Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Micsináljunk?

Annyira szép és tiszta a gyermeki lélek, hogy annál szebb és tisztább nincs, a felnőtt gondolatvilágában még annál inkább sincs. A gyermekek mindent olyan komolyan vesznek, ahogy mondani szokták, mindent készpénznek vesznek, és tudjuk, hogy a készpénz az ember életében a minden. Nincs az imádatnak szebb és élethűbb példája, mint ahogy a gyermekek imádják a felnőtteket. Hogy aztán felnőnek és „ilyenek” lesznek azok a fiatalok, a mindenkori „mai fiatalok”, csakis mi felnőttek tehetünk róla. Visszaélünk bizalmával, szeretetével, imádatával. Nem azért élünk vissza a gyermeki lélekkel, mert nem tudjuk, hogyan ne éljünk vissza a gyermeki lélekkel, hanem azért, mert bunkók vagyunk. Bunkók. Dorongok. Csapunk. Odavágunk. Ennyit tudunk. Átverjük a gyermekeket. Aztán rájönnek, hogy átvertük őket és elvesztjük hitelünket, nem imádnak többé minket, hanem utálnak. Szerintem jogosan.
Ugye mindenki tudja, hogyan kellene éljünk. Mégsem élünk úgy. Micsináljunk? És vonjuk vállainkat. Megvesz az élet minket egy piacra dobott új autóval, egy új ketyerével. Tudjuk, hogy anélkül is élhetünk, mégsem tesszük. Tudjuk, hogy a családban eltöltött órák, évek, lennének a legszebbek, mégsem teszünk semmit érdekében. Micsináljunk? Ilyen az élet. Mondjuk. És hagyjuk, hogy döntsék el mások, mennyi családi óra jár nekünk otthon eggyütt.
Adri azt mondja, hogy gyengék a tanárok és egyébként sincs választási lehetőség ami az iskolákat illeti. Ezen én is rég elgondolkodtam, hogy vajon a szakember hiány a baj a gyenge minőségért? Ha nem lennék mindenestől beavatva a fiam iskolai dolgaiba, azt mondanám, hogy micsináljak, ilyen a mai élet. De azt mondom, hogy valami nagyon nincs rendjén. Mert valóban ilyen a mai élet. A baj az, hogy mi semmit nem teszünk érte, hallgatásunkkal elfogadjuk úgy ahogy adják, odavetik nekünk. Tanárok is azt mondják, hogy igen, rossz a román nyelv tanítási módszere, rossz a számtan, ez is rossz, az is rossz. De micsináljunk? Csináljuk ahogy tudjuk. Tákolunk. Igen igen, tákolunk, csak az a baj, hogy a gyermekeink jövőjét tákoljuk, taknyoljuk.
Sebi páter most megharagszik rám, de mégis ki merem jelenteni, hogy a papokat nem kellene beengedni az állami iskolákba. Ha a szülők a lelkiismeretük szerint bevállalnak valamilyen vallási hovatartozást és azt a gyermekeikre akarják erőltetni, akkor azt megtehessék a körzeti felekezetnél, ahova beíratták magukat. Nem mondom, legyen vallás óra, mert joga van a gyermeknek megismerni azt a néhány ezer vallást, mint ahogy meg kell ismernie a Föld szépségeit, a beszéd és ének szépségeit és nem utolsó sorban a közösségben élést, mint független szabad ember, aki önként dönt maga felett.
Nem jó a rendszer. Én azt mondom, hogy nem jó a rendszer. Könnyű mindenkit lebutázni, mindenkire rámondani, hogy nem szakember, de mi van akkor, ha nem jó a rendszer és olyant akarunk létrehozni, amit egyszerűen nem lehet rendszerezni? Mert úgy ahogy van egy hiábavalóság?
Nagyon jól megfogalmazta Erzsi a tanci, hogy ha játszhatnak a gyermekek az iskolában, akkor valahogy elviselik azt a néhány óra kényszertanulást is. Szerettem volna mondani, de becsengettek közben, hogy akkor miért nem épít a tanügy erre a játszási hajlamra? Én mint szülő belemegyek abba, hogy a tananyag jelenlegi infóméretéből vágjanak le nyolcvan százalékot, maradjon csak húsz, de azt foglalják játékos keretbe. És ha valaki zsenit akar faragni a gyermekéből, akkor azt otthon megtehetné. Szóval, ha boldogtalanná szeretné tenni a gyermekét, azt tegye privát alapon, ne közösségi szinten.
Hogy visszatérjek egy kicsit az özvegyasszony dolgára, elgondolkodtam ezeken az öregotthonos, árvaházas dolgokon. Hogy valamikor milyen szépen indulhattak, hogy legyen az árvának, öregnek nemcsak fedél a feje fölött, hanem egy kis társasági élet is. Aztán a fejlődés, a még több árva, a még több öreg befogadása terjeszkedést igényel, ahhoz nagyobb intézettel, irodákkal, irodistákkal kellett bővíteni, aztán beállt a spórolás, a vad spórolás, mint a pizzás amikor szuszukálja az asztalait, hogy még több kliens elférjen, aztán lehet az igyekezet bármennyire emberi és jó szándékú, oda jutunk, mint a Karesz történetében, hogy a nénihez nem szólt senki sokáig.
Baj van a rendszerrel. De baj van a mi értékrendszerünkkel is. Azt kényesen ki tudjuk keresni, hogy milyen színű csempe legyen a fürdőszobában, konyhában, hogy a faajtón milyen sűrűn legyenek vagy ne legyenek az erezetek, hogy fényes legyen a lakk, vagy csak matt. De amikor az élet hétköznapjairól van szó, a gyermekeink jövőjéről, csak vonjuk a vállainkat. Nagyon sok szülőtől hallom, hogy a gyermekeiket csak külföldön látják boldogulni. Hát nem szívtelen az ilyen ember? Menj fiam a szemed világára, nem? Haza ne gyere, mert itt minden szar. Majd külföldön. Majd külföldről írjál, hogy mekkora házat vettél, milyen új autót, és kétszer egy évben melyik kontinensen jártál? Aztán öregségedre rinyáljál, hogy elhagytak a gyerekek. Hallok ilyeneket, hogy külföldön háza van, jómódban él, de szarik szüleire. Hát nem ez volt a nagy terv? A nagy cél? Micsináljak, írná a gyerek is. És ő is tovább adja a gyermekének a micsináljakot.
Hát ez a sok verseny! A sírba tesznek ezek a versenyek. Hát egy kibaszott betűt az ábécéből nem lehet verseny nélkül megtanítani annak a gyermeknek? Ki a frász találta ki ezt az állandó készenlétet? Az állandó lesben állást? Az örökké versengést? Hogyan lehet ezt egyeztetni a közösségi eszmével? Azzal az egymás kiegészítésével? Ha örökké versenyben állunk egymással szemben, mikor fogjuk szeretni egymást? Mindig lesni fogjuk kinek fényesebb és kivel jobb? És mindig aszerint fogunk változtatni? Repülni ágról ágra, kergetve a sosenincs boldogságot? A seholnincs tökéletességet?
Hányszor elgondoltam. De hányszor! Hogy mennyi munkanélküli van ezen a világon. És ezzel szemben mennyi árván hagyott gyermek és öreg vágyik közösségre. Hogy egyesek megszakadnak a munkától, mások nem találnak munkahelyet. Hogyan lehetne összehangolni ezeket a dolgokat? Hogyan lehetne átgondolni a gazdasági, adózási rendszerünket, hogy ezek a dolgok ne ebben a „rendszer”-ben legyenek?
Micsináljunk?
Próbáljuk meg gyökereiben megváltoztatni!