Miénk is a tér

Nézem a pirosló reggelt a nagyági hegyek mögül. Hiába pihentem 12 órát, fáj mindenem, cukrom is 150, gyógyszerekkel együtt. Nekem nem szabad pihenni. Ha valamiért nem fogok tudni mozogni, nekem az lesz a végem. Lebetegszek, lelkileg összetörök és valószínű a halálra fogok gondolni. S akkor az lesz furcsa a körülöttem levőknek, hogy nem bírja már, de erőlködik, nem érti, hogy le kell állni? De ők azt nem fogják megérteni, hogy pont azért nem állhatok le, mert nem bírom már. Egy olyan kapszulát kell beszerezzek majd, amit elharapva kimúlok. Eltökéltem magam, hogy nem fogok fetrengeni és forgattatni magam. Azt hittem a szívem fog elvinni szerencsémre, de a szív orvos azt mondta azzal nincs baj, se vérnyomás, se semmi, csak a túlsúly. De levélen nem élhetek, csak zöldség nekem nem ad erőt, láttam mit jelent vegásnak lenni, remegő kezekkel dolgozni és folyton gyomor gondokkal, úgy én nem tudok dolgozni. Muszáj legalább öt órát dolgozzak egy nap. Minden áldott nap. Akkor meg ugyanúgy dolgozom mint eddig is. Sajnos nem tudok a tempón lazítani. Amit lassan változtatok, hogy egyre kerülöm a nehezebb darabokat. Kétszárnyú ablakot már nem akarok emelni. De még muszáj egy darabig. De ezen változtatni akarok.
Valamire ráállok és azt fogom csinálni, s vigyék, jöjjenek utána. Annyira megundorodtam a kliensekhez menni, cipelni, fetrengeni, magyarázkodni, megalázkodni, nem akarom ezt a jövőben csinálni.
A fák is kiöregednek, ágaiból elszáradnak, vihartól lehullanak, ők legalább méltóságteljesen lengedeznek régiségükben, de én nem tehetem. Minden nap újra kell termeljem magam, nincs szerzői jog díj.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy be kell fejezzem a stúdió próbaterem szobáját, hogy be tudjam fejezni az elektroműhely szobáját is. A zene csoportok mellett elkezdtem elektronikai csoportokba is kérezkedni, és örömmel fedezem fel, hogy még léteznek emberek, akik kedvtelésből elektronikáznak. Ülve lehet dolgozni, zenét hallgatva, nem bírom a tévét nézni, fáj tőle szemem, fejem, valamivel le kell majd foglaljam magam.

Kolozsvár. Magyar napok. Hétvégére elmentünk Kolozsvárra, ilyenkor sok mindent összefogunk. Egy általam készített konyhabútornak az ajtóit kellett felmérjem, hogy újra tudom e csiszolni? Tizenvalahány éve annak, hogy felszereltem és az aragáz környékén a lakk kissé megkopott, nem a melegtől, hanem a zsír lesúrolásától. Zsírosan főznek, aztán valószínű mikor már ragadt lesúrolták valami súrolóval. El is hoztam az ajtókat és a hajlatok biza tele voltak zsírral, kikövetkeztettem, hogy ritkábban takarították, akkor viszont agresszíven.
Három koncertet pécéztünk ki, Deák Bill Földes Lacival, Charlie és a régi, kolozsvári Trans Express rock banda. Kis kétnapos kiruccanás, igaz egy délelőtt az akasztott konyhabútor alját lecsiszoltam, ami három órás kőkemény gépi csiszolás volt, szerencsémre elvittem mindkét kézi gépcsiszolót, így váltogatva nem égett le egyik sem, viszont a karjaim s hátam utána pár napig lázadt. Meg prüszköltem a port, mert mind a pofámba fújta. Lakkozáskor már úgy éreztem, hogy fel akar szállni az ecset.
Jó volt mind a három koncert. Illetve volt egy negyedik is, de hiába volt profi a banda, az ötvenes évek rock and rollját nem tudtam megkedvelni. Ettünk a fiammal a sétatéren egy majdnem tejfölös, sajtos palacsintát és megbeszéltük a vallásokat. Közben néztük a népeket, a magyar napokkal párhuzamosan lehetett egy Jehova tanúi konferencia is, mert el volt lepve a város mindenféle vigyorgó, színes népekkel, ki ki nemzeti ruházatban, magas sarkú cipőkben a nők, fix mint az Őrtorony címlapjain.
Annyi tömérdek magyar jött ment az utcákon, mintha mindenki magyar lett volna. A sétatér tele volt magyarokkal, és nemcsak, elnéztem az arcokat, inkább békések voltak, sokan mint én, csak turistaként voltunk ott.
Reméltem a sétatéri Trans Express koncerten összefutok ezzel azzal a régi világomból, össze is futottam, de átnéztek rajtam mint a röntgen sugár. Nem ismertek fel vagy nem akartak. Nem erőltettem. Nem vagyok az a fajta, akivel érdemes leállni, beszélgetni. Pedig szerettem volna.
Hunornak érdekes volt. Beszélgettünk arról is, ha máshol akar élni, mi támogatjuk. Szeretne olyan helyen élni, ahol inkább magyarok vannak. Én mondtam, ha úgy adódik, érte abba is belemegyek, hogy kiváltjuk a magyar állampolgárságot. Tényleg nem szeretném, hogy emiatt kínlódjon itt Déva környékén. Itt csak a vallás köti össze az embereket, az meg úgy ahogy a vallás szokta: felületesen, távolságot tartva.
Vártam a visszhangját a magyar napoknak és mondhatom, úgy érzem kezd felnőni a romániai magyarság. Nem provokál, keresi a békét, de közben felhőtlenül énekelhet a főtéren magyarul. Néztem a románság reakcióját és láttam, hogy nincs tekintetükben gyűlölet. Nincs is hogy, mert Kolozsvár multikulturális város, amíg mindenki betartja ennek az együttélésnek a jóérzés határait, konfliktusok sem lesznek. Hogy aztán melyiknek lesz több ingatlanja az attól függ, hogy mennyi ilyen vagy olyan gyerek fog születni. Fogcsikorgatva és szitkozódva, hogy geci románok, semmire sem fogunk menni, sőt, azt a keveset is leromboljuk, amit nehezen építünk.
Déván megnéznek, ha magyarul beszélsz. Kolozsváron ez természetes.
Igaz, hogy Hobó próbálkozott, ironikusan bejelentette, hogy “kiegyeztünk, nincs himnusz és zászló lengetés”, amit elenyésző fütty követett, leginkább nem értette a viccet a több ezer néző, aki valószínű nem ezért ment oda, viszont a dalokat mindenki énekelte. Mondjuk ez a kijelentését Hobónak utána napokig elemeztem magamban, hogy miért kellett ezt belénk döfje? Ha kiegyeztetek, akkor kiegyeztetek, miért vonja minden tápos magyar kétségbe a mi erdélyi magyarságunkat? Mit is tett le Hobó az asztalra? Befutott néhány Morrison coverrel, néhány nigger magyarosított blúzzal, mint a magát fehérítő Michael Jackson, amit büszkén emleget, és elszavalt pár József Attila verset homelessz pátosszal, és mindig elénekli a saját szerzeményét is a Barbie baba bluest. De bazmeg mi így is szeretjük, mert magyarul teszi és hálásak vagyunk neki. Bill ártatlan, ő a király, él benne a hajrá Fradi, hajrá magyarok, nem lehet őt utálni. Végül is Hobót sem, mert tudjuk, hogy ő ilyen. Ő megmondhatja nekünk, de mi neki nem.
A Trans express énekese berekedt, egy oktávval lejjebb énekelt, persze szarul. Pedig jó a hangja. Fészen láttam a próbájukat és ott dögös volt. Nem kimondottan a szerzemények miatt mentem, hanem újra érezni azt az analog filinget, amit az akkori Equinox klubban éreztem Kolozsváron, ezelőtt harminc és évvel. Kicsit hencegtek a szekuritátéval a fiúk, hogy első bandájukat betiltották, de nekem senki ne mondja, hogy miután betiltanak egy névvel, egy másikkal megengedik, hogy zenélj. Az mese. Mind készpénz gyerekek voltak, talán Güzü a basszusgitárosuk volt a legcsóróbb, de kitartása miatt alap tag lett. Más dolguk mint a kreativitás nem volt, nekem akkor is szemmel láthatóan nem úgy tűnt, hogy megélhetési gondokkal küzdöttek mint én már tizenhat évesen.
Mondtam Adinának, hogy én egy ködös reggelen mentem az első munkahelyemre, azt se tudtam hova vettek fel, az izgalomtól hasmenésem volt, kukoricásban sitteltem, de miközben mentem, gyomorgörccsel, arról álmodoztam, ha majd egyszer nekem is lesz egy dobom, és gondolatban doboltam. Hogy javíthatatlan álmodozó vagyok. Az.
Charlie nekem jóleső pozitív csalódás volt. Tisztán, érthetően énekelt, semmi művészi túlkapás, szolid szerénység, hálásan énekelt, beton fasza zenekar, hangzás, minden. Tökéletes volt. Hihetetlen hangulat volt a téren, mindenki énekelt. Jó, én nem. Bennem másképp csapódnak le a dolgok. Bennem többet élnek az élmények, sokáig élvezem elmémben, szívemben. Az vagyok aki azt mondom nem, de mégis kitartóan csinálom.
Jó volt. Ezt kellene megértenie mindenkinek, hogy csak békében van esély dolgozni. Ha béke van, csak a munka maradt hátra. Az meg sosincs összhangban a hirtelen, pusztító fellángolással.
Érdekes lesz egy román magyar koncert valamikor októberben. Elmegyek, meg is rendeltem a jegyeket. A Holograf és az Edda lesz egymás után, egy esemény alatt. Szeretem mindkettőt, bármennyire kiábrándító, amit írok, szeretem a Holografot is. Szép dalokat írnak. Nem olyan harciasak mint az Edda, de szépek. Kinek jutott eszébe ezt a kettőt összekötni? El nem tudom képzelni. Kíváncsi vagyok, lesz e ott negyed annyi magyar mint az ingyenes koncerteken? Mert igen megszoktuk ezeket a könyöradományos koncerteket, de ha fizetni kell, leszünk olyan nagy magyarok?
Szívből remélem, hogy szépen és telt házzal fog lezajlani mindkét koncert.
Nem tudom, csak úgy tűnt nekem, hogy az utóbbi magyar napokból nem visszhangzik annyira az rmdsz? Igaz Déván már visszaesett a magyar nap, valószínű vagy telítődött velünk az rmdsz, elérte célját, vagy leszűkült a piac. Szebb lenne, ha a magyar napokat mi civil összefogásból tudnánk fenntartani és animálni, a hatóság, mint kiderült az eddigiekből, nyitottak felénk, de lehet, hogy mi vagyunk élettelenek. Mint ahogy élettelenek vagyunk önszerveződve gazdaságilag tenni valamit a saját jövőnk érdekében.
Ahogy Áron önerőből már két koncertet tartott egy román kocsmában, ahol magyar, saját szerzeményű dalokat adott elő, mennyivel többre lennénk képesek, ha összefognánk. De kényelemből még el sem megyünk ilyen alkalmakra, ingyen se, hát ha fizetni kellene? Persze, valószínű elvesztettük a nagy magyar büszkeségünkben az elfogadás készségét. Valamiért Áron sem vesz engem igénybe, inkább kínlódik szar cuccokkal. Biztos van valami a magyarban amit nem tudok megérteni, velem lehet a baj, minden áron cselekednék, de valahogy nem sikerül.
Úgy néz ki, a Motu hangkártyámmal van valami elektronikus gubanc. Pattog és pár másodpercre kihagy, akadozik. Talán utána járhatok, de lehet hamarább összekuporgatok némi pénzt és veszek egy újat, amelyben megvannak már a mikrofon előfokok is. Visszatettem a Scarlettemet és azzal tökéletesen szól a rendszerem. S pedig muszáj lesz, mert legkésőbb tavaszra meg akarom írni az első cover albumomat. A dobokhoz meg kell nyolc bemenetel. Fiamnak kell egy erősebb számítógép, talán ideje megörökölnöm az övét a stúdióba, s egyúttal cuccilag megerősödnék. Új anyagi mátrixot kell kibűvöljek ezekhez. Talán ideje összeszedni mire nincs szükségem és eladni. Kiindulásnak és reménynek talán megfelel.

Szenzációkban sosem hittem. A munka felületekben igen. A munka tere adott nekem mindig hitet és reményt. A hejehuja nem. A hejehuját mindig valami tragédia követte.