár keverésemet mesterelte és számomra borzalmasan szólt, nem az ő hibájából, hanem az enyémből. Rájöttem, pár hangszert rosszul használtam fel. Ahhoz, hogy valami jól szóljon, azt előre ki kell gondolni. Viszont, egy dolog erről tudni és más dolog ehhez érteni is.
És egyáltalán, mit keresek én itt a retro lájtos rock shymphony home version stílusban? Erre kérdeztem rá magamban. Mert amikor elkezdtem a stúdiózást, nem erre gondoltam. De rácsodálkoztam a virtuális keverőre és élveztem, hogy mire képes az elme, ha lebomlanak a kifejező gátak.
Egy darabig azt hittem a gépek teszik jóvá a hangzást. Azok is, de inkább a hangos meglátás, vízió az ami létrehoz egy jó hangzást.
Amit csináltam, az nekem itthon jó volt. De mióta rávilágított Feri, hogy mitől jó a jó, a sajátomat is szarnak hallom. Megfertőződtem a jóra.
Erre az volt a reakcióm, hogy lebénultam és majd egy hónapja kétszer ha bementem a stúdióba, akkor is szégyenteljesen kisomfordáltam onnan, megállapítván, hogy nem érdemlem én meg azt.
Visszatértem a mindenkori függőségemhez, a munkához. Ez az én piám, alkoholom, ha valami nincs rendben lelkes állat mivoltomban.

A Muskóczi projekt is adott egy pofont nekem. Azt mondták a helyén van a dolog, még nem tudják hova tenni, lenne rajta egy két dolog, amit változtatni kellene. Marketing címen ezzel is ugyan oda jutottam, mint a stúdiós projektjeimmel, hogy feje tetejére kellene állítsam, hogy valamire valóvá lehessen tenni.
Még tiszta szerencse, hogy rögtön nem reagáltam le, fejemben nehezebben processzálódik az információ, mert abbeli csalódásomat félretéve, hogy mégsem vagyok úgy jó, ahogy vagyok, mondtam, adjanak egy két támpontot a változtatásra és megpróbálom.

A kertes projektem is csúfosan bozótba ment az idén. A palántáimnak spéci földet vettem, erre miután kibújtak, leégtek mind. Piacról vettem 40 paradicsom palántát, azzal grimaszkodom itt. Kötözgetem, pucolgatom. Ilyen undorító növényem nem volt sosem. Dupla vadhajtások eszement életerővel robbannak ki, a tövéből is hármasával és jó kövéren hajtanak új hajtások, mintha szabotálni akarnák az anya növényt. Néhol kandikál egy egy kisebb paradicsom, meglátom ezután hogy lesz, mert most virágzott el a nagyja. De idegesít, hogy olyan alacsony a növény. Az én palántáim ilyenkor már másfél méteresek voltak.
A Cézárhoz kötött kert projekt remény dugába dőlt. Egyszerűen nem érti a lényegét, elpiszmogja az időt, az viszont nekem sokba jön. Próbáltam sokféleképpen elmagyarázni neki, megmutatni, de mikor nekifog látom, semmit sem értett meg. Pedig csupán gyomlálásról van szó. Néha nagyon elkeseredek. Mit bajlódom én született ostobákkal? De bármilyen ostoba ez a Cézár, mindig pontosan tudja mennyit kell kapjon, és tudja kire kell szavazni.

A tegnap is. Ez a Daniel, az üzletes ablakmosó kéregető srác, mikor megpakolt autómat látta, azt mondta vigyem őt is dolgozni. Mondom neki, nézd, van két óra meló, lefesteni egy vas szerkezetet. Nosza nagy volt az öröm, hajrá. Mutatom neki, szépen bemártod az ecsetet, nem több, egy centire, a doboz száján kicsit visszaveszel a festékből, hogy ne folyjon és nyugodtan, inkább lassan de jól elkenegeted a felületen, hogy mindent takarjon. Erre folyik mindenhol a festék, a seggében voltam egy órát a kettőből és nemhogy maradt volna a festékből, de nem is volt elég és jól sem volt lefestve.
Megint szidtam magam mint a bokrot, hogy mi a franc akarok én mindenkit megmenteni?
Nem csoda, hogy ezeket soha senki nem dolgoztatja. Balfaszok.

Mindenki mondja, miért nem alkalmazok valakiket? Hát de kiket? Kinek van ma türelme tíz év alatt megtanulni egy szakmát? Sajnos már nekem sincs ahhoz türelmem, hogy valakit megtanítsak tíz év alatt az asztalosságra. Egy kibaszott ecsetet sem tud ma tartani senki a kezében. Mit várjak el olyat, hogy valamit méretre gyalulni, vágni? Netán szögbe, ívbe?

Igen, más világ van. A réginek annyi. Hiába nosztalgiázok itt.
Ennyi embert etetni, foglalkoztatni csak iparilag lehet.
A csináld magad illúziója az Ikea, ahol csavarhúzóval behúzol egy csavart és azt hiszed ezermester vagy.
A jó doki” sorozatfilmben van egy jelenet, behoznak egy állapotos nőt, feltépte a kezét egy csavarhúzóval, éppen Ikeás kiságyat szerelt össze, mert a férje nem ért rá. Bekötözik a kezét, közben behoznak két vírusos beteget, kik hirtelen meghalnak, erre karanténba teszik a kórházat. A férj kint őrjöng, a feleség bent. Az izgalmaktól elindul a korai szülés. Komplikációk merülnek fel, császárolni kell, de előbb a gyerek pozícióját kellett átmasszírozni. Erre a jó doki (Murphy) egy neonlámpa zúgása miatt, autista lévén, összeomlik és a földön fetreng. Tiszta pánik. Az újszülött nem szuszog, az anya vérzik, egy asztmás fiút tesznek oda éleszteni, amíg Murphy kómásan elköti a vérzést.

Erre a férj elkezdi vádolni magát, hogy nem szerelte össze időben azt a kibaszott Ikeás kiságyat és emiatt került bajba a felesége.
Én meg azt mondtam, mi a fenének kell két hónappal a szülés előtt idegeskedni az ágy össze szerelésével? A nőknek ez a folytonos hajtatása. Ez a folytonos bizalmatlanság, Miért jó neki arra célozni, hogy a férfi tehetetlen, nemtörődöm idióta? Holott egyszerűen nem volt rá ideje?

Én amit látok, az az ember civilizációs betegsége. Őrjöng, hogy élete minél civilizáltabb legyen, ha nincs nyolc nájlonba csomagolva a rohadt zsemléje össze van omolva és emberi jogaira hivatkozik, ha viszont nyolc nájlonba kapja a kurva zsömléjét, őrjöng, hogy mi lesz a teknős békákkal. És elkezd alapítványt létrehozni a pungás (zacskós) zsemlék ellen, és ereket vágat a kétségbeesett klímaőrülteken.
És amíg engem tanítanak, hogy vigyek magammal otthonról szatyrot vásárláskor, olvasom, hogy Marosvásárhelyen a heti két alkalommal, Budapestre felszálló repülők járatát minden naposra tették. Azaz hetente öt darab repülővel több.
Akkor mi a lófaszról beszélünk?
Vágjam itt az ereimet, hogy pungán spóroljam a Föld egészségét, viszont túlfelől 250 %-kal megugrott a repülő használat? Mi ez, ha nem cinizmus az emberi faj részéről?

De mondok én mást. A Földet én nem féltem. Mikor túl sokan leszünk mi patkányok, megrázza ő magát és lehullunk mi patkányok. Mind meghalunk. A Föld nem. Ő ráér regenerálódni.
Viszont mi újra és újra levizsgázunk.

Legalább egy hozzám hasonló basszusgitáros ha lenne, jó lenne néha elmuzsikálgatni itt ezt a sok nihilista bajt. Mondjuk blues formába.

Úton a lépcső és ceruza

Lépcső burkolás

Ceruza kerítés

Színes ceruza kerítés

Színezedő ceruza kerítés

Kitépett kábel taknyolása ideiglenesen 30 évre

A kijáratot biztosító telek csatolása

A csürkés kerítésépítése

Ennyivel megnőtt az elhanyagolt gyümölcsösöm

Táltos napszúrás


Most már harmadik hete, hogy úgymond megtáltosodtam. Napi 8-9 óra munka, tegnap rekordot döntöttem, 11 órát dolgoztam.
Az is biztos, hogy ebben az iramban úgy lemerülök, hogy eszembe sem jut egyéb, holmi kispolgári álmodozós tevékenység, mint stúdiózás, s ilyenek.
Radikalizálódásom kirobbantójának, amint pszichanalizáltam a helyzetet, szerintem a CNC-s megvilágosodásom az oka. Mert amióta szentlelkes látomásom volt a céencésíétés irányában, az egész eljövendőmnek új kerete lett.
Mivel lett egy cél, hirtelen motivációt éreztem leszámolni az eddigi munkáimmal.

Meg akarom építeni az első CNC gépemet.
Nem lehet nagyobb falat, mint a stúdióm.

Első körben mindjárt egy 3 tengelyes marófejet kezdtem kigondolni. Csapágy rendszerek, meghajtó csavarok, motrok, meghajtó drájverek, programok után nézegettem és igen drágának találtattam őket, viszont egy kész gépet megvenni kész borzalom. Egy valamire való gép tízezer eurón felül van. Viszont nekem célgépek kellenek, nem univerzálisak. Ezért akarom a saját gépeimet.

Kutakodó fázisomban rájöttem, hogy elsőre az eszterga gépemet kéne automatizálnom egy két tengelyes marófejjel. Ez is bőven kihívás és kiadás. Ha ez sikerülne, akár részben el is indíthatom a bútor kellékes bizniszt. Bútor fogantyúk, lábak, oszlopok s ilyenek.
Az amatőr CNC csoportban kaptam pár eligazítást, de nem vesznek komolyan... sokan nekifogtak ennek annak s abbahagyták, valószínű ezért. Mikor mondtam, hogy a szerkezetet fából akarom, legyintettek és elcsendesültek mellőlem. De hát ők nem tudják elképzelni, hogy fából milyen masszív szerkezeteket lehet csinálni és sokkal kreatívabb lehetőségeket nyújt, mint a vas. A fa szerkezet, ha jól van kigondolva és megépítve, elnyűhetetlen és megbízható.
Rájöttem, ha valamit meg akarok tudni a profiktól, cél kérdéseket kell nekik szegezni. Például nem azt kérdezni, hogy milyen csapágyat nézzek, hanem úgy tegyem fel a kérdést, hogy „szerintetek ez a csapágy jó?” Mert hirtelen hárman egymásnak esnek, 38 kommentben mindegyik elmondja miért nem jó vagy jó, és bezzeg az amit ő használ az a tuti. És én szépen levonom a tanulságot. Rájövök, hogy ahhoz, ami nekem kell, melyik a jó.
Az elképzelés megvan, már tervezgetek, de előbb a hozzávalókat kell össze szedjem. Kb 2-3 ezer euróra számíthatok, amit rendre akarok összeszedni.

Úgyhogy jön a CNC korszak!

A csürkefarm hirtelen kerítést épít maga köré. Nagy dérrel-dúrral.
Összejöttem a kerítést építő vállalkozóval, ő takarítja el a régi kerítést és ássa ki az újnak a helyet, a munkásai építik a kerítést. Megbótoltam vele, hogy bontsa le nekem is a kijáratomat képező új telkem közt is a régi kerítést, mert ha nem, oda ragad örökre. Kézzel biztos nem fogom kicibálni a hatalmas beton tömböket a földből. Ötven méteres szakaszon szépen kitakarította a helyet. Egy irdatlan kamion törmelék és vegyes föld. Két óra alatt eltakarította. Cserébe fából csináltam neki kilenc beton oszlopnak való öntvény sablont. Annyira lelkesedett, hogy fizetni is akar még. Pedig a takarítás, meg a törmelék elhordatása messze többe jönne.
Szóval, az út még ki sincs fizetve (mert a hitel keretek telibe le vannak töltve) újabb befektetésekbe mászok. Eszemben nem volt ez a kerítés dolog, de rájöttem, ha ezt most nem lépem meg, többet oda gép nem fog férni, hacsak le nem vágom a gyümölcs fáimat, de azokat sajnálom. Én ültettem őket oda, 15 évvel ezelőtt. Három almafa, egy dió és egy fenyő.

Elgondolkodtam, hogy milyen fura ez a Sors dolog. Hogy nem is annyira véletlenszerű.
Most jött a közvetítő, akivel eljutottam a csirkefarm tulajdonosához, és rá tudta bírni, hogy eladjon nekem 115 négyzetmétert a telkéből, hogy legyen legális kijáratom a mezőre (ez eleve örült gondolat volt...). Megemelték a kijárat díjakat ettől az évtől, erre a szomszédom is begurult, hogy csináljunk közös utat a mezőn. Egy időre elástuk a csatabárdot, igaz a béke pipát még nem füstöltük el. Ezek szerint a csatabárd zsíros papírba elcsomagolva helyes gondolat volt. Megcsináltuk a közös utat.
Erre a csirkefarmos elkezdett kerítést építeni, teljesen le akar választani minket magáról.

A kérdés, hogy mi volt előbb? A tojás, vagy a tyúk? Én indítottam el egy lavinát a telek vásárlási trükkel? Kispolgár Elemérnek könnyen születnek ilyen messianisztikus gondolatai, melyek aztán a prófétálás lelkéhez nyúl, de Hál'Istennek a valóság sokkal egyszerűbb, mint kiderítettem a kerítés vállalkozótól, a csürkefarm már minden más helyen lévő farmját új kerítésekkel keríttette be magát, egy projekt ami már két éve zajlik, tehát nem esik egybe az én ügyemmel.
Viszont, ami mégis hoz egy Istenes beavatkozást a dologba, hogy az utolsó percben jött ez össze nekem, mert ha most bekerítődik a csirkés, én többet soha nem tudtam volna kikérni egy vékonyka szeletet.

Tehát, néha hitetlenül állok az események előtt. Mi ez, ha nem valamiféle csipkebokor lángolás?
Nem, dehogy indítottam én lavinát, de ha sokat bambulok itt, elmegy az életet mentő helikopter is mellettem.
Ennyire fontos, hogy az ember nyitva tartsa a szemét és amikor kell, ne habozzon, hanem cselekedjen. Néha akkor is, ha nem látja a kiutat, az értelmét.

Az exkavátoros srác kitépte a fő áram kábelemet a földből. Pedig mondtam neki, vigyázzon rá. Mert valóban hatvan centire volt beásva, de ő azelőtt húsz centit letakarított a vegetációból és úgy ásott ötven centit a kerítés alapnak. A kábelem ott fityegett tíz centire a gödör aljától. Hogy hívja az erőműveket.. Mondtam neki ne hívjon senkit, megoldom én. Kiástam a kábel körül, előtte lezártam a fő biztosítékot (olyan szépen kitépte a kábelt, hogy rövid zárlatra sem volt ideje) és alátétes csavaros illesztésekkel meghosszabbítottam a kábeleket. Mivel három fázisom van, a nullal együtt 8 csavarral oldottam meg. Úgy csináltam a kötéseket, hogy ne kerüljenek egymásra, mert noha le is vannak szigetelve, sosem lehet tudni. Szépen sorba rendeztem őket. Minden csavaros illesztést leszigeteltem. Aztán egy fóliával jól körbe tekertem, azt minden milliméterében újra leszigeteltem szalaggal. Majd az egészet egy előre behúzott 110 mm-es lefolyócsőbe zártam, a végekbe pur habot nyomtam, mely gyakorlatilag az egész csövet feltömte, így gondoltam elejét venni a nedvesség beszivárgásnak.
Három óra alatt meg is voltam vele. Csak a tűző napon egy gödörben térdepelve... komoly megpróbáltatás volt.

Közben elgondolkodtam. Az iskolás éveimnek egyetlen értelme volt a 9-10-edikes praktika óráimnak, ahol a háromfázisú motor bekötését tanultuk. Egy egész panót kellett készítsünk, felfogva rá mindent, biztosítékokat, relés kapcsolókat, fázis cserélő reléket, gombokat, és a bekötéseket is meg kellett csináljuk. Emlékszem, minden más tantárgyból rosszul álltam, ebben első voltam. Imádtam. És az életben sokszor hasznomra vált. Olyan volt ez, mint az áramba való beavatás.
Azóta is én rendezem az áramos dolgaimat. A csarnokban, lakásban én húztam ki minden kábelt, a gépeket én kötöttem be, az olasz hikimiki lapszabász gépemből is kirámoltam az elektronikus relérendszert, miután az majdnem felgyúlt, és beszereltem ilyen hagyományos kattogós relét, ami sokat nem tud, de azt biztosan.
A gondolat folyamat az volt, hogy ez a praktikai tanulás mennyire volt predestináció kérdése, mennyire a véletlen műve? Van egy sorskönyv és ez ennek egy kikerülhetetlen állomása volt, vagy ez a felvett tudás húzta maga után a sorsot?

Számít az, hogy mit tanul az ember? Alakítja sorsát?
Vagy a sorsa viszi azokhoz a tudásokhoz, amire majd szüksége lesz?
Az emberi sorsnak lenne egy másvilági súgója a lelkén keresztül és az nem hagyja nyugodni? Miért van az, hogy bizonyos tudást hajlandó elfogadni, másokat nem? Tud valamit a tudata alatt?
Ezekhez a kérdésekhez az intézményes iskola egyáltalán nem keres válaszokat. Az iskola egy rendszert szolgál ki, a saját rendszerét építi. Nem foglalkozik a sors kérdésekkel, nem törődik az egyéni emberrel.
Viszont minden ember egyéni. A borzalom az egészben, hogy az iskola ezt tagadja, sőt azon van, hogy kiölje ezt az egyéniséget, egy kaptafára akarja erőltetni az embert.
Így születnek aztán a szomorú, elégedetlen, sikertelen sorsok.
A tragédia ott folytatódik, amikor az embert annyira legyengítik, hogy elveszti tudat alattiját, nem hisz önmagában, így nem hisz Istenben sem, viszont elfogadja, hogy lúzer és semmire sem jó. Hisz nem tud beilleszkedni de megjátssza a beilleszkedősdit, úgy, hogy felvesz egy minta polgár pofát: dolgozik (de utálja), vezetteti magát (de utálja) és így szépen utálja az egész életét.

És mindezek után, hogy mondjam azt másnak, hogy kövesd a saját utad? Légy önálló! Legyél saját magad ura! Vállalkozzál! Hogy mondjam?
Mert ha elmész a butyilovgyárba, noha boldogtalan és frusztrált leszel egész életedben, viszont van biztosítás illúziód, nyugdíj illúziód, mely humbugság akkor derül ki, amikor egy MR-t kell végeztess vagy egy vese műtétet, vagy akár egy banális vérelemzést, hogy abszolúte semmit, de semmit nem ér a biztosításod, ha valósan meg akarod ezeket kapni, ki kell fizetned kápéban.
És ki a franc éri meg a 65 évet, amikor állítólag nyugdíjba mehetnél? Hogyha meg is éred, annyit kapsz, hogy kitörölheted vele a hátsód.

Na mindegy. Valószínű napszúrást kaptam ahogy ott gubbasztottam a gödörben három órát, valamin kellett elmélkedjek...