Amit
Andorrából érdemes hazavinni, az a következetes kitartás. A
többi az bulsitt. Valójában az andorrai kitartás alapja is
bulsitt. Az andorrai kitartás alapja nem a szeretet. Persze, hibába
esek, ha általánosítok, hogy itt senki sem szeret. Nem arról van
szó, hogy senki nem szeret, vagy senki nem szeretne szeretni. Csupán
nincs erre idő. Nincs idő szeretni.
Ezt
látom itt Andorrában is. Csupa jóindulattal van kisziklázva
minden, de marad a szikla és a jóindulat valahol elvész. Az álmok
mezején valahol belealszik az idő rengetegében.
Lassan,
bár kevés emberben látom ezt a lassú felébredést, hogy lassan
belefárad az ember a szeretetre időt csinálni, így lefoglalja
szabad idejét például a shopinggal. Meg a multimédia
sokszínűségével, mely szó szerint sokszínű: pixelekben mérik
a sokszínűséget.
Önként
lemondani erről a modern világról lehetetlen és talán nem is
ésszerű. Mert szervezetünk, lelki alkatunk már nem tud
ráhangolódni a csak szeretetre. Pixelgazdag multimédiás
csatlakozásunk olyan, mint a shoping függőségünk. Be kell menni
vásárolni, be kell konnektálódjunk a hálózatba, hogy ne legyünk
unplugged.
Nem
borzasztó ez, hanem valóság. Olyan mint a vizet elvezető
csatorna. Kell, hogy ne ázzunk el, ne lepjen el a víz.
Mint
mondottam, az andorrai gazdasági bumm képlete nagyon egyszerű. Áfa
eltörlése, betonozott út, a síparadicsom az már csak egy plusz,
mint a kártyás telefon bónusza, ha időben feltöltöd. Hétvégeken
a vásárló turizmus órákra szóló dugókat képeznek az
országban, melyet normális körülmények közt egy fél óra alatt
átautózol. Borzalmas mennyiségeket felvásárolnak ideautózó
családok, két három szekeret tolnak egyszerre, folyik az ádáz
küzdelem a centek megsporlására. Napi több ezer autó jön ki s
be, hétvégeken számítani lehet a tízezer autóra. Kaszálni
lehet a bevételt,célozni sem kell nagyon a vadra, magától esik
bele a tőrbe. Kártyásan fizet mindenki, ha az ember előránt egy
százeuróst, a kasszás pánikba esik és rögtön műszer alá
teszi a százast, nem e hamis a százas. És harminckét eurós
vásárlásból nem tud visszaadni százig. Hihetetlen. Pedig harminc
kassza van emeletenként.
Pixelgazdag
multimédia, virtuális pénz, virtuális termékek egy virtuális
világban. Kezdem megérteni ezt a fogpiszkáló rágó Miguelt, hogy
mire megy rá az egészsége, hogy ez a kurva fa rothad. Mert ha
ehhez a multicsomaghoz akar csatlakozni, hogy célzás nélkül
tudjon vadat kaszálni, ilyen faházakat kell készítsen a sok
shoping turista elszállásolására. Megvan, hogy a fa
elrothadásáig, az a fa mennyit kell inkasszáljon. És ez a profit
olló minél hatékonyabb kell legyen. És ellenség a családban
mindaz, aki nem egyformán aggódik a fa rothadásáért. És
természetesen a fa rothadásáért főképpen az asztalos a hibás,
aki nem törődik a fa rothadásával, illetve Miguel és családja
boldogulásával. Ha a harmincezres dzsippet megütik, meghorzsolják
itt a szűk utcákon, nem akkora családi dráma, mint egy fa küszöb
vagy korlát rothadása, mondjuk tizenöt esőverte év után. Mert
egy rothadó fa küszöb vagy korlát egyenesen arányosan beleszól
a családi bejövetelbe. Ezért lehetséges egy olyan magyarázat
ennek a Miguelnek a fogpiszkáló rágásának a kitartása, hogy
bosszúból szabályosan megeszi a fogpiszkálót, így állván
bosszút a kurva rothadó fára.
Leszűkíteni
az útat, összezsugorítani a multimédiás csomagot, könnyen
lehessen ki és bepakolni, perszonalizálni, egyedi igényre
alakíthatni, nem azért, hogy idő maradjon szeretni, hanem idő
maradjon egyéb apps-okra, amikkel ez a pixelgazdag virtuális világ
elénk tárulkozik.
Nem
szoktam magamra figyelni, nem szoktam tükörben magamat figyelni. De
ma megnéztem miket fényképezett Hunor fiam, míg a házat
szereltük, és megláttam magam a pixel világban. Ha fogpiszkálót
teszek a számba, tisztára egy Miguel vagyok én is. Semmiben nem
különbözök Migueltől. És nem különbözök semmiben, bárkihez
viszonyítom magam. Egy fakking bit vagyok a megákban.
Horkol
itt a bungáló másik szobájában ez a Doru meg Kuku, sörgazdag és
sörboldog álmát alussza mindkettő, nem tudok visszaaludni,
elkezdtem itt magamban egy olyan világról nosztalgiázni, amit
talán nem is éltem meg, amitől menekülni akartam mindig, vagy
amit sosem tudtam igazán értékelni. Emlékezem a kolozsvári
sétatérre, a Szamos partra, ahol az ember órákig sétálhatott
gondolataiba merülve.
Tehettem,
mert el voltam zárva a multipack világtól, sosem hittem volna,
hogy a fa rothadása globálisan ekkora probléma. S hogy erről én
a rohadt asztalos is tehetek.
S
azon kesergek itt magamban több ezer kilométeres távolban a saját
kuckómtól, hogy ezt az általam meg nem élt, nem értékelt
világot az én fiam még könyvekből sem fogja megtudni.