A film

Ott kezdődik a film, hogy két srác, 14 és egy 15 évesek, eszeveszetten rohannak az utcán. Mintha kergetné őket valaki. Lihegnek. Különösen az egyik, testesebb alkata nincs a futáshoz szokva. Enyhe emelkedőn kimennek, az utca tetején egy percre megállnak, s a messzeséget kémlelik. A kamera utoléri őket, fejük felé emelkedik, ellát a messzeségbe, mit ezek a srácok oly aggodalommal fürkésztek. Mesze messze látszott a tenger sötét kék vize, a nap még nem jött elő.
A tengerpart már csak pár száz méterre volt a fiúktól, laza gyaloglásban mentek odáig. Felültek egy magas kő párkányra, mely a hullámokat fogja vissza, ha viharzik a tenger. Várták a napfelkeltét. Talán egy percet se várták, s megjelent egy fényes csík. Mintha egy pillanatra az egész tengeren végig szaladt volna ez a vörös fénycsóva. Mint egy jó reggeles üdvözlet. Aztán lassan, talán két vagy három percbe tellett, amíg kidugta a nap teljesen a fejét a vízből. Úgy jött ki a vízből, mintha puszit cuppantott volna rá.

Délben már a nudista strandot közelítették meg a tenger felől. Hideg volt a víz, a fütyik nem mozogtak, összehúzódtak. Elmaradt a romantikus gombverés. Elvégre a valóságban nem olyan volt a sok meztelen nő, mint a pornó lapokban.
Jobb volt a hűvös játékbarlangban. Mechanikus játékokra pazarolták kevés pénzüket.

Aztán mindenre rárakódott még 35 év.

Változik a helyszín. A kamerák sötétebb helyeken veszik a képet.
A nagyobbik srác, a vékonyabb, az erősebb, az aki rávette a dagit, hogy egy életük van, a napfelkeltét mindenképpen látni kell, most szürkén hever egy koporsóban. Szomorúan állják körül a sírt. Értetlenül merengenek az üresbe, mégis hogyan történhetett meg?
Eddig tartott az utam...” csak ennyit hagyott hátra.
Azt mondják tragikus körülmények közt hagyta el a világot.
Azt mondják öngyilkos lett.
Megtörve és értetlenül állnak feketébe öltözve...nem ilyennek ismerték...
Sosem lehet tudni kiben mi lakozik”...rajzolódik arckifejezésükre.

A film végén a kamera egy távolibb pontra koncentrál. Egy fekete csuhás emberforma lapul egy hársfa mellett. A kamera egészen hozzá közelít, arcát nem látni, csak fülhallgatójából cincog ki valami refrén -féle: „illuminati...illuminati..”
Güzü emlékére

Van e mögött valami?

Kinek fejében megfordul va eccer az istentagadás gondolata, annak meg fog fordulni a fejében a nemzet tagadás is.
Persze minket megtanítottak fekete fehéren gondolkodni. Azt mondták nekem ezek a nemzetiek, hogy a vadkapitalista, mocsok liberális nézet hozta ezt a fekete fehérben való gondolkodást. Hogy bezzeg a keleti kultúra már három ezer éve hirdeti a sok színűséget, igaz furcsán, hogy mindenben van egy kis fekete és mindenben van egy kis fehér. Azaz nem színes, hanem fekete és fehér.
Sajnos én nem nőttem kapitalizmusban, nem tudom mi az. Úgyhogy nem hiszem, hogy ezt a belénk sulykolt igen-nem világhoz való viszonyulást a mocsok nyugat hozta ránk. Mert fullban cocializmusban, kommunista törekvésekben nevelkedtünk. Ma azt mondják, hogy a hit által az egyházak őrizték az elnyomatásban szenvedő magyarságunkat, lám az egyháznak kimutatkozott a nemzet megtartó létfontos munkája is.
Valószínű a hüvelyk ujjnyi egérlyukakon csak beáramlott a vadkapitalista szellem a zenén keresztül, és engem hiszékenyt el tudott bűvölni, annyira, hogy elkezdtem már fiatalon kételkedni a hivatalos istenekben és a hivatalos nemzetekben, noha mindenki arra esküdött, hogy se ember se nemzet megtartó erő nincs másban.
Ne dobd ki a gyermeket a mosdóvízzel, mondták nekem, mikor a hivatalos intézményeket vontam kétségbe, mert nemzet megtartó erejük van. Tetszik nem tetszik, ez az igazság, mondták nekem.
Aztán mikor ránk szabadult ez a mocsok vadkapitalista világ, ezeknek az intézményeknek még nagyobb szerep jutott a megtartó erőkben, mert ennek a hömpölygő liberális világnak is valaki ellent kell álljon. A fehér a feketében. Gondolom ez volt a szerepe. A tiszta gyerek a szennyes mosdóvízben.
Hogy most ez így volt van és lesz, nem tudom, azt hiszem az én hivatásom, ha van ilyen, a kételkedés, de felmerült bennem az a kérdés, hogy jó, de akkor mi van mindezek mögött? Ha mondjuk ezek az intézmények nem végzik önfeláldozó mentő dolgaikat, mi marad ezek mögött? Isten s nemzet, mivé lennének?
Azt belátom, hogy hajlamos vagyok hamar ítélni, de ugyanígy évekig rágok egy egy dolgot, hogy megértsem. Hiába olvasom a Laocetungokat, s egyéb hityimatyimókus mondásait, kifejtéseit, a dolgokat csak abban a hálórendszerben értem meg, ami az én sajátos mátrixom. Látnom, éreznem kell, fognom kell, hogy meg is értsem. Ilyen tökkelütött vagyok. Azért van az, hogy néha jelentéktelennek tűnő, de hiányzó infók kerülnek erre a rácsomra, s aztán mintha egy remegő, homályos kép kezdene kirajzolódni.
Több helyről is lejött egy infó, ugyanaz az infó, olyan ez, mint amikor az üzletekben vagy volt mindenhol narancs, vagy nem volt sehol narancs. Sokáig nem értettem, ha magán vállalkozások azok az üzletek, minek köszönhetőek ezek az egybeesések? Aztán nehéz fejemmel megértettem, hogy függtek egy nagy importőr cégtől, s ezek a kis boltok csak közvetítők. Így feltűnik nekem sokszor, hogy különböző médiák ugyanazt az infót küldik, amit valószínű az egyetlen importőr oszt.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy két napos csomagban egyszerre jött le ugyanaz az anyag, igaz más más csomagolásban, a magyarországi illetve a romániai médiában.
A könyv napja címen gyermekeket kérdeztek meg ilyen iskolai dolgokról, más más oldalról közelítve, de érdekes módon a kérdés kikövetelte a választ is, szabályosan kigenerálta a feleletet is, és majdnem szóról szóra a román gyerek és a magyar gyerek is azt mondta, hogy „igen, a könyvek arra jók, hogy mi tanulhassunk belőle...”
Amikor ezt mondták a gyerekek, láttam, hogy szemhéjuk megrebbent, mit is mondhattak volna mást? Felmondták mint egy bemagolt verset. És ugye milyen a gyermeki lélek? Képes egy életet vinni magában ezt a hazugságot, tiszta szeretetből, hogy senkit meg ne bántson, annyi, hogy idővel kigyakorolja a szemrebbenést a válaszból. Felnőve rendesen fog hazudni, nem csak gyermekesen.
Na mert belém nyílalt ez a dolog, hogy vajon én hol tartok ebben a folyamatban? Rebben e még a szemem? Miket hazudok én is össze vissza? Miket nyelettek le velem? Miket kell tovább nyelni?
Igen, mondhatja a pedagógus, ez a nevelés. A gyermekbe nevelni az olvasás lelkét. Kis csalás nem a világ vége. Kis rádumálás mindenkire ráfér. Ismételgesse csak a helyes választ, mint imát a templomban, hogy önszuggerálóvá váljon.
S akkor ismétlem magamban a kérdést: mi van emögött? Ha ez nincs, mi van emögött? A beépített téglafal mögött mi van? Is there anybody outside?
Mert ha nincs, ugye generálni kell. Katarzist generálni. Nemzeti, vallásos megélést, hogy mint a koncerten szerzett élményt az ember haza vigye, egyébként szürke hétköznapjaiba valami színt vigyen. A fekete s a fehéret.
Hamvasnak most az egyszer igazat adok: a pácban mindannyian benne vagyunk...

Amikor az agy előre fut

Az idők múltával, elteltével az agyam elszállt a dobolás dolgában. Most hiába van tele az agyam ritmus képletekkel, hiába érzem a zenét amikor hallom, a kezeim, lábaim feedbackje nincs összhangban, az elszállt agyammal.
Ujjá kell szülnöm magam dobilag is. Egy-kett-három-négy, ésígytovább...
Teljesen lényegtelen, hogy mire megy ki a játék, érdekes felfedeznem újra a dobos önmagamat. Kezdem felmérni, hogy mit vesztettem.
Olyan ez, mint a sok elméleti iskola a gyerekeknek, tömik beléjük a sok elméletet, aztán mi vagyunk azok akik hasoncsúszva fetrengünk s jajveszékelünk, hogy milyen balfasz generációt nemzettünk, hogy semmihez nem értenek, semmihez nincs kedvük. Honnan lenne, ha mi szisztematikusan beleszóltunk a kreatívitásukba, minden lendületüket eleve ketté hasítottuk? Mire felnőnek, kiderül, hogy a sok elmélet nincs összhangban a való világgal, a reális lehetőségekkel.
Olyan ez, mint az évekig szívben őrzött szerelem, aztán a nagy beteljesülés napján kiderül, hogy az egész szép az álomig, mert a szexben nem jött vissza a túlcsordult érzelem világ. És egyáltalán a felocsúdott felek rádöbbennek arra, hogy valamiből meg is kéne élni, de az egyik lusta, a másik dög. Erre meg rájönnek a családi kötelezettségek, mert ugye miről szól az élet, ha nem keresztségről, esküvőről s temetésről, mindez a kötelező vallás jegyében, és komplikált a dolog, ha a felek felmenői más más vallásúak, kultúrájúak, netán másak a társadalmi pozíciójuk, és mindennek eleget akarnak tenni, az élet szívássá válik, egy keserves kötelesség és megfelelés.
Ezt sosem tudtam elfogadni, sem vinni, szerencsémre Isten olyan feleséget adott mellém, kinek ezen társadalmi konvenciók nem voltak a prioritás listáján, így gyakorlatilag élvezhettem a szabadúszás előnyeit és legtöbbször hátrányait, mert igaz az, hogy minden érdekközösségben először a tagokat veszik számba, csak azután folyamodnak outsidereshez, ha nincs megoldás, de valahogy túléltem. Fontosabb volt nekem mindig élvezni a hétfő reggeli csípős hideget, vagy a májusi napfelkeltét szabadon, hogy nem szól nekem be senki, nincs főnököm, én rendelkezem az időmmel és én szabom meg a tűrőképességemet, határaimat.
De a dob valahogy kimaradt, ezt pedig sajnálom. Persze vannak ennek nagyon is elfogadható magyarázatai, hogy miért, mert ugye nem egy fuvola, hogy búgását elszenvedjék szomszédok, nyolc tömbház kvarter a minimum távolság a dobolás első feltétele, nos ehhez sosem volt szerencsém.
De most már sínen vannak a dolgok, a dobok felhangolva, néha igazítok rajta egy egy kicsit, de csak a tökéletesedés jegyében. Eszméletlenül jól szól a pergő dobom, tök úgy mint a Pink Floyd falában vagy a Michael Jackson Billy dsinnjében. Ezt úgy értem el, hogy az alsó membrán kifeszített rugóit konyhaszivaccsal letompítottam, szkóccsal leragasztottam, a felső membrán belső részére is ráragasztottam egy jókora konyhaszivacsot, hogy hamarább csillapítsa a rezgést. Ami fontos pedig, hogy nem feszítettem ki mint az állat a membránt, igaz nem lehet rajta virtuóz tremolókat könnyedén pergetni, de nem is célom. Nem szeretem a dobok üveges hangját, a határozott, gyorsan lecsengő hangokat szeretem. A tónust pedig megadja maga a dob mérete s ilyenek.
A lábdob is eszméletlen számomra, egy hatalmas lúdtoll párnát raktam a dobba, hangja egy szép és érthető, visszhang nélküli düff. A lábdob célja a gyomorba küldeni a lüktetést.
Én mindig a terepen szeretek tanulni. Úgy, hogy nekifogok valaminek. S aztán látom hol hibázok. Begerjed bennem a tudás vágya s megkeresem a megoldást, próbálgatom, ízlelgetem, amíg előjön a lényeg. Mindig előjön. Az sosem működött nálam, hogy először elmerülök az elméletben. Sosem. A praktikumból mentem vissza és ellenőriztem az elméletet. Néha talált, de néha rájöttem, hogy magam fedeztem fel a spanyol viaszt, vagy az elméletnek gőze sincs a valóságról.
Most is kísérni próbálok több tucat letöltött zenét ilyen drumless változatban, azaz kiszűrve a zenéből a dob hangja, rátalálok egy egy érdekes fordulatra s azokat gyakorlom. Van mit gyakorolni. Határtalan ás végtelen a formulák száma, a stílusok, hangsúlyok és hangzások diverzitása, kimeríthetetlen a paletta.
Ami nagyon fontos és lelket simogató meg emelő, hogy senkinek nem kell megfeleljek, csak magamnak. Nincs határidő, nincs aki kritizáljon, szeretem amit csinálok, és ami fontos, végre egy időből és térből kiszakított valami, amiben az egoizmusomat kötelező művelni. Mert az életben az ember énje rendszeresen magán zárkába vonul, ha meg ilyen keresztényes beütései is vannak, teljesen átmossa agyának rendeltetését, átáll mindenkinek a szolgája lenni, csak a saját istenségének, szentlelkének templomának nem áldoz semmit. És ez is egy fajta extrémizmus, ami árt az ember jókedvének.
Tehát ha eddig nem vettél dobot, s leszel minnyá ötven, vegyél dobot...vagy furulyát. Vagy hegedűt. Vagy bármit...

A sminkről

Hogy én mindig mondom ezt a festést a nőknél, hogy szerintem szebbek festetlenül.
Volt egy lány, nem tudom már a nevét, mikor még így társaságban lézengtem, na az vót mindig kifestve, de brutálisan...annyira, hogy idegesített...de a csaj nem volt rossz, sem hülye. Egyszer elvittem valamit neki, nem tudom mit, egy délelőtt, s teljesen pánikban nyitott ajtót, hogy nincs előkészülve, azaz jól kikenve. Mindegy, mondtam neki, nem tudok várni amíg kikeni magát, pattintsa meg az ajtót, bedugom amit oda kell adjak, oda se nézek..Kinyitja az ajtó, erre a kis pincsije kifutott s ugatott engem mint a nyavalyát...Muszáj volt pongyolában kijöjjön, hogy beráncigálja a pincsijét. Te, az a csaj olyan jól nézett ki festetlenül, hogy nyomban beleszerettem. De nem ember. Nem és nem értette meg, hogy sokkal szebb natúrban...Na de nem lett semmi belőle -természetesen- mert amikor rajta volt a smink, mindent másképp látott. Úgy érezte több, mint ami. Én meg aztán nem állok le sokat filózni, hogy valahova bekérezkedjek...
Az ágról szakadt ember akkor sem volt erény....Na de így a festésről....

A kert Istene

Egy öreg, bölcsnek látszó bácsi néha át szokott szólni a kerítésen, ha éppen a kertben vagyok. Hogy azt nem úgy kell futtatni. Hogy nála sosincs búrján, nálam ni mennyi van. Ja, az ő epre folyton terem, nem csak egyszer. Hogy szépek a hagymáim. A hiábavalóságra ültetett hagymás virágjaimra célzott.
Legutóbb azt mondta, hogy minek locsolok, hisz jön az eső. Nem bírtam elhallgatni s vissza szóltam, hogy a hírek szerint az éjjel nálunk esett, s nézze milyen szép az idő, egy fia felhő sincs az égen, s a virágjaim ma szomjasak, nem holnapután. S igazam volt, mert ez volt hétfőn, s lám péntek s egy csepp nem sok, de annyi sem esett az égből, sőt nagy meleg lett.
igyál, ne dolgozz.....
S amint ott locsoltam s gondolkoztam azon, hogy na jól megmondtam végre ennek az akadékoskodó bölcsnek látszó öregnek, bevillant egy párhuzam az agyamba. Szoktak nekem ilyen párhuzamok bevillanni az agyamba. Nem azért, mert látnok vagyok, aki lát, hanem mert munka mániás vagyok, s ne már az agyam pihenjen, míg ott locsolom a virágjaimat. S akkor mozgás kényszerből elkezdtek peregni az agytekervények.
Mert az járta meg az agyamat, hogy ha Isten keresését leválasztom az ember, hatalom, s politika által kizsinatolt Bibliától, s a természetre hagyatkoznék, hogy akkor mit mond nekem a természet a Teremtőről? Mondjuk, hogy nem érdekel mit mond a Biblia az istenről, hanem inkább mit mond a természet Istenről? Hogy ezen jó lenne elgondolkodni.
Hirtelen az ugrott be nekem, hogy az ember isten egy végtelen bölcs, szerető, mindentudó, mindenható, de néha átszól a kerítésen, hogy ez nem jó, az nem jó. Ha szép szerivel nem értem meg, betegséget, istennyilát s egyéb nyavalyát küld rám. S ha továbbra is erősködöm igazamban, az örökkévalóságból is kivet. Bezzeg azt, aki követi hangját, mint a nyáj a pásztorét, reggel s délbe s este nyomja az imákat, s olvassa az írásokat, s nemcsak olvassa, hanem elméjébe s szívébe is égeti azokat, s egyetlen betűjétől sem tér el, sőt, nem öntöz ha kell, ha nem, mert mit szól bele abba, ha az úr ki akar szárítani valamit, vagy éltetni akar, szóval azt az ember istene megáldja. S majd a végén, ha meghúzza a vonalat ez az isten, az igaz hívő talán bekerül az örökkévalóságba, hogy ott örökkön örökké élve éljen a jobb oldalán.
S akkor jövök én, hiába jön a messzendzser a kerítésen túlról, hogy hiábavalóság a te felesleges aggódásod a hagymáid iránt, mert akkor is a fejembe vettem makacsul, hogy de igenis, ma megöntözöm a virágjaimat, mert közöttük jártam s megéreztem, hogy szomjasak. Aztán az istenek majd eldöntik miféle egyéb verést küldenek rám vagy a virágjaimra, hogy engem verjenek általuk. Mint a terroristák, amikor isten nevében túszokat ejtenek. Vagy a kormányok, akik a béke nevében gyilkoltatnak. A törvényhozók, akik a jólét címén adóztatásokkal nyomorítják meg az ember munkakedvét.
Bevillant nekem e gondolatvilág első sorában, hogy „Én vagyok az Úr, s ha van kedved jer teremtsünk együtt, például ma rád bízom, hogy megitatod a virágokat vagy sem....” a második sorában pedig így: „Mert ha megitatod a virágokat, azok Nekünk szépen nyílnak, nézd milyen színesek, szépek, ugye? Jer és örvendezzünk együtt. Eddig ez a hely tele volt vad burjánokkal, lám most tele van szebbnél szebb virágokkal.”
Elgondolkoztam, hogy hol van itt a haragvó, büntető isten? A természetben csak a szerető, a szépség iránt igényes Istent látom. A formák, a színek, az illatok, az ízek, az összhang, az érintés. Semmi sem utal a majd megbüntetlekre.
Ha nem vigyázom a természetet, elvadul, számomra élhetetlenné válik. Ha tönkre teszem a természetet, megint nekem lesz rossz, mert nem lesz levegőm, vizem. Mindenképpen nekem kell eldöntenem, hogy miként járulok hozzá. Itt van tálcán ez az élet és munka felület, rajtam a sor, hogy részt veszek e benne vagy sem. Nem bonyolult hit kérdés ez. Sőt, a hitelvek arra vannak, hogy ettől eltérjek. Hisz nem ez a Föld az én létterem, hanem van valahol egy Gammapolisz, egy istenes mennyország, ahol aranyba van minden foglalva, s csak rám vár, a milliódik ámmenemre vár, hogy célba érjen lelkes lényem.
Ez fix olyan, mikor a smucig fiatal azt mondja, hogy amíg nincs ház, autó s minden, addig nem házasodik. Majd azután. S akkor szoktam győzködni, hogy akkor azután mi lesz? Beteszed vitrinybe a házastársadat s nézni fogod mint egy megszerzett balerin nippet? Vagy mi? Hogy a házasélet szépsége pont ez, hogy együtt tűzön vízen, nem mikor minden kész, aszfaltig steril minden. Gáz, víz bevezetve, csak megnyomod a gombot.
Olyan ez, mint amikor kimész a kertbe s mindenben tehetetlen vagy, s fohászkodsz egy sort, hogy miként legyen? S akkor nézelődsz a kertben s egyszer csak meglátsz valamit. Letérdelsz s téped a gyomot. Egy idő után látod milyen szép lett a hely. A virágok is jobban kivirulnak. S akkor még, s még. S aztán hálával telik meg az ember, hogy ma sem kottyant meg, s pedig mit csinált kilátástalanságában? Lehajolt s kitépett egy pár gyomot. Izzadság s nyál folyt, mint megannyi gyöngyszem, igazi gyöngy szemekként.
Valahogy így ezzel az Istennel.

A never end sztori

Az emberiség sorsa legtöbbször úgy alakul, ahogy az ember alakítja. Van egy pár ilyen befutott boldogság filórecept, melyek mint örök bölcsességek keringenek generációról generációra. És érdekes módon ezeket mindig csak egy oldalról szokták értelmezni. A morál legtöbbször egyértelműnek látszik.
Ezek az élet bölcsességek megtalálhatók szerintem minden vallás vezérfonalában, esetleg változnak a helyszínek, szereplők, de a lényeg ugyanoda visz. Nem tudom, de feltételezem, mert ha másképp lenne, az emberi sors is másképpen alakulna.
A predestináció, és ettől az eleve elrendelés elől menekülő tékozló fiú, annak pedig visszatérése az én fő tézisem ebben az életfilóban.
Kiindultam abból a saját megélt tapasztalatomból, amikor engem többszörösen, konkrétan tékozló fiúnak titulálva innen-onnan kitessékeltek, holott nem éreztem magam annak, mert ha el is mentem „otthonról”, sosem valami örökségi vagyon résszel mentem el. Való igaz, kekeckedésemmel magamra tudtam mindig haragítani az elöljárókat, kiknek elöljárósági titulusuk abból fakadt, hogy a tékozló and társai példázatokat mindig úgy értelmezték, ahogy éppen a helyzet megkéri.
Ezek a példázatok olyanok mint a trükkös törvények, melyek noha egyszerűek és úgy tűnnek egyértelműek, a jó ügyvédek is összevesznek miattuk, lehetnek tucat számra szemtanúk, és igaz vallomást tevők. A törvény az hatalom és mindig az erősnek van igaza, hisz az Igazság asszonya vak. A mérleg a kezében nem a pró és kontra dolgokat méri, hanem az arany súlyát. Attól függ ki milyen helyzetből nézi ezt a szimbólumot. Egy képmutató szimbólum, mint amilyen képmutató a tékozló fiú példázata.
A kiszolgáltatott ember pedig kénytelen elfogadni ezt az erő képletet.
Az még nem baj, ha izzó szemmel és fogcsikorgatva szenvedi el, mert keze lába gúzsba van kötve, de az emberiségre legveszedelmesebb fenevad az a kispolgár, aki ifjúkori lázadásaiból visszatérve azt hiszi és vallja, hogy ezek az álfilozófiák, a megtévesztésre kitalált evergreen példázatok a jók és úgy van az jól, ahogy ugye az elöljárók mindig is értelmezték. Mondván: nincs más út. Minden más út a nemzet, a hit és az egyén kipusztulását fenyegeti.
S akkor kérdem én, ki az, aki ezen triumvirátus ellen bármit is merne mukkanni?
Így ezen dolgokról már beszélni is tabu. Szentségtörés.

Mint mondottam, a tékozló fiú esete gondolkoztatott el sokszor, és noha első látásra ő a rossz fiú, néha mégis az volt az érzésem, hogy szándékosan feketítették be ezt a srácot. Írtam erről már több episztólát (fejezetet), nem részletezem. A lényeg, hogy a tékozló fiú megkérdőjelezte az ősi bölcsesség életképességét, fájt neki, hogy nem értették meg, hisz miután az úgymond örökségrész elherdálása után a csóré seggel való visszatérése, kifejezi a szülei iránt való szeretetét. És persze megtörve tért haza, hogy nincs más út. Mint egy szopós, ki feladta a forradalmat. Ezzel akarja kifejezni az elöljáróság, hogy lám lám, nincs más út.
S akkor mondom, nincs undorítóbb, mint mikor a fiatalos lázadó visszatér a maradék örökségét átvenni s azt az előírás betűi szerint gyarapítani, s ugyanúgy szajkózza a tékozló fiú esetét, hisz lám ő megtette, köszöni jól van, mitől ne tenné meg más is? Ha más jószántából nem akarja, majd ki lesz közösítve, el lesz kergetve, mondván magával vitte az örökség részt, noha ki a franc hiszi ezt el, mindaddig, amíg ez az állítólagos vagyon egy borzasztóan embertelen módon lett azzá ami, nem lesz ez olyan gáláns, hogy bármilyen részt is kiadjon, főleg egy eleve tékozlónak predestinált lázadónak.
Igen, jön ilyenkor a megtért szopós, hogy az az örökség az nem más, mint a szekuláris bölcsesség s ama példázatok helyes értelmezése, hisz eddig vak voltam, de oh Lord, látást adtál. Persze, rájöttél, hogy lázadásod csak kamu volt, nem úgy gondoltad, hogy kimész a világba s széllel szemben vállalkozni fogsz, dolgozni legtöbbször hiába, semmi pénzért, láttad milyen nehéz saját talpon megállni, inkább visszakérezkedtél a meleg kályha mellé.
Az ilyen hazatért aztán úgy rittyenti a marketinget a továbbiakban, hogy Pibrak az utolsó hóhér naplójában sem találsz olyan lelkesedést.
Nekem így mondta egyszer valaki, hogy értsek a szóból: „A kicsi hullámok vagytok ti a fiatalság, akik csapjátok nagy zajjal a partot, de bezzeg jövünk mi, a nagy hullámok, akik aztán lecsillapítunk titeket.”
Most akkor vagy leragadtam az agyammal a fiatalságomban, vagy valami borzasztóan téveszmét hirdetek itt. Mert lám megöregedtem, mégis úgy érzem, hogy ezek a nagy hullámok mindig csillapítani akartak. Úgy látszik, a lázadás nem csak fiatalság kérdése, mint ahogy a tékozló sem biztos, hogy tékozló volt, ha egyáltalán volt e valaha egy ilyen és nem egy kitalált népmese.
Persze, ezt úgy is lehet értelmezni, mint egy újabb Muzsi márka filó.
Mi jó jöhet egy ácsmester fiától?

A nulladik nap

Emlékszem, amikor a tizedik osztály vége fele jártam, az osztály főnöknőm, immel ámmal akart engem ifjú kommunistának avatni. Mindenki az volt már, csak én nem. Rám mindig azt mondta, hogy nem érdemlem meg ezt a tisztet. Pedig éreztem, hogy baj lesz belőle. Aztán elmentem az iskola kisz titkárához, hogy kérem avassanak már kisz taggá. Ki volt borulva, hogy nem vagyok még kisz tag, hisz nincs olyan, hogy valaki ne legyen kisz tag.
Csinált aztán egy ilyen röpgyűlést és volt még egy pár ilyen kisztelen gyerek az iskolában, azokkal hamar csinált egy avatást, aminek a lényege az volt, hogy ecsetelte a mai fiatalság bűnét, főleg azon beszivárgó negatív elemeket, melyek a magyarság által rohanják le országunkat, a „csovésziszt” (csöves) mozgalom, pontosabban a most már tiltott zenék által, mint az Edda, Piramis és így tovább. Az osziném csak ironikusan nézett rám és kaján mosoly jelent meg az orra alatt. Hisz én voltam az osztályban a csendes csovesziszt, ki a póknak sem ártana, még csak meg sem mukkantam, mindig kisebbségben meghúzódva, de való igaz, lelkemet Edda, Piramis s Dinamit fertőzték. Erre mondta az osziném, hogy nem érdemlem meg ezt a tisztet. Nagyon jó emberismerő volt ez az asszony. De nem akartam én a rendszerben revolúciót, csak hogy az életem továbbiakában ne kerüljek emiatt bajba. Ennyi volt minden félelmem.
Hogy aztán ebből mi lett, mi nem, mármint ebből az avatásból, de kisz könyvet sosem kaptam, noha hetente jártam a titkár fejére, mindig elnapolt. Aztán lejárt az esti iskola, már más iskolában, ott nem törődtek velem, egyébként is az estis diákok, kik napközben dolgoztak már eleve meg voltak pecsételve. Úgy társadalmilag, mint iskolailag.
Jött aztán a katonaság és mindennél fontosabb volt a kisz könyv. Na gondoltam, itt a vég. Elítélt, börtönbe zárt apával, fix ennyi hiányzott még az előéletemhez.
Elmentem a megyei kisz irodára, s kértem másolatot a kisz könyvemről. Nem találták a nevemet. Egy egész délelőtt kerestem az archívumokban a nevemet, nem találtam. Az irodás muki odatett, mert látta milyen kétségbeesett voltam, hogy keressem meg a nevemet, neki nincs ideje ilyesmire. Nem találtam. Közölte velem a muki, hogy menjek az iskolához, ahol avattak s kérjek onnan bizonyítványt, hogy felavatott vagyok, s ők kiállítanak nekem egy kisz könyvet.
El is mentem, a kisz titkár, a Bogdán elvtárs mereven elutasított, hogy nincs ideje, majd adjak le kérvényt s megvizsgálja a dolgokat. Nem volt időm. Pár napon belül jelentkeznek kellett a katonaságnál.
Végig fostam, mi lesz?
Mikor lajstromoztak minket a botosáni (világ másik végén) kaszárnyában, kérdezte szigorúan a tiszt, hogy hol a kisz könyv. Elkezdtem habozni, hogy elvesztettem s ilyenek. Rámnéz a tiszt, egy olyan pofával, hogy nem tűr magyarázkodást, s azt kiáltotta: „maga nem kisz tag!”
Megértettem”, mondtam, s leültem.
Persze később jöttem rá, hogy a DLEN osztag az nem más, mint a nemzetgazdasági munkálatok igazgatását jelenti, ahova mindenféle más előéletű embereket vittek, mint például elítélt szülők, nyugaton élő rokonok miatt, Jehova tanúkat, s mindenféle ilyet, akikre nem volt szükség a rendszerben, mi voltunk azok a karakterek, akiket át kell formálni.

Na most mindez onnan jön le nekem, hogy leültem a dobokhoz és rájöttem, hogy: „de te nem vagy dobos!”
S akkor azt mondtam, oké, legyen ez a nulladik nap. Egy big Zéro.
Genézáljuk a világot. Újra. S mi van akkor, ha ötvenbe megyek?
Your face, your ass...what's the difference?”

Sosem lettem aztán kisz tag, nem jött össze. Igaza volt annak az Istipistinek, hogy nekem csak az a közösség a jó, amit én alapítok. Mert hivatalosan dobos nem leszek, nem is akarok, isten őrizz ebben is megfelelni bárkinek, mint magamnak.

Viszont kurvára büszke vagyok arra, hogy a dobokat be tudtam hangolni arra a hangzásra amit én akarok hallani, és noha semmit nem tudok már, azt a keveset is elfelejtettem, de tudok egy pár dolgot: mikor tévedek, mikor nem csinálom jól és hova kell nyúlni infóért, ötletért, segítségért.
A többi gyakorlat kérdése.
Meg is volt az első tréningem, és igen fellelkesültem. Tudok egyszerre csapni a kezeimmel, tudok szinkronizálni, tudok elkülönülni, tudok egytől négyig számolni. Awesome!
És még egy. Amikor én fiatalos tűzzel és lelkesedéssel hergeltem magam a dobolás világába, nem volt más infóm, mint a zene. Hallgattam a Karthagót, s figyeltem melyik dobot mikor ütik. Ennyi volt. Ma bezzeg ontja a jutub a dobmesterek tanításait, az ingyen kották, az ingyen tanácsok, videón bemutatva, elmondva, kifilózva, minden második ember elkezdhetne valamilyen hangszeren autodidakta módon tanulni.
Mindig alábecsülöm ezt a guglizást, de rájöttem be kell írni neki a legmarhább elképzelésedet is, mert rájössz, hogy a spanyol viaszt rég felfedezték már előtted. Mert minden trükkös szóval próbáltam rávenni, hogy valamilyen zenei programot adjon, amivel bármilyen szar, de zenei alapot tudjak létrehozni, amire dobolhassak. De aztán beírtam mi kell nekem és elsőre kiadott egy wikiloops nevű honlapot, ahol láss csodát, a világ minden tájáról emberek ezrei ugyanazt keresik mint én, csak más hangszerben. Így fedeztem fel rengeteg zenészt, kik játszásukat feltöltik s keresnek hozzá dobot s egyebeket. Egy hatalmas közösségre bukkantam, ahol ingyen osztják egymásnak a zenéjüket, le lehet tölteni s egy egy pihenős délután mellé lehet dobolni például. Nem kell zenegép, ott az igazi...és mindez egy klikk távolságra...
Most meg már csak azt kell felfedezzem, hogy onlájn gyakorlatozni lehet mondjuk egy malájföldi rockerrel, vagy éppen Friccel, feltéve ha előszedi poros tokjából a gitárt, s begyakorol egy pár keksz akkordot.

A beváltott fogadalom

Néha meggondolatlan ígéreteket teszek. Mint ezelőtt olyan huszonöt évvel tettem egy meggondolatlan ígéretet. Habár ezt az ígéretet is úgy tettem, hogy nagyjából tudatában voltam, hogy sohanapján csütörtökön fogom tudni betartani, illetve bevállaltam, hogy soha. Mert van egy ilyen fajta képlet az életben, amikor az ember ráérez arra, hogy így, ebben a variánsban, bármennyit igyekszik az ember, sosem fogja tudni elérni álmait, vágyait beteljesülve látni.
Az életemben sokszor volt úgy, hogy a szánalmas kínlódást a művészeti csúcsokra emeltem, ahol a művészet már megszállottság, nincs benne semmiféle ráció. Így vitt rá néha az alkalom, hogy belekeseredtem dolgokba. S joggal mondhatták rám, hogy egy frusztrált, elkeseredett ember vagyok.
Tisztán emlékszem, ezelőtt úgy kábé huszonöt évvel, a kolozsvári tiniház felkapott hivatalos együttese, nevére nem emlékszem, elhívott többször kábeleket javítani, ezt azt megnézni. Volt ott egy basszusgitáros srác, aki többször igénybe vett. Aztán egy délelőtt, mikor a csapat nem volt a stúdióban, csak ez a bőgős, megkértem engedjen dobolni egy picit. Mert ez a hangtechnikusi pozícióm nekem olyan volt, mikor a 007-es ügynök orosz tisztnek öltözik, hogy bejusson a Kremlbe. Megengedte, hogy doboljak egy picit. Puccos Tama dobfelszerelés, Sabian cintányérokkal. Pár ütemet vertem csak, torkom elszorult, és megnedvesedett szemmel magamban fogadalmat tettem, hogy addig e pohárból nem iszom, amíg ilyen dobom nem lesz.
Azután elhívtak hangmérnöknek, hogy rendesen felvesznek, munkakönyvvel. Turnékat kell bevállalni. Akkor nemet mondtam, mert bennem a fogadalom már elszánássá vált. Tudtam, hogy mindig másodembernek fognak kezelni, így sosem lesz belőlem dobos.
Olyan világot éltünk, hogy egy utcaseprőnek több értelme volt lenni mint zenésznek, s egy olyan dobszerkó többe került mint egy lakás. Ilyen iliberális időket éltünk, ahol a felfőtt agyú besúgó nemzetőrök voltak a mindennek látói, megmondói, és természetesen minden bűn a nyugati világból jön és idő kérdése, hogy mikor omlik össze a tarthatatlan, élhetetlen kapitalista világ.
Valahogy ez a nemzettiszta, fajmegőrző világ hamarabb összedőlt, mint valaha a kapitalista világ össze fog dőlni.
Nos, nem adtam én fel olyan könnyen, évekig próbáltam dobot csinálni, tákolni, talán majd egyszer megírom annak vergődéseit, ha túl tudok lépni önnön szánalmasságán, mert néha nekem is soknak tűnik egy egy ilyen elmélyült cselekedet filóm. Mert egy dolog éhezni, élni napról napra a léttel packázva, de emellé dobot fabrikálni szó szerint a szemétből, ehhez már egy huzatos agy szükségeltetik. Miután pedig meglévén a tákolt dob, megélni azt a drámát, hogy nincs hol gyakorolni, nincs kivel csapatot alkotni, mert mind ilyen csórók voltunk, de kevésben volt olyan elszánás mint bennem, és senki nem állt mellém, néha a testvérem megsajnált s jött cipekedni, lelkesedni, eljutottam arra a pillanatra, hogy beláttam: így semmi esélyem.
Feladtam az álmodozást, azt mondtam, amíg ilyenem (Tama) nem lesz, nem foglalkozom többé a dologgal.
a csomag
Igaz, némi késéssel, de huszonöt év után betartottam az ígéretemet. „Ilyet” vettem. Hogy nem Tama dobot vettem mégis, pragmatikusabb oka van, de a kategória ugyanaz. Sőt, talán a titkon bennem dolgozó elképzelésemhez közelebb áll a Gretsch dob, mert időközben rájöttem, hogy nekem nem feltétlenül a rock a lényeg, ha lehet ilyen hasonlattal élni, a dobolásban az szeretnék lenni, mint a zenében James Last.
Ez a Gretsch kompozíció tartalmazza mindazon elemeket, amik nekem kellenek.
unpakk a csomag
Egy a klasszikus hangzás, kettő a Sabian cintányérok, és három a Remo membránok. Persze mindez a beképzelt proletár bukszájához igazítva: made in csájná.
De ennyi megalkuvás belefér. Mert egy, a bakancslista nemsokára elévülhet, kimehet a garanciából, kettő, ennél többre esküt tenni már ahogy szokták nekem mondani az ár ajánlataimra: uram, ez már irreális, és három, szerintem a fiamnak itt az ideje, hogy elkezdje.
Teljesen mindegy mi lesz ennek a kimenetele.
az első doblecke...
Itt ördögűzésről is szó van. Bemutatni a sorsnak a fuck you-t.
Mondtam a feleségemnek, hogy ebben a házból a csend teljességgel el fog költözni. Vége a csendnek ebben a házban.
Röhögött. A fiam is röhögött. Azt mondta viccesen: vajon mit fognak szólni a szomszédok? Milyen szomszédok? Kérdeztem, hogy a viccre rádolgozzak. Hahaha...röhögtünk...nincs is szomszédunk.
Hajnalban megnéztem a dobokat...nem volt álom...ott vannak...

És mégis...

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is...” mondja az apostol...”ha a házat nem porszívózza fel...” mondja az én feleségem.
Mert én felhasználtam ezt az időt, persze amíg mások bele tudtak merülni a feltámadás misztériumába, amit én őszintén megmondom eléggé kimerítettem magamban más alkalmakkor is mint húsvét, nos ez a cég jutalom kirándulása az én feleségemnek alkalmat adott arra, hogy megcsináljam azokat a házi munkálatokat, amiket én rég centizek itt, de mivel borzasztó mocsokkal jár, vártam az alkalmat, amikor a zen, az idő és kedv összeáll és nincs éppen világot rengető sürgős munkám.
Itt az alkalom, mondom magamban, nosza ingujjat felgyűrni s neki csinálni. Szépen betettem a száz folk czelziusz megamentést, mely snurban repesztette itt Miki manótól a hé fiú, adj neki bátranig. És én szépen itt három nap alatt feltámasztottam a házat, refressoltam a lelkületét, tunningoltam a dizájnt. Igaz, apró részletekben, de fáintosítottam néhány jelentéktelennek tűnő trükkel, elkapott engem is a dizájnolási láz, átvettem ettől az Ildikótól, hogy ne csak tegyek oda egy deckát, hanem adjak annak sztájlt.
Például, az előszobában van a library, a megannyi könyvvel. Rájöttem, hogy a mesés könyvek felét eladományozhatom, a többit azért nem, mert világirodalmi érték. Mesékkel nem traktáltam a fiamat, mert ő is olyan, mint én, hogy nem indul be a meséktől. A több ezer legóra sem néz már egy éve, mert a világépítést s annak a rendezését már a Minecraft birodalomban műveli, nemzetközi szinten, a szkájpi segítségével. És kurva jól csinálják. Elnéztem és csorgott a nyálam, ha nekem ilyen lett volna gyermek koromban, éltem volna haltam volna érte. Nosza, a lego birodalmat is csomagolni kellett, mert egy éve hiába porosodik. Majd jó lesz, mondtam, még jól jöhet, sosem lehet tudni milyen világ jön. De a sok kiüresedett polc helyébe szépen felsorakoztak a világirodalom remekei, persze mint érték, mert idő azokat kiolvasni nincs. Mert ha neki is álltam egyiknek másiknak, hát fiam azok úgy el vannak kanyarítva, mintha az ember ráérne azokat jó hosszú unalmas téli estéken olvasni. Hát nincsenek jó hosszú unalmas téli esték. De egyébként mit rakna oda az ember azokra a polcokra? És elvégre, legtöbb könyvet a papírbegyűjtő elől menekítettem el. De ez más sztori.
Az előszobában mikor csináltam a mutyi ikeás anyagokból polcokat a könyveknek, nem volt szívem elvágni a negyven centi széles lapokat, meghagytam úgy, gondoltam nem kérnek enni. Az átrendezés folyamán ezek egy része felürült és mivel maradt meg ilyen tölgyutánzatú műbútor lapom egy munkából, néhány ilyen polcra ajtókat vágtam. Mert arra gondoltam, hogy egy fedett rész mögé már pakolni lehet. Fluidizálni akartam az öltözködési folyamatot, hogy ne kelljen mindenért bemenni a kis szobába, a nagy szobán át, mikor az embernek kell valami, ilyen korban már kezdenek számítani a plusz kilométerek.
Közben Lacinak összedobtam egy kis szekrényt, hozott ő ilyen Dedeman anyagot, felvágtam, összecsavaroztam, jutalmam az volt ami maradt belőle, egy nyolcvan szer negyven centis lap.
Az egyik függönytartó csík elkezdett leválni a mennyezetről, kiszakadt az a kis műanyag mütyür, alátéttel s nagyobb faccsal megerősítettem. Fél éve centizem...Az átrendezésekkel három kis bútordarab feleslegessé vállt a kis szobában. Nem véletlenül. Mert a Gretsch ideiglenes helye a kis szobában lesz. Amíg elkészül a stúdió. De csak lassan, mindennek eljön az ideje, ha el kell jönnie. De legalább jól mutat az angol mechanikás zongora mellett, melynek fedelét mióta ide költöztünk nem nyitottuk fel. Ez a zongora úgymond a feleségem hozománya. Miután apósomék nem tudták eladni, és ahova raktárba helyezték már útban volt, mint felesleges lomot ide adták. Így került vissza a jogos birtokába a feleségemnek. Mert egyébként csáo puppi. Így hálát kell adjak a Gulyás bácsinak, aki azt mondta a zongora tőkéjére, hogy hárcsá párcsa, szét van repedve, valószínű zsíros munka elé nézve, de állítólag nem ért annyit megjavítani, de én mondom az Úr keze van benne, mert annak több nem kell, mint egy rendes hangoló, de ha még kontribúcióba teszem az agyam veszek én egy hangoló mütyürt s úgy bespengolom én azt a klimpirt, hogy Yamaha lesz belőle.
Kihordtam a feleslegessé vált bútorokat. Lett hely. Dobverővel megütöm a padlót, visszhangzik, nem jó, de majd teszünk róla, hogy ne visszhangozzék. Mert senki ne gondolja, hogy ez a dobolás nekem új keletű. Harminc éve imáimba van ez foglalva, füleimet hegyeztem mindig és rigmusokat vertem az ujjaimmal. Azt hihették, hogy ideges vagyok. De nem. Mikor csak bambán néztem, akkor is zenéltem. De néha az ember hiába próbál magyarázni, nem értik, így jobb nem részletezni dolgokat. Mert mindig ez van: mit tudsz mentségedül felhozni? Semmit. De néha meg sem kérdik, annyira bagatellnek néznek. Pedig jó odafigyelni mikor mond valaki valamit félszegen, mert sosem lehet tudni mi van benne. Szóval.
És lőn első nap este.
Másnap a fiam tévés állványa következett. Mivel már gyakorlatilag nem tévézik, feleslegessé vállt a gps követő tévé, azaz akkoriban egy olyan körbetekeredő állványt csináltam, hogy a ház bármely sarka felé lehetett kanyarítani, attól függően, a fiam hol bonyolította le a világrengető lego stratégiáit. Erre már nincs szükség, így lefixáltam egy helyre de ahhoz ki kellett dolgozzak egy hídrendszerű állványt az asztalszerű polcnak. És persze a perifériáknak is hely kellett, mindezt úgy, hogy azok a tyúkbelek ne éktelenkedjenek össze vissza tekeredve. A tyúkbelek lelógatásának egy másik aspektusa is van, hogy amikor az én feleségem felmos, akkor ott dumnyézó nincs, ami az útjába kerül, az szakad, repül s ezekhez hasonlók. Így feleségmentessé kell szerkeszteni a kábelek elvezetését. Nem kis agyalás volt a polcon is, hova kerüljenek a perifériák, az 5plusz1-es hangfal is, meg ne nézzen ki szarul. Szeretem az egyszerű megoldásokat. Bejön nekem ez az Ildikó -féle letisztított vonalak dizájn.
A tyúkbeleket egyszerűen lerövidítettem. Minek három méteres kábel, amikor húsz centire van az elosztó? Nyisz, új dugalj, s isten álgya. Repültek itt a felesleges drótok, hogy csak na.
Igen, de délelőtt, mivel ez a Jocó dolgozni akart, kimentünk a kertbe fát nyesni. Ez is milyen bojárosan hangzik: „kimentünk a kertbe”. Öcsém, ennek birtoka van. És nyestem a fákat, éppen elgondoltam közben, na itt megjátszom a nagy agrikultúrást, holott egy nigger szalad utánam s csipegeti a lenyesett ágakat s viszi a kert végébe a komposztra. Mindegy, elmúlt pár óra ezzel is, noha a meggyen kívül minden más gyimelcset lelopnak még mielőtt megérik. Sok értelme nincs ennek a faművelésnek sem, de majd alakul.
Lacinak legyalultam valami diófát, levágtam negyvenötbe (szög), bekekszeltem az illesztést, adott egy ötvenest. Azt mondtam hallelúja, minden nap három ilyen munka s isten álgya...sosem értettem meg miért adnak ilyenkor többet, mint amikor az ember egy rendes munkát bevállal? Baj van ezzel a munka értékeléssel is. És ez vicseverza is megy, így senkinek nincs értékelve a munkája, minden mutyi szinten megy.
Mindegy. Fanyesés, tévéállvány, s lőn este második nap.
Harmad nap a fiam által várva várt gépcsere. Hardvercsere.
Volt ennek a Jocónak egy víziója, miszerint a pénzét nem elherdálni például lottó, fogadás s pökönélére (pókergép), vesz egy számítógépet, s azért dolgozik. Nosza meghiteleztem a prozsektet, megvett egy hikimiki gépet, de két hét után megbánta. Nem esett jól neki ledolgozni, inkább eladta nekem. Adtam neki némi készpénzt az adósság mellé, tudtam, hogy elveri. Ilyen a betegség. Amíg én töröm magam, mit még csináljak, az ilyen fertőzött azt mondja: mit még eljátszani? És talán itt kell keresni az afrikai népek nyomorúságának a kulcsát, nem a csízburgeben, mert elvégre a csízburgerben nem az afrikai tehenek húsa van, hanem ki van mutatva, hogy a húsipari termékek egyébként másra felhasználhatatlan hulladékaiból van, egyezünk meg, nagyon puccos csomagolásban terítve.
De a sok mit még csináljak elfoglaltságban nem volt idő a gépet asztalra tenni s beindítani. Eltelt egy hónap is ez alkalomig. Nosza a kettes számú gépközpont asztalra került a Jocó -féle gép, az ócska laptopom pedig az egyes számú, előszobai asztalra került, avagy ahogy én nevezem: a nyári asztalomra, mert télen itt nincs annyira meleg. S akkor ezúttal itt is megoldottam a kábelezés dolgát, hogy ne csüngjön, lógjon tízmillió kábel mindenfelé, odacsavaroztam mindent, a feltekertem szépen a felesleges dolgokat.
De közben látom a Jocó -féle gép operációs rendszere nem megy rendesen. A java-t nem akarja befogadni. Szerencsére szerzett ez a Jocó egy magyar windows hetest, s azt mondtam egy életem s egy halálom életemben először felinstalálok egy operációs rendszert. Mindig ilyen misztikum övezte ezt a folyamatot, azt hittem valami fene erős infós tudás és érzék kell az ilyen dolgokhoz. Sosem hittem volna, hogy instalálás közben még el is mosogathatok, megfőzhetem a krumplipirét, a húst is lesütöm, s a boef salátát is elkészítem.
Jut eszembe, közben két adagot „mostam” ahogy a nők ájuldoznak, a fiam április bolondja alkalmával befogpasztázott ruháit és a munkás ruháimat is kimostam, de minden félerértést elkerülendő, külön tettem őket a gépbe, nem egyszerre mostam a két rend ruhát, mert fűrészporilag nem kompatibilisak ezen ruhák. Ennyit azért férfi létemre tudok. És a mosási programot is be tudom állítani.
Mint a diló, néha egy egy gombra kellett kattintsak, s minden ment magától ami az installálást illeti. Azután mint a vízfolyás ment minden. Java, MesterMc Skype és így tovább. És lett óóóriási nagy öröm, hogy a Minecraftban ha esik is az eső a játék nem laggol! Lett nagy pacsizás. Persze, mondom, majdnem három gigás videókártyával, egy eső nem laggtéma.
És akkor még a mi tévénknek a fülhallgató kábel hosszabbítását is elrejtettem a padlót lezáró szegőléc mögé, mert örökké húztuk elfelé mikor ott jártunk el, és a riszíver kábel toldását is rendesen csatlakozóval kapcsoltam össze, azt is szépen a szegőléc mögé rejtettem, így a felmosó nem okoz több idegösszeomlást, ha ismeretlen okokból eltűnik a száznyolc csatorna.
Persze nem olyan egyszerű ez az elrejtési manopera, mert bútorokat kell elhúzni, mert hogy hogy nem, de jó hosszú szegőléceket csináltam amikor csináltam.
Persze mindezt itt fiatalosan, pozitívan, hogy amíg a feleség törökországi mecseteket járja, mindez meglegyen. Mondtam neki, nekem hiába ír sms-ket, hogy egy török terrorista elrabolta, mert nem vagyok Liam Neeson, hogy csatornákon másszak megmenekítésére. Megértette. Mégis bevállalta a rizikót, mondván, ki tudja, saját erőből sosem fogja törököt meglátni. Én mondtam, hogy ha fizetnének sem mennék törökbe, hát hogy még én fizessek érte.
Aztán telefonon mondta, hogy itt (mármint törökben) naponta többször megszólalnak a difuzorok, egész nap óbégatnak, ezek feszt imádkoznak, hogy te (mármint én) biztos nem bírnád itt ki.
Ugye milyen jól ismer engem az asszony?
Na de asszonyról lévén szó, lőn este harmadik nap, késő tizenegy óra, mondván mondtam magamban, hiába minden igyekezet s munka s dizájn s hardver s szoftver, mert ha ki nem porszívózom a házat, minden semmisnek nyilvánul.
Pedig volt egy ilyen elgondolásom, hogy mikor az asszony bejön és látja a sok munkát, elnézi tőlem a porszívózás hiányát, de beláttam ez csak egy lidércfény, valójában ez nem így fog történni.
És mégis....akkor inkább felporszívóztam a házat.

Mai istenek

Néha még én is megriadok attól, hogy mennyire nincs meg bennem az emberekben élő istenkép iránti valamelyes tisztelet. Olyan vagyok én is, mint aki bálványt épített magában, egy istenképet imád, s ha azt nem találja sehol, akkor semmi se jó. Ez valószínű így van bennem. Na jó, de attól tőlem mindenki hihet bármiben. Nem fogok semmiféle imakuckót vagy katedrálist sem lebontatni, se petíciót aláírni, hogy szüntessék meg. Nem, az ember hithez való joga az szent bennem. De kommentálni azért fogok. Ezt lehet. Mert elvégre a hívő is hitén keresztül, azzal, hogy elkárhoztat mindenki mást, aki nem olyan hitben él, mint ő, azzal már petíció nélkül az ördögbe küldi a másságot, lerombolja mások templomát, bálványát.
Attól, hogy odapörkölünk egymásnak, attól nem esik szét a világ, az isten sem ájul el, legfeljebb az emberek csinálnak maguknak felesleges migrén rohamot. Mert hogy jutunk az igazsághoz, a valósághoz, ha nem a tapasztalat csere által? Mindig azt mondtam, meghalni mint Tarkovszkij harangöntője, s sírba vinni az öntés titkát, a legnagyobb emberi hiúság és butaság.
És ha pedig kiírtunk minden gyomot a világból, mi fogja a humuszt újratölteni, ha mind ilyen mennybemenő szentekből fog állni a világ?
Hogy nem találtam meg sehol az igaz istent, az valószínű abból az igényességemből fakad, amit én nem tudok viszont szolgáltatni, de elvárok egy istentől. Van nekem egy kialakulóban levő teóriám, ami azt reméli, hogy az igaz isten messze nem képekben és misztikus, soha meg nem érthető mennyei nyelven és értelemmel beszél hozzánk, hanem igenis kézzel fogható tények által, csak a mi agyunk el van bolondítva a sok filó reklámtól, mint megannyi millió ledes lámpa villogtatja nekünk ezeket a hivatalos vallásokat. Mert mit csinál a nagy szónok, ki azt mondatja magáról, hogy karizmatikus? Ráveszi az embereket, hogy istennek egy hatalmas tornyú épületet építsenek, sok kiszögelléssel és sok bolthajtással, hogy réginek, félelmetesnek hasson, s úgymond mások is fejet hajtsanak előtte s félvén féljen attól a hatalmas istenképtől, ami abban a hatalmas templomban lakozik.
Attól, hogy Magyarországnak egy hatalmas országháza van, hogy mindenki csodájára járhat, attól még nem biztos, hogy az országlás az igazság vagy a nép nevében történik. Sőt. Már a szólamok sem fednek egy minimál jóérzés képmutatást, a diktatúra, s elvégre a terror fényes nappal történik.
Olyan ez a templom s országház építés, hogy a meztelábasok odaállnak s vérükkel, csontjaikkal tapasztják a megaépítmények falait, azután pedig a nagy prédikátor kiáll az oltár asztalához, és arra hív el mindenkit, hogy istennek nevében kés által vágják el gyermekeik nyakát. Jó, csak kamu, mert ez csak próbatétel. De sok marha komolyan veszi. Gondoljunk csak arra amit a vallásos terroristák művelnek isten nevében, nekem senki ne mondja, hogy a nyugat liberalizmusa miatt van ez, mert ezek még Noé idejében is robbantottak s gyilkoltak, amikor még se Amerika se liberalizmus nem volt. Ezek mindig kapnak valakit akit nyírni lehet. A túlreagált vallásosság, szemernyi igazság és valóság hiányában, szeretet és empátia hiányában ide vezet. Minden oldalról.
Aztán mondjuk azt sem hittem volna, hogy megérem ezt a szabad világ hatalmas gyűlöletét. Több ezer embernek tetszenek az olyan fészbukk oldalak, ahol a másságot egyenesen és fizikálisan megölnék. Olyat találtam, hogy minden pártnak a logója át van húzva pirossal, persze csak egy pártnak a logója hiányzik a sorból. Kérdem én, ha minden másképpen gondolkodó embert kiűznének az országból, mivé lesz az az ország? Ez egy lelki, agyi betegség, s nincs ebből kigyógyulás, mint a remény s a kitartás, hogy nem terjed mint egy gyilkos vírus, mert ha igen, a fene megette az egészet.
Olvasom a hazai fiskális rohamosztagok verőlegényeinek a dicsőséges és nemzetmentő munkáját, hogy milyen élelmesen lekapcsolják az ország megrövidítőit, mint az inkvizíciók idején, szekusok, besúgók, komisszárok s fiskális képviselőkkel az élén esnek neki egy egy honi üzletnek s addig csesztetik, amíg valamilyen hiányt találnak, hogy bezárhassák a vállalkozást. Mit mondjak, szánalmas és félelmetes a mai kormány víziója az országlásról, az élhető gazdasági életről, ahol a megfélemlítés, a terror uralkodik. Ennél félelmetesebb aztán a sok kommentelő, akik mint veszett kutyák csaholnak, hogy úgy kell nekik a sok tolvaj vállalkozónak. Eszement skizofrén állapotok kapnak teret s mint a zombik, csak a beteg egyednek nem esnek neki, de egyébként mindent megfertőznek ami egyszer egészséges és mozog. És azt mondja magáról egy nép, hogy mélyen vallásos nép. Hisz istenben s ilyenek.
Most értem meg Jézust, aki fiatalon otthagyta a gyalupadot s beállt messiásnak. Többre vitte. Mint az az öngyilkos barom aki magával vitt 150 embert azzal a repülővel. Mikor megláttam a képét, rögtön láttam, hogy a profilja egy beteg emberé. S hogy nem látták ezt róla a szakemberek azért lehetett, mert a szakemberek is olyan balfaszok mint a hívők általában, azt látnak, amit hisznek. Na az ilyen dolgot nem lehet nagypénteki áldozatoknak betudni. Nem, ezek beteg dolgok. Ezeket csak ésszerűen lehet kiszűrni s minimum nem engedni repülni, legfeljebb egy ejtőernyővel levetni egy szikláról, mely sosem nyílik ki.
Mondhatja bárki rólam, halgass faszfej, nagy házad van, nagy műhelyed, csak te ne prédikálj ilyenekről. Igen, nagy házam van, nagy műhelyem, mert mertem hitelbe mászni, hittem magamban, vállalom azt, hogy mindent elveszíthetek egy nap, mert hiszem azt, hogy nincstelenül bármikor újra kezdhetem, mert vagyok olyan fasza gyerek. Hitemre templomot építettem. De azt nem hiszem, hogy az én csízburgerem miatt éhezik megannyi afrikai gyerek. Hogy az én külön szobám miatt szuszukálódnak nyolcan afrikaiak a kunyhójukban. Ezt nem hiszem. Mert ha mondanám nyolc afrikainak, jertek s kövessetek, s csináljuk együtt, s osztózunk mindenen, álmodjunk együtt s cselekedjünk együtt, merjünk hitünknek templomot építeni, beszarnának, azt mondanák, jaj nem így gondolták, nekik buddha az istenük vagy minimum valami pálmafáról elnevezett isten, nekik a szent egyszerűség kell, mert ők valami misztikus, lelki emberek kik sajnos korgó gyomrú testben kénytelenek lebegni, de csak jobb, mint egy ócska, hájas liberális testben bűnben fetrengeni. Mit is kezdenének a sok színes ceruzával, amit szorgalmasan összeszedtem az idők folyamán, hogy egy regiment gyermeknek lenne elég?
Az én istenem szeret. Nem büntet. Egy jó gazda, aki kertjét okosan műveli. Aki megszólja a kicsapongásokat, nem engedi az erőszakot. Az én istenem nem büntet gyermekeket, hogy a szülőt nevelje. Szereti a szépet, a jót, a kényelmet. A békét pláne.
Hol vannak ehhez ezek a mai istenek?

Gretschre várva

Egész nap azon gondolkodám,
ha megjön Gretsch a szobámba,
miként fogom püfölni
elölről ás hátból.

Kihordom a kanapét, szőnyeget teszek alá,
ha jobban megnyomom ne döngjön.
Nem vagyok már a régi, de gondolom
botomban van még erő.

Öreg fejjel mondhatjátok,
minek nekem a Gretsch, ilyen korban
az embernek máson jár az esze,
házsongárdban hol a helye?

Házsongárdban nincsen helyem,
időpontot Zselecnél majd előjegyzek,
hű barátom majd jól eléget, ami marad,
a pokolban elvégzik. Nem probléma.

Éppen azért így gondolám, rövid az élet
nincs sok idő, igaz azt igértem Tamahoz hű leszek,
de most Gretsch mellé adnak Sabiant,
Nagyot, közepest s kicsi fuszt.