A kurzusok hiábavalósága


Ilyen se tél, se nyár, hűvös kora reggelen gondolom kitervelem a könyves sarkot és a konyhát. Most ezek következnek. Egyik sem kis munka, elég bonyolultak. Főleg a könyves sarok, mert annak ilyen régi bútorstílust kell követnie. A konyhát hegyekbe a mokányok vidékére viszem, egy orvos házaspár rönk házába. Jó lenne még hóhullás előtt felvinni oda. Habár, ahogy mondták az utóbbi nyolc évben egyszer volt hó. Arra emlékszem, mert akkor vittem ugyancsak abba a fertájba valami ajtókat. Kamatba.
Enyhén fázok, gondolom begyújtok a kandallóba, mert sehogy sem indul a kedvem a tervezéshez. Ropog az égés, árad a meleg, megittam a kávémat, még mindig nincs kedvem tervezni. A fene essen belé. Könnyebb venni a fát, nyesni, gyalulni, ragasztani, és menet közben tervezni, mint itt gubbasztani és firkálgatni. De kell előbb lássák, hogy fog kinézni.
Nekem most beszélgetni való kedvem lenne inkább. Nem szalámi árakról, sem a Norvég órabérekről, hanem inkább az új kurzusról beszélgetnék valakivel.
Bohumil Hrabal “A túlságosan csendes magányban” nagyon szépen leírja egyik kurzus végét, és egy másik kezdetét. A könyvek bedarálásán keresztül bemutatja egy civilizáció végét, elpusztítását, és egy új világnak a kezdetét. Csodálatos írás. Beszélgetnék erről valakivel, de nincs kivel.
Közben rájöttem, hogy a blogolás tulajdonképpen egy beszélgetés magammal. Mint amikor egy gyerek egy képzeletbeli baráttal beszélget. Így félretoltam a készülő rajzokat, és megbeszélem magammal az új kurzus buktatóját.
Mert az nagyon szép és felemelő, hogy egy targoncára állva egy esti félhomályban elszónokoljuk, hogy meg kell írni az új kurzust. Igen, de mi legyen abban a kurzusban?
Én mindig azt látom ezeknél a kurzus fogalmazóknál, hogy mind nagyon szépen fogalmaznak és beszélnek, de sosem hoznak konkrétumokat. Mert ezek mind elméleti kurzusok.
A jelen kurzus, ami történik a mi úgymond nyugati civilizációnkban, az a túltermelés okozta fogyasztás fokozása. Azon a címen, hogy olcsón, többet fogyaszthassunk, a piacgazdaság létrehozza az olcsóbban előállított termékeket. Hogy ebben a folyamatban ki a geci zsidó, buzi meg ki az elnyomott, makulátlan szenvedő, az a megosztó, gyűlöletkeltő szítás, amire Puzsér mondja, hogy az ötszáz éves polgárháború. Ezt a polgárháborút azért folytatják velünk, hogy sose a lényegre tapintsunk, hanem a belső harcra koncentráljunk.
Ezekben az elméleti kurzusokban a pénz sosem szerepel fő mozgató rugóként. A polgárháborút szító politikusok pénzért csinálják, de a barikádon harcolóknak a pénz tabu kérdés. Mint a vallásos egyházakban, a pénz bűn, éppen ezért tegyék le a kijáratnál a perselybe, szabaduljanak meg a gonosz kísértéstől.
Az én kurzusom alap tézise, ahogy már többször elmondtam, az a saját gazdaságunk. Egy jó gazdasági tervet kell kigondolni.
Az elméleti emberek ezen mindig mosolyognak, hogy tévedek, mert előbb a lelket kell renbde rakni, aztán a pajtát. Nos, a lélek romokban heverhet egy rendezetlen pajta mellett. Az elvándorlás alap tézise, hogy a pajtának nincs rendeltetése, nem több mint egy szánalmas falumúzeumi tárgy, amit soha senki nem látogat meg. Nem éri meg benne sem tehenet, sem semmit se tartani. Műhelyt sem érdemes berendezni egy pajtába.
Bármiféle új kurzus szeretne megszületni, amely felszámolja az ötszáz éves polgárháborút, hogy egy egészséges, értelmes életre vezessen, ezeknek a pajtáknak, földeknek kell kitalálni a jövőjét.
Amint le s fel furikáztam autómmal a Bélisre vezető szerpentines úton, körülbelül tucatnyi asztalkán helyi termékeket árultak. Főleg pityóka, hagyma s üvegekben valami, nem tudom mit. Integettek az öreg nénik s bácsik, hogy álljak meg s vegyek tőlük. Szakadt meg a szívem, de ha lehet, ritkán eszem krumplit s hagymát. Ritkán, mikor pityókát veszek s hagymát, szoktam nézegetni a kínálatot: portugál krumpli, spanyol krumpli. Bukarestben csomagolt krumplira azt írták, hogy román krumpli, de kétlem. És az útszélen integetnek az öreg nénik és bácsik, hogy álljak meg és vegyek tőlük krumplit s hagymát.
Tessék, a kurzus egyik altétele, hogy egy duba járja össze ezeket a vidékeket és vásárolják fel a krumplikat s hagymákat s hagyják a portugál, spanyol, illetve Bukarestben csomagolt kétes eredetű román krumplikat.
A kurzus második altétele, hogy csináljunk saját üzletházakat.
És ha többen leülünk beszélni erről, sokmindent ki tudunk találni, ami csak a miénk és hasznunkra válna. És meglepődnénk, hogy mennyire egyszerű és semmiből ki lehet hozni.
Senkifia ne áltassa magát az úgynevezett sikeres, példamutató vállalkozás mintákkal, ahol européer szinten fut a termelés. Egyetlen vállalkozással nem találkoztam az utóbbi 30 évben, mióta magam is vállalkozom, amely kizárólag a piacról él, mint jómagam. Megfigyeltem, hogy azok és csakis azok a vállalkozások növik ki magukat, akik a polgárháborús szférában muníciókat gyártanak, olyan értelemben, hogy felfújt árakkal dolgoznak, korrupciós vonalakon, támogatásos pénzrendszerekkel. Például sikeres asztalos műhely, ötszörös áron csinál “haveri” áron műemlék épületre ablakot. Egyházi és politikai vonalon sikeresnek lenni, egyértelműen olyan, mintha háborúban fegyvert gyártanál, melyet majd a nemzeted ellen sütteted el aztán a sok megvezetett balekkel. És majd állami támogatású koporsókat készítesz, mintha Angliába csinálnál luxus koporsót mahagóniból, rózsagyökér intarziával.
Szóval ez a helyzet. A jelen kurzus embertelen és cinikus. Ebben a kurzusban embernek maradni egyenesen őrület! Szánalmas és nevetséges! Nem kívánom a fiamnak sem!
De hát ezt ugye én is úgy integetem itt, nagy szánalmasságomban, mint az öreg nénik és bácsik akik krumplit és hagymát, szépen bezsákolva, ilyen plászás (gyéren szőtt szatyor jellegű) zsákocskákban próbálnak az útszélen eladni: tessenek új kurzust venni, plásza ingyenesen jár hozzá!
Ha szólnék ennek a Puzsérnak, hogy ezt is tegye be oda kurzusba, az “Apu”-ban (Apu azért iszik, mert te sírsz kocsmai előadásain) kinevetne és kigúnyolna. Mert ezeknek a nagy, világot rengető kurzusoknak nem céljuk a megoldás. Ezeket nem lehet elsütni targoncákról. Senki nem éljenezné, hogy “Megcsináltuk!!” Mert ez tényleg csinálás lenne.
Viszont az Audi, a Mercédesz, a nemtommi közben rabszolgáltat minket és egyetlen hosszútávú reményünk, hogy ha egyik gyarmatosító elmegy, nem hagynak cserben és jön majd más.
És úgy járunk aztán menet közben (mert a végét senki nem tudja előre látni, főleg pozitívan nem), mint az a balfasz földműves, aki minap itt traktorral begyűjtötte a kukoricáját, a hozzákötött aggregátor meg is hámozta azt és a szárat kiszecskázta a földre, majd meggyújtotta. És ahogy végig futott a tűz, belekapott a hanyagul ott hagyott bozótba, azon keresztül meg egy fabódéba kapott, mely majdnem leégett. Szerencsére még időben eloltották, mert ha nem leégett volna ott minden.
Tehát a kórét már nem adják állatnak, inkább meggyújtják, a kukoricát nem kézzel szedik, mert nem éri meg, meg nincs aki leszedje, sőt már majdnem a kukoricát sem érdemes termeszteni. Már rég génmódosított magokat és gyomirtót használnak. Ilyen, hogy kapa, már egy nemlétező fogalom. El sem lehetne képzelni, mire jó. Emiatt a földnek sincs értéke. Senki nem vesz földet. Se csarnokot, se semmit. Mindenki megy oda, ahol a gazdasági gyarmatosítók valamicskével többet ígérnek.
S akkor most egy kicsit haragszok magamra, hogy erre időt szántam, ahelyett, hogy megterveztem volna azokat a bútorokat, melyből pénzt csinálhatnék. Mert noha magammal itt jól elbeszélgettem, megoldásra nem jutottam s csak arra tudok gondolni, hogy én is az az öreg néni és bácsi vagyok, aki szánalmasan integet tiszta hiába, mert az arra járó geci öreg a Fordjával sem akar pityókát és hagymát se venni.