Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A mester, a szolga és az ökológia.

A szolga, ha szobatiszta és mindig haptákban áll, a mesternek mindig van valami hozzáfűzni valója. Egyrészt azért, mert a mesternek mindig baszogathatnéka van, van ebben egy adag olyan, hogy ha nem baszogathatja ki a napi adagját, boldogtalan. Ezért az okos szolga mindig meghagyja ezt a rést a mesternek, hogy legyen egy oka, amiért pattogjon. Jó, ha erre előre gondol és kitalál mindig valami jó baszogathatnivalót. Az a leghülyébb szolga, aki mindig előre kitalálja a mester gondolatát és előre elvégzi azt, amit a mester csak kigondolt, mert ezzel a mester gondolatvilágát kavarja össze és személyiség zavarba kergeti őt és a vége csak az, hogy a szolga lesz megint valamiért baszogatva. Komplikált. Így vagyok én ezzel a zsüliennel. Nem rossz ember, de abból él, hogy másokat átver. Ő egy ilyen csendes zsaroló. Tudja, hogy előbb utóbb az ember rászorúl. Mert ő barát a másik ilyen magafajta csendes, rendesember zsarolóval és ezek a békés egyébként nagyon keresztény emberek mind mind a szolgák keze munkájából élnek. Azért a szolgák kezemunkájából, mert a szolgák a szolgaságnak a lelkével vannak felkenve. És az Úristen is úgy teremtette ezt a világot, hogy legyenek barmok és pásztorok. És a pásztorok nagyon ritka esetben nem goromba parasztok, viszont mindig de mindig levágják a barmot. Előbb utóbb. Ezzel kell élni, és az a fasza szolga, aki tud élni egy ilyen daganattal is egy életen át. Ilyen, hogy a birkák szabadsága, még rémálomnak is rossz. Mert nincs ilyen, hogy a szabad birkák népe. Ez hülyeség. Aki ilyennel biztatja a birkákat az ilyen zsülien fajta. Aki ennek a dumának, hogy demokrácia, hogy kereszténység bedől, az nem más mint maga a barom. A vágnivaló barom. Így kerek ez a világ. Így van értelme mindennek. A többi az mind vers, mind dal, egy soselessz állapotról.
Nem siettem el ezt az aranyárnyalatú tölgyszínű ajtó lakkozását, mert jó, hogy mondtam én zsüliennek, hogy szerdán beszereljük, de szerdán nem hívott, hogy baszogasson érte. Csak ma mert felhívni, csütörtökön. Mert tudja, hogy teljesen szolga nem vagyok, ilyen rángatózó birka vagyok, aki rángat egyet egyet a láncain és fúj, ha baszogatják. Szerdából lesz péntek. Mert mindegy, hogy szerdán vagy pénteken nem ad semmi lóvét. De ezt nem mondhatom meg neki, hogy anyádpicsája, mert a szolgaságban én sokkal kisebb vagyok nála. Ő felettébb van nálamnál. Mert neki se könnyű. Ő is egy szolga, egy birka, aki felfele kell nézzen és felfele kell neki is okos, bölcs vágnivaló birkának lenni. Mert nehogy valaki azt képzelje, ha azt a gyönyörűséges Enyát látja és hallgatja énekelni azon a mennyei hangon és angyali átéléssel, hogy neki nincsenek ilyen problémái és neki a nyugdíja százban biztosítva van. A mester és a szolga viszony ez magától az Istentől jön. Azt mondja a bíbel, hogy az emberek közti szövetség az abban áll, hogy ketten kiegyeznek. Az Isten szövetsége meg abban áll, hogy ő ajánlja fel és ő határozza meg a feltételeket. Punktum. A felek közti kiegyezéses menet csak slave to slave működik, nem master & slave között.
Hogy mi köze ehhez az ökológiának? Megmondom. Az a köze, hogy nem lehet egy vas nélkül fogadni az új évet. Mert egyrészt illik enni is közben. És az ételt nem adják testvéri (brother) alapon. Habár nagyon közelinek látom azt az időt, amikor testvéri alapon fogják egymásnak kínálni az élelmet a szolgák, mert a mesterek nagyon le lesznek vadulva, és nem lesz még a látszata sem ennek a szép istenes demokráciának s akkor a szolga mesterálmából engedni fog, mert rájön, hogy egyedüli szövetségese csakis egy másik szolgalelkű birka lehet majd. De addig még sok láncot kell kiöntsenek a drótgyárban. Mint ilyen előkommunista megérzésű szolga átgondoltam, hogy valójában mi fontosabb? Hogy elvegye más azokat a fém bútor alkatrészeket előbb vagy utóbb, vagy élvezzem annak hasznát én és a családom még ma? A kilátások belátások arra vezettek, hogy mintsem a rozsda egye meg vagy a rablók vigyék el, beadom újrahasznosítás végett a vasasba. Innen az ökológia. A még jó, de régi hűtőszekrényt nem vették be. Azt mondták szedjem szét és vigyem be csak a fém részeit. Otthagytam, azt mondtam, adják oda valakinek. A többi kétszázötven kilót bevették. Mutattam a vasas néninek, a drága sarkokat, a drága fiókvezetőket, fém asztallábakat, bizonygattam, hogy zsír újak, de már annyit tettem vettem őket, hogy nálam lejárt a szavatossági idejük. Örvendett nekik a néni. Én is örvendtem, hogy egymásnak kölcsönösen jót csináltunk. Ez az ökológia. A körforgás. A szimbiózis. Amikor egymásnak jót teszünk. Nem az a szimbiózis, amikor a mester leszarja a szolgát. Amikor a mester egyoldalúan ajánl szövetséget. Megteheti, de az még nem az. Az lön zsarolás.
És ha jól megnézem, van még egy száz kiló felesleges vasam megannyi csavar és hiábavaló fémalkatrészek formájában. Amik egy gazdasági bummos világban még jók lennének, de ez majd egy másik ciklus végén. Azt én nem érem meg. Azért jó a felesleges terheket leadni még most. Az újév első napjaiban biztos meglesz, mert addig kitart az a pénz.
Hogy milyen furcsa ez az élet. Néha az az érzésem, hogy röhög rajtunk a sors. A feleségem cége ahol dolgozik, egy zsír új opel corsát adtak neki szolgálati autóként. Több a havi fizetése, mint nekem a múltévi teljes évi jövedelmem, ami alig ütötte meg a havi háromszáz lej átlagot (úgyhogy Kornélia ne sírj a te négysáz lejeddel), amiből soha ebben a büdös életben még használt opel korszát sem vehetek, nem zsírújat. Elgondoltam, hogy mi lenne, ha én éppen egy ilyen multinál lennék ilyen okos és hűséges szolga, még ha átmenetileg is de jó lenne egy ilyen opel korszában jönni menni dolgozni. Mert mit nyertem én a vadbirka státusommal? Hogy nem csak egy főnököm van a ki baszogasson, hanem minden hülye idióta picsa is baszogathat, akinek nem elég az arany az aranyárnyalatú tölgyszínben. És jaj ember, tele s tele van a világ ilyen szabadon futkosó őrült bolonddal. Kik fizetni sem szeretnek s finnyásak is. És talán nagymamámnak igaza volt, a lúzerség ragályos és gyógyíthatatlan.
Hogy lehetne ezzel az élettel egy közös megállapodást kötni? Hogy jó legyen neki is, nekem is, mindenkinek? Becszó hajlandó lennék egy kis cumizást is megtanulni, mert ezt sem lehet sokáig művelni, amit én művelek. Előbb utóbb térdeim megroggyannak, kolbász lesz belőlem is.
Ha addig nem találkozunk, boldog új évet kívánok mindenkinek.

Asztalos vs blogger.

Menj, lakkozd le Zsüliennek és a hisztis picsának az aranytölgyszínű ajtóit, mondja bennem az asztalos. Menj és írd meg, mondja bennem a blogger. Így viaskodnak bennem az asztalos és a blogger.
Biztos azért van ez, mert nem vagyok tiszta magyar. Ki kell ábrándítsam népemet, ki azt mondja, hogy vannak a sok millió tiszta magyarok, akik most vagy soha feltámadnak és kiűzik az idegen bitorlókat az magyar földről. Akik azt mondják, hogy vagynak sok zsidók s ezekhez hasonló idegenyek az szép szakmákban, mint újságírók, orvosok s miegymás. Ki kell ábrándítsam Orbán Viktort, ki azt mondta vala, hogy nem számít, ha orvosok tömegesen mondanának le, van más megoldás az egészségügyre.
Nem csak innen látszik, hogy nem vagyok tiszta magyar, hogy kötekedem Orbán Viktorral, hanem onnan is, hogy valószínű lehetnek zsidó őseim. Hiába igyekszik az ember, előbb utóbb a genetika kiüt rajta. Tudtam, éreztem, hogy valami nincsen rendjén bennem, de most kezdek felvilágosodni. Magyarnak hittem magam, de biztos vannak dolgok amiket nem értek még és ha jobban odafigyelek, talán kiderül, hogy valóban az ellensége vagyok a népemnek.
Nagyapámról annyit tudok, hogy kereskedő volt, amikor a komcsik elvették mindenüket, üzletet, házat, felakasztotta magát. Innen az a megállapításom, hogy a jézusi tanokkal nem lehetett valami jó közösségben. Apám éppen akkor ment az üzletbe, amikor az öreg kirúgta a széket a lába alól. Megmentette az öreget. Aztán miután kijött a börtönből apám, feliratkozott a református teológiára, igaz, hogy pappá szentelése előtt még sikerült kirúgatnia magát, de akkorra már az apja is kitagadta. Pontosan nem emlékszem miért, de talán pontosan azért, mert teológiára ment. Meg aztán apámat sorozatban érték azok a szerencsétlenségek, amik egy lúzer embert szoktak érni, ha politizál és Jézusról többet olvas meg beszél mint illik. Emlékszem még nagyapámra, amikor apám elvitt hozzá, még kicsi voltam, hogy íme az unokád, adott nekem két piros ceruzát. Ennyi volt a nagyapa teljes figyelme felém amíg élt. Nagyanyám aztán elvált nagyapámtól, ötven valahány évesen elment dolgozni, még talán harminc évet dolgozott a csaj, hogy lett aztán nyugdíja. Tiszteltem a nagymamámat, hozzá szoktunk járni, habár mindent és mindenkit olyan három méter távolságban tartott maga körül. Minket is. Soha nem felejtem el azokat a tekinteteit, amikkel a teljesen reményvesztett, lúzer emberekre szoktak nézni. Megjegyzései aztán biztosítottak arról, hogy teljesen reményvesztett lúzereknek tart minket. Apátok püspök lehetett volna, olyan szépen prédikált, mondta mindig benedvesedő szemekkel. Ő a püspök Bandikára nézett mindig, nem a munkás Bandikára. A munkás Bandika lúzer. Mert aki a püspökséget felcseréli a munkával, az lúzer. És egy lúzernek csakis lúzer gyermekei lehetnek. És ebben tökéletesen igaza volt a nagymamámnak. Mert most is az asztalos azt mondja bennem, menj dolgozni ne írj. Azóta egy oldalt lekentél volna.
Apám iratai közt megtaláltam valami kéziratokat. Nagyanyám családjában volt egy nagybácsi, aki talán katolikus pap volt, annak a nővére pedig valami spiritiszta. Ez a kézirat csomag két vagy három prédikációt tartalmaz. Csodáltam azt a szép kézírást. A szöveg tartalmában nem éreztem a lúzerek tipikus vonásait, valószínű, hogy ilyen püspökjelölt lehetett az a nagybácsi -féle. Talán innen a nagymamám fixációja, hogy apám püspök lehetett volna. Mert apám egyébként semmi esetre nem lehetett volna püspök. Ahogy én ismertem meg őt, az kizárt dolog. Szokta mondani, hogy nem lehet két urat szolgálni. Ezek szerint nem lehet az egyházat is, meg Jézust is szolgálni.
Talán ez a mi luzerségünk vezette oda nagymamámat, hogy nem akarta ránk hagyni az állami lakásának a bérleti jogosultságát. Apám hajlandó lett volna elválni papíron anyámtól, hogy az öreglány befogadhassa apámat, mint jogos lakót az állami lakásába, ha már a hivatalban szerepel a neve mint lakó, ha nagyanyám meghal, a bérleti viszony automatikusan az apám nevére íródik és onnan akkor már csak egy lépés, hogy valamelyik fiát magához veszi. Nem. Az öreglány nem akarta. Mindig azt mondta, Bandika az isten jó, majd segít rajtatok is. Aztán egyre betegebb lett a mama, nem tudott kimozdulni a házból, a húga szokott neki bevásárolni, aki mindig zsarolta nagyanyámat, erre most nincs értelme kitérni. Mondta apám az anyjának, van egy szomszéd aki elcserélné a lakását az övével, cseréljék el, ott lesz mellettünk, tudunk ügyelni rá. Nem. Meghalt aztán. Vele együtt a lakás is úszott.
Amilyen lúzerek voltak a szüleim, de ezt nem tették velünk, gyermekeivel. Amikor meghaltak, ott laktunk velük, beszuszukálódva abba a háromszobás lakásba. Eladtuk aztán és testvériesen osztozkodtunk a lóvén. Mondjam úgy, kezdtünk valamit az örökséggel.
Vajon nagyapám zsidó volt? Nem merném a kezem a tűzbe tenni, hogy ha ő keresztény is volt, valaki ne lett volna más nemzetiségű a felmenő ágon. Innen gondolom, hogy talán nem vagyok tiszta magyar. Viszont ha átgondolom ezt az örökséges dolgot, ha nem is vagyunk tiszta magyarok, legalábbis jó úton haladtunk, mert a magyaroknál van ilyen, hogy bazd meg anyád te gyerek, majd az isten rajtad is segít. Apám persze megint beleszólt ebbe a magyar tragédiába, ki tudja milyen vér szólalt meg benne, én mégis arra gyanakszom, hogy valami nagyon jó kapcsolatban lehetett azzal a Jézussal. Azzal a Jézussal, akit megfeszítettek. Nem azzal a Jézussal, aki ma a vallásokat hozta létre.
Ma, amikor újjá születendőben van ez a tiszta magyarság, amely aztán kipucolja az országot az idegenyektől, persze ehhez kell a tömbben élő székelyek szavazata is akár a szórvány árán is, elgondolkodtam, hogy vajon én melyik kategóriában leledzem? Mennyire vagyok magyar vagy idegeny? Nem e vagyok én hazaáruló és nem is tudom ezt magamról? Mert ha az a magyarság, amiről manapság olvasok és hallok, nagyon kétlem, hogy magyar lennék. Jézus azt mondta, majd a bárányok hallják az én hívó kiáltásomat. Most a nemzet kiáltó szava hallatik és én nem hallom? Miféle bárány vagyok, ha ezt a hívó szót nem hallom? Viszont ez a kijelentés, hogy nem számít, ha az orvosok tömegesen mondanának fel, annyira de annyira ismerős. Olyan ez, mint amikor azt mondták nekem, hogy nem baj, ha másra nem lesz jó az a kölyök, elmehet asztalos inasnak. Mert ugye az asztalosság az az utolsó a legutolsóbbak között. Majd viszünk a népből fiakat az orvoslásra. Elvégre igazi sámánok voltunk valamikor, egy igazi hun nem ment minden szarral orvoshoz, fogta az íját és félkézzel is az ellenséget pucolta. Ez is egy megoldása az egészségügynek, ne legyenek a magyarok kényesek. A lényeg, hogy egy büdös zsidó orvos se legyen többet.
De minden fasza. Újraszületik a nemzet. Ha fele elmegy vagy elpusztul, akkor is ez a nemzeti megújulás kora lesz a történelemben.
Ha ez megváltoztatja a nagymamák és nagytaták unokáik felé tanúsított viselkedésüket és a házaikat nem papokra és államra hagyják, akkor azt mondom megéri ez a nemzeti ujjá születés. De ha csak mint lóra pattanó, nomád nép leszünk megint, nem látom értelmét ennek a nagy cécónak.
Na most már mehetsz bunkó asztalos dolgozni.

Kalásztépés szombaton.

Szabad e ünnepnapokon dolgozni? Erre felénk nem. Sőt. Büntetendő vétek. Rengeteg legendát hallottam a vasárnapi munkákról. Hogy nincs abban semmi haszon. Mindig baj származik belőle. Ezerszer hallottam, nnna, persze, mert ez a vasárnapi munka eredménye, a baj. S aztán vannak a román ünnepek hetente legalább hat, meg vannak bőven a magyarok is. A kettőt összevetve alig marad munkanap, melyen az Úr nem ver.
Tegnap lévén karácsony és vasárnap egyben, kocsmázásra lett volna hivatott a napot szentelni, mert dupla, tripla ünnepnap volt. Én egyiket sem csináltam. Dolgoztam. Örvendek, amikor dolgozhatom. Nekem az az ünnep. Az a vallás. És hálistennek olyan a munkám, amit szeretek, amit egymagamban zavartalanul művelhetek.
Ajtókat, ilyen szoba ajtókat készítek egy rettenetesen hisztis hülye picsának. Mikor azt a hülye fehérnépet látom, pedig egyidős lehet velem, az az érzésem, hogy meg kéne örökíteni, hogy íme, ilyen egy igazi hülye picsa. Muszáj volt nekem elmondja, miközben mutogatta a bogok árnyékait, és hogy szerinte nincs elég arany abban az aranyárnyalatú tölgyfaszínű pácban, hogy ne nézzem őt Déva leghülyébb picsájának, mert ő még színészetet is végzett és tudjam meg, hogy „titrát” (dögöljek meg ha tudom mit jelent, de asszem azt jelenti, hogy értelmiségi, de biztos van ennek egy értelmiségi nyelven kifejezett szava, amit csak a beavatottak értenek, mint ahogy csak a beavatottak értik a belga festőket). Szóval erre mondta a Zsülien, akinek azért készítem ezeket az ajtókat, mert le vagyok kötelezve neki, mert közbenjárt, hogy letehettem az áramkábelemet egy idegennek a telkén, egy románnak a telkén, mert a magyar nem egyezett bele, hogy az ő telkén helyezzem a földbe a kábelt, erre mondta Zsülien, hogy ez egy igénytelen banya. Én mondtam neki, hogy az ilyen igénytelen banyák a legrosszabb kliensek. Hogy micsináljon, mert ezt a munkát el kellett vállalnia. Tod, hogy vannak ezek a dolgok, egyik kéz mossa a másikat, s a két kéz meg az arcokat. Tuudom, tuudom, mondtam neki. Ezzel jelezve, hogy megértettem a dolgok menetét, most le kell nyelni ezt az igénytelen, hülye banya picsát, aki nagyon igényes. És a színire is járt.
Hogy mi is az a bog árnyéka? A fenyődeszkánál vannak ilyen olyan bogok, amik tulajdonképpen az ágképződések. Ezek a bogok, göcsök a fa bele felé, vagy ahogy én mondom a szíve felé haladva, elmosódnak, szétnyílnak, annyira, hogy csak a rajzolatok utalnak az ágképződésre, egyébként ugyanolyan a színe, mint az erezeteknek. Szóval nemcsak egyenes csíkokat rajzol a természet az ilyen bogárnyékos deszkára, mint a bútorlapok gyári rajzolatai, hanem különböző formákat vehet fel. Nos ezekre az árnyékokra bökött a mi titrált fehérnépünk.
A fürdő ajtót már beszereltem, hogy a csempézők tudjanak csempézni. Zsülien mondta, hogy fasza ajtókat csinálsz ember. Hogy szép. Mondtam neki, győzd meg ezt a hülye picsát, mert nekem kiverte a hisztit. Asszem neki barna festett ajtók kellenek, nemtom honnan szedtétek ki ezt az aranyozott tölgyet? De tudod mit bőj Zsülienyé böj, miért nem vettél olyan százhúsz lejes ajtót a Praktikerből és szépen Mircsabácsi lemázolta volna barna festékkel?
Mindegy.
A tegnap az ajtók betétjeit ragasztottam össze. Ezt a szorítót én találtam ki ezelőtt húsz éve. Azóta sokan látták más asztalosok, mégsem használják. Inkább kinlódnak. Én annyira jól tudok velük dolgozni, hogy nem is kéne nekem semmilyen más prés. A lényeg az, hogy a ragasztandó élek tökéletesen egyenesek legyenek. Ecsettel szépen felhordja az ember a ragasztót, és az a jó, ha préselés után egyenletesen kibuggyan a ragasztó mindenhol. Az elején csak annyira szorítom össze, amíg még mozgathatom a deszkákat egymásközt. Kézzel a végeknél összepászítom öket, szakadt meg a szívem, amikor a fiúk gumikalapáccsal akkorákat basztak a lapokra, hogy szintre álljanak. Mindig elmondtam nekik, mindig megmutattam nekik, hogy kell, hogy ne kelljen egész nap kalapálni mint egy marha, mondtam nekik, hát bazmeg, nem sérti a füled az a bestelen kalapálás? Hogy másképp nem megy. De megy. Én soha de soha nem kellett kalapáljak. Az elején csak összeérinted, bepászítod, és mikor szépen talál mindenhol a felület, akkor ráhúzod a csavarokat. De nem hosszabbítokkal, mint egyszer egy ilyen marha, látom mind elgörbültek a csavar fogantyúi. Kérdem hogyan lehetséges, hogy valaki ekkora marha legyen?
Mindegy. Elmúlt.
Ragasztás közben azon gondolkodtam, hogy biza ezt a világot, mármint az emberes részét a világnak csak úgy tudja az ember elfogadni, ha elfogadja az összes keresztény egyházakat, szektákat, ha jógázik, ha sámánozik ilyen jurta sátorban, ha boszorkányozik és ki tudja még milyen más praktikákat űz, mert ezt ép, józan ésszel nem lehet felfogni. Ma a normalitás ez a „titrált” hülyeség. Ez az értelmes kimagyarázása mindennek. Hogy béjbi, ez nem az aminek látszik. Halok meg, amikor ilyeneket hallok a rádióban, hogy a pápa felhívta az emberiséget, hogy igenis, halássza ki a kolbászt a gulyásból és ne legyen az emberben értelmiségi gőg, hiúság. Most ezzel mit akart vajon mondani? Hogy tessék mindenkinek katolikusnak lenni? Mondom, ezt ma megérteni nem lehet, hacsak a többi mellé nem yogázik az ember egy grönlandi úszó jeges kockán pucéran.
Nem. Nem lehet megváltoztatni a világot. Ami ennél furcsább, hogy olyanok mondják nekem, akik tudják, hogy nem jól van ez így. Mégis azt mondják, ne idegelj ezen, nem lehet megváltoztatni. Tudom, de azért megírom mi fáj. Muttertájgörnek van egy fenomenális, ideillő gondolata, hogy ezek azok a kikakilt rózsaszínű pillangós emberek. Mindenben a pozitív. Még jó, hogy ez a gennyes világ nem zabált még fel teljesen. Ez benne a pozitív.
S aztán a ragasztások vége fele meg elgondoltam, hogy akkor jövőben lesz a nagy választás. Olvasván az erdély pont ma oldal cikkeit, meg hozzászólásait, nem tudom, nevessek e vagy sírjak? Hogy most van ez a három erdélyi párt, ha ezek elkezdik enni egymást, és eszik rendesen egymást, jövőre nem lesz a parlamentben képviselőnk. Ilyen sem, mint az eremdéesz. És nagyon valószínűnek látom ezt, mert amennyire ismerem ezt az én népemet, erre született, az ilyen fatalista megnyilvánulásokra. Nem fognak tudni kiegyezni és nem lesz egy egységes hangja az erdélyi magyarságnak. Én mind mondom, hogy az isten nem ver bottal. Most az eremdéesz magyarán zsarolja a kormányzást Romániában. Ha nem lesz jövőre képviselőnk, aki zsarolhasson továbbra is,...talán kirobban a balhé és a székelyek kiharcolják maguknak az autonómiát. És akkor mind mi szórvány választhat, vagy leköltözik a székelyekhez gyüttmentnek, vagy irány Amerika. Messze messze. Mert a román egy bosszúálló nép. Van nekem egy barátom Amerikában, a Gyuri. Azt mondtam, ha ő ott megél, én is megélek.
A jövő éve egy sorsfordulatokban gazdag kor lesz. Addig is, ezeket az ajtókat be kell fejeznem.

Hontalan krisztmesz

Most már egyre többen mondják, hogy miért vagyok olyan depis. Nem vagyok depis, válaszolom. De igen, mondják, mert hogy nem akarok mindent bevállalni. Hogy húzom az orrom, ennek sem akarok dolgozni, annak sem akarok dolgozni. Hogy ilyen krízises időben mindent meg kell fogni.
Jött ez a Gábor is, aki még megbánja, hogy velem barátkozgatik, majd lesz egy olyan írásom is, aminek a címe az lesz, hogy megbánta, hogy velem barátkozott, jött ez a Gábor, hogy hamar feladom. Nincs értelme mondtam. Azt adom fel, aminek nincs értelme. Azt nem adom fel, hogy azért harcolok, hogy feladjam azt aminek nincs értelme. Szeretném bekiáltani ennek a kockafejű népnek, mint az a rappes, hogy basszátok meg!
Azt mondta nekem valaki, miután hosszasan elbeszélgettünk arról, hogy miként kéne megjavítani a templom padokat, hogy azért szeret velem tárgyalni, mert én mindent lépésről lépésre elmagyarázok, hogy milyen anyagokkal és hogyan kell csinálni, hogy semmit nem magyarázok félre, és tudja, hogy amit megbeszéltünk az lesz a fináléban is.
Mondtam a feleségemnek a tegnapelőtt este, lefogadom, hogy mégsem engem választanak. Vajon? Vajon biza. Az este felhívtak, hogy izé, a padokat nem javítjuk, hanem újból csináljuk és tudod, hogy kit kellett megbízzunk vele. Tudom és azt is tudom miért. Mert ilyen ez a buzi világ. De hagyjuk ezt. Engem más akaszt ki. Nem ez, hogy pénzes munkát nem nekem adják sosem, csak a geci szarságokat és azokat is néha elfelejtik megkérdezni mennyi. Nem ez bánt most. Ezen túlmentem már rég. Megszoktattam őket. Nem baj, van más aki megszoptatja őket.
Engem az bánt, hogy azok a padok még ötven évig szolgálnának. Minimum ötven évig. Azokban a padokban még minimum ötven évig lehetne térdepelni, imádkozni, énekelni, Istennek nyilatkozni, ésatöbbi. És hány és hány ilyen helyzetet láttam, amikor kidobtak jó dolgokat és bevitték a szart a jó helyébe. Rengeteget. A balfasz nép mit lát? Hogy zsír új padokat csináltattak a ditámáj hatalmas Isten dicsőségére. És valószínűleg hozsannáznak. Kinek? Csak az Istennek aki erőt pénzt bort pálinkát adott, hogy új padok legyenek a régi helyett. Sosem értettem ezeket a dolgokat. Miért kell annyi pénzt belebaszni ilyesmibe? Ilyenkor, amikor biztos sokaknak levágják a villanyt, gázt, vagy nincs mit enniük?
Történt egyszer, hogy ajánlatot kértek tőlem 12 lépcsőre. Kacifántos lépcsőre mégpedig. Tölgy fából méghozzá. Elhívtak, hogy vegyem át a tervrajzokat és készítsek ajánlatot. Mikor láttam azt az extravagáns tervrajzot, felment a vérnyomásom. Hogy aki kipiszkálja a kolbászt a krumpligulyásból, az most olyan helyre ahova elmegy simán a fenyő lépcső, annak is az egyszerűbb formája, ilyen ultramodern tölgyfa lépcsőt akar. Letettem a tervrajzot az asztalra és azt mondtam, kérem szépen én erre nem adok ajánlatot, mert én ilyen lépcsőket nem akarok csinálni, és arra kérlek benneteket, egy kicsit fogjátok vissza magatokat. Megnéztek az irodás csajok. Egy pillanatra leblokkoltak. Hogy mi van?
Ez van. Hogy vizet prédikálunk és tömény szeszt iszunk.
Igen, ilyen harcokat hamar feladok. Nem akarok pénzeket lenyúlni, nem akarok számlákat felfújni. Ez az én harcom, amit nem adok fel.
Sokat gondolkodtam, mihez kezdjek? Ez a gondolkodásom téveszti meg az embereket, hogy azt mondják depis vagyok. Nem vagyok depis. De nem akarok drágán faablakot készíteni, nem akarok jó padokat kihajítani és újat csinálni. Ha ez depiség, akkor én azt mondom, hogy a világ félreérti a nem depiséget.
Amíg az Isten házaiban új padok készülnek, ahogyan a tévében is bemutatták, a hontalanok az erdőkbe menekültek. Zacskókból sátrakat eszkabáltak maguknak. Én úgy érzem, hogy ma senkinek nem kívánok kellemes karácsonyi ünnepeket. Ne legyen senkinek se kellemes karácsonya. Ne tudjon aludni, fészkelődjön éjjel az ágyában és legyen rémálma azokról a szerencsétlen hontalanokról, akik zacskókból és rozsdás drótokból eszkabáltak maguknak sátrakat. Na ez az a dolog, ami kiszed engem ebből az úgynevezett depiből. Van itt egy érdekes elvi kérdés. Hogy az emberiség tehetetlen ezekkel a zacskós sátrakkal szemben. Alszom egyet rá, de azt hiszem meg fogom kérdezni a templomot, hogy a régi padokat ideadná e nekem, hogy azokból a hontalanoknak fasátrakat építsek? Meg fogom kérdezni. Biza.
Amikor létrehoztam a facebook oldalán a poorbook oldalt, felajánlottam bútorokat, hogy azokat semmi összegekért eladván, egy homeless sátrat építsek az árából. Felkértem a megannyi intelektuált, hogy csak abban segítsenek, hogy hova állítsuk fel azt a kibaszott mobil fa sátrat. Volt egy két nyekkenés. Több egyáltalán nem volt. Senki egy szeget nem hozott, nem ajánlott. Nem vették komolyan. Senki nem vette komolyan.
Bennem mindig az van, hogy ha létre tudunk hozni egy mobil fa sátrat, mi emberek, közösen, akkor megnyerünk egy harcot. És ha egy kis harcot megnyerünk, megnyerhetünk egy nagyobbat is.
Azért vagyok depis asztalos, mert tiszta szívből megutáltam az emberek végtelen nyafogásait, semmi kedvem nincs többet idiótáknak dolgozni, ilyen árnyalatelemzőknek, hogy eléggé arany e az arany árnyalatú tölgy pác vagy sem. Utálom! Utálom bazmeg azt a sok hülyét, akik kidobnak jó dolgokat mert csak megunták! Mert el kell költeni a pénzeket. A közpénzeket. Szívből utálom ezeket az embereket és nem akarok többet nekik dolgozni.
Kívánom a sok hontalannak, hogy legyen egy boldog karácsonyuk és kérem az Istent, legalább ezen az éjszakán ne legyen olyan hideg azokban a kibaszott nájlon sátrakban.

Kézen között.

Lehet, hogy valamikor ez az egyenjogúságos dolog megkapja az arany középutat. Addig még vitatkozunk rajta egy sort.
Ilyen lett a mi életünk, hogy kézen között. Alakul. Majd valahogy. Valahogy úgy, hogy senki nem tudja mi a tulajdonképpeni feladata. Most a fontos az, hogy egyenjogúak vagyunk és ezzel az egyenjogúsággal feltétlenül élni kell. És ha valaki gátol ebben, akkor azt ki kell harcolni. Itt elvi kérdésekről van szó. Ezért vésse az agyába az a férfi, aki családeltartó akar lenni, hogy talán a nő is családeltartó akar lenni, ugyanazon kocsmajogokkal akár, mint partnere a családi költségvetésben. A férfi ne úgy rendezze a dolgait, hogy azzal a nőnek ne biztosítson önkifejező teret. Legyen a ma emberének a jelszava az, hogy majd meglátjuk. Majd valahogy kézen között. Nem beszélhetünk arról, hogy a gyengébb nem, mert sértő a nőkre azt mondani, hogy a gyengébb nem. Egyenjogú ember a nő is. Lehet pap, lehet vasesztergályos, lehet bármi, amire hivatást érez, de kevésbé lehet anya, akinek az a lealacsonyító feladat jutna, hogy ebédet főzzön, gyereket neveljen, a lakást rendben tartsa. Így jön létre a kézen közötti élet.
A nőnek szégyen otthon ülni. A férfinak is szégyen otthon ülni. Ha valaki nem enged a magáéból, a gyermekük buzi lesz majd valamikor. Női akcentussal, tetkós izmos vállakkal, rúzsozott szájjal, festett hajjal, orrában, fülében fityegővel.
Ez a haladás. Kétségkívül ez a haladás. Nincs mentség. Rendes zoknit az ember már csak az orosz piacon talál, az üzletekben már csak ez a buziféle zokni található, ami se nem női se nem férfi. Biszex. Így nevezik. Asszem. Előbb utóbb a haladásnak az orosz piac sem fog gátat emelni, mert lassan kiszorítják majd a terekről és nem lesz csak buzizokni az üzletekben. Ilyen, hogy alsógatya ma már nem divat. Ma már nem fáznak az emberek. Fűtött irodákban dolgoznak. Fűtött kocsikban járnak. Tulajdonképpen lassan munkahelyek sem nagyon lesznek. A nő karriert épít, a férfi otthon ül, gyereket nevelni, már ha van hozzá türelme, de ezek szerint majdnem mindegy, mert ha az asszony ülne otthon, ugyanolyan unalmas lenne számára, mert nem élhet az egyenjogú jogaival. Vissza lenne szorítva. Az egyéniségét csorbítaná a csak házimunka.
Így van ezzel a nemzeti kérdéssel is. Hogy őrizzük meg a hagyományainkat. Amikor Julis néni milyen jó kalácsokat sütött. És sok gyereket nevelt. És rendben tartotta a házat. Mindig tiszta és friss volt. Ezek azok a hagyományok amiket meg kellene őrizzünk. Mert állítólag ebben van a mi nemzetünk lényege. Ebben vezethető vissza a mi létjogosultságunk a Kárpát medencében. A hagyományokban. Ezért kell őket megőrizni. Olyan ez, mint a papi prédikáció, hogy hinnünk kell az Istenben, mert ha nem elveszünk. Persze valójában senki nem hisz Istenben. Mindenki azt mondja, hinnünk kell a hagyományainkban, mert ha nem elveszünk. De senki nem hisz a hagyományokban.
S akkor mi van? Az van, hogy az a gyengébb nem, aki enged a másiknak. Eltelik még egy kis idő, amíg ez az egyenjogúsági dolog megtalálja az arany középutat. Egyelőre nem találta meg. Egyelőre a kísérletezés áldozatai vagyunk. Majd valahogy kézen között elleszünk. Az ember egy nagyon okos állat, majd megtalálja a módját annak, hogy elvileg makulátlanul élhessen, nem számít ha éppen más tulajdonságait veszíti el. Még jó, hogy van ez a kézen közötti állapot. Átmenetileg két három generációnak jó lesz.

El is menjek, ne is menjek?

A cserkészek szokták játszani ezt. Körbeállnak, és különböző hangleejtéssel és ritmussal variálva ismétlik az alábbi mondókát:
Itt egy balta, ott egy fűrész, el is menjek, ne is menjek, az erdőbe fát vágni?”
Sokszor eljátsszák, mégsem unalmas, mert mindig más vezeti le és mindegyik újabb előadási ötlettel áll elő.
Az este én is ezt játszottam magamban. Megírtam a tegnapi bejegyzésemet és elkezdtem gondolkodni, hogy itt egy gondolat, ott az írás, kitegyem is ne is tegyem az írást a blogomra?
Azt hiszem kezdek bölcs és belátó lenni. Azt mondtam, aludjak egyet rá, holnap átgondolom. Mára aludtam egyet és átgondoltam. Nem tettem ki az írást a blogomra. Mert mára lehiggadtam. Ma már másképp látom a tegnapi dolgokat. Ma már pozitívabb vagyok. Ma már nem látom olyan sötétnek, mint a tegnap. És ha még alszok egyet rá, holnapra már nem is találom megemlítésre méltónak. Ki tudja, talán ha ezzel a bölcsességgel kezeltem volna a blogomat, talán egyik írásom sem lenne publikus.
Eltelt egy hónap, mióta van áramom. Saját szerződésű áramom van. Annyi év után. Elgondoltam azon bejegyzéseimet, amik az áramról és viszontagságairól szóltak. Hogy talán nem is volt annyira érdekes vagy fontos, amint láttam vagy leírtam. Talán ha aludtam volna egyet rájuk?
Így lecsendesedve és megnyugodva az első hónap áram után, mit látnak szemeim? A tehenész kéményt épít. Magának építtet egy kéményt. Eddig egy vascső állt ki a tetőből, most látom egy szép nagy kéményt építtet. Tudom ezt nagyon, mert figyelgettem ezt a vascső kéményét elég sok ideig. Különösen télen. De nyáron is. De a tél volt az az időszak, amikor a kéménynek nagyon jó lett volna füstölnie. Mert minden nem füstös napot keményen felszámoltak nekem az áramot bérbeadók. És nem vették számba az én kéményes jelentéseimet, hogy az én úgynevezett magas villanyszámlám nagyon összefügg a kémény nem füstölésével. Mert egy az hogy enigmatikus módon megnőtt a nemfüstölős napokon az én villanyszámlám, de a hatalmas villanyfogyasztásra azt vágták hozzám, hogy ne beszéljek, mert aki ennyi villanyt fogyaszt a műhelyében, az sok pénzt termelhet. Én meg számoltam a ledes égők fogyasztásait és igen meggondoltam, hogy hova kellett kétwattos vagy háromwattos ledes égő.
Aztán hogy bevezették az én áramomat, nem telt el egy teljes hónap, és látom a vascső helyébe szép téglakéményt építenek. Ahogy a nagykönyv írja. Rájöttem, hogy valószínű a hiba bennem volt. Vagy nem voltam elég pozitív, vagy nem voltam eléggé paranoiás. Mert azt a vascsövet hiába néztem reggel és este, mert azon ha akarták sem jött volna ki füst, mert el volt dugulva, nem volt jó. Rájöttek. Hogy most van e ennek valamiféle összefüggése az én áramszerelésemmel, nem tudom. Ha alszok rá egyet, talán nincs. Holnapra elmúlik. Holnapra csak annyi maradna, hogy dejó a tehenész kéményt épített magának. De pozitív. De szép.
Csak arra lennék kíváncsi, hogy kinek jutott eszébe, hogy a kémény rossz? És hogy jöttek erre rá? És ha rájöttek, akkor emlékeznek e még arra, hogy a tehenész kéményét sajnálom már öt éve? De hát illik ezt a témát feszegetni annak, akinek a kémény miatt eladósodtam? És még két évet kell dolgozzak, hogy ledolgozzam? Nem illik. Sőt. Ha aludnék egyet rá, holnap ki sem tenném a blogomra.
Ma olyan vagyok mint a rossz diák aki megígéri, hogy holnaptól tanulni fog, na holnaptól én is aludni fogok egyet rá. Ma, nem. És ma azt is kiteszem, amire a tegnap azt mondtam, hogy alszom rá egyet.

Ketten, hárman...

Az ember asziszi öregszik és nem lát újat a nap alatt. Biza én ma láttam újat a nap alatt. Legalábbis számomra újat. Mert ott volt, ott van, de én csak most vettem észre. Látni láttam, de tod hogy mondják, senki sem próféta a saját hazájában.
Nehezen akadok ki, de ma este kiakadtam. Életemben először gondoltam bele, hogy nehéz élete lehet az igazgató bácsinak. Most így visszagondolva, emlékszem egy feliratra, nagyba ki volt írva, pontosan nem emlékszem, de valami ilyen volt, hogy „welcome to Jail”. Most ez a felirat nem volt ott, most valami karácsonyi felirat volt a Jailos felirat helyett. Ez pirossal, amíg a jailos feketével volt. Tudom, mert ahányszor elmentem az ajtók előtt ez a welcome to jailt mindig elolvastam. Tapadós volt meg furcsa. Egy iskola dísztermében a falon nagyban kiírva, hogy welcome to jail. Furcsa volt nekem, mert egyrészt úgy ismertem az igazgatót, aki nem éppen vette jó néven az ilyen dolgokat, meg valahogy egyáltalán nem volt odaillő a dolog. Nem azért mert iskola meg ilyen bla-bla dolgok miatt, hanem azért, mert az az iskola egyáltalán nem jail hangulatú. Inkább nevezném klubnak. Egy klab. Ahova be és kijárnak a fiatalok. Valószínű nem is gondolták komolyan, hogy welcome to jail, csak egy ilyen hajrakó gesztus lehetett a fiatalok részéről. Hogy ők már nagyok, és tudják már. Ők már tudják. Mit tudnak? Nemtom. Legyen szó arról, hogy mindenki lezser, mindenki jófej, legyünk jófejek, welcome to jail. Elvégre a Pink Floyd azt mondta: héj tícserz, lív dő kidz ölóun! Me ez a menő. Legyen.
De nem ettől fájhat az igazgató feje. És láttam rajta, hogy nagyon visszahúzódott volt, ma nem volt abban az ünnepi formájában, mint szokott lenni. Mert az egynégy osztály rövid de velős karácsonyi éneklésük után a nagyobbak már inkább átváltottak a dj sztájlba, a szónak a szoros értelmében össze vissza vágtak mindenféle marha zenét. Nem vagyok én döblec a zenében, tudom mivel eszik a rappet, a technot, énmagam is kevertem az Ejay programban megannyi techno zenét, szerkesztettem hozzá dobot, miegymást. De ez a csalamádé engem kidobott a pályáról. És majdnem snurban döngött végig ez a sztájl. Sok sok román elemmel. Jött a fiam, hogy hangos, menjünk ki. Kimentünk. Az előtérben készült a kirakodó vásár. Az egyik sarokban egy srác egy gitáron nyomta az akkordokat, két lányka énekelt mellé. Magyar karácsonyi dalokat. Abban a nagy dübörgésben alig hallottál valamit a gitárból, éneklésből. Becs szó, hulljon ki az alsó fogsorom is, ha hazudok, a fiam hívja fel rá a figyelmemet, hogy menjünk oda ahol gitározik Áron. Mert szereti. Azt mondja a fiam, ez jobb mint az a zaj odabent, mondja. Elnéztem azokat a fiatalokat. Fittyet hányva a zajra, ők csinálták műsorukat. Nézvén őket nyilatkozék meg az ég előttem és valamint az elmém is. Most értettem meg mire mondta Jézus, hogy ha ketten vagy hárman összegyűltök az én nevemben, ott leszek köztetek. Világos, mert Ő a kettő háromért jött el, nem a tömegekért. Mondja ő, hogy a tömegekért jött el, de megmondta Péternek, hogy a kakas alig szólal meg és háromszor eladsz addig.
Évről évre a tömeg átveszi a román szokásokat, a stílust, a mindent. Anélkül, hogy valaki erre kötelezné őt. Önszorgalomból művelik. Nehéz a dolga az igazgatónak. Én most értem meg, mekkora teher van az ilyen szórványmagyarság vezetőin.
Nem magyarázat, hogy a szórvány miatt. Az a két lány és fiú miért nem rázta rongyait a tömeggel? Rázhatták volna, mert szépek, elevenek, kedvesek, nem a vöröshajú szemüveges pattanásos kategóriából valók. Nem kövérek és csúnyák, hogy legyen egy valami amire fogjuk a másságra való törekvésüket. Persze, egy dolgot be kell valljak. Mindhárman cserkészek. De talán nem véletlen, hogy mindhárman cserkészek is. És talán nem véletlen, hogy a fiam is vonzódik a cserkészekhez. Ez nekem egy hatalmas karácsonyi ajándék volt. Ezért meg tudom bocsátani mindenki vétkét ellenem.

Mérleg

Nem tudom más hogy van vele? Bevallom, sokáig lovagoltam én is ezen a nemzeti oldalon. Amikor még csak nagyon elvétve és szűk körben beszéltek róla. De aztán mikor elkezdték pedzeni a magyar Jézust és a zsidós dolgokat, éreztem, hogy valami nincsen rendjén. Nem erre gondoltam, amikor hazai dolgokra gondoltam. Aztán most ami zajlik idehaza és látom máshol is, ez sem kezd tetszeni. Mindennek olyan gyűlölet szaga van. És mindkét fél gyűlöletet izzad. Mintha elment volna mindenkinek a józan esze. Egyrészt óriási az undor, a kiábrándulás, másrészt bugyog a primitív erő, a bunkóság megszólal, lassan az ökölrázások nemcsak rázások lesznek, hanem csapkodások is. Ha ezt a hokis sztorit nézem, én úgy látom, hogy lassan elkezdődik az, amit az európai uniós törekvés valamennyire késleltetett. Emlékszem a koszovói balhéra elkezdtek az itthoni lelkek is rezonálni, eljátszadoztak a gondolattal mindkét fél szélsőségesei, sőt fenyegetőzéseik is voltak. Aztán ez az uniós játék egy időre letestelte a feszültséget, de ami késik nem múlik, aminek robbannia kell az most szerintem ki fog robbanni. Nincs már itt mit tenni.
Sokat gondolkodtam én ezen az autonómiás dolgon is. Mit látok? Azt látom, hogy a székelyek elhatárolták magukat a szórvány magyarságtól. Magukat az ősmagyaroknak tartják és mi a szétszórtak vagyunk az elhullajtottak, akik aztán vegyülve beolvadtunk. Mondjuk ez igaz. Én nem tagadom. Az más kérdés, hogy magyarságom ezért nem csorbult, nem érzem, hogy akár egy percig is meg kellett volna tagadnom kilétemet, hogy emiatt nem tudtam írni vagy olvasni magyarul. Viszont azt igenis megéreztem, hogy a székelyek elhatárolták magukat Erdély többi magyarságától, viszont az autonómiát mint erdélyi magyarok követelik két megyére gyakorlatilag. Mi az üzlet nekem ebből? Mit nyerek én ebből az autonómiából? Nekem, már csak így maradt feltenni a problémát. Minek jó nekem, ha a székelynek lesz autonómiája? Jobb nem lesz az életem. Viszont lehet, hogy rosszabb lesz, ha a székelyek valamilyen csoda folytán kiverekedik maguknak az autonómiát. Mert akkor jönnek ezek a kormányiak és azt fogják mondani, ha kell neked szórvány, magyar iskola, tessék leköltözni Szeklerlandba. Nálam viszont ez az a rész, amire nincs semmilyen kedvem.
Ezért nem lelkesedem ezekért a dolgokért. Most sem azért írom, hogy hangot adjak az autonómia ellenes gondolataimról. Felőlem harcoljanak érte, kapják meg. Én mondtam nem egyszer, Böszeszku helyett megadnám a székelyeknek az autonómiát. Megmondanám nekik, fiúk rendezzétek magatokat, valamennyi adót azért fizessetek, mert elvégre nem lesztek egy külön ország, aztán istenálgya.
Nem. Ez az egész kiélezett nemzeti buli bennem egy falat épít. Lassan elzárkózom. Nem így láttam ezt elrendezve. Ezentúl sem hiszem, hogy így kell elrendezni. Most már késő. A dolog átesett a ló túloldalára. Arra az oldalra, ahol nekem már sem véleményem sem ötletem nincs. Ahogy mondani szokták, elvesztettem a dolgok fonalát. Már csak arra vagyok képes, hogy a híreket olvassam. De néha már arra sincs gyomrom. Kész. A világ elcsúszott. Persze a balhé után lesznek még emberek, de amíg azok kijózanodnak, feleszmélnek, nekem nincs türelmem rájuk várni.
Egyre többet gondolkodom a regényen. Nem jó az út, amin elindultam. Nem tudok fabulálni. Nem tudok kitalálni sztorikat. Szóval kitalálom, de mikor leírom hülyeségnek tartom, mert valóban azok. Nehéz nekem ezeken a határköveken átlépni. Elkezdtem a múltban vájkálni. Furcsa ez az internet azért. Jól belegondolva, szörnyű egy dolog. Felfedeztem egy volt szerelmemet. Kibogarásztam, hogy van egy lánya, rajta van a facebookon a csaj. Hirtelen egy olyan érzés kapott el, amint Balázs Fecó énekli, hogy „én is lehetnék”. A lány apja „én is lehetnék”. Nem lehetnék, de ha lett volna több is abból a szerelemből, mint ami nem lett, akkor lehetnék én is. Jött, hogy megírjam a csaj üzenőfalán, hogy bazmeg ne pakold már annyira ki magad. Féltem, mintha közöm lenne hozzá. Pedig nevetségesen nincs közöm hozzá. Fene érti ezeket a dolgokat. Azt hittem túltettem ezeken a dolgokon magam. Úgy látszik nem. Fene érti az emberi lelket. Nem, dehogy, nem szerelemről van itt szó. Nem tudok én már szerelmes lenni. Vagy még mindig mindenkibe szerelmes vagyok? Olyan vagyok mint az a zombi játék, amit reklámoznak a Minimaxon, hogy megnyomod a fejét és kiesik vagy az agyveleje, vagy a szeme. A bitangok hogy élvezik. Nekem is esik ki mindenem. Alig tudom összepakolni magam. Azt szokták mondani a bölcs öregemberek, hogy ááááá majd meglátod, öregségre elmúlik a szerelem. Hogy lesz majd helyébe a szeretet. Egy frászt. Nálam nem válik be. Ahány csajban szerelmes voltam, az mind megvan még bennem. És szerelem formájában, nem holmi atyáskodó szeretet által. Persze mindez racionálva. Elvégre mit érez az ember az nem nagyon tartózik senkire. Tehát igen, ezekről is szó kell essen a regényben. Akkor is, ha több regényt nem fogok írni, mint Pillangó. Habár Pillangó két regényt írt magáról. Majd még írhatok én is egyet. Nem sietek. Rájöttem, hogy nem kell siessek. Életem regénye kell legyen. Szerintem a lelki életem regénye lesz. Vágyaim, látásaim regénye. Nem ez a hitvány testi életem regénye.
Így érzem egy ideje a mérleg kezd átbillenni ebből a népfigyelési, népmentési mániámból egy kicsit befelé a lelkem még fel nem fedezett tájaira. Mert mindig úgy irányítottam a lelki dolgaimat, hogy passzoljon valamennyire az embertársaimhoz. Elhúzom egy kicsit a függönyt, nézzek egy kicsit magamba, hagyjam a fantáziámat felemelkedni a görcsös földhözragadástól, mert elegem lett a testi emberségből. Elegem lett a vallásos nézetektől, úgy érzem, elvesztettük az élet ízét, testünk lelkünk rabja mindenféle agyrémnek, ideológiának, vallásnak.
Ezeket a kötelékeket akarom kibogozni.
Hú öcsém, mibe másztam!?

Ellenszer.

És lön este és lön újra reggel.
Az emberek a jóléttől eltunyulának vala, elfelejtkezvén mosakodni, büdösek és kócosak valának és az asszonyok is igen elszürkültek vala, mondván, az uruknak így is jó. Támada köztük nagy veszekedés, hogy kinek a munkája munkább, és valának sokan, kik azt mondták, inkább fáznak, semmint fát vágjanak, éjnek idején felkelvén, a tűzre rakjanak.
Az asszonyoknak eszükbe jutnak azok az irodás évek, mikoris felöltözvén tetszetősek és kívánatosak voltak az ismeretlennek. A gyerekzsivajba beleunt férfiak vágyakozva gondoltak a régi munkahelyeikre, ahol lazsálván is megkapták fizetésüket és munka után betérhettek a kocsmába.
Az Úr látván, hogy az emberek kezdenek kigyógyulni amaz veszedelmes vírusból, megáldá őket és szövetséget köte az emberekkel, egy újabbnál újabb szövetséget. Mely így szól vala:
Én mondom, hogy többé ne ártson nektek ez a veszedelmes vírus, összezavarom nektek az Úr beszédit, hogy semmit se értsetek belőle, adok néktek párezer vallást, eleget, hogy legyen min vitatkozzatok, és vágyakozni fogtok és imádkozni, hogy Jövel Uram, de ha lehet, ne kelljen többet ama vírust hordozó pohárból inni, hogy lebetegedvén újra megbolonduljunk. Fogtok majd vágyakozni és imádkozni, hogy minden maradjon a régiben, mert ha eljön az Úrnak ama mennyei Jeruzsáleme, akkor vége mindennek, a hiúságnak örök pokla eljön és soha többé nem lesz megtestesülve és akkor lészen sok jajkiáltás, a fogaknak csikorgatása, és örök szenvedés.
Imádkozzatok azért, hogy ez egyhamar ne történjen meg.”
Eddig az Attila evangyélioma.

Jézus vírus

Avagy az Attila evangyélioma.
Jön vala a karácsony estéje, az emberek otthonaikban az Úr jövetelét énekelvén, imádkozván, egy veszedelmes vírus rájuk telepede. Másnap összegyülekezének és mindenüket összeadák a közbe.
Ment vala egy Attila nevezetű asztalosféle is, ki csarnokát a közbe adá vala. Lőn öröm és ünnep mindenki szívében. Másnap elmenének egy páran amaz Attila asztalosféle csarnokába, páran, kikben az asztalosság lelke motoszkál, korbácsoltatván az asztalosság angyala által, kik kínoztatva valának az asztalosság és szegénység lelke által, és valának szegények és nincstelenek. Amaz Attila kinyitá nekik egy ajtót és azt mondá: Íme ti elfáradtak, itt van a csarnokom többi, üres része, jertek és lakjatok nálam, csináljatok magatoknak zugot, ahol élhettek majd. És jövének az építő mesterek és csinálának zugot az asztalos lelkűeknek, közben az asztalosok csinálták vala az ajtókat, ablakokat, feleségeik meg élelmet főztek és a gyermekeket okították amaz Úr tanításaira. Attila mester meg mutatta, hogy kell csinálni amaz szép ajtókat, ablakokat, székeket, asztalokat, és lelke tele vala örömmel, hogy tudását és műhelyét nem kell a sírba vigye, hanem a jövőnek szolgál vala vele.
És mindenki adottsága és tehetsége szerént adta vala magát a közbe, egyszeriből eltűntek az adósságok, felszámolódott a szegénység, az emberiség kigyógyultatott a depresszióból, megjött mindenkinek az életkedve és mindenki azzal tudott vala dolgozni, ami adatott neki.
A gonoszok és harácsolók látván, hogy miféle nagy vírus telepedett az emberiségre, elvesztették hatalmukat, nem tudtak többé senkit zsarolni, szolgává kényszeríteni, aki meggondolta magát és a közbe adta vagyonát, jól jára, mert levetköze gonoszságát és harácsló lelkületét, aki nem cselekedett eképpen, minden vagyona rászakadt, a rozsda és a molyok megették, mert tolvaj már nem vala, aki ellopja.
Az Úr látván, hogy az emberek jól élnek egymás közt, elcsodálkoza és megirigyelvén őket, leszálla közéjük és éle velük több ezer esztendeig.

A követésről egy kicsit...

kép innen: timshow-rizsa.freeblog.hu
Muszáj bevezetnem egy regulát, mert csak összezavarodom. Szépen átböngésztem minden követőm blogját. Akinél találtam egy épkézláb blogot, azt betettem a bloglistámra. Kitöröltem azon blogokat, akiknek írója valamiért nem jelölt vissza. Rengeteg blogba beleolvastam, követőnek megjelöltem, és nem jelöltek vissza. Persze, nem kötelező valakit visszajelölni. De észrevettem, hogy legtöbb ilyen vissza nem jelölő nagynak tartja magát. Nem ereszkedik le a prolikhoz. Olvasva is őket előbb utóbb rájössz, hogy nagynak tartja magát. Az intellektusával nagyra van. Aztán vannak olyanok, akik nem engednek kommentelni. Van követők listája, háromszáz követővel, amiből kétszázhúsz spanyol vagy portugál blogger.
Nem akarok ezekhez hasonlítani. Inkább rendet raktam „itthon”.
Az első észrevételem, amit mindjárt magamnál alkalmaztam, hogy a hat blogomból meghagyok egyet. A fő blogomat. A többit elrejtettem és valószínű törölni fogom őket. Találkoztam másnál is több saját bloggal és biza nem tudtam eldönteni, hogy akkor melyiket tartja a főnek? Melyiket kövessem? Ajánlatos azért a főblog, ami legyen az infó lapon, ha szükségeltetik más blog is, akkor azok a főről ágazódjanak le. Ez csak tanács.
Nagyon érdekes. Arra lettem figyelmes, hogy a szerényebb írók többet elmondanak, mint a nagy makk ászok. A makk ászok legtöbbször ilyen valahova tartozó intellektuálok, akik ki kell centizzenek minden mondanivalót, jól be kell fűszerezzék, éppen ezért nem mondanak semmit. Jól írnak, de nem mondanak semmit. A nagy újságírókból is elegem lett. Rájöttem, minden újságíró eladta a seggét. Há de normális. Ahonnan jön a lóvé, az a főnök.
A tiszta blogolás az az amatőrök kezében van. És ott is fog maradni. Olvastam olyat, hogy ma minden takony írhat, blogolhat. Ilyen felháborodásos hangnemben írták. Persze a profik. Nos az ilyen makk ászoknak üzenném, ha olvasnák takony blogomat, hogy a blogteret pontosan az ilyen taknyoknak találták ki! Mert a profi, ha ad magára, az csináljon magának honlapot. Ne titánkodjon különböző proli sablonokkal.
Vagy két évvel ezelőtt megcsináltam azt a hülyeséget, hogy valami írói honlapra elkezdtem küldeni az írásaimat. Rögtön lemészároltak a szakbarbárok. Na ezt nektek, gondoltam magamban. Nem fogtok átpréselni a sablonon. Nem akarok több lenni, mint egy takony blogger, aki elmondja azt amit el akar mondani. Nem akarok sem csiszolni, sem alakítani a stílusomon. Elmúlt már az az idő, amikor kivikszolom a kliens seggét csak számba vegyen. Nem. Regulát vezettem be. Az, aki nem jelöl vissza, azt nem is olvasom. Kész. Naponta tíz tizenöt követőm ír, azokhoz is alig van időm bejárni. Éppen elég nekem. Még a híreket sem olvasom. Inkább őket. Ők nekem a hír. Az egyszerű emberek írásaiban van az igazi pulzusa az életnek, nem az agyonrafinált, fizetett cikkekben.
Ezzel a fészbukkal is nagyon hadilábon állok. Töredelmesen bevallom, azért járok a fészbukra, mert megszerettem azt az ültetős játékot. Nekem egy tökéletes kikapcsolódást jelent minden napra az a pár perc virtuális farmoskodás. Már nincs sok, megszerzem az összes kitüntetést, befejezem a játékot és azt hiszem törlöm magam a fészbukkból. Tele van újságírókkal, fejvadász színészekkel, mindenféle politikai intellektuállal, néha rosszul vagyok a sok hülyeségeiktől. Meg aztán hiába találkozom ott régi barátokkal, ismerősökkel, szerelmekkel, akár családtagokkal, szart sem ér. Nem írnak vissza, ha írok, leszarnak engem itthon maradt parasztot, biztos mikor látják, hogy Hunyad megyében lakom, a híres HD a hendikepról kapott csúfnevével, mert ugye ez itt valamikor egy bányász megye volt, valóban sok hülyével. De megsúgom ugyanilyen hülyék, vagy lehet még hülyébbek az hírös Kolozsvár lakosai, akik egyébként felhígultak az egész Romániából odacsődült vadbunkóival, akik mindenféle munkától irtózván egyetemekre szaladtak a nagy egyetemi városba, aztán fene tudja miből élnek, de mind odaragadtak, mint légy a szarra. S akkor én annak a sok újgazdag vadbaromnak kellett dolgozzak. Pfujj de utálatos egy népség. Ezek akik külföldre menekültek, teleszórják a fészbukkos kontjukat mindenféle utazásos képekkel, nemtom minek, biztos affektálni akarnak vele. De egy kibaszott sort nem írnak vissza, ha az ember beköszön.
Tehát felmerültek bennem ilyen dolgok, most amikor elkezdtem a karácsonyra készülő nagytakarítást. Mint a műhelyben felgyűlt maradék léceket, azokat is időnként át kell nézni, és néha használható anyagot is muszáj elégetnem a kazánban, mert sok van belőle és ha egy két év után sem vált semminek a hasznára, ezentúl sem fog. Ezért mondtam Gábornak, aki még megbánja, hogy barátkozgat velem, hogy adjon a raktárából használhatatlan tűzrevaló bútorokat és cserébe adom a használható bútorokat, amiket a tűzre vágom egyébként. Mert sem a fészbukk sem más hirdetésére nem akarták ingyen elvinni. Basszák meg az ilyen alapítványok is. Írtam nekik, hogy vannak író asztalaim, zsír újak, ilyen Ikeás darabok, egy kérésem van, szeretném tudni hova megy, ki a végfelhasználó? Lófasz. Nem írtak vissza. Persze, nekik a lóvé kell. Nem az, hogy íróasztalt közvetítsenek egy lerobbant családnak. Mit nyernek általa? Semmit! Igazuk van. Na basszák meg akkor.
Furcsa világban élünk. Nem is fog semmi változni. Talán nem is kell. Én azért mégis takarítok és regulát vezetek be. A saját érdekemben. Mert rájöttem, hogy be kell osszam az internetre szabott időmet. Jövőre csökkenteni akarom az óraszámot és növelni a minőséget.
Így a követésről.

Kinek mit oszt az élet...

"Ha kellett, engem hívtak. Segítőkésznek ismert meg engem a világ. Ezért azt mondják, ha komoly, nagy munka van valahol, hogy hát ezt egy komoly cégnek kell elkészíteni. Én sosem tudtam erre a komolysági szintre felemelkedni. Van aki arra jó, hogy segítsen, van aki arra, hogy megfizessék."


Mit mondanak ezek a szúk, amikor meglátják az agyon luggatott orgonában ezt a zsír új tőkét? Juhhéj fiúk, friss kaja a láthatáron! Biza míg fel nem vágtam a képen látható régi tőkét, fogalmam sem volt mi vár benne. Rengeteg csatorna, több szinten. Na lett is fejvakarás, mert mit mondtam én ennek az orgonás gyereknek, mennyi legyen? Azt mondtam, a decka legyen harminc, szar munka, a manopera legyen százhetven. Legyen összesen kétszáz lej. Mire meglett, mondtam neki bazmeg, ilyen munka máskor legalább ötszáz hallod. Mivan haver, leszopatott mi, ez a tőke?  Le. Rendesen. Mondtam neki. Ki a fene gondolta, hogy annyi franc kanális van benne és hatszáz féle méretű lyuk!? Hahahhhah! Röhögött az orgonás gyerek. Leszopatott bazmeg! Aztán fújtuk keményen a lyukakba a levegőt és nem eresztett sehol, minden lyuk stimmelt. Csodálkozott ez az orgonás. Azt mondta, hallod bazmeg, orgonát merek csináltatni veled hallod? Hallom hallom bazmeg, mondtam neki, de lóvé nélkül nem csinálok több ilyen bizbasz melót ember! Hihhihhih! Röhögött magában az orgonás. Aztán hívott is ma, hogy bazmeg úgy megy az a turbina, hogy olyat még nem láttál. Hogy kell még egy. Asszondja olyan faszáúl megy, hogy csak. Kűldöm a lóvét előre bazmeg, csak csináld, asszonta. Persze persze, mondtam magamban, küldöd egy lópiculát, nem küldsz semmit. De majd megcsinálom, majd elhozza a pénzt. Itt nálam elfér bármikor bármennyi pénz, nem probléma. Olyan türelmesnek látszanak a hitelezőim, hogy már hívni sem hívnak. Pedig nem is sejtik, hogy nemsokára elkezdek törleszteni. Nincs semmi veszve fiúk! A kamatokról sem feledkeztem meg. Uno pocco türelem, oszt jön a lóvé is.
Volt egy román öregember, az volt a szava járása, hogy "köszönöm az Istennek", de mindenre ezt mondta. Valahogy így beszélt: - beszakadt a ház teteje, köszönöm az Istennek, aztán mikor meghalt a feleségem, köszönöm az Istennek, eltemettük, köszönöm az Istennek, gondoltam, ha már új tetőt szerelünk, köszönöm az Istennek, akkor tegyek lambériát a plafonra, köszönöm az Istennek, ha beázik, köszönöm az Istennek, ne legyen foltos a plafon, köszönöm az Istennek. Na valahogy én is így kéne hálálkodjak örökké, mert tényleg úgy néz ki néha, hogy minden ami ellenem dolgozik, végül a javamra van, köszönöm az Istennek.

Bátorság...

Az itt is olvasható botrányról jut eszembe, a katonaságban voltam én is ilyen helyzetben, hogy fene tudja milyen elgondolásból, noha szerényen, de ellent mondtam a román többségben levő bakáknak, amikor is provokatíve vitatták előttem, hogy ugyan mi bozgorok mit is keresünk itt Romániában? Mondjuk én nem voltam olyan fasza gyerek, hogy hagyjam magam elveretni, inkább elpucoltam bakancsokat (értsd: a románok bakancsait) fényezni. Nem úgy a kilenc székely lögény, kik néztek engem mint megannyi árulót és esküdtek a Magyarok Istenére, hogy megbicskázzák a románokat. Aztán majdnem engem is, mert csitítani próbáltam őket. (közben a székely hadosztály beleegyezésem nélkül megette a frissen kapott csomagomat, aminek hatására írtam haza, hogy csomagküldés nyix, mert sokan vagyunk).
(És tudtam, hogy otthon átlagon felüli a szűkölködés).
Történt vala hajdanán, hogy a sok duma elmérgesedett és nagyon kinézett egy bicskás partynak a székely hadosztály és a román betörők, volt puskeriások között. Hogy megyek e? Kérdezték. Nem, mondtam nekik. Sokan vannak és egyébként is nem stílusom. Áruló. Mondták. Mentek. És amint mentek annál tízszer gyorsabban szaladtak szerteszét, mint vala a patkányok szaladának, ha süllyed a hajó. Jött három ilyen puskeriás legény, megannyi forradással az arcukon, igaz nem sok fegyverrel, de annál több elszánással. Akkora elszánással, amekkorát a székely hadosztály bicskái át nem tudtak szúrni, vitézsége szembe nem tudott nézni vele.
Ilyen helyzetekre emlékezve, tiszta elismerésem azé a román fiúé, akinek volt annyi vére ott, ahol vérnek lennie kell és bevállalta a megveretést. Ő egy igazi román. És igen elgondolkodtató, legalábbis számomra, hogyha egy román gyerek szembeszegült megannyi székellyel, milyenek lehetnek a többi románok? Mert igaz és való, három román megszalajsztott háromszor annyi székelyt az én szemem láttára. Még egy seggberúgást sem volt idejük kapni, úgy szaladtak.
Arról már nem is érdemes szót ejteni, hogy azért akkora túlerőben az úriember kódex asszondja, hogy győzzön az erősebb, ha mindenképpen kakasviadalra éheztettek az népek, álljon ki egy egy egyed ennen es amonnan es és hadd küzdjenek meg erővel vagy ésszel, ha egyik sincs, akkor sörivással. Na. Esmént rossz fát tettem amaz tűzre.
"Az idők folyamán kellettek a fegyverek, a tömegmészárlások, a keresztes háborúk, az égetések, a zsarnokoskodások, az álnokságok, az ármánykodások, a megtagadások, kitagadások, mert az Úrnak ama tisztaságának annyi ereje sem volt, mint egy John Lennon dalnak, amely örömet és szeretetet vitt mindenhova harc és kegyetlenség nélkül."

Megcsókolt a múzsa.

Meg biza. Egy hűvös délután. Amikor a fiamat elvittem kosárlabda edzésre, volt egy másfél órám, muszáj volt lötyögnöm a városban zsebre dugott kézzel, nem tértem be kávézni sehova, mert ha ismerőshöz megyek mindjárt megígértetnek velem valami szar munkát, a kávézók tele vannak füsttel és mánélé zenével (Imrének: a mánélé az olyan valami zenére mondják mint felétek a Lagzi Lajcsi meg ilyenek, a román kiadásban török, szerb és roma elemekkel ízesítve, főképp a nők, pénz, csillogás, munkakerülés, istenverés, be nem teljesült szerelemről szólnak...de ennél talán színesebb és gazdagabb, a mánélé az egy életforma, amit sok magyar fiatal szívesen átvesz, mert sajnos mi itt Erdélyben úgy éljük meg a magyarságunkat, hogy vagy vagy: vagy nyakig, vagy sehogy. Alig van középút, alig van normál kispolgár magyar, aki csak magyar, azaz nem tartózik vagy ide vagy oda, itt Erdélyben ha nem tartózol vagy ide vagy oda, csak egy vonyító magányos farkas vagy, mint személyem...aki ha kell meghallgatom Lagzit, ha kell Gucát, de egyikért sem lelkesedek. De a jó viszonyért meghallgatom. És meg is tudom érteni...).
Mint mindig megint úgy csókolt meg a múzsa, vagy inkább az ihlet, mert általában a múzsáknak lábuk is szokott lenni, legalábbis az "igazi" művészek körében a múzsák mindig jó nőkként jelennek meg, hogy megint egy olyan vállalkozásba kezdek, ahonnan biztos nem jön sem pénz, sem dicsőség, talán jobb lenne hallgatni a józan észre és ezekben a hajnali órákban inkább csavarokat válogatnék, semmint ebbe az előre csődszagú vállalkozásba kezdenék. Mint a papírsárkány farka, úgy van hozzám ragadva a fatalizmus. Csak megyek és az mindig fékez. Lobogva fékez.
Elkezdtem regényt írni. Egy nagyon szép szerelmi regényt, ahol sok minden van, csak éppen az nincs, ami húzza a pénzt: halott, lövés, dugás.
Nem fogok részleteket közölni a blogomban, mert nem akarom, hogy bármilyen hozzászólás összetörje az elképzelt varázsát. Megírom, aztán meglátom mi lesz vele.
Csak azért írom ezt, mert megtörténhet, hogy az ilyen hajnali órákat nem blogírással fogom tölteni, hanem a regényen fogok dolgozni. Amint valamikor Karesz írta, elmerül kissé, vagy Bornai Tibor, hogy alkotási dühét másfele irányítsa, na nekem is alá kell merülni egy kissé ebbe az alkotási dühbe. Mert ha sokat szarakodok, sokat halogatom, elszáll a lelke, az ihlet elmegy más múzsákhoz, másokat csókoltatni. Meg aztán menjen a franc ebben a hidegben csavart válogatni.

Az új hullám.

Írtam volt valamit nemrég az értelmiségiekről, amit aztán jól megbogarásztak Jakab Andor facebook üzenőfalán. Persze, hogy sokat nem értettem a hozzászólásokból, elvégre mi jó jöhet egy asztalostól. Nem?
Na akkor volt egy ilyen olvasói közönség bumm a statisztika szerint, a napi összekuporgatott 25 – 3o olvasóból lett egyszerre 18o. Tudtam én honnan fúj a szél, mert volt cikkem amit az erdmán egy nap alatt kilencszázan olvastak és nem történt meg az a nagy fordulat, amiben valójában én sem hiszek. Hogy számba vegyenek. Amint Tóth József a mai bejegyzésében írja, az emberek a pénzzel vannak elfoglalva, nem mással. Pedig nem lenne rossz ránk is figyelni, mert mi sem vetjük meg a pénzt, de nem a mindenünk. Szóval aztán mára szépen visszaesett a napi 24 – 25 olvasóra, ami köztünk legyen mondva, lehet kevesebb is, mert ha valaki többször megnyitja a blog oldalamat, az is egy darab látogatónak van tekintve. Én mondok egy öt hat rendszeres olvasót. A többi az nagyjából mese. Mert vannak a véletlen nyitások, sok a gugeles nyitás, ilyenekre, hogy szex, red bull, szú, adidas meg ilyenek.
Szóval az a szél amit én kavarok ezzel a blogommal, olyan mint a vihar a biliben.
Éppen ezért, azon gondolkodtam, miért van értelme öncenzúráznom magam? Nincs értelme. Ilyen elgondolásból van nekem egy régi témám. A sok gyermek rittyentése. Nem jöttem elő ezzel a témával, mert volt a blogger karrieremben egy pár bejegyzésem, amikor mittomén Tőkésről vagy arról a borzalmas öngyilkosságról írtam véleményt, ahol az apa mielőtt vonat elé dobta magát, lemészárolta két fiát a templomban, szóval mikor az ember az elevenbe vág, rögtön felpattan a statisztika, rögtön szétröpül minden és jönnek a hülyébbnél hülyébb ellenérvek, hogy mit kötekedek?
Most ha elkezdem ezt a sokgyermekes témát előhozni, biztos sokan felszisszennek. Hogy is mondják az ilyesmit? Öngyilkos blogger. Nem? Mindent nekem fognak szegezni, de épkézláb érvet előre saccolom, semmit.
Mikor idejöttem a Szent Ferenc alapítványhoz, bennem is mint minden zöldfülűnek megvolt az a megaadag falcs optimizmus. Azt hittem, hogy egy mesevilágba fogok csöppenni, ahol a szép, ártatlan gyermekek várják az éppen hiányzó asztalos muzsibácsit. Ahhoz képest hamar kijózanodtam, talán azért, mert nincsenek vallásfelekezeti kötelességeim, de talán azért is, mert betegesen keresem a reális megoldásokat és a reális megoldásokat csakis akkor lehet életbe léptetni, ha az ember megismeri az anyagot. Hiába vagyok én az asztalos szakmában mint az autóknál a Ferrari, ha a kliens anyaga tiszta göcs és repedés és rohadás. Nem tudok Ferrarit eszkabálni belőle. Beláttam a gyermekek lelkébe, valóban ártatlan lelkébe, de beláttam a családi hátterébe és az biza nem volt egyáltalán ártatlan. A fatalizmus, a züllés, a nemtörődömség ősi genetikai jelét hordozzák a gyerekek legtöbbje. Szakad meg az ember szíve, hogy majdnem tehetetlen. És ezt a tehetetlenséget megerősítik az intézményesített rendszerek is, nemcsak a gyermekek ősi hátterei. Magyarán, ha valami csoda folytán nem lép más útra az a gyermek, ugyanazt fogja csinálni, mint szülei, hiába minden erőlködés, lelkesedés. Lásd élő példa ez a Gigi, akit tizenöt évig istápoltam, egy adott pillanatban rendesen mosakodott, pénzét beosztotta, házat vettem neki, igaz kétszer nősült, ma pókergépezik, iszik, hazudik, családját elhanyagolja. Mi a fasz kellett még neki? Én mondom, semmi. Semmi nem kell neki. Ez a baja neki. Hogy az ősi hang erősebb volt benne, mint az én nevelésem.
Érdekes módon észrevettem, hogy van egy közös vonásuk ezeknek a lepukkant embereknek. Hogy rittyentik a gyermekeket. Sorozatban rittyentik őket. És nem abból a nagy nemzeti érzületből rittyentik a sok gyermeket, amit divatba akarnak hozni ma bizonyos körökben. Nem abból a megfontolásból szülnek sok gyermeket, mert van hálistennek miből eltartani őket, hanem a züllésből véletlenül létrejönnek ezek a gyermekek. Alkohol, a mának élés, a nemtörődömség.
Ami számomra ma botrányosnak kéne lennie az az a szemlélet, hogy nézd, az ő purdéjuk megélnek mezítláb, mosdatlanul, éhesen, az utcán, nosza fel feleim rittyentsük a gyermekeket kilóra, majd ád az Isten neki is valamit, legfeljebb ha mégse, Isten adta, Isten vette, kilencből marad hat, az se rossz.
Van a román pünkösdistáknál egy ilyen hullám, hogy rittyentik a gyerekeket. Versenyeznek az asszonyok, tízig meg sem állnak. Belegondolni is rémes annak az asszonynak, aki nem tud, nem mer bevállalni több gyermeket, az mehet a gyehennára, nem? Van egy ilyen tendencia, hogy az az igazi magyar, aki rittyenti a purdékat. Hetet nyolcat. Ahol egy gyerek van (mint nálunk), azok az egykések. Az áldatlanok. Egy gyerek nem gyerek mondta nekem valaki. Bazdmeg. Azt mondtam neki. Megnézett. Mivan? Kérdeztem. Hogy miért beszélek csúnyán vele? Hogyhogy miért? Az egyetlen fiam halálát kívánta. Hogy egy gyerek az annyi mintha nem lenne. Hát szopjon le az ilyen. Hülye idióta fatalista mezítlábasa!
De mi van akkor, ha ez nem egy ilyen nemzeti lelkesedés lenne, hanem egy eredeti fatalista agymenés? Emlékezzünk a fáraók agymenéseire, a diktátorok esztelenségeire. Most honnan ez a hirtelen sokasodási lelkület? Egyik oldalon rinyálunk, hogy a Föld nem bír el kilenc milliárd embert, de az a fasza magyar gyerek, aki rittyenti a sok gyereket. Minek? Hogy legyen mi éhezzen és meneküljön? Híresek vagyunk mi magyarok a kegyetlenkedéseinkről, hogyan erőltetjük középkori módszerekkel a gyerekeinket a saját vallásos nézeteinkre, politikai meggyőződéseinkre, amik egyébként szart sem érnek, mert egyik ilyen buzgó sem hiszi amit vall valójában.
Az én véleményem az, hogy ha egy szülő ilyen ambíciókat tesz fel magának, hogy megmutatja a társadalomnak, hogy tud ő rittyenteni sok gyermeket, gondoljon arra a tíz gyermekre és annak az ártatlan lelkeire, arra, hogy mit tud neki biztosítani konkrétan, nem önámítással.
Csak sejtem, hogy a fejedelmek megint az átlagpolgárokat akarják „felkarolni” mint Leninék, azért pöckölik ezt a fatalista mezítlábas sokasodási ideológiát. Ahelyett, hogy a meglévő gyermekeinknek tennénk élhetőbbé a helyet ahol élünk, hogy ne meneküljenek külföldre, inkább arra buzdítanak, hogy sok gyermeket rittyentsünk. Mert könnyebb egy sorsvert, egy fatalista réteget az orránál vezetni. És mi van akkor, ha ez a sokadalom éppen mezítlábas, éhes, mocskos és kilátástalan? Számban, szavazatban nyom, ez a lényeg. „A többi nem számít”. Ahogy Rejtő mondta.

Rózsát terem.

Nagyon bevált nekünk ez a kosárlabda edzésre járás. Hetente két alkalommal kosárlabda edzésre viszem a fiamat. Az iskola tornatanárjai tartják az állami kosárlabda klubban. Lelkes emberek, szeretik a szakmájukat. Meg is érzik a gyerekek. Ők is lelkesednek. Az én fiamnak feldobta az életkedvét. Profi módon tanulják a kosárlabda játékot. Ez egy nagyon komoly dolog. Néha bekukkantok, kíváncsiságból és meg kell adjam, valóban jó dolog, ha valamit komolyan vesz az ember. Nem hiszem, hogy különösebb jelentősége lenne, de megfigyeltem, hogy a gyermekek zöme magyar. Igaz, hogy hét nyolc gyermek a Szent Ferenc oltalmazottjai, négyen vagy ötön vannak a városból, de alig van pár román gyermek. Köztük van egy kicsi néger is. Azt a pár román gyermeket is azért hozzák, mert túlsúlyosak szegények. Azért találom érdekesnek, mert ez az állami sportklub és hát Déván annyira kevés a magyar, hogy a román lakosság többsége nem is tudja miféle nemzet vagyunk, többen kérdezték tőlem, hogy valamiféle nyámcok, németek vagyunk? Talán így lehetséges, hogy magyar prefektusa van Hunyad megyének, hogy nem tudják mivel kell enni a magyart. Mindaddig amíg román állampolgárok vagyunk, szerintük mi románok vagyunk. Érdemes e ezen vitatkozni? Én nem hiszem. Az én magyarságom attól nem csorbul, hogy a román mit gondol rólam. Attól sem erősödik, hogy felvehetem a magyar állampolgárságot, vagy kiválthatom a magyar igazolványt. Az, hogy magyar vagyok a véremben van, és magyar leszek akkor is, ha megtagad Magyarország, vagy kitagad az én magyar közösségem. Melyik magyar közösségem? Nem tudom.
A péntek esti cserkész kiképző a hab a tortán a fiam kulturális életében.
Az egyik nap mutat egy levelet a fiam, hogy ezt Boginak írta. És mit írtál? Kérdeztem. Hogy szeretem. Mondja a fiam. Jó. Feleltem. A fiam oda adta a levelet Boginak, kérdeztem mit mondott Bogi? Semmit, felelte a fiam. Semmit? Az jó, mondtam. Igen, de mindenki röhögött rajtam az osztályban, hogy szerelmes vagyok Bogiba. Na és? Baj ez? Nem, mondta a fiam, csak miért kell ezen röhögni? Én sem tudom, mondtam. Aztán kérdezte, honnan tudhatom meg, hogy Bogi is szeret e? Miért, szerinted mást szeret Bogi? Hát igen. Áront szereti az iskolában. Mert Áron menősködik. És Bogi szereti a menőket. Mit felelhettem volna? Semmit. A lányok ilyenek, szeretik a menőket. Viszont pénteken a cserkészkiképzőn Bogi ölelgeti Hunor fiamat és ő meg nem tudja mit kezdjen a helyzettel. Mondja is nekem, hogy mit mind ölelget engem ez a Bogi? Arra nem gondoltál, hogy ez a szeretet jele lenne? Hogy ez a szeretet jele? Kérdezett vissza a fiam. S akkor én mit csináljak? Öleld vissza te is. Innen tudja majd Bogi is, hogy te is szereted. Ennyi? Ennyi. De Áronnal hogy lesz? Hogy kérdezze meg Bogit? Mondom a fiamnak, szerintem ne siessen ezzel a dologgal. Kérdem tőle, ez az Áron szereti e Bogit? Nem. Áron mást szeret. Na látod, mondtam, Bogi majd rájön, hogy valójában kire számíthat és elmegy majd a kedve a menőktől. De mi lesz, ha nem megy el a kedve a menőktől? Hát akkor hadd, hogy menjen a menőkhöz, ha az neki jobban tetszik, de én azt tanácsolom neki, legyen egy kis türelemmel, mert türelem rózsát terem. Iigen igen, mondja a fiam, tuuudom tuudom.
Naponta mennyi esemény zajlik egy gyermek körűl. Mennyi kérdés, mennyi probléma. Elkezdve az étkezéstől, hogy mit adj neki enni, hogy szeresse, hogy tápláló legyen, a házi feladatok megoldása, a játszás, a mosakodás, öltözködés, a gyógyszer bevevés, amikor kell, mind mind létfontos problémák. Nem lehet ezt tízórás munkahelyezés után összesűríteni. Én most kezdem érezni a pozitív hatását annak, hogy magyarán kiestem a munkámból a gyermek nevelése érdekében. Sokan furcsállják is, hogy akkor a szakmával mi lesz? Mi legyen? Vár. Azért napi három négy órát dolgozom. Igaz, hogy abból legalább kettő a tűzifa vágás, rendezés, kályhák töltése, gyakorlatilag két órám marad konkrét termelésre. A hétvégeken bepótolok még néhány órát, de így sem tudok több mint hat-hétszáz lejt behozni havonta. Ami kevés. Viszont abból indultam ki, hogy egy felvigyázó többe kerülne és minőségileg nem is tehető össze.
Azt hittem a tanulással lesz egy kis bajunk az elején. De hamar átugrottunk az akadályokon. Nálunk a tanulás egy élvezet. Mindig kacagással telik. Igyekszem élő példákkal gazdagítani a száraz számtant vagy nyelvtant. Megkaptuk a közös nyelvezetet a tanulásban. Fontos együtt tervezni az időt. Nem direktíva szerint kiosztani a délutáni programot. Együtt eltervezzük és elismételjük, hogy akkor hogy is lesz? Majdnem órára tervezzük. Beválik a módszer. Mi a módszer? Hogy a gyermek fontos. Fontos a véleménye, része az életnek, a döntésnek. Néha kijavít, hogy nem, most azt csináljuk. Kategorikusan állást foglal. Ez jó. Döntsön ő maga az élete felől. Nagy hiba a gyermeket úgy venni, mint egy örökké másra szoruló kétbalkezes egyént. Meg örökké kioktatni is hiba szerintem. Bevonni a mindennapokba, a döntésekbe. Ez a módszer. Azt látom, hogy a gyermekekben óriási a jóindulat. Nem szabad visszaélni vele, mert hamarább lereagálnak valamit semmint gondolnánk. Volt egy hatalmas jelenet valami mesemondó verseny körül. A fiam valamiért a fejébe vette, hogy elmegy ő is mesét mondani, hátha nyer. Ismervén a fiamat, próbáltam neki mondani, hogy de mi lesz, ha nem ő, hanem az fog nyerni, aki eddig is nyerte a mesemondó versenyeket? Reggel az osztályban éppen az egyik ilyen sztár mesemondó osztálytársa volt és direkt ezzel kezdték a társalgást, a fiam kérdezte a lánykát, hogy mész a mesemondó versenyre? Minek? Legyintett a lányka, úgyis Dorottya fogja megnyerni, mint mindig. Olyan cakkpakk természetességgel mondták, hogy kiakadtam. Én meg álltam egyik lábamról a másikra, hogy ne sértsem meg a fiamat. Aztán a fiam hozta is a mentséget, hogy mért nem megy a mesemondó versenyre, mert nem adhatja elő a hangya és tücsköt, amit szépen megtanult kívülről, mert adott a bizottság valami nagyon idétlen meséket, amiket én sem ismertem. Miféle mesék ezek? Kérdezte a fiam. Ezek mesék? Na csesszék meg a meséiket, én nem megyek, mondta a fiam.
Nagyon fontos, hogy olyan téren remekeljen egy gyermek, amiben jó tud lenni, amiben tehetséges. Szülői ambícióból nem szabad felültetni a gyermeket olyan vonatra, ami nem visz sehova. A torna tanárnő azt mondta, hogy van tehetsége a fiamnak a kosárlabdához. Ez turbózza a gyermek jókedvét és az edzéseken elért sikerei a tanulásban, a magabiztosságban is előre viszi. A cserkészet meg fejleszti a társasági, közösségi életét.
Ha a fiam dolgai jól mennek, nekem is más az életkedvem. Mindig az van előttem, hogy amint az Atya és a Fiú. Mindig erre gondolok.

Inaskérdés

Gábor mondta, hogy jól jönne nekem egy inas ide ebbe a műhelybe. Jól jönne, tudom én azt. De nincs pénzem egy inast kifizetni. Mondtam is neki. Há de miért? Csak segítene, nem? Hát igen, mondtam, elméletileg egy inas segítene, de a valóságban nem így van. Meg aztán manapság nem úgy van az inastartással, mint régen. Mert ma már nincsenek szakmák csak kenyérkereseti lehetőségek. És abban a pillanatban, hogy egy dolgozó, mindegy milyen szintű dolgozó, beteszi a lábát a műhelybe, a törvény védi az én zsarnok túlkapásaim ellen. Olyan feltételeket kell biztosítsak neki, hogy orrába por nem mehet, szálka a kezébe nem szúródhat. Meg aztán bármilyen munkát sem adhatok neki. Takarítást, faaprítást, udvarpucolást nem lehet adni neki, mert méltóság aluli munka lenne. Merthogy nem tartózik a szakma elsajátításához. Mert asszondja, hogy az inas azért jön a műhelybe, hogy elsajátítsa a szakmát. Nem a munkát, hanem a szakmát. Én meg nem vitatkozom. Ráhagyom a dolgokat az okosokra. De nem is fogadok inast. Nincs nekem ahhoz pénzem. Meg jogi keretem sincs hozzá. Nem alkalmazhatok, mert nincs hozzá kondícióm. Nem olyanok a kondícióim, hogy inast fogadhassak be. Nincs takarító robotom. Azt is én szoktam csinálni. És hihetetlen rendetlenség tud támadni az asztalos műhelyben. A munkaidő egyharmada csak takarításból áll. És mindamellett, hogy rendmániás vagyok, mindig tele vagyok szeméttel.
Meg aztán ott van a csiszolás. Ha az inas egy órát csiszol, fájnak a kezei. Azt kérdi nincs esetleg más munka neki? Na jó, ha fizetem az óráját, akkor talán csiszol, de nem egész nap. Azaz nyolc órát. Illetve a szüneteket levonva hat órát. De takarítani pénzért sem takarít. De hogy is képzelném azt el? A percenként kapott esemeseit hogyan olvashatná el poros környezetben? Egy zsír új telefonnal? Az telefon, nem tégla, hogy porosodhat!
Meg aztán van ennek az inaskérdésnek egy másik vetülete. Egy társadalmi vetülete is van ennek. Hogy a Muzsi bizniszét inasok viszik. Semmipénzért dolgoztatja őket és a hátukon gazdagszik meg, folynak az ezresek euróban a zsebébe. És minden szar munkát elvégeztetnek vele. Ő meg csak sétál egész nap. Amíg alszik, jön neki a lóvé.
Emlékszem, amikor két orvos bejött a szakiskola műhelyébe és szétnéztek csodálkozva, azt mondták, na itt aztán lehetne profitot termelni. Lehetni éppen lehetne, csak nem mint iskola, mondtam én akkor alázatosan, már amennyire tudok én alázatos lenni. Hogy há miért, az a sok inas csak csinálna valamit, nem? Mit tehettem volna? Egy asztalos csak nem veszekszik két orvossal meg egy szerzetessel. De addig csesztették azt a profit kérdést, hogy a végén az egész műhelyt felszámolták és csak az Isten tudja mi lett az egész felszereléssel. A Muzsi nem tudta profitábilissá tenni. De ezek szerint az orvosok sem és más okosok sem.
Van egy ilyen vetülete is a dolognak, hogy akkor mi lesz a szakmákkal? Mi legyen a szakmákkal? Semmi. A szakmák kérdése semmiképpen nem az úgynevezett mesterek dolga. A politikusok és a papok dolga. A világhatalmak és annak csecs és egyéb szopóinak a dolga eldönteni, hogy mi legyen a szakmákkal. Mit tud egy muzsiféle tenni a szakma érdekében? Semmit. Nem tud a Muzsi sem százhuszonöt lejbe kihozni egy ajtót. Hogy azzal teljen el az élete a Muzsinak, hogy örökké bizonygassa miért jobb az ő négyszáz lejes ajtója, semmi értelme. Nincs értelme, mert az igényeket nem a Muzsi generálja. Meg aztán, az olcsó ajtó is ajtó, az ember ne legyen finnyás mindjárt. Én mindig is mondtam, miért kell mindjárt kidobni egy ajtót? Lehet azt még taknyolni. Az igaz, hogy attól még csak taknyolt lesz, de nem sokkal jobb lesz az új ajtó.
Meg aztán az inasok sem gyúródnak, hogy mondjam? Kinek van kedve egy életre szóló fejlődésre, tanulásra vállalkozni? Poros, bizonytalan környezetben? Egyszerűbb országból országba vándorolni, itt-ott mosogatni, kiszolgálni, targoncázni, jobban megvan fizetve és biztosabb.
Nem. Az asztalosság, ebben a formában ahogy én művelem, az életforma, vallás. Nem munkahely. Hogy éltet, az kiváltság. De ne tudja meg senki mennyi az a sok lóvé, amit bezsebelek belőle. Egy fajta szerzetesség ez is, egy elzárkózás a világtól. Egy hely, ahol közelebb vagyok Istenhez.
Meg aztán nemrég dobtam ki az utolsó inast, akiből nem lett egy rendes ember, hanem egy pálinkás, hazug, kártyás, családkerülő ember lett. Ha ilyen embereket termel ki az asztalos műhelyem, akkor inkább jobb az emberiségre nézve, hogy ne legyen inasom. Nincs kinek az agyát csesszem egész nap és az én agyamat sem cseszi egész nap senki. Jobb ez így mindenkinek.
De nem kell búsulni. Majd mások jobban fogják csinálni. Oda menjenek az inasok tanulni, törvényes keretek közt pénzt keresni. Ha meg még sincs ilyen hely, sebaj majd a seggfejek elrendezik az inasok sorsát. A magam piszkát meg elseprem én. Nekem jogom van hozzá saját felelősségemre bízva.
Így az inaskérdésről.