Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Mi lenne szép?

Elnézem az utcán a fiatalokat. Ahogy mennek egymás mellett és mosolyogva gesztikulálva beszélgetnek. Belevágnak egymás szavába. Terveznek. Élik a mát. Szeretik az életet. Tele vannak pozitív energiával. Ostoba naivitással néznek az élet elé, hogy az övék a jövő. Mondom ezt a feleségemnek. Hogy szerintem jó az, ha a gyerekek nem várnak a totyogásainkra, nehézkes felfogásainkra, elfáradt lelkünk pillanatnyi felüdülésére. A fiatal erősebb, most az ideje vadászni. Dicsőséget szerezni. Nekünk az öregeknek csodálattal kéne rájuk néznünk, izmaikat kenőcsökkel fényesíteni és a levadászott állatokat megnyúzni, beleivel foglalkozni, hogy szép pirosra pirított cubákokat tegyünk az asztalaikra.
Persze. Mondja a feleségem. A mostani generáció egy nagy lustaság az egész. Nem szeretnek dolgozni. Nem akarnak dolgozni. Csak lazsálni egész nap és flancolni.
Látod, mondtam neki, ezt jelenti az öregség. Hogy begyepesedtünk. Ráhangolódtunk a kötelességre, a megfelelésre, és észre sem vettük, hogy feladtuk azon lelkesedéseinket, amik ostoba idiótává teszik egy fiatal jövőbe tekintését. Amit mi csinálunk, az a korrupció csendes elfogadása, a megalkuvás, az opportunizmus. És zavar minket ha más optimistább mint mi. Nem. Mondom. A fiataloknak igazuk van. Ne dolgozzanak annyit. Mire való az a rengeteg agybeteg kötelesség? Mindenkinek megfelelni? Nem hiszem, hogy valaha más világ is volt. Szerintem minden korban megvolt a megfelelő sötétség adag, hogy az álmodozók rögtön kitűnjenek és elkaphatók legyenek.
Mire jó az a nagy céltudatos igyekezet? Lám harminc évesen még reméltem, hogy lesz egy fasza műhelyem, befutott nevem lesz. Mindig is mondtam, gyerekek, a negyvenes évemre a csúcsra jutok. Mert ha nem, azután az ember szart sem ér. És ebben nem tévedtem. Hogy szart sem ér. Abban igen, hogy a csúcson leszek. Habár a mai viszonyokhoz, ezelőtt öt éve valóban a csúcson voltam. Én mindig mondtam, hogy a világ húsz évente roppant egyet, rendszerek változnak, emberek átalakulnak, miegymás. Mi most megint átalakulunk. És nem hiszem, hogy nekünk az átalakulás megakadályozása a dolgunk. A szarból a fiatalok fognak kiszedni. Az az ostoba naivitásuk fog minket kiszedni a szarból. Mert naivitásukban vakmerők és bátrak. Egy önmagában bízó ember tud csak előre lépni. Mi már az árnyékunktól is félünk. Senkiben nem bízunk, mindent paranoiásan összeesküvésnek látunk. Ha tegyük fel van benne valami, a fiatalok bátorsága, pimasz harciassága fog minket is harcba lendíteni. A mi dolgunk nem hátulról dünnyögni, hogy nem fog ez menni gyerekek, mi nem szállunk be ebbe a fejetlenségbe, hanem álljunk ki mellettük és ha kell töltsük fel századszorra is a puskát, ha látjuk, hogy a gyerek felfőtt agya miatt nem képes szárazon tartani a puskaport, akkor használjuk fel a mi bölcsességünket arra, hogy tartsuk szárazon a puskaport.
Az biztos, hogy a játszmákat már elvesztettük. Önerőből mi már a nyugdíjt sem érjük meg. Az, hogy balfaszok vagyunk, nem ok arra, hogy a fiatalokat visszafogjuk és rendszerekbe zárjuk, kötelesség listát állítsunk nekik és ezekhez hasonló listákat, amiknek száma végtelen és pontosan arra van, hogy az ember belefáradjon ezeknek betartásába és megértésébe.
Jó lenne valahogy elhúzni ezt a „tapasztalat” függönyt és egy kicsit újból nagy hiszékenyen belemászni valami jó bizniszbe, jó lenne egy két dózis fiatal vér, félretenni mindent és egy kicsit csak önmagamban bízva elmenni egy jót vadászni. Jó lenne, ha tele lenne ez a csarnokom álmodozó fiatalokkal és én egész nap káromkodjak benne, hogy nem jól csináljátok fiúk, de közben virágzik minden, rám se szarnak, én ott egy sarokban sepregessek, hogy útban legyek, ugyanakkor résen, ha elő kell rántani a száraz puskaport, anyjába elküldeni azt aki oda való. Ez lenne a szép.

Cukros Víz

No nem valami szülinapos dolgokban leledztem a napokban. Elmentem Zsombolyára. Munkát lemérni. Még az az őrült BMW-s öngyilkossági kísérlete sem verte ki a fejemből Cukros Vízt.
Mikor megláttam a metál színű BMW-t elém ugrani a kamion mögül, mint egy eszeveszett öngyilkost, nem pergett le előttem az eddigi életem, hanem fékeztem és lerántottam az út szélére. A BMW-snek ideje sem volt meglepődni. Nem is fékezett, a lába beleragadt a gázpedálba. Hajszál választott el minket egy végzetes katasztrófától. Vagy netán ennek az előzményei „tudták” mi fog történni? Talán ezért a pillanatért fő a motorvizem állandóan és éppen lassú gurulásban voltam, amiért is nem estem a szakadékba, mikor lerántottam? Gurulhattam negyvennel? Rántás, fék, semmi csúszás, igaz ideje sem volt csúszni, mert a másik pillanatban teljes gázzal visszaröppentem az útra. De mi lett volna nyolcvannal? Rántás és szakadék. Vagy nem hiába volt az a sok „Need for speed”? Tudat alatt beugrott egy need for speed figura? Közben a fülemben a fülhallgatóból a „Neked írom a dalt” szólt.
Cukros Víz egy három éves gyermek. Magamban elneveztem Cukros Víznek. Mert születési bizonyítványa sincs. Egy gyerek aki nincs, aki nem kell, aki útban volt valakiknek. Milyen törékeny az élet. Egy pillanat figyelmetlenség és megvan a baj. Mások ölnének egy gyermekért. Elrabolnak gyermeket. Komoly pénzeket fektetnek, csakhogy megszülessen egy gyermek. Cukros Víz meg csak úgy megjelenik, nyűgnek. Így mondta egyszer egy két gyermekes anya: „na, jön a nyűg” és rácsapott a hasára. És nem valami rejtői hangnemben mondta, hanem a tipikus földhözragadt ember felfogásával.
Cukros Víznek azért adtam ezt a nevet, mert Piroska mondta, hogy másfél évesen hozták hozzá, alultáplált volt, mert csak cukros vizet adtak neki. Most a három éves kis mókus egészségesen szaladgált körülöttem. Tiszta maszat az arcocskája és foltos a ruhácskája, mint illik az egészséges gyerekekhez. Ugyancsak valaki mondta, hogy ezekből a gyermekekből még lehetnek Petőfik, Kossuthok. Talán ha megnő ez a Cukros Víz, még lehet belőle egy Petőfi. Ki tudná tagadni, vagy megjósolni? Lám az anyja nem is tudja, hogy máris egy híresség, megírták blogba és néhányan olvasni is fogják. Az interneten ott van Cukros Víz. A Gugel is megmondja.
Talán a sors volt hozzá jó, vagy a Gondviselő kegyes, hogy annyi lehetőségből éppen Piroskához került?
Hogy mi lesz ezekkel a gyerekekkel? Beszéltük Piroskával. Nem akarnak sem tanulni sem dolgozni. Csak lóg az orruk egész nap. Hogy nekik muszáj lenne beilleszkedni, mondta Piroska. Igen, mondtam én is, muszáj lenne, de gondolj bele, hogy ezek a gyerekek elvesztették a bizalmat a társadalom iránt. És nemcsak most, hanem generációkkal visszafelé elvesztették a bizalmat. A genetikájukba van épülve a bizalmatlanság. Nem elég nekik enni, inni adni, iskoláztatni. Hogy mit kellene velük kezdeni? Nem tudom. Vissza nem tudok menni a történelembe. Nem tudok visszamenni Cukros Víz ükapjához, hogy megbeszéljem vele cselekedeteinek a következményeit. Sem a nagyapjához, sem az apjához, akiről nem lehet tudni, hogy ki az? Mert nem az az apja, aki most apjaként vallja magát. Cukros Víz anyja attól büszke, hogy a jelenlegi férje nem a gyermek apja. Habár lehetne, de nem az. Viszont Cukros Vízt már az anyja sem ismerné meg, amióta utoljára adott neki cukros vizet. Azért mondom, a múltban nem találjuk meg Cukros Víz jövőjét. Csak a jövő hozhat neki valami jót.
Cukros Víz jövőjét is viszont hatalmi szeszélyek veszélyeztetik. Mert mi van, ha megszűnik valamiért Piroska háza? Elmehet még pincérnek Piroska, vagy a szemüveg gyárba, vagy a kesztyű gyárba. Viszont Cukros Víz csak egy árvaházba kerülhet akkor. Mindaz beválik, amit a genetikai kódja ketyegtet neki az agyába egész áldott nap. Hogy a világ egy lúzer hely és a sok lúzernek a temetője. A hatalmak nem tudnak egy Cukros Vízben gondolkodni. Húszban sem tudnak gondolkodni. Nincs média súlya. Ezernek van súlya. Egynek nincs.
Talán a bizalomért, a lúzerség felszámolásáért annyit tenni kéne, hogy adjuk meg az esélyt Cukros Víznek hinni abban, hogy van következetesség, céltudatosság, hogy megismerje a remény fogalmát és élni tudjon vele.
Ha mi emberek megtesszük a magunkét, talán a sors is, a Gondviselő is mellénk áll, és nem számít, hogy éppen asztalos az a lúzer, vagy éppen Cukros Víz a neve, megóv minket az öngyilkos BMW-sektől.
Uff! Beszéltem.

A csütörtöki tablóráma.

De szeretném, ha minden ilyen paranoiás dolgom így végződne, mint ez a tablórámás sztorim. Mert szerintem jól végződött. A pattoginé végül is nem annyira pattogi, mikor személyesen megismertem, az a fajta, akinek a homlokára van írva az őszinteség. Egy ember homloka többet elárul, mint a dumája, mimikája. Pattoginé egy ilyen ember. Akinek a homlokára van írva minden. Hogy pontosan mi is, nem tudom, de a homlokára van írva mindaz, amiről az ember pontosan tudja, hogy kivel áll szemben. Legalábbis érzi. Az első benyomás a lényeg. A többi mind mese. A kidumálás, az mind mese. Mindig bevettem a kefét azokkal az emberekkel, akikről első benyomásból megvolt a véleményem és aztán eveztem a duma irányába. Mindig. Visszagondolva mindig eszembe jutott, hogy bezzeg az első benyomásból ismertem már, de nem hittem a saját képességemben. Muszáj hinnünk magunkban. Mert kiben másban?
Ha nincs kedvem valamire, elég, ha elkezdek lazsálni, egy kicsit semmit csinálni. Pár óra alatt beindul a lelkiismeret-furdalás, és elkezdek dolgozni. Jó módszer. Ha az ember kedvtelenül dolgozik, hogy ne legyen lelki furdalása, csak szar munkát végez. Nem. El kell érni azt a lelki állapotot, amikor már magadtól rugdosod a feneked. Ez is önismeret. És önbizalom. Nyugi, mert mindjárt beindulok.
Nézem az arckönyvben, pattoginénak neve van és régóta az ismerősöm. Most ez hülyeség, vagy mi? Nem. Ez van. A lényeg, hogy ez a ráma nem fog szétesni. Mert tettem róla, hogy ne essen szét.
Na és az is jó, hogy mindamellett, hogy állítólag szétesett az ezelőtt három éve készített ráma, mégis megbíztak egy másik rámával.
Most már mondhatom én is, mint Rejtő, a lényeg az, hogy a pénzt ideadták, el is költöttük, a többi nem érdekel...
Attila mai intelme: "néha be lehet vállalni csütörtökre rámát..."

Takony kategória

Beléptem abba a kategóriába. A takony munkát végző asztalosok kategóriájába.
Felhívtak, hogy készítenék csütörtökig egy tablórámát? Olyan faragottat? Az anyád! Gondoltam magamban. Méghogy faragottat csütörtökig? Vegyes érzelmekkel mondom a telefonba az eléggé pattogó fehérnépnek, hogy semmiképpen nem tudok faragott tablórámát csütörtökig elkészíteni. Mert egy: asztalos vagyok, nem faragó, kettő: két nap alatt nem szárad meg a lakk. Ha éppen faragottat akar, van aki kifaragja, de az is legalább három négy nap, de ez nemcsak így hip hop megy, hogy csütörtökre dobjunk össze egy faragott tablórámát. Hogy na jó, akkor ne legyen faragott. Mondja a pattogó néni. Milyen legyen akkor? Kérdem. Hát egyszerű, ha nem lehet faragott. Milyen egyszerű? Hát egy egyszerű keret. És akkor mennyi? De üvegestől legyen. Visszahívom, jó, akkor egy egyszerű tablóráma, lelakkozva, üvegestől, hátastól, beszállítva 25o lej. Jó, megbeszélik a nemtom milyen komisszión, visszahívnak. Visszahívtak, hogy akkor jó a 25o lej.
Vazzeg, gondoltam magamban, mi a fenét kell nekem ilyen sürgős szar dolgokba belemásszak? Nem volt elég idejük azt a rohadt tablórámát megoldani a 12 év alatt? Most az utolsó héten pattog mindenki? Mert hogy mindig beveszem ezeket a kétségbeesett pattogásokat az utolsó pillanatokban. Mert kötözni való állat vagyok. Mert megsajnáltam. Megérdemlem sorsomat.
Ki sem káromkodtam magam rendesen, újra felhív pattoginé, hogy hallja, ne legyen olyan a ráma, mint amit ezelőtt három évvel készített, hogy szétesett és a szegek mind kihulltak belőle. Hogy mi van? Kérdeztem. Miféle szétesett tablórámáról beszél? Hogy izé, az aligazgató mondta, hogy maga készített egy tablórámát és az szétesett. Én, tablórámát? Szétesett? Három éve. És ezt most mondják nekem?
Teljesen leblokáltam. A torkomon volt, hogy akkor a kúrva anyátok, menjetek egy komoly asztaloshoz. Vérig sértett ez a dolog. Nem mondtam. Csak gondoltam. Nem emlékeztem már erre a tablórámára. De valamiért volt egy kényelmetlen érzésem az első perctől amikor tablórámáról hallottam. Megnéztem az ezelőtti három éves munkálataimat, hála az idegbajosan precíz feljegyzéseimért, és valóban május utolsó napjaira be van jegyezve egy tablóráma száz lejért. Száz lejért? Baszki. Persze emlékszem, az üveget úgy tettem bele, hogy az autó csomagtartóján volt a ráma és még fogott a lakk rajta. Mert akkor is sürgős volt. De száz lejért, öregem! Hogy kihulltak a szegek? Hogy tud egy rámából kihullani a szeg? Valami nem stimmel. Egyszerűen nem stimmel. Lehet érdemes lenne utánajárni. Vagy nem?
Felépítettünk faházakat, mindig azért szidtak, hogy mi a fasznak teszek mindenhova olyan vastag kötéseket? Hogy bolond vagyok? És most hallom, hogy szétesett egy tablóráma. Hallja, ne legyen olyan!
Elgondolkodtam. Ha most egy fasza gyerek lennék, és karakán, azt mondanám pattoginénak: hallja, nem tudok olyan tablórámát készíteni két nap alatt, ami ne essen szanaszét, ne hulljanak ki a szegek belőle, üvegestől, hátastól, leszállítva és még a képekkel teli lappal is betéve. Ezt kellene mondanom. Mert ha nem mondom, akkor csendben elfogadom, hogy igen, szar tablórámákat készítek. De nem mondom. Mert már látom magam előtt ahogy a következő pillanatban szívrohamot kap, mert nincs az az atyaúristenes asztalos aki csütörtökre elkészítené azt a tablórámát.
Úgy van ez, mint az a beteg, akinek mind mondták, hogy ne igyon annyit, ne cigizzen annyit, jaj orvos úr, mit tegyek? Ne igyon, ne cigizzen. Jó, jó. Aztán amikor a műtő asztalon meghal a páciens az utolsó pillanatban, sírnak rínak, hogy bezzeg az orvos nem operál jól. Megölte a beteget. Kihulltak a szegek.
Megmondom én mi a dolog nyitja. A rámás nem készíti el a tablórámát csütörtökre és nem 25o lejt kért, hanem sokkal többet. És akkor, ha ezelőtt három évvel egy szar tablórámáért nem száz lejt fizettek volna, hanem legalább 75o lejt, valószínű szalmás ládában hordták volna pamut kesztyűkkel. Ez a nyitja a dolgoknak.
Nincs más megoldás, mint máskor nem bevállalni csütörtökre tablórámákat, az agyvérzés miatt meg menjenek doktorhoz. És ha netán ballagni készülnek, akkor ne kedden szaladgáljanak az atyaúristenes asztalosok után széteső rámákat rendelni, hanem hivatásos rámásoknál tessék választani modellt, színt és amit akarnak.
Attila mai intelme: „ne vállalj csütörtökre rámát!”

Türelem

Elnézem azt a kutyaeledeles zacskót, ahogy napok óta a miénkitta utcánkon le fel somfordál, ahogy a szél fúj. Észrevételem szerint, két nap alatt jut az ajtónk elé, ha északról fúj a szél. Ha délről fúj a szél, több nap kell neki, amíg visszacsoszog a helyére. Közben Tibi napjában legalább hússzor kikerüli a motorjával. Tibi úgy szeret motorozni, hogy csak pöfögteti a motort, nem erőlteti, mint a fia, aki százzal menne a sarokig is. Mikor a Lilink elpusztult, ahogy mondják állatra, megmaradt egy fél tasak kutyakajánk. Olyan apró szemes. Odaadtam Tibinek, hogy adja oda Pufinak, a kutyájának. Rég volt az. A zacskója most itt sétál a miénkitta utcánkon, mint egy szellem. Biztos valamiféle végtisztesség gyanánt, vagy mit tudom én milyen szertartás végett kell ennek a kutyakajás zacskónak itt le fel sétálni.
Meggondolandó, hogy megzavarjam e ezt a vallásos ceremóniát? Elvégre olyan szép kutya van arra a zacskóra nyomtatva. Mintha egy sétáló reklám lenne ez a zacskó. A sörös bádogokat fel szoktam szedni a földről, mert csörömpölnek ahogy a szél erre arra hajtja. Meg aztán jó az ócskavas gyűjtőbe. Az ember nem vesz számba egy sörös bádogot, de húsz harminc sörös bádog, egy két festékes biza nyom egy kicsit a mérlegen, ha nem más, azt amit lelop a mérleges a vasasnál.
Valahogy nem jön nekem ezt a kutyaeledeles zacskót felvenni. Valahogy Tibinek sem jön ez. Úgy látszik csak vannak közös pontjaink ebben az életben.
Géza volt, hogy bodzát szedne. Szedjél, mondtam neki. Közben elmondta, hogy nem szereti ezt a forgalmat a miénkitta téren. Hogy túl sok ember jár kel itt. Ebben egyet is értettünk, és lassan kezdett olyan érzésem lenni, hogy talán megvolt a világvége és most elkezdtük érteni itt egymást a miénkitta téren. Mondtam Gézának, hogy sokan járunk kelünk itt. Azt is mondtam neki, hogy szeretnék egy kertes házat, faházzal, akár ezt a csarnokot is odaadom érte, hogy még kevesebb ember járjon keljen itt a miénkitta téren. Nem tudom megértette e Géza miről beszélek vagy sem? Majd kiderül. Szó volt a nyazsgáról, de nem értettem a feltételeket. Mert lennének feltételek, de nem mondta el őket. Vagy már én sem értem a viccet? Majd kiderül. Itt minden kiderül. Mint Kubában. Minden „mányjátá”, holnap, holnap...Tök türelmesnek kell lenni ezen a miénkitta téren. Mint a Kínaiak, évszázadokban gondolkodunk. És közben mosolygunk. Majd a szentek. Majd ők megsúgják.
Ami biztos, az az, hogy ma szélcsendnek ígérkezik. A széljelző nád rudacskák csak lustán lógnak. Se északi, se déli szél nem ígérkezik. A kutyaeledeles zacskó pont az ajtónk előtt van. Olyan ez, mint az emlékezzetek rám a világ végezetéig.

Elakadtam

Egy kicsit elakadtam a Jim szerelmi sztorijával.  Egyrészt olyan periódust élek át, ami nagyon zaklatja lelki világomat, ezzel a szar csarnokkal kezdenem kell valamit, másrészt kigondoltam már a sztori végét is. Mindenképpen ehhez a kigondolt végéhez ragaszkodom, és ahhoz próbálom összekötni a dolgokat. Az emberi érzés, élet, sors és az álmodozás előbb utóbb révbe ér. Én hiszem ezt. Akarom hinni ezt. Úgy akarok majd elmenni ebből az életből, mint apám, aki a halála pillanatában meg volt békélve mindenkivel, és főképpen önmagával. Ezt a pillanatot lekaptam az utolsó leheletével. Ezt a pillanatot kívántam meg és még az életemben érezni akarom. Olyan valami ez, mint az élj, hogy élni hagyjál. 

Lúdlábon

Ezt szokták mondani. Hol is laksz? Mintián. Mondom én. Hiába mondanám, hogy Marosnémeti, mert nem tudnák, hol van Marosnémeti? Maros megyében valami szász falu? Neeem, izé, s akkor inkább csak Mintia. Mert valóban csak Mintia. Nincs már ott magyar. Én is csak egy gyüttmentje vagyok Mintiának.
És hol is laksz Mintián? A faluban?
Nem éppen. Tulajdonképpen Déva és Mintia között lakom. A csirkefarm területén.
Hol? A csirkefarmon?
Igen, a csirkefarmon.
S innen kezdődik az a rész, amikor furcsán néznek rám. Egy épeszű lakhat egy csirkefarmon? Ha netán valaki mégis elszánja magát, és valamiért eljön, megkeres, mert valami kell neki, beinvitálom a lakásba. Az előszobában, a lépcső előtt a cipők arról kéne árulkodjanak, hogy a lakásba nem megyünk cipővel. Senkinek nem esik le. Mert ki feltételezné egy csarnoklakásról, hogy benne kulturáltan élnek? Senki. Eddig mindenki felment a fa lépcsőn cipőstől, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. A pofára esés a nappaliba lépéskor történik. S akkor jön az elszégyellés. Hogy tuláj damnyé, ő meg cipővel betrappolt ide.
Az elején furcsa volt nekem is. Mert mire gondoltak elejétől? Hogy ki tudja milyen szarban laknak ezek az emberek? Csirkefarm közegben hogyan lehet élni? Egy ismerősöm még ma is undorral néz rám ezért. Hogy itt? Egy ilyen helyen?
Miért? Mi a baj vele?
Hát,…ide nem fog jönni senki hozzád. -mondta.
Ebben reménykedem én is. Mondtam neki.
De ez mind nem fontos. Hogy másnak mi a véleménye.
Sokszor elnézem a konyha ablakból a Maros folyóig elterülő több száz hektár termőföldet. Belátom az egészet. Ki mit vetett, mikor, ki dolgozik, kinél, hogy nőnek a növények? Minden nap változik valami a tájon. A nap is minden reggel máshol kel. Minden nap megnézem ezt a tájat. A távolban a dombok nagyon kellemes látványt nyújtanak.
Elgondoltam, ahogy a csarnok magába tudna fogadni öt családot. És nem akárhogy. Kétszáz négyzetméter földszinti műhely mellé járna ugyanannyi emeleti rész is, ahol köztünk szólva két generáció is elférne ott veszekedés nélkül. Egy átlag háromszobás tömbházlakás 5o-7o négyzetméteres. Jó pénzért biztos vásárolhatnánk a szemközti földekből néhány hektárt. Mondjuk családonként egy egy hektárt. Vegyes gazdaságot lehetne művelni. Be lehetne ültetni egy részt gyümölcsfákkal, be lehetne vállalni zöldségest, bármit. Közben mindegyiknek lenne valami műhely elfoglaltsága is. Elég lenne egy autó bevásárlásra, gyermekeket vinni, hozni az iskolából, elég lenne egy traktor, nem kell öt. És így tovább.
Persze. Ezt szép így elképzelni. A valóságban nem így történnek a dolgok. A valóságban a legnagyobb bajokat a legkisebb problémák okozzák. Például, ha egy gázpalackról főzünk, akkor vajon ki fogyasztott többet? Semmint összevesszünk, vagy mindenki vesz külön gázpalackot, vagy senki sem főz, mihelyt kiürült az első közös palack. S akkor így a vízpumpával, a lyukas csővel, az elromlott autóval és traktorral. Vajon ki keverte többet a szilvaízt? Ki vitte el a pirosabb almákat? És persze könnyű a másiknak, mert …..
Felébredhet az ember egy valóságos rémálomban, aminek még csúfos vége is lehet. Ha nem éltem volna meg egy párszor ezeket a rémálmokat, talán másképpen vélekednék. Sajnos az a tapasztalatom, hogy még a nagy emberek is rémesen kicsinyesek tudnak lenni.
Sosem felejtem el azt az esetet, amikor a saját pénzemen gyermekeket táboroztattam, éppen ebéd volt, amikor az oltalmazójuk bejött, megkínáltuk jó kis krumpligulyással, erre idegesen odament a nagy tálhoz és üvöltve visszapiszkálta a kolbász darabkákat az üstbe, hogy ezt a hallatlan dőzsölést ugyan ki nem fizeti.
Rájöttem, hogy vannak az életben emberek, akik összezavaródnak valamitől és elvesztik az önértékelésüket. Hány és hány példáját láttam az ilyen fajta összeomlásnak, ahol a kicsinyesség csökönyösen tartotta a magáét. Szerintem az emberiség kilencven százaléka ilyen. Azért születnek ritkán jó dolgok közösben.
Ezen csak így elgondolkodtam. Mert valójában már én sem hiszek ebben. Ha jönne valaki megint ilyen hegyi beszédekkel, először megkérdezném, hallod, mennyi lóvéd van öcsém? Nincs lóvéd? Hiába álmodozunk.
A legújabb, ami szórakoztat engem, amikor szokják mostanában mondani, hogy lehetne pályázni. Euró pénzekre lehet pályázni. Muhahaha! Vicces bizony. Ha huszonvalahány lennék, még még bevenném, de negyvenen felül az ember már jogosan szkeptikus az ilyen dolgok hallatán.

An Englishman in New York

Biztos nem nézné ki belőlem az ember, hogy én egy rakás keresztény irodalmat összeolvastam. Legkedvencebb könyvem a Biblia. Nem látszik rajtam, ugye? Igaz az a mondás, aki sokat olvas, előbb utóbb bezsong. Van benne valami. A fiam elkezdte számolni a Bibliáink számát, és azt mondta, öregem, mennyi Biblia van ebben a házban, tiszta Isten ez a ház, tele vagyunk Istennel. Azt kérdezte a fiam, tátá, minek annyi Biblia? Mit felelhettem volna? Hogy van nekem egy megmagyarázhatatlan hóbortom? Hogy kerestem valamikor az igazi Bibliát, mert hiába van többféle kiadású Bibliám, lényeges eltéréseket fedeztem fel bennük? Azt mondtam neki, olyan ez, mint a befőttben a szalicil, nem romlik meg. Azért van az a sok Biblia, hogy ne romoljunk meg. Kacagtunk egy sort. Érti a fiam a viccet.
Az este útközben a feleségem után, azon gondolkodtam, hogy jó lenne egy ilyen intelmes könyvet megírni a mai fiataloknak. Még nem olvastam ilyet. Igaz, hogy ott van a Példabeszédek könyve, ami zseniálisan van megírva, a Bölcsesség könyve még érthetőbb, de az kevés Bibliában található meg. Egy olyan intelmes könyvre gondolok, aminek a címe akár „Ne keverjük a dolgokat” is lehet. Hogyan lehet Jézus szerint élni a mai világban?
Tudom, hogy most jöhetnek azok a megjegyzések, hogy minek fáradni, amikor ilyenek vannak már? Igenám, de én nem azokra gondolok, akik valamiféle zárdás rendszerben élnek, akiknek lehetetlen szembesülni a világi dolgokkal. Nem azokra a fiatalokra gondolok, akik olyan közösségekben élnek, ahol mindentől megóvják, akiknek a mindennapi életük határokon belül zajlik, akiknek az jó, az elég, nem akarnak többet látni, vagy nem tudnak látni, egyszerűen nem akarnak foglalkozni többel, mint amennyit megengednek nekik.
Legyünk lámpások, hogy világítsunk, mondja az Úr. Ez magasztosan hangzik. Egy ilyen küldetést kapni és elfogadni, a Világ Urától, nem semmi. Csak ez az ünneprontó asztalos az „Attila intelmei”-ben azt mondja, hogy: „Isten szeret téged. Isten szeret minden embert. De nem minden ember szeret téged.”
Néha úgy érzem magam ebben a világban, amint Sting énekli: „Egy angol New Yorkban”. Ugyanazon nyelvet beszéljük, mégsem értjük egymást.
Közben egy átjáróhoz jutottam, két gyermek lelépett az útról. Fék, káromkodás. Intek nekik idegesen, hogy na menjenek már át. Esküszöm, hat éve járom naponta háromszor ezt az utat, de eddig nem láttam ezt az átjárót. Minden gödröt ismerek, de ezt az átjárót eddig nem láttam. Sosem ment át rajta senki. Az este ez a két gyermek ment át. A másik oldalon egy tolókocsiban egy srác várta őket. Hátam mögött más kocsik is hirtelen fékeztek. Úgy látszik ők sem ismerték ezt az átjárót. Olyan volt, mint a Bermuda háromszög. Megjelent. Persze csak nekünk. Mert ami nekünk jelentéktelen, semmi, az a gyerekeknek valószínű a világuk. Ki tudja mennyit szoktak ott állni, amíg elmennek a kocsik és átmehetnek az úton, a zebrán? Ahogy szaladtak a fiúk a zebrán, boldogan intettek nekem és kiabálták, hogy köszönjük bácsiiiii!!! Öregem, úgy belepirultam, hogy csak na. Hogy nézd meg ezt a két kölköt. A lábaik nyomát kellene megcsókolni és szentebb dolog lenne, mint elmenni az úgynevezett szentföldre homokot gyűjteni és megtapogatni azt a bizonyos követ, amit azok a kockázó rómaiak védtek oly hűségesen. Hogy ezekben a gyermekekben még él az a túlvilági jóérzés, az az őszinte boldogság, amiben mi, akik felvettük a kereszténységet, már nem hiszünk. Egy felnőtt nem keverné a dolgokat, és talán jogosan rázhatná az öklét, hogy elsőbbsége van a zebrán.
Szóval, egy ilyen intelmes könyv szerintem nem éppen hülyeség. Viszont a begyepesedett kereszténység nem fogadná szívesen, mert pontosan a begyepesedettektől óvná az őszinte keresőt. Mert feltételezem, hogy lesznek még olyan fiatalok, akik komolyan veszik Jézus szavait és meggondolatlanul a vesztükbe rohannak. Meg aztán jó lenne, ha valaki felhívná a titán sofőrök figyelmét arra, hogy néha észre kellene venni a jelentéktelen “átkelőket”, akkor is, ha csak két maszatos “bitang” akar átmenni rajta.

"Ne keverjük a dolgokat!"

Arra gondoltam, hogy vissza kell fognom magam. Ne írjak annyit. Visszahúz az írás. Lefoglal. Mert nemcsak az a napi egy óráról van szó. Inkább hetente egyszer. Így okoskodtam. Nehéz volt az első napokban nem írni. Lám kitartottam elhatározásomban. Most, hogy egy hete nem írtam, majdhogy nem érzem hiányát az írásnak. Le tudnék szokni róla. Az állandó gondolkodásról nem. Arról nem. És biza voltak olyan gondolataim, amik elszálltak. Amiket nem írtam le. Egy kicsit bántam. De aztán elgondolkodtam, minek? Minek leírni őket? Arra gondoltam, amíg leírok valamit, aminek sok haszna nincs, inkább csináljak valamit. Javítsak meg valamit. Valami jelentéktelen dolgot. Talán több haszna van. Szeretek dolgozni. Meg néha írni. Meg kell találnom a középutat.
Az elmúlt héten azon gondolkodtam, hogy (és itt megint a zavaró regisztereket babrálom, de muszáj, mert magamban kell lezárnom dolgokat) ez a keresztény világszemlélet egy nagy átverés. A kereszténység azt mondja, hogy morálisan ad egy státust neked. A világi szerveződés, az állami felügyelet meg törvényekkel kordában akar tartani. Mindkettő az ember boldogulását szolgálja, azt mondja. Lehet valami benne. De csak egy feltétellel. Ha mindenkinek megadod azt, amit kér. Semmi többet. A kereszténység azt mondja hidd el, hogy van Isten és túlvilág, és bánd meg bűneidet. Ennyit kér. Add meg neki. Az állam azt mondja, fizess adót, hogy ne kerülj börtönbe. Ennyit kér. Add meg neki. Te ember, a gondolataiddal, kérdéseiddel ne fordulj senkihez. Mert ha fáj a fogad, hiába mész vele a szív átültetőhöz. Fogorvoshoz kell menni. Ez az egyetemes szabadság, szeretet, béke, és ezekhez hasonló idiótaságok, mind mind szemen szedett hazugságok. Arra vannak, hogy a magamfajta kretének bedőljenek nekik. Az úgymond jézusi tanokat beilleszteni az élet mindenféle területére a világ legbutább cselekedete egy ember részéről. Mert melyik keresztény egyház, gyülekezet, közösség tudott felmutatni egy életképes gazdasági formulát? Egyik sem. Azt mondja, menj dolgozni a farkasok közé, aztán vasárnap jer imádkozzunk együtt. Minek? Minek imádkozni együtt? Hogy én se tudjak majd egy életképes formulát átadni?
Vegyünk csak egy banális példát. Amikor a dolgok jól mentek, tombolt a gazdasági fejlődés, Béka kölcsön adott Halnak. Persze kamatra. Sem baráti, sem jézusi indulatból. Kamatra. Haszonra. A gazdasági összeomlás után Béka elkezdett aggodalmaskodni, hogy akkor Hal, mi lesz az adóssággal? Közben Béka annyi kamatot kapott, hogy simán fedné az alap adósságot. De hiába keresztény, mélyen vallásos ez a Béka, azt mondja a pénz az pénz, és a megállapodás az megállapodás. Hal még azt sem mondhatja, hogy Békának nincs igaza. Béka azt mondja, ne keverjük a kettőt. A vallást a pénzzel, ne keverjük. A vallás az hit kérdése, a pénz az üzlet. Ne keverjük. Azt mondta Béka.
Ez csak egy példa. De akár kaptafának is használhatjuk. A lényeg, hogy azé az igazság, akinek több kézzel fogható pénze van.
Találós kérdés. Egy városkában van három asztalos. Az egyik drágás, mellesleg szarházi, senki nem szereti. Mindig meg is jegyzik a másik két asztalosnak, hogy oda nem mennek, mert szarházi és drágás. Pedig templomban elől ülő. A pap kedvence. A másik asztalos világi. Leszar államot, templomot, neki a pénz a fontos. Szokásosan hazudik, de előbb utóbb leadja a munkát és nem túl drágán. Nincsenek jézusi gondolatoktól alvatlan éjszakái. A harmadik asztalos a hülye. Aki minden fában azt hiszi Jézus lakózik. Húsz centi magasra él a földtől, ha lehet ingyen dolgozik, csak szolgálhasson. Szeretik. De nem a jézusossága miatt, azért nem, mert bírálja a papokat. Azért szeretik, mert olcsón dolgozik. A kérdés, melyik vészeli át a válságot? Megmondom én. Mert úgysem válaszol senki. A szarházi vészeli át a válságot. A másik kettő tönkre megy. És jó, ha nem börtönbe. És nem a Jézus követés miatt mennek ketrecbe, hanem a pénz miatt. És még egy. Ha a másik két asztalos azt mondja, hogy nézd, nem annyiért, mint a szarházi, de megközelítőleg annyiért dolgozna, hogy akkor Isten s Császár szemében jó legyen, az egyébként keresztény és szarházit megvető megrendelők azt mondják, hogy akkor megyünk a szarházihoz.
Hogy akkor mire jutottam? Arra, hogy tényleg ne keverjük a dolgokat. Hogy akkor ez a továbbiakban hogy fog kinézni, nem tudom.
Volt egyszer egy ilyen dokumentum film, hogy egy sport cipőgyár bezárta az amerikai gyárát és elköltöztette valahova, ahol a munkadíj hat dollárról egy dollárra esett. A hat dolláros munkabérrel is kihozta a milliárdos profitot és ezt kérdezte egy ilyen nagyokos, hogy ha így is profitál, miért költözik? A tulaj azt mondta, hogy a még több profitért. És nem tudta meggyőzni a nagyokos a tulajt, hogy ne zárjon be, mert akkor többen munkanélkülivé válnak. Ez nem az ő dolga, azt mondta a tulaj. Neki a profit a dolga. Akkoriban hümmögtem ezen, közben az a sok néger elköltözött más városba, máshol találtak munkát, a gyár meg jobban profitál más országban. És akkor mi van? Érdemes keverni a dolgokat? Nem. Mert első látszatra sajnáltam az amerikai négert, hogy munkanélkülivé lett, de aztán belegondoltam, hogy milyen megváltás lehetett annak a sok ferdeszemünek a sport cipőgyár.
Úgyhogy ideje megtanulnom nem keverni a dolgokat.

Mi lesz majd?

Nem csak arról van szó, hogy a létért harcolunk és ebben a keseredett harcban eldurvultunk. Emlékszem, amikor a nagy elnyomásban éltünk, a teához inkább az üres kenyeret ettük, mert sütő margarin ritkán volt az üzletekben, vaj meg szinte soha, nem volt ennyi rossz indulat az emberekben. Szenzáció számba jött az az ember, aki valakit valamivel átvert. Rögtön elterjedt a hír róla, és megvetették. Ezeket a dolgokat megéltem én Kolozsváron, abban a semmi tömbházban, ahol a legtöbb lakó román volt. Valamiért fontos volt rendes embernek lenni. Illedelmesen köszönni. A csend órát betartani. A kölcsönöket megadni. Nem arról van szó, hogy hej de jó volt akkor. Nem. Hanem arról, hogy manapság miért esek én pofára nap mint nap? Miért kell megélnem azt, hogy azok, akiket ismerek, átváltoznak? Mint egy jelszóra, mint egy vírus hatására más emberekké válnak?
Mondta volt egy nekem kedves ismerősöm, te Attila, lassan már minden ami a lakásomban van, a te kezed munkája. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Erre sosem gondoltam. Hogy én lassan teljesen benne legyek egy lakásban. Az is meglepett, ahogy mondta. Mintha azt mondta volna, simogatnak ezek a fa tárgyak. Ezekben a tárgyakban te simogatsz. Jó érzéssel töltött el. Aztán elgondolkodtam, hogy talán több ilyen ember elmondhatná ezt, hogy teljesen benne vagyok a lakásukban.
Volt egy srác a tegnap, kérdezte, csinálok e ajtót? Nem, mondtam. Most nem tudok. Nem álltam le részletezni neki az áram dolgot. Miért? Kérdezte. Jani atyának nem te csináltad az iskolába azokat a dolgokat? De igen, én csináltam, mondtam. Szépek azok az ajtók. Olyan kell nekem is. Mondta a srác.
Mondom a srácnak, mert kérdezte, hogy ha csinálnék, mennyi lenne, hát eddig csináltuk 4oo-5oo lejbe, de nem éri meg nekem. Látom elkeskenyedik a srác arca és némán ismétli a négyszáz ötszázat. Igen, tudom, mondom neki, a Praktikerben 135 lej egy karton ajtó. De gondolj bele, mondtam neki, 3oo az anyag, 1oo lenne a négeré, 1oo a műhelyé, és három napig suvickolunk egy ajtót. Napi 3o lejnél a kínai rab is többet keres, aki hajón szereli a játékot. És ez feketén. Papírokról nem beszéltünk. De neki fa kell. Jó, mondom, akkor tessék átmenni a szomszédhoz. Az drágás. Ez van, mondom. Vége a fa ajtóknak.
Mondtam Giginek, Gigi, az asztalosságnak vége. Lemondtunk a lambériáról egy pár éve, most a nyílászárókról, a bútorokról is lemondtunk, mire kellünk már? Nem kellünk. Eddig vívtuk a sötétben az elkeseredett harcot, de most az új törvények szerint börtön jár ezért a harcért.
Átalakul a világ. Átalakulnak a társadalmak, emberek. Mindenből a rosszat szedjük ki, a sárból nem az aranyat mossuk ki, hanem a sarat tartjuk meg és az aranyat eldobjuk.
Kérdezte a fiam az este, te tátá, ha akkor, amikor te kicsi voltál nem létezett színes tévé, akkor amikor én felnövök, vajon mi lesz?
Na erre adjatok nekem választ. Mi lesz?

Levél a tőzsdéről.

“Kedves Gézuka. A piac azt mondja, hogy a grundnak most nincs értéke. Nincs. Valóban nincs. Senkinek nem kell manapság játszótér. Különösen olyan játszótér, ahol a játszópajtások nem tudnak kiegyezni. Tudom, hogy te akarod uralni az egész grundot. Egy folyamatos harcban vagy mindenkivel és talán te sem tudod most megfogalmazni magadnak, hogy ha tegyük fel a tied lenne az egész grund, mit fogsz akkor kezdeni vele? Tele rakod farakásokkal, hegyekben fognak állni a szú lakások, az egér fészkek, és megannyi csalán fogja rothasztani a nagy farakások alját, mégsem lesz már egy lélek sem, akikkel verekedve játszhatnál, azaz életed értelmetlenné fog válni.
A tőzsdén a dolgok nem fehéren feketék. Részvényeket eladni és megvenni nem egyszerű dolgok. Nem akkor szoktak eladni, amikor nincs értékük. Akkor szoktak eladni, ha megnőtt az értékük. Mert mi van? Az van, hogy el kellene adnom a részvényekből. Mert ugye a nyazsgát is elvesztettem, ha a nyazsgát elvesztettem, akkor játszani sem játszhatok a grundon, nincs mivel. Te már kezded a magadénak látni az én játszóteremet is. Mert úgy véled a sarokban vagyok. És jól látod. A sarokban vagyok.
Rákérdeztem a tőzsde szakértőire, ha egy ugyanilyen játszóteret szeretnék venni, amilyenem van, megkapom e annyiért, amennyiért nem tudom most eladni? Természetesen nem, mondta mindegyik szakértő. Ez elég nekem. Mivel sarokban vagyok, nincs mit vesztenem. Így a részvényeim értékéből nem engedek, hiába alacsonyak a piacon. Vedd úgy, hogy ez a grundrész lesz a legdrágább az egészből. Néha kegyetlen az élet, ugye? Nekem mondod?
Megleszek én nyazsga nélkül, ha kell a kapuról is lemondok, tudok én a mezőn is ki be sétálni a csürkelábon forgó váramba, nem kell nekem cement út minden áron. Tudok én úgy élni, ahogy te sosem tudnál.
Végül pedig, egy gondolat bánt engemet, hogy amikor a gyomromban éreztem azt az édeskés émelygést, nem hallgattam ösztöneimre, és hagytam volna a francba a Nyazsgaisten hegyi beszédeit a ficcfa alatt, és ne ültem volna fel világmegváltó dumáinak. Tudom, kellettem én tölteléknek az arénába, amin a vadak edzenek unalmukban, aztán kiderült, hogy mint Spartacus, nehezen fingok ki. Itt vagyok nektek szégyennek. Mint szemét az udvaron szemtelenkedek. Ki mint vet úgy arat. Nem másféle hajt ki, mint amit elvetsz.
Kedves Gézuka, köszönésre lendített kezedből én azt értettem, hogy „gebbedj meg”. Én nem kívánok neked mást, minthogy vágd fel a matracod és perkáld le a grundrészemet, ha azt akarod, hogy csak te legyél itt egyedül. Szíves örömest pakolok már másnap. Ahogy az a híres neves nemrómai Maximilianus mondotta volt: „Van pénz, van minden. Nincs pénz, nincs semmi.”
Pistike.”

Levél az üvegházból.

"Kedves Zolika. Ugye jó volt a grundon játszani? Elsiettél a garázsajtón, elfelejtettél elköszönni. Hogy őszinte legyek, nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki tőled? Tudtad, hogy a nyazsgám egyszer elfogy, én mindig mondtam neked is és más játszótársunknak is, hogy a nyazsga véges nálam, mert a Nyazsga király nagyon megharagudott rám, amiért a nevén szólítottam és nem a rangján. Azóta minden vágya, hogy engem kikergessen a grundról.
Most itt reszketek az üvegházban, nyakig a hideg vízben és gondolom neked ezt a levelet.
Ne haragudj, Zolikám, hogy néha hagytam magam veszteni amikor golyóztunk. Legtöbbször az én pénzemmel golyóztál és ha győztél, akkor sem adtad vissza, amit adtam neked. Mikor volt nyazsgám, akkor barátok voltunk. Most, hogy nincs nyazsgám, elslisszoltál a garázsajtón. A szemetet sem vitted el.
Sajnos, amikor ingyen tanulhattam volna, nem voltam figyelmes, ma már minden tudást többszörösen kell megfizessek. Tudom, hogy a grundon a játékszabályok megváltoztak, játékháborúnk komollyá fajult és most már élesbe megy, életre halálra. Gondolom ettől ijedtél meg, és ezért pattantál meg a garázsajtón a játékaiddal.
Kedves Zolikám. Én kívánok neked sok szerencsét más játszótereken, és kívánok neked nálamnál jobb játszópajtásokat. Azonban egy dologra figyelmeztetnélek. Ahogy a mi grundunkon megváltoztak a játékszabályok, számíthatsz arra, hogy más grundokon nem lesz aki golyópénzt adjon neked hitelbe. Nem lesz aki a víz alá bukjon helyetted, nem lesz senki, aki a Nyazsgakirállyal szembe szegüljön.
Ezt csak úgy mellékesen írtam. Mert mától én sem vagyok a régi. Mától senkinek nem adok golyópénzt hitelbe, mától nem fogok sajnálni senkit. Ezt tanultam Nyazsga királytól, Gézukától is, Józsikától is, Gyuszikától is, Margitkától is és most tőled is.
Isten áldjon Zolikám. Szeretettel Pistike."

Gyuszika

Gyuszika, a Pál utcai fiúk grund mestere értetlenül kérdezte Pistikét, mit akar azzal mondani, hogy élet csak vertikálisan van? Hát úgy, gesztikulál Pistike a kezeivel, hol az égre mutatva, hol a földre, mintha valami oda-vissza menne, és hozzáteszi, hogy mármint nincs élet csak az egyéni ember és az Isten között. Horizontálisan, és kezeivel mintha a földet simogatná jobbra-balra, azt mondja Pistike, nincs élet. Mármint az ember és ember között.
Jaaaaa. Kapcsolt Gyuszika. Hát az nincs. Tette hozzá. Ritkán történik meg az. Mondta elgondolkodva és valahova messze nézett.
Pistike azt kérdezte Gyuszikától:
-Gyuszika. Beszéltél e Margitkával, adna e nekem nyazsgát?
Gyuszika előszedte rovás írásos botját és megnézte, és azt mondta:
-Juj. Elfelejtettem. De nem is találom a számát.
Pistike rájött, hogy Gyuszikának kényelmetlen Margitkával beszélni őérte, mert Margitka a pórba rajzoló a Pál utcai fiúk grundján, és eléggé zsémbes fajta. Mindenre pattog. Nem szereti, ha szívességet kérnek tőle, noha Margitka a világ csúnyája, néha úgy viselkedik, mintha a világ szépe lenne. Egyszer Pistikét kikergette a grundról.
Azt javasolta Gyuszika, hogy miért nem csinál Pistike egy tölcsért, és azzal szívja a nyazsgát a naptól?
-Csinálnék én bíz napkollektoros nyazsgacsinálót – mondta Pistike – de nincs hozzá tölcsérem. De ha csak egy szem nyazsgát adna Margitka, annak nagy jelentősége lenne.
-Beszélek majd Margitkával. - hazudta Gyuszika - tudod, hogy veled nincs baja neki, csak a Nyazsga királyt és Gézukát utálja.
Igen, igen, gondolta magában Pistike, de nem elég ez ahhoz, hogy neki nyazsgát adjon, mert ki Margitkának Pistike, hogy nyazsgát adjon neki?
Pistike megjegyezte magának a tanulságokat és eldöntötte, hogy átírja a Világ történetét és átrajzolja a Világ Jövőjét. Azt a világot, ahol ő, mármint Pistike és Isten vertikálisan jól elvannak.
Nyazsgátlanul.

Pistike

Pistike szomszédja Józsika. Pistike és Józsika szomszédja Gézuka. Mindhárman élnek a „nyazsga” rágógumival. Történt a sors és a Nyazsga király szeszélyéből, hogy Pistikétől megvonták a nyazsgát. Emiatt Józsika sem kapott nyazsgát.
Gézuka, ki a Nyazsga király kedvenc rágcsálója, mindig is haragudott valamiért Pistikére. Pistike nem tudta hova tenni ezt a haragot. Józsika megvolt Pistikével is és Gézukával is, egyikkel sem volt rossz viszonyban. Mikor Józsikától is megvonták a nyazsgát Pistike miatt, Józsika felkereste Gézukát és e képen szólott hozzá:
-Gézuka, Gézuka, lám Pistike nyazsga nélkül maradt, nem adsz te nekem a te nyazsgádból, hogy ne maradjak én is nyazsga nélkül?
Gézuka igen gondolkodóba esett és kért egy nap gondolkodási határidőt. Másnap Józsika újra megkérdezte Gézukát:
-Gézuka, Gézuka. Gondolkodtál e a dolgok felett?
Gézuka nagyon komolyan és fontosan a következőket mondta:
-Józsika, Józsika. Adok neked nyazsgát, de egy feltétellel. Hogy Pistikének ne adjál belőle.
-Jól lesz, jól lesz Gézuka. -mondta Józsika, - Pistikének nem adok belőle, ha legalább nekem adsz.
Másnap Pistike logó orral elment Józsikához, hallám mit csinál? Józsika emigyen fogadta:
-Pistike, Pistike, kaptam nyazsgát Gézukától, de megígértem neki, hogy neked nem adok, mert csak úgy adott, ha neked nem adok. És nem akarom a szavamat megszegni, mert akkor nem ad nekem sem nyazsgát.
-Jól van, Józsika, örvendek, hogy kaptál nyazsgát, de tudd meg, Gézukától még ingyen sem kéne nyazsga. Inkább nyazsga nélkül élek, semmint Gézuka adjon nekem nyazsgát. - mondta Pistike egy olyan szomorúsággal, ami csak később lett úrrá rajta, Józsika előtt nem mutatta.
Ezután Pistike hazament, lábai reszkettek a nekibúsulástól és a keserűségtől, hogy ezentúl nem csak a Nyazsga király gyűlöli, nemcsak Gézuka akarja kárát, hanem Józsikát is elvesztette, mint barátot.
Pistike ma rájött, hogy az élet csak vertikálisan élet. Horizontálisan nincs élet.

Példakép

“Kik a példaképeid?”
(kérdés sorozat)

A versenyképességre való nevelés, szerintem teljesen ellent mond Jézus tanításainak. Ő mindig azt mondja, ha nagy akarsz lenni, legyél kicsi. Szellemi és lelki tanítóink ezt mindig úgy kezelik, mintha az alázatosságnak lenne valamiféle képlete. Légy kicsi. Légy por a cipő alatt. Te csak kapard a trágyát. Mi majd építjük a katedrálisokat és hírneves mívesekkel czifra ruhákat készíttetünk, hisz ama hatalmas Isten elé csak nem léphetünk gatyában. S akkor így fejlődött ki az a tévhit, hogy kövesd a náladnál nagyobbakat. Mert az, aki vitte valamire, a semmiből birodalmat épített, az a példakép. Őt kell lemásolni. Bekaptam én is ezt a horgot. Noha apám figyelmeztetett rá, mégis bekaptam. Pedig elég rossz tanuló voltam. Nem tudom ezt miért tanultam meg?
Sajnos azt látom a fiam iskolájában is, hogy feszt versenyeztetik a gyerekeket. A nyerés. A győzelem fogalma. Ezzel szemben a kudarc. A hibázás. Versenyszellem címen. Hogy legyen ami motiválja őket. Hogy serkentse, buzdítsa őket a tanulásra. Nincs ennél nagyobb bulsitt szerintem.
Legyek olyan, mint ő. Mint ki? A buzi punksztár? A rablógyilkos milliomos? A hazug politikus? A hitetlen pap? A spekuláns tőzsdés?
Elnéztem a fiam osztályában ahány gyermek, annyi adottság. Milyen szép lenne azokat felfedezni és azoknak együtt örvendeni? Emlékszem, mikor ötödikesen az osztályunk megnyerte a foci kupát, örvendezve ugráltam én is a fiúk sikerén, noha nem játszottam a csapatban, úgy éreztem, hogy mégis közéjük tartózom. Az egyik osztálytársam, aki „valaki” volt a csapatban, azzal forrázott le, hogy mit ugrálsz kövér, te nem is játszottál. Nem, valóban nem játszottam. De ott voltam mindig, drukkoltam, lelkesedtem. Azt hittem, hogy legalább a lábtörlője lehetek a csapatnak. Hát nem, a versenyszellem nem ismer ilyet. Csak győztest és vesztest.
Elnézem, ahogy szegény családok milyen kevésből megélnek. Csendben, láthatatlanul jelen vannak az életben. Nem elégedetlenkednek, nem sírnak. Fél lábbal is vonszolják magukat. Hányszor láttam piacon szülőket, azt a pár lejt beosztva szkennelték a kínálatokat, semmiféle vádaskodó tekintettel, hogy nehéz az élet. És nem volt semmiféle aura a fejük fölött. Vannak emberek, akik élnek, mint a fák, senkit sem bántva, élnek azzal, amit az élet ad nekik. Első látszatra igénytelenül. Hatalmuk nem több, mint elmenni dolgozni, bevásárolni, főzni, takarítani, este megnézni egy filmet, a család, közösben. Ilyen családokban szoktam látni a karácsonyi bevásárlás örömét. A finomabb kaja, egy kis apró hiábavalóság megvétele, ami semmi, de jó érzés megvenni.
Nem. A nagyot alkotók már nem a példaképeim. Nincs amit lemásoljak róluk. Sajnálom, hogy Jézus karrierje olyan rövid volt. Hamar mártírrá avatták. Hagyták volna egy kicsit eladósodni, megöregedni, amíg már a gyalut sem tudja rendesen megfogni. Felnevelni egy pár gyermeket. Csodatételek nélkül szembe szegülni a rabbikkal. Kíváncsi lennék, mikor reggel nincs mivel iskolába engedje a gyereket, kitől kérne kölcsön? Mit mondana? Tudom, hogy tartózom neked Icig, de adj még egy húszast. Mit mondana Icig? Neked, a világ urának kell hitel? Mit szólna a római adóbehajtónak? És miután a római elmegy, a zsidó adóbehajtónak? Hogy bazd meg az áramodat? Tényleg. Mit szólna ehhez?
Mit csinálna, ha a kisfia lázasan és fulladozva köhögne éjjel? Azt hiszem ezekről sosem fogunk tudomást szerezni. Pedig én ezekre a dolgokra keresem a válaszokat. Nem arra, hogyan lett valaki nagy és vitéz és gazdag.
Ha egy magamfajta senki asztalos azt mondaná egy egy munkájára, hogy nem is tudom, mikorra készül el? Mindenki azt mondaná, hogy komolytalan ez a pasas. Nem tud mondani egy határidőt. Milyen az ilyen asztalos? Milyen? Geci asztalos. De amikor Jézust faggatták a tanítványok, hogy ugyan mikor fog bekövetkezni a világ vége? Mondhatják sokan, nagy misztikusan, hogy lám annak az idejét csak az Atya tudja. Én nem így olvasom. Jézus szavaiból azt veszem ki, hogy fogalma sincs róla. És ha fogalma sincs annak idejéről, akkor honnan tudja, hogy milyen lesz az?
Nincsenek példaképeim. Ha voltak, már nem azok. Figyelem az embereket és amit jónak találok, elfogadom, amit nem, nem.

Lombfűrész

Késik minden. Telnek a napok és semmi. Ezek a biznisz emberek azt hiszem évszázadokban gondolkodnak, mint a kínaiak. Az ember azt hinné, hogy akinek sok lóvéja van, az csak következetes kéne legyen. Hogy nem beszél csak úgy a levegőbe. Én mást tapasztaltam. Más dimenzióban élnek. Tudják, hogy a csóró kiszolgáltatott. Ez mondjuk rendjén van. Ilyen az élet. Hülye aki másként látja. Még a kalkuttai Teréz néni is azt mondta, legalább nyolc pontban kifejezve, hogy tedd a dolgod és ne adj arra, hogy más mit mond rólad. Igen, ez szép. Csak hát is kell ehhez. És le kell mondani a családról. Mert nem tudsz szembe szállni azokkal, akik kárt tehetnek családodnak. Mikor hatalmon vagy, tele lóvéval, mint a svarcenegger, akkor nyomhatod a sódert, hogy fallou jor dríím. Bízz az Úrban, mondja a pap. És jól mondja. Mert másban hiába bízol. Uzsonnát készíteni az iskolába a gyereknek, ma ez a vitézség.
Igaza van Tibinek. Azt mondta, minek kapcsold le magad az áramról? Azért, mert megírtam, hogy lekapcsolom. Megígértem. Azt mondta, miért, amikor elvárták, hogy te fizesd az egész villanyszámlát, akkor ők hogy állnak a korrektséggel? Miért legyen mindig a szegény ember a szavatartó, a rendes?
Igazad van Tibi. Mondtam neki. Jöjjenek és vágják le ők az áramot. Cigány vagyok. Élősködő. Úgyis ez vagyok a szemükben. Egy szar. Miattam senki sem fog a széllel szembe pisilni.
Ezek is csak dumálnak ezekkel a faházakkal. Azt hiszem, hogy….de jobb, ha hagyom az egészet, hányinger környékez.
Előszedtem a lombfűrészeket. Vettem még ilyen éleket is a Praktikerből. 1-es számú a legjobb az ilyen négy milliméteres rétegelt lemezhez. Elővettem a hajós lappal kiadott faalkatrészeket, megnéztem, mi a helyzet velük. Nagy átverésnek tartom a dolgot. Száz lapot kell megvenni az egész hajó összeszereléséhez. Az 15oo lej. Olyan 35o euró. És két év alatt adják ki. Mindenik lap tartalmaz egy két alkatrészt. Nem fogom megvenni a továbbiakban. Ha lesz kitartásom, elkészítem a képek alapján. Minden esetre a hajó váza már megvan. Az első 13 számban ez volt benne. De ezt sem fogom felhasználni, hanem inkább kivágom újból. A hajó gerincét úgy képzeltem el, hogy egy darabból fogom kivágni, nem háromból, ahogy ők adják, és hat milliméteres bükkfa rétegelt lemezből. Ez a lemez valamikor sablon volt valamihez, már nem tudom, mihez. Van egy csomó mindenféle lemez hulladékom, amit sajnáltam elégetni, gondolván arra, hogy egy nap én is elkezdek lombfűrészelni, mint valamikor édesapám.
A bordákat négy milliméteres lemezre rajzoltam ki. Körülbelül egy órába telt, amíg kirajzoltam és kivágtam a képeken levő alkatrészeket. Közben hirtelen abba kellett hagyjam, nem fotóztam le a kivágott darabokat, sürgősen porszívózni kellett, anyu jött haza és futott a konyha. Szóval ennek más helyet kell kapjak. Őszintén arra gondoltam, hogy mivel a fiamat csak egy egy része köti le a munkafolyamatnak, miközben játszik, vagy mással foglalkozik, közelében lehetek a konyhában. Konyha, mely a nappalival egybe van nyitva. Ez egy olyan hetven négyzetméter. Az teljesen elképzelhetetlen, hogy egy éppen semmire sem használt szoba ilyen lombfűrész műhely lehetne, azon a címen, hogy uramatyám, nem igaz, hogy a kétezer négyzetméterből éppen a lakásban akarunk dolgozni. Ezt az anyukák sosem fogják megérteni, hogy miért fontos az egyik asztalon az összes legókat kiborítani, a másikon az összes festőcuccot kitenni, egy harmadikon háromféle társasjáték kirakva és a földön meg az egész házban katonák, helikopterek, autók csatateret alkotnak. Nem értik, hogy a közös alkotótér az élet. Ha értik is, nehezen fogadják el. Azt meg hogy egy óra munkáért kettőt készüljek és takarítsak, megint elfogadhatatlan. Mert biztos marad egy két fahulladék, ami ide-oda elgurul. S aztán kész a pánik.
Valahogy megoldjuk. Még nem tudom, hogy, de megoldjuk.