Szeretni mikor?

Amit Andorrából érdemes hazavinni, az a következetes kitartás. A többi az bulsitt. Valójában az andorrai kitartás alapja is bulsitt. Az andorrai kitartás alapja nem a szeretet. Persze, hibába esek, ha általánosítok, hogy itt senki sem szeret. Nem arról van szó, hogy senki nem szeret, vagy senki nem szeretne szeretni. Csupán nincs erre idő. Nincs idő szeretni.
Ezt látom itt Andorrában is. Csupa jóindulattal van kisziklázva minden, de marad a szikla és a jóindulat valahol elvész. Az álmok mezején valahol belealszik az idő rengetegében.
Lassan, bár kevés emberben látom ezt a lassú felébredést, hogy lassan belefárad az ember a szeretetre időt csinálni, így lefoglalja szabad idejét például a shopinggal. Meg a multimédia sokszínűségével, mely szó szerint sokszínű: pixelekben mérik a sokszínűséget.
Önként lemondani erről a modern világról lehetetlen és talán nem is ésszerű. Mert szervezetünk, lelki alkatunk már nem tud ráhangolódni a csak szeretetre. Pixelgazdag multimédiás csatlakozásunk olyan, mint a shoping függőségünk. Be kell menni vásárolni, be kell konnektálódjunk a hálózatba, hogy ne legyünk unplugged.
Nem borzasztó ez, hanem valóság. Olyan mint a vizet elvezető csatorna. Kell, hogy ne ázzunk el, ne lepjen el a víz.
Mint mondottam, az andorrai gazdasági bumm képlete nagyon egyszerű. Áfa eltörlése, betonozott út, a síparadicsom az már csak egy plusz, mint a kártyás telefon bónusza, ha időben feltöltöd. Hétvégeken a vásárló turizmus órákra szóló dugókat képeznek az országban, melyet normális körülmények közt egy fél óra alatt átautózol. Borzalmas mennyiségeket felvásárolnak ideautózó családok, két három szekeret tolnak egyszerre, folyik az ádáz küzdelem a centek megsporlására. Napi több ezer autó jön ki s be, hétvégeken számítani lehet a tízezer autóra. Kaszálni lehet a bevételt,célozni sem kell nagyon a vadra, magától esik bele a tőrbe. Kártyásan fizet mindenki, ha az ember előránt egy százeuróst, a kasszás pánikba esik és rögtön műszer alá teszi a százast, nem e hamis a százas. És harminckét eurós vásárlásból nem tud visszaadni százig. Hihetetlen. Pedig harminc kassza van emeletenként.
Pixelgazdag multimédia, virtuális pénz, virtuális termékek egy virtuális világban. Kezdem megérteni ezt a fogpiszkáló rágó Miguelt, hogy mire megy rá az egészsége, hogy ez a kurva fa rothad. Mert ha ehhez a multicsomaghoz akar csatlakozni, hogy célzás nélkül tudjon vadat kaszálni, ilyen faházakat kell készítsen a sok shoping turista elszállásolására. Megvan, hogy a fa elrothadásáig, az a fa mennyit kell inkasszáljon. És ez a profit olló minél hatékonyabb kell legyen. És ellenség a családban mindaz, aki nem egyformán aggódik a fa rothadásáért. És természetesen a fa rothadásáért főképpen az asztalos a hibás, aki nem törődik a fa rothadásával, illetve Miguel és családja boldogulásával. Ha a harmincezres dzsippet megütik, meghorzsolják itt a szűk utcákon, nem akkora családi dráma, mint egy fa küszöb vagy korlát rothadása, mondjuk tizenöt esőverte év után. Mert egy rothadó fa küszöb vagy korlát egyenesen arányosan beleszól a családi bejövetelbe. Ezért lehetséges egy olyan magyarázat ennek a Miguelnek a fogpiszkáló rágásának a kitartása, hogy bosszúból szabályosan megeszi a fogpiszkálót, így állván bosszút a kurva rothadó fára.
Leszűkíteni az útat, összezsugorítani a multimédiás csomagot, könnyen lehessen ki és bepakolni, perszonalizálni, egyedi igényre alakíthatni, nem azért, hogy idő maradjon szeretni, hanem idő maradjon egyéb apps-okra, amikkel ez a pixelgazdag virtuális világ elénk tárulkozik.
Nem szoktam magamra figyelni, nem szoktam tükörben magamat figyelni. De ma megnéztem miket fényképezett Hunor fiam, míg a házat szereltük, és megláttam magam a pixel világban. Ha fogpiszkálót teszek a számba, tisztára egy Miguel vagyok én is. Semmiben nem különbözök Migueltől. És nem különbözök semmiben, bárkihez viszonyítom magam. Egy fakking bit vagyok a megákban.
Horkol itt a bungáló másik szobájában ez a Doru meg Kuku, sörgazdag és sörboldog álmát alussza mindkettő, nem tudok visszaaludni, elkezdtem itt magamban egy olyan világról nosztalgiázni, amit talán nem is éltem meg, amitől menekülni akartam mindig, vagy amit sosem tudtam igazán értékelni. Emlékezem a kolozsvári sétatérre, a Szamos partra, ahol az ember órákig sétálhatott gondolataiba merülve.
Tehettem, mert el voltam zárva a multipack világtól, sosem hittem volna, hogy a fa rothadása globálisan ekkora probléma. S hogy erről én a rohadt asztalos is tehetek.
S azon kesergek itt magamban több ezer kilométeres távolban a saját kuckómtól, hogy ezt az általam meg nem élt, nem értékelt világot az én fiam még könyvekből sem fogja megtudni.

Jobban odafigyelve

Azt mondtam magamban Andorrába készülve, hogy most nyitva tartom a szemem, nem mint a múltkor. Hogy lássam, mi mozog itt? Mik a lehetőségek?
Most értem meg, hogy alábecsülöm mindig magam, talán a szakmám emberi rangsorolása miatt, miszerint az asztalosság az valamiféle alja munka lenne, például a banki tisztviselőjével szemben. Mert most jobban odafigyelve, csodálkozva látom, hogy noha a múltkor nem figyeltem oda jobban, ugyanazt látom. Nem néztem, mégis láttam, vagyis tudat alatt jobban odafigyeltem, de nem érdekelt, mit látok.
A dolog nagyon egyszerű itt Andorrában, itt nincsenek lepukkant csarnokok csak úgy ezrével, mint otthon. Ha van egy pár arasznyi sziklája az embernek, mert itt araszban mérik a földet, nem négyzetméterben, elkezd abban pikámerrel vájni, hogy utat faragjon a nyaktörő magasságba. Nem a ház drága, hanem a hely.
Azért jár kel itt Miguel agyonrágott fogpiszkálóval a szájában, mert van hol járjon keljen ez a Miguel. Száz éves perek folynak itt minden négyzetméter szikláért. Hogy van ennek a Miguelnek itt kétezer négyzetméter füves része, az ország minden szálloda tulajdonosa körmeit eszi miközben fogát feni erre a telekre. Ha eladná Miguel ezt a földet, Déván például megvehetne ezerszer ennyi füves földet. De lehet, hogy alábecsülöm a helyzetet megint.
Négy éve jártam itt először, azóta befejeztek ezek két alagutat, ami több kilométer szerpentint spórol meg, ilyen szédületes magasságokban vezető szerpentineket. Percek alatt Spanyolországban, vagy Franciaországban van az ember, ha akar. Amikor itt voltam, ezelőtt négy évvel, akkor fogtak neki. Csak abba belegondolni is nehéz, hogy mit csináltak azzal a kőtörmelékkel, amiket a vájatból eszkaváltak ki? Emlékszem, kézi pikámerekkel vájták a sziklákat. Nem volt lehetőség ilyen nagyméretű autókkal megközelíteni az alagút helyét. Például Andorrában nem lehet autóval az utcán megfordulni. Hogy három mozdulatból az ember Déván megfordul az autójával. Itt Andorrában ez lehetetlen. Ha az ember nem figyel oda, a szemből jövő autó leszedi a tükrét. Egy nagy áruház van itt, mint egy nagyobb Metro -féle, de nem terjeszkedik több ezer négyzetméteren a parkolók miatt, mint Déván például, hanem legalább négy emeletes a parkolóháza.
Jobban odafigyelve, ide ha jön az ember, elveszi másnak a helyét. Szó szerint. Azért van nekik egy külön kis országuk, hogy ide ne jöhessenek csak úgy ki és be kalandorok. Csak turisták, kik leteszik a lóvét és mehetnek is tovább.
Például ez az Americo, ez darus mióta a világ és hét nap. Az egész Andorra ismeri. A villanyszerelő is egy megbecsült ember. A festő is az. De nem is gyíkolják az idejüket, mint a dévai emberek, akiknek nincsenek ilyen sziklába vájt múltjuk. Itt megbecsüli az ember a szakmáját. Lö séf, azt mondják itt rám, hogy az asztalos főnök vagyok. Otthon a büdös asztalos vagyok.
Rémesen fösvény itt mindenki. Ez a Miguel is cafatokra rágja a fogpiszkálónak mindkét végét. Spórol a fogpiszkálóval.
Mondja ez a Zsülien, hogy itt 1989 ben, mikor mi játszottuk a forradalmat Romániában, ezek szamárral hordták a követ a sziklák oldalán. És nézd meg hova jutottak huszonöt év alatt.
Most az is érdekes, hogy a miniszterelnök helyettes naponta bejár ide hozzánk, nézi, hogy halad a munka. Mondja ez a Zsülien, hogy ezek az országvezetők itt naponta megnézik a munkák haladását. Nem minisztereken keresztül hajtanak végeláthatatlan gépezeteket és értelmetlen aktákon keresztül, hanem úton vannak örökké. A parlament egy üzletház mellett van. Egy egyszerű épület, nincsenek rajta márványok, nincsenek lenéző oroszlánfejek vagy római oszlopok, Gyakorlatilag parkolója sincs. De állítólag ritkán gyűléseznek, menet közben, telefonon lebeszélnek mindent.
Azért van az, hogy a valamirevaló szálloda tulajdonosok földeket és létesítményeket vásárolnak a világ minden táján, mert értékelni tudnak minden arasz földet.
Amit nagyon érdekesnek találok, hogy a helyi munka nincs megadózva, csak az import van megvámolva, 5-10% vámot számolnak minden termékre, ezen felül nincs több semmiféle adó. Nincs áfa sem! Ezért van az, hogy amíg otthon közel 1,4 euró a benzin, itt legtöbb 1,1 euró. Az az élelem, ami otthon 1,5 euró, itt 0,87 euró. Necc szinten ez úgy néz ki, hogy ha otthon egy necc kaja 20 euró, itt 11-12 euró. Nem a nagy áruházas árakat számoltam itt Andorrában, hanem a kis üzletes árakat, az otthoni nagyáruházassal szemben. A legkisebb fizetés, ilyen nigger szinten itt, azt mondta ez a Zsülien, olyan 800 euró körül van.
De mint mondom, itt nem lehet csak úgy besétálni, ide letelepedni.
Ide múlt kell.
És ha az ember azt nézi, hogy minden négyzetméterért, pardon: araszért, itt vért ontanak, az ember elszégyelli magát, és eszébe jut, hogy otthon az ember egy lepukkant csarnokkal, két és fél (dözsé médium) ezer négyzetméter telekkel akár országalapítónak is számíthatna.
Úgyhogy most jobban odafigyeltem.

Eurolakk

Mi a lófaszt esznek ezek a francia Riviérán, nem tudom? Van egy köpés tengerpart, jó, valóban nincs alga a parton, olyannak tűnik nekem, mint a műalma: agyon permetezve, íztelen. A kávézók zöme műanyag, ordináré székekkel, kopottak, egy egy véce olyan, hogy otthon rögtön bezárnák a szanitécek a kávézót. Egy csomó vén fasz és banya kocog a parti betonúton, szklepcománok mind, mint a dinoszaurusz csontvázak, nem értem hova akarnak ezek még fogyni, de ügyelnek, hogy a százezres kocsijukat közel parkolják, hogy majd az ötszáz méterre fekvő bérelt lakásukba két órás csúcsforgalom árán jussanak el.
Az afgán nigger, hotel receptiósként vágta piszkos kezével a demipanziós reggelire való kiflit, hallva román suttogásunkat megtagadta a szobakiadást, noha előre le volt foglalva. Semmilyen mentsége nem volt. Meg is mondta, azt csinál amit akar. Hogy ha nem tetszik, hívhatná akár a Marseille cigánytelepen élő afgánjait és feje tetejére állíthatnák a francia Riviérát. Hogy fogyasztóvédelem? Az mi? Ilyen nincs. Rendőrség? Hogy rögtön hív tíz tanút, hogy mi agresszőrök vagyunk.
Kocsiban aludtunk, bokorban pisiltünk a francia Riviérán. Hajnalban arra járt egy szemetes autó, mutatom ennek a Kukunak, nézd, tele van afgán niggerrel. Nem beszélt félre ez a másik afgán nigger.
Megérdemli ez a francia Riviéra, hogy Románia minden cigánnya idejöjjön. Pisiljen le minden bokrot s szarjon le minden afgán nigger küszöböt.
Persze ott a francia Riviérán, kis fantáziával el lehet képzelni, hogy káromkodásos szókincsem sokkal gazdagabb volt, valami ezervalahány leautózott kilométer után, fáradtan, büdösen.
Mondjuk az osztrákok sem valami vendégfogadó népség, kezdem megérteni, hogy miért válnak gorombákká az odavándorló románok. Te, mondta ez a Zsülien, amikor jön hozzánk egy ilyen geci osztrák, kinyaljuk a seggét, kivesszük a hűtőből a legjobb falatokat, ezek meg a parkolót is sajnálják tőlünk. Hisztérikázott egy banya, de nem jöttünk rá mitől. Az üzletet bezárták az orrunk előtt, a vérbeli osztráknak nem szólt a záróra előtti negyed óra.
Az afgán nigger mellé basszátok meg az osztrák tisztaság mániás skizofréneket is. A sorrendet rátok bízom.
Valamikor éjfélkor megérkeztünk Andorra la Vellába, a polgármester, ki egyben Andorra miniszterelnök helyettese kezet fogott velem is. Megtehette volna, hogy ne fogjon. De az úti kalandok után ez jól esett. Csak ez a Zsülien overreakciózta a dolgot, hogy noha magasrangú vendégfogadó apartmantban szállásolnak el reggelig, ő felel azért, hogy nem törünk szét semmit. Mert a polgármester, ki egyben a miniszterelnök helyettes is, nem értette miről beszél ez a Zsülien. Mert valószínű ez a Zsülien a sok külföldi utazás után felvette ezt az osztrák stílust, hogy mindenki egy mocsok aki nem osztrák.
Ellenben ez a Miguel ugyanaz aki volt. Egy fösvény fasz, aki köszönni is fösvény.
Elnézem, ahogy az emberek sietnek, autóikkal száguldanak. Sietnek vásárolni. Ha nem sietnek vásárolni, akkor az az életük: a shopping. A munka és a shopping között nincs semmi.
Nem értik a skótok mit akarnak. Azt se mit akarnak a katalánok. Szeklerekről nem is hallottak. Transzilvánia Drakula országa. Magyar az a Puskás. De nem a Csabi, hanem a focista. Hogy ebben a globalizált világban, mit akarnak ezek? Hogy azért a népeknek sem ment el az eszük, lám ötvenegy százalék mégsem akar elszakadni a globalizációtól.
Szoros a játszma, mondanám, talán négy évet adok még a békés megoldásnak. Előbb utóbb felborul a bili, dominó effektusban fog összeomlani a nagy európai közösködés, mely nagyon nem a közösségről szól, hanem némelyek kiváltságáról.

Még egy hete sem jöttem el otthonról, vágyódom haza. Itt minden kicsi. Üzletekben ugyanaz a bóvli, a mű. A mutyi. Legfeljebb több a virág a tereken az ablakokon. De átlátok a festett banyákon: itt sem hagynak örökségeket a gyermekekre. Baszik mindenki mindenkire.

Miguel fösvénységéből érthetetlenül kivetkőzve mondta, hogy mit is lehet várni tőlünk, hogy nem fóliázunk le mindent, megázik a fa, tönkre megy. Nemtörődöm parasztok vagyunk.
Felszívódott az utazásban kifázott flegmám a torkomban, eszembe jutott valami és elkezdtem röhögni. Nem köptem, hanem röhögtem. Zsülien kérdezte botrányosan, hogy mi van ezen mit röhögni? Hogy eszembe jutott ezeknek a zsidóknak a rökönyödésük, hogy mi várható egy ácsmester fiától? Hát nem zseniális? Egy ácsmester fia annyit nem tud, hogy le kell fóliázni a deckát?
Van ez a szüzkurvaság része a szüzkurvákban, hogy noha megmentette a világot, de nem tudja, hogy a deckát fóliázni kell.
De nem az fájt ennek a Miguelnek, hogy a fával mi lesz, mert a fával nem lesz semmi, megszárad. Az fájt ennek a Miguelnek, hogy az ő javát nem tesszük védelem alá. Mert látom, ahogy szállódái közt sétál egész nap, tiszta egy ideg, hogy a fa rothad. Én meg röhögök ezen a buta népen, hogy drágábbnál drágább festékeket vesznek, hogy ne rothadjon a fa, a száz éves faháznak pedig kutya baja ott a hegytetőn, ahol méteres hó alatt van fél évet, és a teteje is ilyen fa zsindely, ordenáréűl odaszegezve! És le sincs festve semmivel!!
Így vagyunk mi valahogy ez az egész emberiség: befóliázva, bedunsztolva a saját félelmünkbe. Rothadunk bezárva, elszigetelve, noha az életben az eső a szél az ami edz és nem utolsó sorban éltet.
Így az első andorrai napokról.

Global Solutions

Lennék zamatos alma, melyet megeszel,
nem pedig beérve a fűben rothadó.

Hogy a tölgyfaajtónak ne legyenek bogjai, elszíneződése, ragasztása egyszálas legyen, ne több szálas. Az erezeteket párosítani, a ragasztásnak nyoma ne legyen. A pácolás egyenletes színt alakítson, mint a műanyag felülete, mint a gyári tervezett textúra, olyan legyen. Matt legyen, ne fényledjen. Úgy fényledjen, hogy az matt legyen.

Péterhez elmegy Pál, ma felszedik Péter pityókáját. Holnap Péter elmegy Pálhoz és felszedik Pál pityókáját, mert kettesben jobb pityókát szedni is, pálinkát is inni. Mindkettőhöz mennek a maszkosok, mert egyik a másikat illegálisan dolgoztatja, adóelkerülés vádjával megbírságolják mindkettőt.
Nem szabad ketten együtt pityókázni, pálinkázni.

Eddig harminc évente árasztotta el a víz az indiai településeket, ma már három évente. Egy akkora csarnok mint az enyém, csak a beton szerkezet, falak nélkül, az emeleti részre huzodnak amíg a víz visszahúzódik. Az az iskola egyébként. Se ablaka, se ajtója. Nincs hova menjenek. Az áradás sós vizet hoz, a földek terméketlenné válnak.

Angolai asszonyok. Polgárháborús fegyverszünet között, állapotosan, gyerekkel a hátára kötve, fején tíz kilós csomaggal, krokogyilokkal tele folyón gázol át, hogy öt kilométerre fekvő település piacán, nyolc közepes nagyságú káposztáját darabját húsz eurócentért eladja. Napi bevétel: egy pont hat euró. Közben a hátrakötött gyerek a kilógó csöcset szopja. Az anya szájából ki nem esik a szivar. Csak az isten tudja, fehér mobil telefonján kivel beszél. Lábán hatalmas perec. Kezein is pereczek lógnak.

Mondom, a statisztikák szerint a Földön, on Earth, lassan közel egy milliárd embernek nincs munkahelye, nincs megélhetése. Kijavítanak, hogy globálisan, ugye azt akarom mondani, hogy globálisan, ugye?
Elakadok, mert, ugye nem globálisan gondoltam, hanem Földileg. Mert egy bukáta (darab) Földről beszélek, nem statisztikailag a Földekről általában. Mert noha munkahely nincs, munka azért lenne. De a munka csak önmagában mint munka: büntetendő. A munka önmagában illegális.
Így írnak a lapok is: illegálisan dolgozó embereket kaptak el a krumpliföldeken. Awesome.

A Földet kibelező civilizáció képes elfogadni a globalizációt? Vagy csak ez is egy jézuskás mese a globalizációról? Hogy majd az angolai asszonyoknak nem cigit s mobilt adnak, hanem megszervezik a krokodilmentes káposzta begyűjtést? Mert ha nem, mire jó a globalizáció? Hogy az egy pont hat euróból adót is fizessen? Két polgárháború s két áradás között? Egy gyerekkel a hasában s eggyel a hátán? Hogy a civilizált rétegnek jusson négyezer eurós nyugdíj?

Kell ehhez Dzsízessz?
Mi kell ehhez?
Elég egy Lennon dal.
Nem kell ide dzsíjzessz.
Itt már minden dzsíjzessz csak árt.

Mondom, hogy én mekkora hülye vagyok.
Mondom, egy alkoholista is lehet pozitív életpélda. Egy drogos is lehet pozitív életpélda. Hogy legyen mihez mérni: ide nem akarok jutni.
Oda se jusson senki, mint ahova én jutottam. Mert én mondom: a munkánál nagyobb bűn nincs e világon. A Global Földön nincs ennél piszkosabb bűn mint a munka.
Mert mit csináltam? Eladósodtam. A házamat is a műhelybe költöztettem. Elmentem kukutyinfalvába, ahol csak a Korbu fordul meg néha egyet károgva. Hogy tudjak dolgozni. Micsa egy hülye vagyok.
De mondjuk az a veszély sem fenyegeti Józsit például, vagy beszéljünk globálban a józsikról például, hogy ragadós legyen ez a munkamánia. A munka függőség. A beteges munka függőség. A bűnös dolgozás. Nem ragad szerencsére ezekre a józsikra a munka vírusa.

Rángatja kegyetlenül a műhely ajtót hétfő reggel ez a Józsi, hogy vigyem be a kábelgyárba, első napja lenne a kábelgyárban. Mondom neki, és mi van, nincs biciklid? De van, de hát esik az eső, mondja. Kinézek, valóban szemerkél. Mondom Józsinak, csak szemerkél az eső, nem esik rendesen. Mehetsz biciklivel, mondom neki, mert nem viszlek be.
Néz rám szomorúan mint Petőfi nézhetett szomorúan egész úton hazafele.
Neki nem mondtam, de ha a gúgelben rám keres, most elolvashatja: a faszod, te Józsi, nem szégyelled magad? Csak mert létezel, a Föld el kell téged tartson? Hallod, hogy szombat vasárnap éjjel nappal bőgettem a gépeket, te verted a faszod az én házamban, bocs, hogy azon a riszíveren ami nálad van nincs a teljes HBO csatornák, ki nem dugtad volna a retkes pofádat, hogy legalább a forgácsot ellapátold, ha már ingyen laksz nálam és a faszod vered egész nap. (Jól megmondtam).

Kamionra tettük a faházat. Péntek hajnalban újra elindulunk. Mindenki a maga módján és motivációjával indul a „Hatezer km” czímű regényének.
Zsül a maga dolgaiért, Doru azért, mert falúján túl még sosem volt, Cucu azért, hogy otthon ne hallja a házsártos felesége száját és végre szabadon ihasson sört, Miki mert kell a pénz, a fiam kalandnak veszi és egy hónap lógás a suliból, talán az én motivációm a legkomplexebb (vagy csak én látom így), akarom, hogy a fiam lássa az élet valódi oldalát, nem azt amit az onlájn média és az iskola sulykol belé, életre szóló élményt szeretnék adni neki, legyen mihez mérjen dolgokat, miszerint: így csináljon dolgokat, vagy ne csináljon dolgokat. Kell a pénz is, évi kamatra kell (az egyiknek, a többieknek marad a hit remény szeretet).

A többit majd meglátjuk.
Azt mondtam: ki tudja mire jövünk haza októberben? Lehet háború lesz. Többet sosem megyünk sehova. Ki tudja?
Amit mondtam: add meg nekünk a mindennapi munkánkat, s ha jó napszámosok voltunk, a mindennapi kenyerünket es.
Ha ez bűn, akkor bassza meg az egészet. S kész.

A félreduma

Minél jártasabb, tapasztaltabb az ember, annál inkább hallgat vagy félrebeszél. Mondja a semmit.
Egy doktor docens akadémikus nem mondhatja, hogy menj a picsába. Nyolc oldalon keresztül, idegen szavakkal, mindenféle csűrcsavaros, semmit mondó, sehova se vezető nyelvezetben, inkább egy bonyolult, az életben sosem előforduló algebra példához hasonlóan kombinálva a szavakat, de csak elküld a picsába. De nem bizonyítható rá, hogy bárkit is elküldött valahová.
Ha a macskám odajön hozzám, egyértelműen nyávog ezért vagy azért. Az ember rögtön tudja, mi a baja. A macskára azt mondjuk bunkó, primitív. Mert szókimondó. A szókimondóra is azt mondják, hogy bunkó, nyers. Kiműveletlen.
A szót ki nem mondó, az a művelt. A kiművelt.
Jött ez a Jézus, kimondta a szót, és lőn bonyodalom. Hogy jön ide egy ácsmester fia? Mondták, ha félre akartak beszélni az írástudók.
Legtöbb ember mit nem adna, ha lenne egy kis erkélye a nappaliból kinézve. Nem zavarná, ha az erkélyt övező deszkák nincsenek kimintázva, vagy nincsenek úgy lecsiszolva. Még itt-ott szálkás. Nem zavarná.
De egy kiművelt ember már tudja, hogy az erkély deszkáknak is meg kell legyen a megfelelő finitásuk. Sőt, ahányszor kimegy az erkélyre, szemrevételezi, ha elég sima e minden.
A tudósok azt mondták, hogy a maláji repülőt egy igen erős, külső energia valami kényszerítette lezuhanni. Egy szóval sem mondták, hogy kurva orosz bomba. Ők ilyet nem mondhatnak. Egyrészt azért mert kiműveltek ezek a tudósok, másrészt azért, mert félnek az oroszoktól.
A miniszter elnök fogalmazhat így: nem az én tisztem konfirmálni, hogy bárki mehet a picsába vagy sem.
A papok sem tudnak konkrétan utat mutatni a tévelygő ifjúságnak, ezért szépen azt mondják: majd az isten.
Egy ilyen nagy massza az élet, mint a megfagyott és kifagyott ragasztó, egy lében millió csimbók, de nem ragaszt már semmit. Nem áll többé össze.
Van aztán a plebszben is egy ilyen emberi túlfűtött büszkeség, hogy az anyjába őt ne küldje senki. Ki a bicskát, hadonászni vele a másik előtt, hogy mit mondtál? Anyám picsája? A másik meg megijed a bicskától és azt feleli, nem te marha, azt mondtam apád fasza. Erre plebsz elteszi a bicskát és aszondja, az más. Anyámról ne mondj semmit.

Ha ez a zsülien hívott volna, ilyen félreművelt semmitmondásos módon mondtam volna neki, hogy az egyik kezemmel cirkulázok, a másikkal abrigtolok. Rákérdett volna, hogy a tökömmel akkor mi van? Mondtam volna, hogy az izzad. Ebből mindenki megértette volna, hogy gáz van. De nem hívott. Hanem aztán mondtam neki ilyen félreművelt módon, hogy hallod, úgy dolgoztam, hogy az egyik kezemmel cirkuláztam a másikkal meg abrigtoltam. Richtig rákérdett, hogy a tökömmel mit csináltam közben.
Röhögtünk. Nem rántottunk bicskákat.

Reklámmentes rádiót hallgatok néha, a minden románok rémposztját, a kulturális rádiót. Egy egy irodalmi felolvasást hallgatva, állok és fülelek, meresztem a szemeim, hogy mikor jön el az a rész, ahol kiderül, miről van szó. Maradok mint a buszmegállóban, ahova nem jön busz. Mint a dzsezzben sok hangszer kalimpál ide-oda, nem érthető hova visz, de művelt körökben illik dzsezzesen bólogatni rá, mint akik értjük.
Értem én a bonyolult szöveget, de mire jó az, ha nem értem mit akar mondani?
Már angolul is értem, hogy a well drenaded soil, az a jó vízelvezetésű föld, de bazeg senki nem mondja el a jó vízelvezetésű soilnak az összetételét. Hogy egy rész sóder és egy rész föld. Oszt csá. Hogy is mondhatnának ilyet? Még megértené a hobby kertész is a dolgok lényegét. Hát ne értse.
A fürj táp papírján sincs, hogy ennyi meg ennyi benne a búza, kukorica s napraforgó, hanem hosszú táblázaton van felsorakoztatva a sok fontos elem, amit tartalmaz, százalékban per gramm. Hogy a magamfajta bunkó parasztja semmit se értsen.
Tudom én a dolgok nyitját, a sok félreduma azért van, hogy ne tudódjon ki a szakmai titok.
A szakmai titok pedig az, hogy nincs szakmai titok. Marad a félreduma.

A fürj tartás conclusion

A fürj madarak az emberi társadalom tükörképe.
Mondjuk csicsergésükben nincs annyi kiművelt majsztrózitás, inkább a bit igen vagy nem jellemzi felfogásukat.
Ha van elég tér, elég étel, víz, és ha ezt a teret csupán az összehangolt család birtokolja, a madarak szépen fejlődnek, tollaikat nem tépázzák szét egymásról, az átlag életkor jelentősen nő.
A fürjes aranyformula: három nőstényhez egy bak, úgy látszik, a legoptimálisabb összeférhetőségi képlet. Őszintén, nekem is tetszene.
A családok vegyítése, a fürjtartók mániája, mondván: ha ki is gittelődik néhány, ez a természetes szelekció, a gyenge haljon meg.
Próbálkoztam mindenféle módszerrel. A családok összeengedése azért nem jó, mert általában a kakasok szenvedik meg a nagy társadalmi közösködést. Mint az ember esetében, mindig kerül egy kakas, akinek nem elég az ő három felesége és a hozzá való négyzetméter, veszélyeztetve érzi magát a többi kakastól, noha nyilvánvaló több nősténnyel nem tud mit kezdeni, mégis támadja, elpusztítani akarja a többi kakast. S akkor mindenki mindenkit püföl, szállanak a tollak, a tűzszünet addig tart, amíg a sebek valamennyire beforrnak.
Végeredményben igaz azon kevés fürjtartók véleménye, hogy családokban kell őket tartani, ha egészséges madarakat szeretnénk. Sokkal nyugodtabbak, szebbek családban a madarak. És a tojás termelés sem hangulatszerű, hanem számítani lehet a családonkénti három tojásra naponta.
Nem őrzik állandóan az élelmes dobozt, nem disznólkodnak vele, mert ott van, nem kell érte hazudni, csalni, ölni.
Csoportos tartásban az élelemért örökös a stressz, a harcra készség.
Azon fürjtartók véleményét, miszerint a természetes szelekció kiveti a gyengét, nem osztom, mert a tömeges ketrec nem természetes. Szándékosan konfliktus helyzetbe kényszerítjük a madár világot.
Hogy a profi baromfi tenyésztők, akik csupán a hasznot hajtják, mit mondanak erről, nem érdekel. Bennem már az is lelkiismereti pert indít, hogy egyáltalán haszonból bezárok néhány élőlényt, de ha már vagyok ilyen kegyetlen, akkor legalább a detenciós életükön segítsek.
Tudom, olcsó vigasz, de van az éremnek a másik oldala, talán pontosan emiatt, hogy a fürjeimnek enyhítek a fogva tartásuk körülményein, megmentem a világ rám eső, brutális körülmények közt fogva tartott madár számának az életén.
Hogy is mondják a szent bölcsek? Minden nap tedd jobbá a világot.
Hát nehéz.
A fürjtartáról, mint vállalkozás lemondtam. A tavasszal közel nyolcvan madarat eladományoztam, mert ráment a gatyám az élelemre. Maradtam 30 madárral, amiből három elpusztult. Bánat, stressz, ki tudja mitől, semmilyen látható jele nem volt.
Egy pár hónapig két ketrecben voltak összezárva, de az örökös társadalmi zavargások miatt rendre leválasztottam a családokat, és visszaállt egy valamiféle csend és béke.
A 20 fürj tyúk kitermeli a napi 15-18 tojást, ez pont elég a családunknak. Mennyiségben megfelel 3-4 rendes tyúk tojásnak. Ha a fürjtojás üzleti árát veszem, a piacon a legolcsóbb, 0,4 lej egy tojás. Egy fürjtojás előállításához 0,12 lej az élelem. Ilyen arányban nekem megéri, hogy a saját szükségletemet biztosítsam.
A nagybani felvevő piac nem ad többet, mint 0,17 lejt egy tojásra, amiben benne van az áfa is. De még ez sem lenne túl nagy baj, mert az embernek keményen meg kell dolgoznia a kenyeréért.
A fürjtartás vállalkozós része ott dugul el konkrétan, amikor az engedélyeztetést kell megszerezni. Mikor az ember elindul, hogy hivatalosítsa fürjtartós vállalkozását, kiderül, hogy a fürjes jóléti társadalom létrehozása egy mese habbal a hivatalos szervek szerint. Felejtsük el az almos tartást, a családonkénti szelektálást, mert hivatalosan mindennek inoxból kell lennie, valójában vissza kényszerül az ember a vasrácsos, tömeges tartásmódra. Az elhullást százalékban mérik. És nem ez a gond, hogy ez a százalék mekkora, hanem az a gond, hogy a hullákkal mit csinálsz. Erre is papír kell.
Az a része is dugába dőlt, hogy az ember elkezd kiépülni, kliensről kliensre növeli a vevőkörét, mert az emberiség szabályosan irtózik minden újtól. Adogattam kóstolóba fürjtojást, amíg nem szembesültem két konkrét esettel, hogy őszintén visszautasítottak, nem hittem el, hogy talán meg sem kóstolták az előbbiek a fürj tojásokat. Én meg aztán nem állok neki senki fejét teledumálni, hogy így meg úgy a fürj tojás.
A lényeg az, hogy a fürjtartás megéri mint háztáji foglalkozás.
Megtanultam tartani őket, azt hiszem felér egy túlélő foglalatossággal.
Tudom, hogy a társadalom fejlődése nem egy megállítható procedúra, nem is kell vele foglalkozni. De jöhet még olyan idő, amikor jól fogna néhány ilyen túlélő „skill”.

Piszkapeti

A magyar brendről
A piszkapeti bennem piszkál, hogy ha elmentem egy kilométert, menjek még egyet. Mint egy szellőztető séta két gerenda ragasztás között.
Puhatolóztam Ildikónál, hogy meg kéne alkotni a magyar dizájnt. Ildikó egy virág a dizájnban, aki nyílni akar és szerintem fog is nyílni. Tetszett neki az ötlet, ha most nem, valamikor biztos visszatérünk rá. Az elültetett mag héja egyszer el kell rohadjon, hogy csirázhasson.
Azt vettem észre, hogy az ember bármiről beszél, a reakció, így nagy általában (nem Ildikóra értem), rögtön az, hogy szép, szép, de lehet e támogatást szerezni rá? S akkor általában ezen a szinten megfeneklik minden ami szép, szép.
Pedig miről van szó?
Arról van szó, hogy megrajzolni az első magyar ágyat, legyártani, és valamilyen üzletbe betenni. És így kifejlődni.
Miről van szó? Miért nem csinálja ezt mondjuk bárki? Bárki prívátban megcsinálhatná. De itt elvész a lényeg, ha arra gondolunk, hogy ezt bárki megcsinálhatná.
A magyar brand, hogy nevezzem így, nem egy ember víziója a magyar bútorról. Hanem több látnok közös alkotása. Több lelkes, dolgos magyar ember bevisz az életéből egy egy sarkot, élet, színt abba a bútorba. Azt az életét teszi bele, amit megél, amiben hisz és amit továbbítani lehet.
Mert lehet egy házat építeni tiszta magyar elemekkel, hagyományos tárgyakkal, berendezkedéssel, ami viszont nem tükrözi vissza a mai modern életünket, amit pedig élünk. Például rusztikus magyar dizájn és betol az udvarra egy vadizsír béemvével. Nem a vadizsír béemvével van a baj, hanem a rusztikus dizájnnal.
Nem azt mondom, hogy ízlésficama van az ilyen berendezkedésnek, hanem azt, hogy így nem lehet eladni a magyar álmot egy románnak, vagy egy angolnak.
Ha megfigyeljük az Ikea bútorokat, modern kiadásban van azért mindegyik alkatrészen egy egy skandináv álom. Törékeny szar némely bútor, viszont kedvelik, pont a tiszta, egyszerű skandináv áramlata miatt.

Azt próbálom megértetni, hogy örökké támogatásból élni nem életszerű. A cigányember él örökké támogatásból.
Kaptunk bizonyos tálentumokat, azokkal kell gazdálkodni. Mert ha azt nézzük, hogy mire kaphatunk támogatást, kiderül, hogy csakis olyan dolgokra kapunk támogatást, amik alapjában és hosszútávon gyengítenek, élhetetlenekké tesznek.
Nem látom azt az igenis dühös dacot a magyarságban, hogy azért is csinálok valamit. A mai magyarság fix olyan, mint most látom a sok megtört kisvállalkozó, hogy na ha nem megy úgy, beállok kapusnak, beállok a kábelgyárba, beállok bárhová minimálbérért, munkakönyv s ilyenek.
Nem szabad ezt csinálni. Mert akkor hova a szabadság? Mikor lesz valami a magyar álomból, ha mindenikünk beáll kapusnak vagy a kábelgyárba?

Hogy nem olyan időket élünk. De, én éppen azt látom, hogy olyan időket élünk. Hogy vagy lépünk előre, vagy nem.
Mert mi jó van azért ebben a zsiszkes hadjáratban? Az a jó, hogy megadja a tónust az énekléshez. Mert eddig a lakberendező üzletek csupán mindenféle bútort árultak. Nem árultak semmiféle álmot. Most már álmokat is árulnak ezek az üzletek. Tehát szabad a pálya az álmoknak.

Hogy miért nem árulom az én álmomat? Hát osztogatom én itt az én álmomat aprópénzért, de nem minden álmomat tudom rendesen kifejezni. Mert az én álmom nemcsak rólam szól, hanem egy közösségről. S közösség híján nehéz kifejezni a közösség álmát. Pláne ha az úgy horkol szunyálás közben, hogy még gondolkodni sem hagy.

Most én elmegyek Andorrába, remélem a katalánok nem éppen most csinálnak valami autonómiás zavargást, habár ott a sziklák közt nehéz, meg értelmetlen zavarogni. De ha visszajövök, mondtam ennek a román asztalosnak is, meguntam itt a nyugdíjaskodást megjátszani, vagy lépünk valamit, vagy nem.
Mert valamit lépni kell, nem játszhatjuk meg itt a nyugdíjkodást nyugdíj nélkül.
És valami lesz. Mert egy hete egy csepp energiaital sem ment le a torkomon. Azt jelenti, hogy az energiát máshonnan veszem.
Remélem nem tévedek...

A zsiszk dosszié

Unalomig elcsépeltem már ezt a témát. De csak én csépeltem unalomig ezt a témát, mert amíg én csépelek itt rutinosan, és amíg a rózsaszín lepkékre várók is rutinosan várnak, addig a Yisk üzletlánc hódít.
Nincs nekem bajom semmilyen üzletház lánccal. Sőt. Egy modern beszerzőhely nekem, kedves fogyasztónak. Nem az üzletházak nyomulása a mi tragédiánk, hanem ahogy a zsidó szokott siránkozni, hogy miért csak az utca páros számú házaiból hajt be bért, jó lenne az utca páratlan számú házaiból is a bért behajtani.
Nekem magunkkal van bajom.
Olyan barmok (literar/non literar) vagyunk, akik nemhogy megérdemeljük vezetőinket, vezéreinket, példaképeinket, hanem egyenesen ránk vannak szabva, erre van szükségünk, értük élünk, méghozzá hűségesen.
Mert mi a Yisk lényege? Nem kell mindjárt a nagytőkés kapitalistákra gondolni, mint valami értelmes lényekre, akik arra pályáznak, hogy elnyomják a magunkfajtákat. Egyszerűen számolnak, felmérnek, és azt veszik észre, hogy né, a többi barom népek közé sorolódik még ez a kis ország népe is, és még nincs Yiskjük. Nosza építsünk nekik is minden városba egy egy Yisket. Ez a marketing része.
Ami az árú készletét illeti, a Yisk egy borzalmasan szegényes, primitív és gagyi lakberendezési készlettel tolja elénk a képét, hogy attól az embert a hideg kirázza. Egy valamiféle mini Ikea, sarki boltos variánsban, a piaci kínai minőségben. De puccos üzletházban.
Mint egy kivikszolt bódé, melyben az utcai palacsintát öltönyben kell megenni. Ha már parádé, legyen az az öltöny kiizzadt, retkes testre felvéve. Hogy originál legyen.
És megy. Nemcsak megy, de most már fejlődik. Most már minden valamirevaló negyedben akar nyitni egy egy Yisk. Mert a Yisk az Ikea előtemploma. Az Ikeába az ember belép az isten országába, a Yiskbe csak néha imádkozgatni. A kártieres csórok mennek a Yiskbe.
Mondom, nincs nekem ezzel bajom. Nyisson.
Nekem ezzel az a bajom, hogy a Yisk nyit és nem mi nyitunk.

Mert mibe került volna azt mondani egy okos embernek: nosza alkossuk meg a magyar lakberendezést? Lefogadom, pro bono került volna lelkes csapat, akik megdizájnolják a magyar lakberendezési trendet.
És ha van már egy elképzelt trend, csupán ezrelékéből a lopott közpénzekből meg lehet rendelni azokat a lakberendezési kellékeket, és részvénytársaság formájában nyitni lehetne legalább három nagy üzletet, csak magyar gyártotta termékekkel.
Nem részletezem, miért kell ezt csinálni. Le kell szoknom arról, hogy hülyéknek magyarázkodjak.
De ha magyar és nemzeti érzületről beszélünk mostanság, akkor ez kellene legyen nekünk az elsőbbség. A gazdasági élet felpezsdítése. A létnek a miértje.
Minden más megközelítése ennek a kérdésnek csak háborút szül. És háború után ugyanoda jutunk vissza, hogy noha vannak hősök, de csak balfaszok maradtunk.
Azért az tiszta röhej, hogy tölgyfáink rönk formájában, bükk fáink tűzifa formájában mennek kifelé, és mi megvesszük az éhbéren legyártatott kínai tölgykinézetű bambuszfélét, párnáinkba begyömöszölik a sok szecskázott pévécét, és nekünk nincsenek már libáink, amiknek tollából párnának valót téphessünk.
Magyarán kimegy ezres érték százban és bejön százas érték ezresért. És akkor ájulunk itt, hogy a kurva kapitalisták. Hát senki nem kéri, hogy menj a Yiskbe, de mész, mert nincs más hova menned.
És ennyi.

Támogatlan zakuszka

Hajtva az időszűkülettől, az idén erkölcstelen ajánlattal álltam elő feleségem elé. Azzal az erkölcstelen ajánlattal álltam elé, hogy a paradicsomot turmixoljuk össze magostól hajastól és úgy tegyük el télire mint paradicsomlé. Azaz ne mind passzírozzuk annyit, mert elgondoltam, hogy a drága magja és haja a paradicsomnak kárba vesz.
A zakuszka dolgában is ilyen erkölcstelen módon jártunk el, a kápiát nem sütöttük le, nem húztuk le a haját, hanem zutty mindent a turmixba és úgy főztük fel. Még babér levelet sem tettünk, mert első ránézésre a babér leveles plikkre, van még bőven babér levelünk, de aztán mikor jött az a rész, hogy babér levelet kell betenni a zakuszkába, nem volt benne egy fia babér levél sem.
Ilyen újító, reformer, bevállalós család vagyunk mi.
Ez a hajas dolog, hogy mindent meghagytunk a hajában, eszembe juttatott egy családi jelenetet, amikor apám arra kérte anyámat, hogy a megmaradt krumplit úgy hajastól süsse meg a lerben. Szoktuk zsírral kenve enni. Nem olyan idők voltak, mint ma, hogy tele voltak volna az üzletek polcai mindenféle kurvakapitalista élelmekkel, mint ma. Mondjuk akkor el sem mertem volna képzelni, hogy ezt a mai bőség áradatot meg fogom érni, és ez sem fog tetszeni nekem, hogy ez a kurvakapitalista bőség áradat ilyen pszicho izékbe fogja kergetni törékeny lelkemet. Mindegy.
Anyám szegény mégis meghámozta a krumplit, mert utólag mondta, hogy fele rothadt volt, de apám valamiért ideges volt és mikor meglátta a meghámozott sült krumplit, a kagylóba vágta idegesen.
Akkor nem értettem, de ma teljesen átérzem miben voltak a szüleim, a nyomor, a kilátástalanság, a stressz, ilyen dolgokban tombolta ki magát, mert más útja ennek nem volt.
Olyan ez, mint amikor valakit igazságtalanul lekommunistázok asztallal együtt, mert az igazi rohadékok szemébe nem vághatom a tál hajatlan sült krumplit.
Nem emlékszem, mi lett aztán a krumpli sorsa, de mi a család együtt voltunk mindig és túléltük a nehéz időket.
Így a hajas dolgokról.
Ez a támogatlan zakuszka akció, egy pilot konspirációm kellett volna legyen a műszalámis kurvakapitalista világ ellen, ezért úgy okoskodtam, hogy ez a támogatlan zakuszka ne legyen európénzből csinálva, hanem önerőből saját kertben és saját kezűleg.
A mag sajnos globalizációs termék, de a konspiráció következő lépése az lett volna, hogy visszafogom a szebb, nagyobb egyedek magjait jövőre.
Szépen kinevelem a palántát, abban hiba nem volt, ki is ültetem a saját pürlogomra (parlag...a románok így is nevezik a nagy földet), kiszenvedem, kiizzadom és kitépem a megannyi burjánt, ahányszor csak kell. Meg is nőnek szépen a paprikák, gogos, kápia, vinetta, paradicsom, de vegyszer híján beléjük üt mindenféle nyavalya, ragya, minden nemnek a hozzá illő nyavalyája, kukaca, csúszó-mászó élősködője és így tovább.
Hogy mindezt elkerüljem, még zöld állapotban leszedtem és steril helyen hagytam beérni kissé. Így tudtam valamennyire megmenteni a konspirációhoz szükséges elemeket.
Hát nem éppen hagyományos zakuszka lett belőle, de mindig azt mondom, a semmihez viszonyítva a valami mégis több. Minden esetre jó íze van, egy pár szalámi rúddal biztos rövidebb lett a kurvakapitalista, így a konspiráció csak elérte a célját.
Igaz csak valamennyire érte el a támogatlan zakuszka a konspirációs célját, mert kiszámoltam, hogy a befektetett munkám értéke a kertbe, miegymásba, legyen mondjuk száz, és mindezt készen megveszem mondjuk húszért.
Rájöttem, a mezőgazdasági támogatások arra hivatottak, hogy bebizonyosodjon, támogatás nélkül az ember képtelen bármit is termelni, tehát nem éri meg, de ha mégis valahogy kitermeli támogatással a bármit, nem tudja úgy eladni, hogy annak valami értéke legyen, ha ugyan bármennyiért el tudja adni.
Kell a zakuszka, olyan olcsó minden, hogy nem éri meg pickolódni vele házilag, viszont nincs pénz megvenni a hozzávalót, így maradunk zakuszka nélkül.
Olyan olcsó minden, hogy nem tudom sem eladni, sem megvenni.
Ehhez már másféle konspiráció szükséges...