Emlékszem,
amikor a tizedik osztály vége fele jártam, az osztály főnöknőm,
immel ámmal akart engem ifjú kommunistának avatni. Mindenki az
volt már, csak én nem. Rám mindig azt mondta, hogy nem érdemlem
meg ezt a tisztet. Pedig éreztem, hogy baj lesz belőle. Aztán
elmentem az iskola kisz titkárához, hogy kérem avassanak már kisz
taggá. Ki volt borulva, hogy nem vagyok még kisz tag, hisz nincs
olyan, hogy valaki ne legyen kisz tag.
Csinált
aztán egy ilyen röpgyűlést és volt még egy pár ilyen
kisztelen gyerek az iskolában, azokkal hamar csinált egy avatást,
aminek a lényege az volt, hogy ecsetelte a mai fiatalság bűnét,
főleg azon beszivárgó negatív elemeket, melyek a magyarság
által rohanják le országunkat, a „csovésziszt” (csöves)
mozgalom, pontosabban a most már tiltott zenék által, mint az
Edda, Piramis és így tovább. Az osziném csak ironikusan nézett
rám és kaján mosoly jelent meg az orra alatt. Hisz én voltam az
osztályban a csendes csovesziszt, ki a póknak sem ártana, még
csak meg sem mukkantam, mindig kisebbségben meghúzódva, de való
igaz, lelkemet Edda, Piramis s Dinamit fertőzték. Erre mondta az
osziném, hogy nem érdemlem meg ezt a tisztet. Nagyon jó
emberismerő volt ez az asszony. De nem akartam én a rendszerben
revolúciót, csak hogy az életem továbbiakában ne kerüljek
emiatt bajba. Ennyi volt minden félelmem.
Hogy
aztán ebből mi lett, mi nem, mármint ebből az avatásból, de
kisz könyvet sosem kaptam, noha hetente jártam a titkár fejére,
mindig elnapolt. Aztán lejárt az esti iskola, már más iskolában,
ott nem törődtek velem, egyébként is az estis diákok, kik
napközben dolgoztak már eleve meg voltak pecsételve. Úgy
társadalmilag, mint iskolailag.
Jött
aztán a katonaság és mindennél fontosabb volt a kisz könyv. Na
gondoltam, itt a vég. Elítélt, börtönbe zárt apával, fix ennyi
hiányzott még az előéletemhez.
Elmentem
a megyei kisz irodára, s kértem másolatot a kisz könyvemről. Nem
találták a nevemet. Egy egész délelőtt kerestem az archívumokban
a nevemet, nem találtam. Az irodás muki odatett, mert látta milyen
kétségbeesett voltam, hogy keressem meg a nevemet, neki nincs ideje
ilyesmire. Nem találtam. Közölte velem a muki, hogy menjek az
iskolához, ahol avattak s kérjek onnan bizonyítványt, hogy
felavatott vagyok, s ők kiállítanak nekem egy kisz könyvet.
El
is mentem, a kisz titkár, a Bogdán elvtárs mereven elutasított,
hogy nincs ideje, majd adjak le kérvényt s megvizsgálja a
dolgokat. Nem volt időm. Pár napon belül jelentkeznek kellett a
katonaságnál.
Végig
fostam, mi lesz?
Mikor
lajstromoztak minket a botosáni (világ másik végén)
kaszárnyában, kérdezte szigorúan a tiszt, hogy hol a kisz könyv.
Elkezdtem habozni, hogy elvesztettem s ilyenek. Rámnéz a tiszt, egy
olyan pofával, hogy nem tűr magyarázkodást, s azt kiáltotta:
„maga nem kisz tag!”
„Megértettem”,
mondtam, s leültem.
Persze
később jöttem rá, hogy a DLEN osztag az nem más, mint a
nemzetgazdasági munkálatok igazgatását jelenti, ahova mindenféle
más előéletű embereket vittek, mint például elítélt szülők,
nyugaton élő rokonok miatt, Jehova tanúkat, s mindenféle ilyet,
akikre nem volt szükség a rendszerben, mi voltunk azok a
karakterek, akiket át kell formálni.
Na
most mindez onnan jön le nekem, hogy leültem a dobokhoz és
rájöttem, hogy: „de te nem vagy dobos!”
S
akkor azt mondtam, oké, legyen ez a nulladik nap. Egy big Zéro.
Genézáljuk
a világot. Újra. S mi van akkor, ha ötvenbe megyek?
„Your
face, your ass...what's the difference?”
Sosem
lettem aztán kisz tag, nem jött össze. Igaza volt annak az
Istipistinek, hogy nekem csak az a közösség a jó, amit én
alapítok. Mert hivatalosan dobos nem leszek, nem is akarok, isten
őrizz ebben is megfelelni bárkinek, mint magamnak.
Viszont
kurvára büszke vagyok arra, hogy a dobokat be tudtam hangolni arra
a hangzásra amit én akarok hallani, és noha semmit nem tudok már,
azt a keveset is elfelejtettem, de tudok egy pár dolgot: mikor
tévedek, mikor nem csinálom jól és hova kell nyúlni infóért,
ötletért, segítségért.
A
többi gyakorlat kérdése.
Meg
is volt az első tréningem, és igen fellelkesültem. Tudok
egyszerre csapni a kezeimmel, tudok szinkronizálni, tudok
elkülönülni, tudok egytől négyig számolni. Awesome!
És
még egy. Amikor én fiatalos tűzzel és lelkesedéssel hergeltem
magam a dobolás világába, nem volt más infóm, mint a zene.
Hallgattam a Karthagót, s figyeltem melyik dobot mikor ütik. Ennyi
volt. Ma bezzeg ontja a jutub a dobmesterek tanításait, az ingyen
kották, az ingyen tanácsok, videón bemutatva, elmondva, kifilózva,
minden második ember elkezdhetne valamilyen hangszeren autodidakta
módon tanulni.
Mindig
alábecsülöm ezt a guglizást, de rájöttem be kell írni neki a
legmarhább elképzelésedet is, mert rájössz, hogy a spanyol
viaszt rég felfedezték már előtted. Mert minden trükkös szóval
próbáltam rávenni, hogy valamilyen zenei programot adjon, amivel
bármilyen szar, de zenei alapot tudjak létrehozni, amire
dobolhassak. De aztán beírtam mi kell nekem és elsőre kiadott egy
wikiloops nevű honlapot, ahol láss csodát, a világ minden tájáról
emberek ezrei ugyanazt keresik mint én, csak más hangszerben. Így
fedeztem fel rengeteg zenészt, kik játszásukat feltöltik s
keresnek hozzá dobot s egyebeket. Egy hatalmas közösségre
bukkantam, ahol ingyen osztják egymásnak a zenéjüket, le lehet
tölteni s egy egy pihenős délután mellé lehet dobolni például.
Nem kell zenegép, ott az igazi...és mindez egy klikk távolságra...
Most
meg már csak azt kell felfedezzem, hogy onlájn gyakorlatozni lehet
mondjuk egy malájföldi rockerrel, vagy éppen Friccel, feltéve ha
előszedi poros tokjából a gitárt, s begyakorol egy pár keksz
akkordot.
Érdeke s dolgok voltak ezek. Középiskolában az orosz tanárunk vezette azt Ifjú Gárda mozgalmat. Mi csak Rozmár becenévvel illettük a fanatikust szép tömött bajusza után. Elvárta a belépést az alakulatba. Nekem nem hiányzott akkor épp az alakiság így hát megtagadtam a csatlakozást. Onnét kezdve remek életem volt orosz órákon. Volt hogy egy órán három egyest tudhattam magaménak. Ha másodikban Rozmár nem húz el más intézménybe gárdázni kiléptem volna a suliból. Azóta is áldom a nevét! :)
VálaszTörlés