A kétoldalas érme

Az ember leél egy életet és nem kapja a megfelelő kifejező szavakat akkor amikor kell. Pedig ott van belül, de talán az ijedtség belé fagyasztja a szót. Mert megrémül a felismeréstől.
Nekem most reggel esett le mit kellett volna mondanom istenem földi helytartójának ezelőtt fix kilenc éve. Mert azt mondta nekem, hogy ketten rúgtok egy labdát, ki rúg gólt? Én az akkori eszemmel azt mondtam, hogy nem akarok gólt rúgni, hátvédként is jól elvagyok. Nem ezt a választ várta tőlem. Azt várta el tőlem, hogy azt mondjam, na sebaj, megmutatom én, hogy én fogom azt a gólt berúgni. De nem ezt mondtam. Így tud az ember elcseszni egy kapcsolatot istenének a földi helytartójával.
Na de ma reggel eszembe jutott, hogy mit kellett volna mondanom. Azt kellett volna mondanom, hogy azt hittem mi adogatjuk a labdát neked, mert te berúgtad a gólt, hogy mi egy jó csapat vagyunk, jól összejátszunk a közös ellenségeinkkel szemben.
De nem mondtam ezt, mert akkor nem hittem, hogy mi magunk vagyunk saját ellenségünk. Álmomban sem mertem volna hinni, hogy magyar a magyart eszi, és ez a kannibalizmus a ki rúg gólt jelszóval, isten áldását kapja. A játék, hogy kinek a füstje száll fel egyenesen...
De ma már azt is tudom, hogy hiába mondtam volna ezt, mert mindig az van, hogy az érem ki melyik felét látja, vagy szolgálja. Mikor az ember az érem valamelyik felét látja, úgysem ér a szó semmit. Mert sem ő, sem én nem értettem meg kinek mi van a fejében. És így leél az ember egy életet, hogy nem tudjuk kinek mi van a fejében.
Most már hiába is mondanám, hogy né mit kellett volna akkor mondanom neked, mert azóta már mindenki árkon bokron túl van, igaz, bennem a dolgok megrekedtek az akkori istenképpel, és nehezen dolgozom fel, hogy az volt nekem az utolsó földi helytartó, mint isten. Pedig mondta nekem apám elég sokszor, hogy fognak majd jönni emberek, hogy itt a Jézus, ott a Jézus, ne higgyek nekik.
Ez van, amikor az emberek közt nem marad más csak az érem nézése és vitatása. Mert minden a hatalomra, a pénzre szorítkozik.
Mert hiába istenes az ember fia, nemes célokat tűz ki maga elé, pénz kell hozzá. És a pénz hajszája közben rengeteg a kollateláris áldozat. S akkor azt mondják, hogy a cél szentesíti az eszközöket.
Hm. Ezzel nekem bajaim vannak.
Na de mindegy. Ez csak úgy eszembe jutott.
Ma ragasztok. Az ablakokhoz az anyagot ragasztom. Ezt a mániává vállt sztratifikátot művelem. Voltak akik megkérdezték, hogy ilyen sztratifikált fát tudok szerezni? Nem értettem miért kérdik, hisz a rétegelést én művelem a műhelyben, de nehezen rájöttem, hogy ezek azt hiszik, hogy ez a sztratifikált fa ez egy fa. Melynek az a neve, hogy sztratifikált. Nem fenyő vagy tölgy, hanem sztratifikált. Nem brutális? Azt tudja, hogy az ablaka sztratifikált fából kell legyen, mert menő, de azt nem tudja, hogy ez tulajdonképpen egy munkaművelet.
Na de nem ez a megrendelőm jött ezzel a sztratifikát dologgal. Ez a megrendelőm teljesen megbízik bennem, hogy jó ablakokat fogok csinálni. Ez jól esik. És ezért akarom nagyon jól megcsinálni az ablakait. Ezért rétegelem az anyagot, hogy ne vetemedjen időben.
Amikor bizalom van, ott mindig siker is van. Talán ez az az állapot, ahol nem aszerint ítélnek, hogy az éremnek ki melyik oldalát látja.