Mi lenne szép?

Elnézem az utcán a fiatalokat. Ahogy mennek egymás mellett és mosolyogva gesztikulálva beszélgetnek. Belevágnak egymás szavába. Terveznek. Élik a mát. Szeretik az életet. Tele vannak pozitív energiával. Ostoba naivitással néznek az élet elé, hogy az övék a jövő. Mondom ezt a feleségemnek. Hogy szerintem jó az, ha a gyerekek nem várnak a totyogásainkra, nehézkes felfogásainkra, elfáradt lelkünk pillanatnyi felüdülésére. A fiatal erősebb, most az ideje vadászni. Dicsőséget szerezni. Nekünk az öregeknek csodálattal kéne rájuk néznünk, izmaikat kenőcsökkel fényesíteni és a levadászott állatokat megnyúzni, beleivel foglalkozni, hogy szép pirosra pirított cubákokat tegyünk az asztalaikra.
Persze. Mondja a feleségem. A mostani generáció egy nagy lustaság az egész. Nem szeretnek dolgozni. Nem akarnak dolgozni. Csak lazsálni egész nap és flancolni.
Látod, mondtam neki, ezt jelenti az öregség. Hogy begyepesedtünk. Ráhangolódtunk a kötelességre, a megfelelésre, és észre sem vettük, hogy feladtuk azon lelkesedéseinket, amik ostoba idiótává teszik egy fiatal jövőbe tekintését. Amit mi csinálunk, az a korrupció csendes elfogadása, a megalkuvás, az opportunizmus. És zavar minket ha más optimistább mint mi. Nem. Mondom. A fiataloknak igazuk van. Ne dolgozzanak annyit. Mire való az a rengeteg agybeteg kötelesség? Mindenkinek megfelelni? Nem hiszem, hogy valaha más világ is volt. Szerintem minden korban megvolt a megfelelő sötétség adag, hogy az álmodozók rögtön kitűnjenek és elkaphatók legyenek.
Mire jó az a nagy céltudatos igyekezet? Lám harminc évesen még reméltem, hogy lesz egy fasza műhelyem, befutott nevem lesz. Mindig is mondtam, gyerekek, a negyvenes évemre a csúcsra jutok. Mert ha nem, azután az ember szart sem ér. És ebben nem tévedtem. Hogy szart sem ér. Abban igen, hogy a csúcson leszek. Habár a mai viszonyokhoz, ezelőtt öt éve valóban a csúcson voltam. Én mindig mondtam, hogy a világ húsz évente roppant egyet, rendszerek változnak, emberek átalakulnak, miegymás. Mi most megint átalakulunk. És nem hiszem, hogy nekünk az átalakulás megakadályozása a dolgunk. A szarból a fiatalok fognak kiszedni. Az az ostoba naivitásuk fog minket kiszedni a szarból. Mert naivitásukban vakmerők és bátrak. Egy önmagában bízó ember tud csak előre lépni. Mi már az árnyékunktól is félünk. Senkiben nem bízunk, mindent paranoiásan összeesküvésnek látunk. Ha tegyük fel van benne valami, a fiatalok bátorsága, pimasz harciassága fog minket is harcba lendíteni. A mi dolgunk nem hátulról dünnyögni, hogy nem fog ez menni gyerekek, mi nem szállunk be ebbe a fejetlenségbe, hanem álljunk ki mellettük és ha kell töltsük fel századszorra is a puskát, ha látjuk, hogy a gyerek felfőtt agya miatt nem képes szárazon tartani a puskaport, akkor használjuk fel a mi bölcsességünket arra, hogy tartsuk szárazon a puskaport.
Az biztos, hogy a játszmákat már elvesztettük. Önerőből mi már a nyugdíjt sem érjük meg. Az, hogy balfaszok vagyunk, nem ok arra, hogy a fiatalokat visszafogjuk és rendszerekbe zárjuk, kötelesség listát állítsunk nekik és ezekhez hasonló listákat, amiknek száma végtelen és pontosan arra van, hogy az ember belefáradjon ezeknek betartásába és megértésébe.
Jó lenne valahogy elhúzni ezt a „tapasztalat” függönyt és egy kicsit újból nagy hiszékenyen belemászni valami jó bizniszbe, jó lenne egy két dózis fiatal vér, félretenni mindent és egy kicsit csak önmagamban bízva elmenni egy jót vadászni. Jó lenne, ha tele lenne ez a csarnokom álmodozó fiatalokkal és én egész nap káromkodjak benne, hogy nem jól csináljátok fiúk, de közben virágzik minden, rám se szarnak, én ott egy sarokban sepregessek, hogy útban legyek, ugyanakkor résen, ha elő kell rántani a száraz puskaport, anyjába elküldeni azt aki oda való. Ez lenne a szép.

1 megjegyzés: