Elnézem a faragott angyal fejeket a
mittom milyen régi bútoron. Amíg a több réteg festéktől és
közéjük telepedett házi kosztól, zsírtól összefolytak az
idomok, nemigen lehetett kivenni az angyal arcok vonásait. Az ember
is, reggel ha csak egy kis hideg vízzel megborzolja a képét, az
éjszakai zsír lemosódik, és mindjárt üdébb arcképet
eredményez. Az angyal arcok tisztulásához több réteg
festékolvasztó és nitro hígító szükségeltetett. A
mélységekből, mint például a szemüregekből, hajfonatukból s
ilyenekhez hasonlókból fogpiszkálóval lehetett csak kivájni az
odakövesedett koszrétegeket.
Hogy őszinte legyek, a letisztított
angyalfejek látványától nem lettem meghatódva. Talán cukibbak
voltak úgy tele kátránnyal és több réteg festékkel. Mert most
látszik az igazi arca az angyalnak.
Megfigyeltem Puskás Attila faragásain,
minden arc tulajdonképpen az ő arca volt. De nem valami Munkácsy
elgondolásból festett Jézus önarckép, Attila faragott arcai
egyszerűen így alakultak. Kós Károlyos orr, székely bajusz,
hatvanas évek stilizált pájszlija. Legyen szó vadászról,
Jézusról a keresztfán, arató munkásról, Attila arcai ugyanazok.
Ez lehet egy szignáture.
Van itt vagy nyolc angyalfej, azaz csak
hét, mert egy hiányzik, azt valamivel pótolni kellene, ha a bútor
az enyém lenne, egy diót ragasztanék oda, puszta eredetiségből.
De mivel nem az enyém, majd valaki odafarag valami fejet.
Nézem az arcvonásokat és nincs kettő
egyforma. Akkoriban nem volt számítógépvezérelt marófej. Kézzel
faragtak. Valószínű megvolt, hogy napjában hány fejet kanyarít
a moester. És a cirádákat kifaragják a csak nyolc éve faragó
inasok, akik arról álmodoznak, hogy majd ők is rátehetik az
angyalfejekre a szignójukat valamikor. Nem mintha titokban nem
faragtak volna néhány angyalfejet. Még talán az is megeshetett,
hogy egy egy elfáradt mester némi titokban tartott dicsőségért
átengedett egy egy angyalfejet az inasnak is. Habár veszélyes
dolog lehetett akkoriban, mert a hiúság, a becsvágy hamar
beköltözött volna az inas szívébe és biza akkor sem lehettek
olyan nyúl szívűek az emberek, ugyancsak kitúrták egymást a
helyükről. És ugyan melyik műhely tulajdonos nem szeretne már
rég megszabadulni az ellustult, elfáradt öreg angyalfej
faragójától, kinek nagyon leesett az angyalfej termelése az
utóbbi években?
Nézem az angyalfejeket és elmosolyodom
rajtuk. A fejek gyermekarcot ábrázolnak, dundi pofákkal, de nem az
ártatlan gyermek pofikkal, hanem a felnőtt dagadt pofákkal. A
hajzatuk dús, érett, egyértelműen felnőtt haj, és persze ott a
pájszli. Most nem tudom, hogy ez mennyire tudatosan volt így
faragva, talán egy Attila féle natíve szkillből alakult ez így,
vagy volt valami vicces üzenete az egésznek. Mert nekem most azt
sugallja az egész, hogy a sznobság és hiúság végterméke ez az
angyalfejes biznisz, az ártatlanság aurájából kinéz a dagadt,
gazdag ember, aki kultúrát rendelt magának a saját képére, a
saját bunkóságára.
Valószínű a faragott, agyon cirádázott
bútor sokasága inkább a gazdagság textúrája volt a
lakberendezésnek, semmint lenne bármilyen ambientális élménye.
Valamikor én is azt hittem, hogy szép a
lakásban a faragott bútor, de ma már úgy érzem letisztultam és
nemcsak hivalkodásnak nézem a faragott bútorokat, hanem egyenesen
hiábavalóságnak. A lakók meghittsége, kényelme nem ezektől
függ.
Más az, amikor az ember ajándékba kap
egy saját kezűleg végzett faragást, annak van szellemi és lelki
értéke. Valamikor a földön találtam egy kis faragott néger nőt,
ilyen afrikai szuvenír félét, na azt megszerettem, csak ezért,
mert a földön találtam, és mennyi az esélye az embernek, a
földön találnia egy kis faragott afrikai nőt? Meg van két
faragott fám, egy volt tanítvány próbálkozása, félkész arcok,
azok is emlékek. Egy másik tanítványom is faragott egy Jézust,
azt is tartom, mert tehetséges volt a srác, nem tudom mi lett vele,
valami ízületes problémái voltak, amik sosem gyógyulnak, hanem
csak rosszabbodnak. És van Attilától pár rendelt faragásom,
amiket a mentsük meg a bálnákat címen rendeltem tőle. Legtöbbet
elajándékoztam, párat megtartottam, melyeket én rajzoltam neki.
De ilyen fityfirittyes angyal gruppeneket
biztos nem tennék a házamba.
A hiúságból és sznobságból rendelt
faragott cirádáknak egy másik vetületén is gondolkodtam, de ez
már valószínű az extrém filó, amit akár hanyagolni is érdemes,
de ha már megfordult a fejemben, leírom.
Mennyi felesleges időpocsékolás,
energia használat és értelmetlen kiadás az ilyen extra a
bútorokon. Megszerezni a hozzávaló pénzt, rászánni az időt,
kifaragni, ezek mind olyan idők, amik elveszik az embertől az
együttlét örömét. Igen, jön az érv, hogy így kerek a
gazdaság: a faragó viszi haza szeretteinek az élelmet, a gazdagnak
meg a felesleges pénze forog vissza a nemzetgazdaságba. Van benne
logika, de értelem nem sok. Mert a gazdagok feleslege az nem valami
égi jutalom, sem túlórában végzett munka eredménye, hanem
valamilyen tisztességtelen úton szerzett vagyon, mely valahonnan
hiányzik. A faragott tárgy sem hoz vissza semmit a cserben hagyott
közösségnek, hanem némi aprópénzt vissza kunyerál a gazdagtól.
Mert nehogy valaki azt gondolja, hogy a faragó mesterek marhára
meggazdagodnak. Nem, legtöbbször éhbérért hajlonganak egész
nap. Egyetlen örömük, hogy faragás közben hallgathatják a
Kossuth rádiót.
Ha lenne őszinte vágy és keresés, az
ember biztos találna megoldást egy másfajta gazdasági
berendezéshez, melyben ne legyenek sem üres járatok, se felesleges
dolgok és a fő szempont az együttlét öröme lenne.
De már ott van bennem a rosszmájú
visszakérdezés, hogy de vajon van e ígény arra a nagy együttlétre
a szerettek között? És nem e éppen alibiként szolgál ez a
keserves agyonhajszolós dolog?
Így az angyalfejekről.