Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Sámuel

(kutyavers)

Miféle ember az,
ki Száminak nevez egy kutyát,
mondom a fiamnak,
hogy adhat egy magyar ember,
ilyen nevet egy kutyának?

Kitaláltuk aztán,
Számi annyit tesz mint Számuilö,
román hívők szeretik,
bibliai neveket adnak gyermeknek,
háznak s ha kell kutyának.

Sámuel ez magyarul,
de akkor miért nem lett Samu,
gondolhatták volna,
rossz sorsot predestinálnak,
egy szegény kutyának.

Hülye volt a Számi,
hebehurgya, kötekedő, azt hitte
oktalan, övé minden,
virágoskert, udvar s utca,
kevesebb az esze, mint egy kutyának.

Szirénákra kontrázott,
sosem értettem mi végből,
nekiszökött kamionnak,
csak ő tudhatta milyen célból,
Annyi lett a kutyának.

Mondanám a gonosznak,
lám a Samu ugrált s pattogott,
így jár aki nem fér,
bőrébe és másoktól,
sorsa lehet, mint a kutyának.

Nem kívánom neki,
mert lám ez a Samu dolga,
hogy utáltam és nem szerettem,
hogy így lett sajnálom,
jobb sorsa lehetett volna egy kutyának.

De látom a gonosz nem fér,
azt hiszi övé az udvar s a tér,
lesben áll a galambra,
mikor leszáll elgyengülve,
esze annyi mint egy kutyának.

Hiába mondtam Száminak,
viselkedjen Sámuelként,
átnézett ő rajtam, s nem félt,
csak egy voltam a sokból,
lehetőség egy kutyának.

Csízburger by házi

Adós vagyok rég ezzel a csízburgeres recepttel, Zsozsónak ígértem volt, igaz rég, akkor még valamiért olvasott, van az úgy az életben, hogy az ember ha borzad is valamitől azért odanéz. Lehet, hogy párszor csak kíváncsiságból nézett be, az ember egyszer kétszer benéz kíváncsiságból helyekre. Eléggé elterjedt ez a ne légy kíváncsi dolog, majdnem a bűn kategóriába sorlódott az emberiség tudatában a kíváncsiság, de szerintem ez ellen a legjobb megoldás, ha az ember eleget tesz kíváncsiságának, legfeljebb abból is tanul.
Mert hallásból úgy tudja az ember, hogy a Mc' Donald rossz dolog. Olyanok is mondják, akik sosem voltak egy mekibe kajálni. Persze ezek a namastések, akik úgy gyúrják a katolikusságot a keleti süketségekkel, mint valamikor a legendás üknagyanyáink a tésztát. Ezek képesek fényt enni két saláta közé téve, ja persze nem tésztát gyúrni. Ennek az ellentéte a márkás ember, akinek dukál hetente egyszer kajáldába menni és hitelkártyáról fizetni, ne már pénzt hordjon magánál, ez ma már nem divat. Miért is ne álljon az ember az ilyen kártyások után perceket a kasszánál, amíg a bankok a lassú internet miatt visszajelzik, hogy az átutalás megtörtént?
Na, egy gyermeknek nem elég azt mondani, hogy pfúj, a mekibe a kaja méreg. Az iskolába járó gyermek, ha otthon nincs szektás diktatúra alatt, átveszi simán ezeket a márkás dolgokat, a szülőnek komoly érvekkel kell előálljanak. Az, hogy valami szar, az nem érv. És hiába nézeted meg vele a mekiellenes reklámokat, melyek eléggé undorítóak, ilyen jehovista stílusban adják magukat, mert nem érsz el vele semmit. Sőt.
Engem a mekiben nem az bosszantott, hogy nem felelt meg budha szellemiségének és a yoga rajongóinak a dolog, hanem az, hogy olyan kicsik és drágák azok az adagok. És flancolni megy oda az ember. És mi a francnak nem tudunk mi egy olyan tisztán tartott vendéglőt létrehozni, olyan alulfizetett emberekkel olyan kiváló kiszolgálást biztosítani? Mert balfaszok vagyunk. Mert sosem a praktikus oldalait nézzük az életnek. A márkanév felkapása ellen harcoltam én ezzel a mekivel, tulajdonképpen nem is a mekivel van nekem bajom, hanem ezzel a sok süket népekkel, kik odavannak érte. Még ezzel a sok süket néppel sem igazán törődnék, ha nem azon dolgoznának az iskolával karöltve, hogy ezt a reklámozott márkaközpontú életstílust felvegye.
S akkor innen ez, hogy házi hamburger. Házi csízburger.
A legjobb valamit bebizonyítani, hogy bebizonyítod. Hogy mitől jobb a házi burger, azt úgy lehet bebizonyítani, hogy elkészíted a házi burgert.
Mi most már túl vagyunk a tizenvalahányadik burgersütésen. Azóta nincs meki sem. Mondhatom, hogy a rendszerinti, heti házi burgerezés nálunk már hagyomány. Egy nap félretesszük a szalámit, nem villogtatjuk auránkat a márkanév világában, hanem idézve AL Bundyt: „húst, igazi húst” eszünk.
Persze ez az akció csak egy része a magunk világának a megváltásában. Most ennyire telik, megint csak nagyot idézve, Czakó Gábortól: „mindenki tegye meg azt, amennyi magától telik...”

Szóval. A lényeg. Fontos a hús. Mi vegyes darálthúsból készítjük a burgert, disznó és marha keverékéből. Ideális piacról venni, ahol előtted darálják le az általad kiválasztott húsokat. Próbáltam csak marhából készíteni, de nem igazi az íze, a vegyes a legjobb, a fő, hogy ne legyen túl sok kövérség benne. Ezt a darált húst egy korondi tálban szoktam elkeverni, kb 1 kg-ot, két tyúktojással, a szépidőkben tíz fürjtojással, egy nagy fő apróra vágott veres hagymával, teszek bele három négy cikk apróra vágott fokhagymát, két evőkanál mustárt, egy kis kecsupot is.
Amíg összeáll egy kicsit ez a massza, előkészítem a cipókat a zöldségeket, meg a sajtfélét. Közben persze zene szólhat, szoktuk ilyenkor a Nóta vagy Muzsika tévét a háttérben hallgatni, de egy ideje áttértünk a nyolcvanas évek külföldi slágereit hallgatni ilyen zenés tévéadóról, mert a magyar zenés tévék végig azt szuggerálták nekem, hogy a magyar nép és könnyűzene az kezdődik a cigánycsávóval és végződik a feketehajú cigánylánnyal, mely tényt mereven elutasítok. Még talán a húsban is kárt tehet a zene szellemisége.
Pár perc ez az előkészület, egy tányérra aztán megformázom egy kanállal a fasírtszerű gömböcöket, egy kicsit nagyobbra méretezem az adagot, mint egy fasírtot szoktak, megsózom és fehér borsóport is hintek rájuk. Odateszek egy ilyen sütő tálat vagy minek nevezik, amibe a rántottát meg állítólag a palacsintát is szoktak sütni az aragáz tűzhelyére, olajat neki, mikor az forró, belehelyezem a gömböchúst, meg van egy ilyen lyukacsos sültkrumpli kiszedő -féle kanál vagy lapát, nem tudom mi a neve, na azzal lassan ellapítom a forró olajban a gömböcöt, hogy ugyanakkora legyen átmérőben, mint a cipó. Aztán persze megfordítom, a másik oldalát is megsütöm, megjegyzem, nem szoktam addig várni, amíg szénné ég. Nem szeretem a kőkemény fasírtokat sem.
Uborkát és paradicsomot szoktam papírszelet vékonyra vágni, azt teszem a kerek, rendszerint szezám magos cipó alsó felére, erre a forró húst, majd a lapos sajtot és rá a cipó kalapját. Három négy perc után fogyasztható, bármilyen farkaséhes legyen az ember, két cipónyi csízburgertől jóllakik.
Általában az egy kiló húsból kijön bőven 12 csízburger. Másnapra is kijön a reggeli. Hidegen is nagyon finom, de a legigazibb melegen, rögtön sütés után.
Ahol kölykök vannak a háznál, az ilyen dolgokat biztosan értékelni tudják. A fiam teljesen meg van arról győződve, hogy a mi csízburgerünk százszorta jobb a mekijénél, mert többször ettünk mekiben is, de mostanra az egyenleg már a mi oldalunkon áll, többször ettünk itthon burgert, mint a mekiben.
Tudom, az emberiség életében ez kis harc, de nekünk itthon nagy nyereség.
Na jó étvágyat, mert nekem már megint csurog a nyálam...

A piramis labirintusában

Csak egy fikció amin elgondolkoztam, semmi köze a valósághoz. Bár úgy lenne. Csak már sok filmet láttam, többféle összeesküvés programról olvastam és sajnos magam is ütköztem érthetetlen dolgokba az életben, amiket senki nem tudott megmagyarázni.
Nem kell túlságosan elmerülni a dolgokba, a rendszerek megértéséhez, hogy az ember észrevegye, hogy nemhogy a kisembernek nincs gőze mi történik egy országnak a fiskális rendszerében, hanem maguk a kormányzók, a miniszterek sem értik, hogy tulajdonképpen hogy van felépítve az állami adórendszer. Mindenki csak egy egy kis részt lát belőle, az egész rendszert senki nem látja át, mondhatnám azt is, hogy csak filozófikusan lehet megérteni, vagy majdnem azt is lehet mondani, hogy egy önálló élőlénnyel állunk szemben, mely titokzatosan elfedi magát előlünk. Csak a fogait vicsorítja néha ránk, ha nem elég a behajtott adó. Hirtelen tizedet akartam írni, de hát elmúltak azok a szép bibliai idők, amikor az emberek tizedekben mérték az adót. Ma inkább arról beszélhetünk, hogy megtarthatjuk a tizedet, és nem mondtam nagyot, ha az összeesküvés mániások nem számolták volna ki, hogy az ember munkaértéke fix nyolcszorosa annak amit kap.
A minap a fiammal a csatolt piramis táblázathoz hasonló matekpéldát oldottunk meg. A kockákból hiányoztak számok, nekünk kellett kiszámolni, hogy melyik kockába milyen szám kerül. Tésztaszelet volt kiszámolni, hisz a lényege az volt, hogy két tégla értékének az összege (összeadása) megegyezett a felettük helyezkedő tégla értékével.
A mi esetünkben a 232=95+137. Továbbá a 95=39+56, illetve 137=56+81, és így tovább. Egy egyszerű számtani feladat. Seperc alatt kiszámoltuk a hiányzó értékeket.
Csak aztán a kisördög beindította a fantáziámat.
Azt mondták a szakemberek, hogy az ország gazdasági és szociális struktúrája olyan, mint egy piramis. Alól a dolgozó emberek, aztán a főnökök és így tovább a csúcsig, ahol már csak egy ember, az országelnök van. Lentről összegyűl az adó, egész fel szívódik, rendeződik, osszák szorozzák, hogy jól működjön az ország gazdasági és szociális élete.
Nekünk, hozzá nem értőknek, pár szóban elmagyarázzák, hogyan is működik ez. De elveszünk a technikai hókuszpókusz megnevezések közt, hamar feladjuk a megértését, ráérzünk arra ösztönösen, hogy sosem fogjuk logikával megérteni.
Nem, mert mi van akkor, ha nem is logikus a dolog, hanem egy ördögi számtannal átvernek minket?
Mert ugye a fenti példa első látszatra helyén van.
A csúcson ott a 232. Az alsók összegéből áll össze: 95+137. Igenám, de a harmadik szinten a 39+56+81=176! A legalsó pedig: 16+23+33+48=120!
Jó, persze értem, a feladat nem ezt kérte. Nem vitatom. Mondom, csak egy furfangos dolgot lehet belőle kieszkabálni, ha az embernek sunyi szándékai vannak.
Mert mi van akkor, ha jön a gubernátor és csapata és azt mondja: gyerekek, a néptől behajtottunk 232 pénzt. 95 pénz ment a tanügybe, 137 pedig az egészségügybe. És gáláns mozdulattal azt mondja, hogy persze aztán ezek a miniszterek lefelé annak s rendje módja szerint osszák tovább a pénzt. Csak azt senki nem fogja megérteni, hogy a 232-ből miért lett csak 120? Nem fogja megérteni senki, mert észre sem fogja venni a hiányt. Ha van ezekben a rendszerekben ilyen félrevezető labirintus, a piramisban könnyen eltévedhetünk.
Tudom, a jó szándékú ember, aki csak a pozitívra hajt, azt mondja ilyen nem történhet meg. Ennyire nem gonosz a gonosz.
Nos én láttam etalon papot, egy kútra legalább öt helyről inkasszálni pénzt. Én kifizettem a parókia költségeit, a babbácsi behajtotta a számlák ellenértékét a pispekségtől, akiknek halvány fingjuk sem volt, hogy azok ki valának fizetve, és azon pénzzel nem szivattyút vett a kútba, hanem eldorbézolta a haverokkal az éjjeli bárban. Egy nem evilági ember cselekedete, erkölcse. Mire képes akkor egy evilági ember?
Hogy miért foglalkoztatnak engem ilyen kérdések? Amiken nem lehet változtatni?
Vajon kinek érdeke elhitetni velem és veled, hogy ezeken nem lehet változtatni?
Ja. De nem szabad elfelejteni, hogy ez egy fikció. Akár nézhettem volna egy bunyós filmet is ez idő alatt, míg ezt megírom. De ne se búsulj, mert most megyek és bepótolom....

Gárfildista Ubulizmus

Olyan ez az élet, mint a fronton, mikor két puskacső egymásra néz. Valójában egyik sem szeretne gyilkolni, egyik sem akar a másikra lőni, de a helyzet adott, egyiknek lőni kell. Ki fog lőni? A sötétben elhangzik egy anyád picsája, aztán egy lövés. Az amelyik káromkodott, kikáromkodta magából az ölést, feladta, azt mondta a másiknak, lőjél te, mert én nem tudok, anyád picsája, mert tudom, hogy te lőni fogsz. És az aki hallgat, valóban lő. Hallgat, mert kuksol. Mert fél, mert nem tudja olyan önfeledten feladni csak azért mert ebben az életben van más is, mint a hús és vér.
A hallgatás arany, szokták mondani a krumplis budhások. Persze, hogy arany, hisz aki beszél, annak golyó jár a fejébe. Hű de nem szeretik a fizetett szónokok, ha az életben az emberek elkezdenek magánbeszédeket osztani. Magán véleményeket. Nem derülhet ki, hogy a papságot ingyenesen kell végezni, nem intézményesen, pihepuha párnák közt. Nem derülhet ki, hogy egy országvezetés nem anyagi előnyt jelent, kiskaput a nép kizsákmányolása felé, hanem egy nemzeti misszió, szentebb, mint a papság, mert nemcsak lélekről és szellemről van szó, hanem a testről is.
Mindenkinek teljesen normális, hogy a pap huncut és a vezetők hazug és zsarnok dumagépek. Sőt, ki is találják, hogy ez egy megbocsátható elesettség. Sőt, annyira sem vagyunk jogosultak, hogy istenhozzádként egy jó anyádpicsáját kiáltsunk, mielőtt összecsuklunk a golyótól. Nem, szépen kell fogadni a főbelövést. Sírjon a mi anyánk, nehogy már az övé kezdjen pityeregni.
És még nem látom elég feketének a dolgot, mint azt látnom kéne. Te, hogy nekem nap mint nap kell tanulnom, kezdek aggódni, mert a kisbetűket rég nem tudom olvasni, a derékfájások is előbb utóbb sok mindent átgondoltatnak velem, ha nem tudok hajolni, nem tudok mint régen dolgozni, ősi mesterségemmel, mire megyek? Gyertyatartókat fogok esztergálni? Kinek kellenek azok?
Jött egy tök magyar srác, hogy engedjem meg, valamit fúrjon faragjon nálam, mert neki nincs hol. Jó, mondom, sőt beállítok neki ezt azt, szerszámot adok, el is vesződök vagy két órát vele. Én barom, nem szögezem le vele előre, hogy de vigyázz öcskös, mert ennyi s ennyi az órabérem, aztán, ha koptatod gépeimet, az ennyi meg ennyi, nem, én veszem a dolgok kozmikus részeit, ahol a jó majd kezet fog a rosszal és békésen fognak kéz a kézben trombitaszóval bevonulni a mennyeknek országába. Kérdi a végén a gyerek vigyorogva, hogy akkor ez neki mennyibe kerül. Mondom neki viccesen, te, a régi időkben mondtam volna, hogy semmi, de ma nem mondhatom, adjál annyit amennyit megér neked. Kezet ráztunk és elment. Nyitom a csipámat, nézem a kezem, fizetség a kézrázás vala. Az ember áll és ácsorog, bütykös kezemmel nem tudom pergetni az ájpodok képernyőjét, nem értem, hol vannak a menük, ezek a gyerekek pörgetik mint Beethoven a Füreliszt. Mit is kellett volna csinálnom? Falhoz verni? Visszaszólni? Meglepetéstől fingani sem tudtam.
Vannak ezek a szekérpénz kéregetők a Billánál, az ember jóhiszemben odaadja a szekeret, hadd vigye vissza, kapja meg azt az ötven banist. Jött az egyik ilyen szekérpénz vadász, hogy ne adjam többé annak a másiknak a szekeret, mert az egy rohadék, adjam neki. Na egyszer nem volt pénz a szekeremben, jön a szekeres vadász, nyúlok a zsebembe, egylejest markoltam, gondoltam kárpótlom, ha már a szekérben nincs pénz. Gyakorlott szeme ránéz a szekérre, látja nincs benne pénz, hirtelen megfordul és azt mondja, ja, nincs benne pénz, és elmegy. A kezem a zsebemben fogja az egylejest. Szólni sem volt időm, úgy elviharzott. A taknyom rám száradt a csodálkozástól. Észre sem vettem. Úgy meglepődtem.
Manapság úgy lőnek le, hogy az éjszakában nem hasít fel az anyád picsája. Tompított szerkóval dolgoznak ma. Templomi csendben. Csak egy halk sniff...mint egy lágy szellő. Kicsi bordó lyuk a koponyán. És megy, működik. Élnek, szaporodnak a fickók.
Mondja nekem ez a román asztalos, hogy azért nem gazdagodtam meg én ebből az asztalosságból, mert nincs bennem fantázia. Hogy nem tudom, nem akarom az opportunitásokat kihasználni. Mondom neki, gyere csináld te jobban, haddlám tanulni szeretnék. Szakmát adok én neked, te gyere a pénzzel, az opportunitások kihasználásával szerzett pénzzel.
Mikor egyre másra forrázom le ötleteit, azt mondja, hogy negatívista vagyok. Hogy ez a baj velem. Mondtam neki, vigyázz, amíg ennek csinálsz egy kerítést, annak egy filegóriát, addig nem lesz túl nagy bajod, de vigyázz mibe nyúlsz bele, mert olyan szinteken portyázol, ahol polgármesterek, a nagy kutyák járnak vadászni. Ezek lőnek, nem anyádpicsájáznak.
Jön a minap, hogy befut neki egy nagy munka, vesz egy áteresztőt. Mennyi is az? Kétezer, háromezer euró? Nem számít. Ilyenkor van neki egy ilyen magabiztos, csendes, nyugodt hanglejtése. Mondja, hogy a dolgokat magabiztosan kell kezelni. Mert ő megmondta, hogy száznegyven négyzetmétere a tölgy lambériának és azt mondták, hogy az ár oké. Kell ötszáz négyzetméter. Leszállítva jó messze.
Hegyzem a füleimet, némi lelkiismeret furdalással, hogy lám mégis igaza lehet, balfasz vagyok. Rákérdek, hogy s mint. Hogy számolt s ilyenek. Mondom neki, ha ez bejön, talán jó üzlet lesz. Mert kiszámolta, hogy ha Brassóból hozat táblásított tölgyfát, azt felvágja, bemarja lambériának, akkor is vastagon kaszál. Mondom neki, de te, ezek mit mondtak, milyen tölgyfa lambéria kell nekik? Milyen milyen...”A” osztályú és három méteresben, legyint bagatellizálva.
Jó, mondom neki, akkor bekaptad egyenesbe. Hogy miért? Azért mondom, mert ezt a minőséget háromszor annyi deszkából hozod ki, mint számoltad. Mert az „A” osztály nem tűr repedést, sem göcsöt sem elszíneződést. Láttál te már tölgyfát, hogy három méterben ne legyen göcs és elszíneződés? Felejtsd el a brassói rétegelt panókat.
Nem hisz nekem. Mondtam neki, ez az ötszáz négyzetméter lamberli az fix egy kamion. Aki téged felhívott ezért a mennyiségért, az már lejárta az egész országot. Vigyázz, mert ezek erre utaznak, hogy te nem fogod tudni teljesíteni az igényeiket, előleget nehezen fogsz kapni, azt le kell garantálnod, viszont nem lesz elég, kölcsönt kell szerezz a termeléshez, nem fogsz beilleszkedni a határidős paraméterekbe és úszik minden.
Látod, mondja nekem, ezért nem fogsz te meggazdagodni, mert nem vállalsz rizikót. Te takony, akartam mondani, hol voltál te mikor én bőkezűen osztottam a rizikókat, de meg sem hallgatott.
Olvastam a neten, hogy akkor lesz szép a világ, amikor ez a generáció, mármint az enyém, akik a kommunizmusban nőttünk fel, eltűnik végleg. Azaz kifingunk. Mert bennünk van a korrupció, a fatalizmus, a nyomorkultusz, csak a halálunk szabadítja meg őket tőlünk.
Hogy ki és mi vezette rá erre a megvilágosodásra ezeket a mai mezítlábasokat, nem tudom. Lehet, hogy valóban azok vagyunk, negatívista fatalisták.
Ez lenne az a...”felkelés”...ébredés”...új világ”?
Nem tudom melyik szerepét játszom az életemben: a Gárfildét, vagy az Ubulét...vagy cserélve mindkettőt? Jó lenne tudni...

Katarzis a láthatáron, hol a határ?

Hogy hol a határ? Mert most csinálom a nyolcadik fürjketrecet, és átgondolva az eddigi tapasztalatokat próbálom létrehozni a nyolcadik legtökéletesebb ketrecet. Mindegyikre azt mondtam, na ez lesz „a ketrec”, az a nagy ketrec, aminél jobb nem lesz.
Lehet engem sok mindennel vádolni, de hogy nem vagyok kitartó és türelmes, azzal nem. Mert ki csinál meg egy nyolcadik ketrecet? És még azt sem mondhatom, hogy valamiféle különleges hobbyról van szó. Hát ha van olyan, hogy a ketrec, akkor szerintem ez mégis az lesz.
Valamikor néztem a jutubon, egy amerikai bácsi, na azok aztán hóbortos emberek, na ez az amerikai bácsi elmesélte, hogyan gondolta ki a ketreceket a fürjeinek, és azon veszem észre magam, hogy nagyon arra a modellre hajtok. Az öreg is maga készíti a ketreceket, és azt mondta az idők folyamán neki az vált be. Na valahogy nekem is így jön össze ez az idők folyamán bevált ketrec.
Ez a fürjtartás nem bonyolult, de ha részleteiben vizsgáljuk a dolgokat, azért mérnöki pontosság szükségeltetik hozzá. Mert az szép, hogy nagy helyük van, tudnak mozogni, repkedni, de lám ha beáll a hűvös, nem is a hideg, képesek hat hónapig nem tojni, ami kérdőjelessé teszi gazdaságosságukat. Hobbyhoz pedig elég nagy ár. A csarnok emeletét nem tudom kifűteni, úgyhogy elköszönhetek a fürjtojásoktól legalább tavaszig.
Azért gondoltam ki ezt az új ketrecet, hát ez sem valami miniketrec, eléggé megaketrec, hogy beteszem a volt szolgálati lakás konyhájába, mert ott jó meleg van, ott voltak a kezdetben is, valamikor télidőben, és ott tojtak rendesen.
Ebben az állapotban, hogy leálltak tojni, nagyon lúzer dologgá vált a fürjezés. Mert elméletileg, ha a piaci felvevőképesség árán tudtam volna eladni a fürjtojásokat, alig jött ki a rájuk fordított pénz, energia s ezekhez hasonlók. Ha erre még hat hónapot rá kell számítsak, akkor végleg elesik a dolog. Viszont az is igaz, amire eddig nem számítottam, hogy nagyon hiányozni fog a fürj tojás. Mert mondtam én, sebaj veszünk üzleti tyúktojást, az is jó lesz. De nem lett jó. Mert mi már átléptünk egy felsőbb szintre ami a tojást illeti és ez az üzleti tyúktojás már nem tetszik nekünk. Innen ez, hogy akkor adjunk még egy esélyt a fürjezésnek.
Majd persze jönnek a fotók is, a megfelelő magyarázatokkal.
Gondolkodtam ezen, hogy hol a határ? Mert hallom innen is, onnan is, hogy tök biotermék, olvasom a fürjtartók honlapjait, hogy a vasketrecben tartott tömegnyomor szerintük bio tartásmód. Én belátom, hogy amit én csinálok az nem bio, mert beleszólok a madarak életébe, erőltetem őket tojni, úgy az életkörülményük alakításával, mint a táplálékukkal. Hogy ezt az olyan amilyen életüket igyekszem valamivel kellemesebbé tenni, ez váx, azaz semmi, csak gyilkos szándékaimat fényezem, próbálom kimagyarázni. De hogy mitől bio a vasketrec és a tömegnyomor, meg a dúsított táp, nem értem.
Azért kérdem magamtól, hogy hol a határ, mert ha netán melegházat akarok csinálni, akkor az mennyire lesz bio, hisz beleavatkozok a természet folyásába? Meleget erőltetek, trágyával hizlalom a földet, vízzel locsolom, hogy ki ne száradjon. Ez is kemény beleszólás a természet dolgaiba. S akkor hol az a határ, ami még úgymond tisztességes és nyugodtan lehet tőle aludni, de azért gazdaságos is? Mert ha a növény növekedését nézzük, a modern technika szerint nem kell a napfény, elég a kék és piros ledek fénye, elég polisztirénbe dugni a palántát és tápos vizet körforgatni egy számítógép segítségével. Elvégre a farmos csirkék is valami lila fényben nőnek, a tojás sárgáját meg úgy színesítik szép narancssárgára, hogy valami úgymond élelmiszer festéket tesznek az ivóvizükbe. Kérdem magamtól, hogy ugye a szabadon nőtt fürjektől az én konyhába zárt ketrecemig akkora a távolság, mint tőlem ez a ledes technológia. Nem nagy. Lehet, hogy az én megoldásom moderáltabb, de az út, az irány egyértelműen ugyanaz. Ezzel kell élnem.
Mondjuk amit nem értek magamon, hogy miféle állapot az, hogy amíg tele vagyok adósságokkal, én kiszakítok két napot ebből a totál lúzer adóssághajszából, hogy én nyugodtan megépítsem a nyolcadik lúzer ketrecet? Olyan ez, mint mikor megírta Petőfi a talpra magyart? Lázadás a hokedlin? Tüntetés a cellában? Vers a nyomorról? Vagy totál tütüség?
Ennek is hol a határa?
A tegnap egy kicsit meghaltunk. Ezek a fajta meghalások mind egyszerre köszönnek be. Bankfizetések határideje, számlák határideje, a meghalás pedig az, ha nem jön a pénz sem tizedikén, sem tizenkettedikén, megáll az élet forgataga, mert lejárt autó biztosítása, benzin két útra elég, tizenötödikéig talán a kávé, ha beosszuk kitart, telefonokat lezárták, internet péntekig alapban megy, azaz sehogy, aztán lezárják, és így tovább.
Elgondoltam ezt is, lelkiismereti vádam teljes hiányában, hogy mi lenne, ha bejelenteném egyszer, csókolom, a fiamat itthon tanítom amire tudom, mert nincs mivel iskolába vigyem, mit szólna ehhez bank, s hitelező barátok, gyertek adok egy egy fürjet, több mint a szegény ember veres hagymája, és több, mint amit ez a nagy világcsőd hagyni fog rátok?
Ja, végül Gábort kirúgták. De nem azért mert velem barátkozott, hanem azért, mert a cigány kölykei kipicsáztatták. A sápadtak sírtak, hogy ezentúl ki fogja őket a cigányok zsarolásaitól megvédeni? A vád rá az volt, hogy dolgoztatta a cigány purdékat, szanaszét dobált ruhájukat az udvarra dobta, kerti munkákra kényszerítette őket, lábost vert az egyik fejére mert kicsit bántalmazott, zsarolt, s mit szól a világ, ha kitudódik, hogy valahol Európában cigányt mertek dolgoztatni s nem biztosítják neki az ingyen dezodort, a borotvahabot s nivea tussgélt?
De hát tovább ne menjünk dicső nagymagyarország, ott a NÓTA TV, ott a MUZSIKA TV, más se megy rajta mint a nagy cigány csávó, a feketehajú cigánlány, büszke lett a magyar a sok cigánytól, az ember ha nézi azt hiszi ez volt van és lesz mindörökre a magyar zene...dikk mo.
Hát ennek a határát is átléptük rég.
Ja, még valami. Van most ez a régiósítási bolondéria. Elkapta ezeket is a nagy Transylvanizmus, nyomják a fészbukkon a mesét, mondom gyerekek, hogy fog kinézni a nagy transzilván gazdasági modell, hogy tudjam miben lelkesedjem? Azt mondták, ez nem téma most, egyelőre éljük meg közösen ezt a transzilván katarzist. Na ezek is kezdik, mondom magamban, szóval nem a gazdasági modellel van a baj, hanem a katarzis nem elég. Ezeknek sem. Na akkor ezt a harcot is lekéstem...

Inflálódott júdáspénz

Júdás inasának

Nem vagy az első, sem az utolsó,
csak te ma háromszázba osztod,
mit Júdás nagy naivan
harmincért adott.

Honosítást kértél,
útlevélért esedeztél,
magyarságot vallottál,
hogy hagymát téphess,
euróban hatötvenért,
németnek, angolnak.

Azt mondtad bolond az,
ki ez alkalommal nem él,
bizony lehet még igazad,
hogy magyarként
megint nehéz lesz,
ha hazudtam is néha, de forradalmat nem adtam el.

Csúfolódtál, hogy mihez lehet itt kezdeni,
havi ezerért ki kel fel reggel?
Ülsz az ágytetején, család neked nem kell,
ilyen világban nem érdemes,
félötre focizni mész, hatra tetkózni,
este pedig orrodba vasat szúrni.

Azt mondom fuss a reptérre,
utad, mit elhagysz porzódjon,
vissza se nézz, haza ne vágyakozz,
nem vár senki, helyedbe más jön.
Ne félj az árulás tandíjamért,
háromszáznál többet fizettem én.

Hamupipőke Csipkerózsikás Malacka álma

Minden asztalos vállalkozó átmegy ezen, hogy álmodozik a gazdagéknak dolgozni. Én is álmodtam, aztán mikor odakerültem felébredtem és nagyon hazavágytam onnan. Ja, persze, lehet, hogy azért mert félős vagyok, beszartam. Habár nem ezért vágytam onnan haza, hanem az élettől megundorodott emberek láttán kívánkoztam haza és lehetőleg becsületes kispolgároknak dolgozzak.
Mondom, tanítom ezt a román asztalost, mondom neki ne mind dőljön be, hogy ennek a Malac póggármesternek akarjon dolgozni mindenáron, mert ha majd elkezd neki, vele dolgozni, nagyon megjárja. De ő erről álmodozik, hogy a Malachoz közelebb kerül, s utána hozzáfér a jó, zsíros korrupciós pénzekhez, s egykettőre meggazdagszik. Nem figyel a srác, azt gondolja magában, hogy múltbeli frusztráltságaim szólalnak meg bennem, melyeket én egyszerűen csak tapasztalatnak címkézek.
A röhej, hogy azt a kandallókeretet éppen a Malacnak csinálta ez a köves, mert ő is arra hajt, hogy Malac oldalán meggazdagodjon.
De ha tudná ez a Malac királyfi, hogy azt a kandallókeretet nem egy hírneves míves szobrászkodta, hanem egy hamupüpőke eszkabálta össze Gepettós műhelyében, nem hinné el, de biztos vagyok benne, hogy nem is érdekli, mint ahogy engem sem érdekel, hogy Malacot mi érdekli.
De ha nem hiszi, eljöhet felpróbálhatja a kandallókeret topánkáját, mert ideragadt, miután a köves elmérte és csak meztéláb fért be a Malac kandallójára. Flájszul ráillik, ha felpróbálja. Méret, erezet s ezekhez hasonlók.
Na de csak a mesékben van ilyen, hogy a gazdag királyok a szegényeket jutalmazzák, de az tény és való, hogy minden Hamupüpőke Csiperózsika álmát alussza a Malacok előtt. Mivel ez esetben a Malac nem is tudja, hogy az elméretezett kandallónak elveszett topánkái is vannak, és azon egyedi, ráillő értékes darabok meg egy csürkefalvi asztalos tulajdonában vannak...Mert manapság a mesék is másak, nem mennek az elveszett topánkák után, így az asztalosok is hiába álmodják Csipkerózsikás álmaikat. Maradnak csak Hamupüpőkeként a kormos konyhában...
Úgyhogy az asztalos szakmában az első faragás lecke az, hogy jól vésse a fejébe minden asztalos eztet....

Szörfözés az életiskola hullámain

Lehet, hogy túlreagálom ezt az életiskolás dolgot, nekem a Hintalan -féle életiskolából az a része tetszik, amelyik igyekszik életbe léptetni annak a gondolatát, hogy a legjobb iskola az az életiskola. Rezonálok a témával, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen az én életstílusom totál benne van ebben az életiskolás keretben. Minden konvenciós problémát az életből merítve akartam és akarok megoldani, ezért van az, hogy az igenis konvenciós keretben élő emberek rögtön köveket ragadnak ha megjelenek, de minimum a legtürelmesebb keresztényt is idegessé tudom tenni, noha meg sem szólaltam. Rájöttem, hogy azok az emberek úgymond valamennyire szimpatizálnak velem, akik valamikor, ha más nem, de elméletben, vagy a lelkükben hittek, hisznek az élet iskolájában.
A kizárásos módszerrel azt mindig tudtam, hogy a konvenciós az nem kell. Így nem maradt más, egyedüli útként követhettem azt amit az élet nyújtott. Az élet pedig nagy tanító. És hiába mondják a bölcsek, hogy na majd meglásd az élet egy kegyetlenebb tanító mindennél és mindenkinél, mert nem igaz. Mert az életnek nincsenek emberi szeszélyei, az élet nem gőgös, ha tévedsz kijavít, ha valamit jól csinálsz, jutalmaz. A gőgös, kitanult embertanító nem jutalmaz, csak hajt és hajt, azt mondja ne állj meg, a tökéletesség még messze van. Az élet nagyon tud harmonizálni veled. A tanult ember nem. Az életben ritkán találkoztam olyan emberrel, aki noha abban ami volt profi volt és képes volt másokkal is közösségbe lépni.
A teljesség igénye nélkül, az egyik ilyen ember Kiss Lajos magyartanárom és osztályfőnököm volt, a másik Nagy István kolozsvári dobos. Ők az én szemeimben nagy emberek maradtak. Tökéletesen tudtunk kommunikálni, noha ők felnőttek voltak, én pedig egy ötödikes utolsó tanulóféle Kiss Lajosnak, tizenötéves suhanc Nagy Istvánnak. Ma már tudom, hogy ez azért volt lehetséges, mert mindkét ember be volt avatva az élet iskolájába.
Az életiskola kiváltságos oldala, hogy nemcsak akkor fizet és annyit amikor és amit dolgoztam. Mert ha azt nézem, hogy a fiam ki életében először fogott asztalos kekszet a kezében, olyan kézügyességgel nyomta a helyére őket és két hüvelykujjával rásegített, hogy mindkét vége egyformán legyen a vájatban, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy amit én tanultam az élet iskolájában, azt a tudást, hajlamot, tehetséget a fiamnak is átadta, talán abból a megfontolásból, hogy az idők folyamán ne kezdjünk el mindent elölről. Az érdekes az volt, hogy amikor a fiam a kezébe vette a kekszet, azt mondta, te apa, ez inkább levél, mint keksz. És tényleg, a keksznek levél formája van. A vájatmaró gépet is kekszelőnek nevezik, pedig valóban szebben hangzik a levelező gép.
Lévén vakáció, egy ilyen egyhetes őszi vakáció, azért megnéztük milyen házit adott fel a tanci a vakációra. Hát biza megrökönyödtem, amikor számvételeztem, mennyi házit adott. Csak matekből öt órát háziztunk. De ez ilyen családi házizás volt, mert jól meg kellett rágjam, hogy mit is kérnek azok a feladatok? Az kizárt, hogy a fiam egyedül tudta volna megoldani.
Az egyik példa azt mondja, hogy az iskolában napi 200 tejet és kiflit adnak ki. Aszondja, hogy mennyi tejet és kiflit adnak ki összesen, ha a hét többi napjain hiányzik öt gyerek? De vegyük figyelembe, hogy az előző nap hiányzó gyerekek másnap eljönnek az iskolába.
Néztem, hol a buktató, nem értettem. Aztán rájöttem, hogy az utolsó mondat a megtévesztés, a kamu. Az átverés. Ez mi, ha nem rejtett tanítás a kamuzásról, a becsapásról?
De ez semmi. A következő példa erősebb.
Idézem: „Határozzatok meg hat olyan egymás utáni páros számot, amelyeknek az összegéből ha kivonjuk a közöttük található páratlan számok összegét, 45-öt kapunk!” (csak a teljesség kedvéért: negyedik osztályos feladat és nincs semmi csillaggal jelölve, hogy zseniknek...)
Olyan ez, mintha adnék valakinek egy fűrészt s ceruzát, egy halom deszkát, na tessék ebből egy ludovik nyolcas kredencet faragni. Nem kérek senkitől ilyet, mert nem vagyok HÜLYE!
Ezek szerint a hivatalos iskola hülye és az azt szolgáló pribékek hülyék.
Na most ugye mi az érdekes és ellentmondásos?
Amikor iskolás voltam, senki az égadta világon nem bízott bennem, nem látott bennem semmilyen fantáziát. Egy kövér, átlagon aluli rossz tanuló voltam mindenki szemében (kivéve Kiss Lajost). Egy visszahúzódó, komplexusokkal teli kispolgár, kinek ritkán csomagolnak uzsonnát. Mikor végre elmehettem dolgozni, néztem a kezeimet, kerestem az utamat az életben, amiről az iskola elvette figyelmemet, és nemtom, a sors vagy Isten kegyelméből visszataláltam az élet ösvényére: ami nekem az asztalosságot jelentette.
Nem tudtam megfogalmazni magamnak, hogy 2004-ben mit jelentett a forgácstáborom, amikor gyerekekkel építettünk egy faházat, de ma tudom, hogy a bennem elfojtott életiskola szólalt meg akkor is.
Onnan is tudhattam volna, hogy jó úton haladok, amikor nemcsak nem ismerték el az arra hivatott felnőttek az üzenetemet, hanem mindent megtettek annak érdekében, hogy több forgácstábor ne jöhessen létre. És ez biza nem paranoia, hanem konkrét tettek és fenyegetések sorozata, olyanok részéről, akiket földi isteneknek tekintettem (amíg aztán angyalilag le nem buktak előttem).
Na most én a Hintalan -féle életiskola mélységeit nem látom át. Csak azt veszem figyelembe, amit én is átérzek, megtapasztalok. Mert nem hiszem, hogy a Hintalan -féle életiskolában nem létezik az emberi ranglétra, az intézményes egyházi istentisztelet, hisz meg is említi, hogy az nem baj, ha valami intézményes.
Én ebben meredekebb vagyok. Nem ismerem el az emberi ranglétrát s intézményes vallást.
A szent Ferenc mítosz is előttem ott bomlott le, amikor elment a pápához. Úgy látszik, hogy a farkas helyett a báránnyal kellett volna társalogjon, mert a farkas őzeket eszik, milyen tanácsot tud az ilyen adni? Hogy jó-jó, vagy te egy fasza gyerek, de elvégre katolikusocska vagy az isten földi helytartójának a berkeiben. És ha valaki veszi a fáradságot és elolvassa Szent Ferenc hagyatékát, akkor vagy egy meghibbant öregemberre talál, ha meg nem volt meghibbanva, akkor az egész szentferenc mítosz nem egyéb, mit ízléstelen kitaláció. Mert ugye a szentferencizmus a határát súrolja az emberiség lenni vagy nem lenni és az istenség túlvilági létezési fogalmának.
Mondtam a feleségemnek, ha Isten kiváltságos kegyelméből ez a gyermek eljut a nyolcadik osztály végére, és úgy dönt, hogy az apja ki nem mondott iskolakerüléseit célozza meg, akkor ne kezdje feltérképezni a várost, mint annó én, kezdve Kolozsvár legrejtettebb utcáival, hanem jöjjön haza és lógjunk együtt a műhelyben.
Mert az élet arra tanított, hogy mindig vissza lehet hozzá kanyarodni, az ember bárhol útjában megáll, van az életbe „kijáró” út.
S akkor itt magamban kuncogok, ahogy visszaemlékezem a kockafejű osztálytársaimra, akik mint a hibás lemez mind ismételték: „utcaseprő leszel, utcaseprő leszel....”. A dráma az, hogy noha akik még életben vannak, ott vannak a fészbukkon, és egy kibaszott jó szót nem képesek adni ennek az emberiségnek, mert az intézményes iskolák sokasága teletömte az agyukat mennyiséggel, hogy lelkükből kiszálljon az élet.
Amint elnézem a saját kezűleg ültetett fűzfát, hogy hat méteres magasságával, vékony ágaival és milliónyi leveleivel simogatja az ablakomat, mintha azt mondaná: „itt vagyok...”, elkönyvelem, hogy jól tettem, amit tettem.
Ezért megérte eladósodni...
Bónusz track: Forgácstábor: A ház...

Piros ruhás hölgyek társaságában

Stella és Katalin. Piros ruhába öltözött hölgyek.
Most, hogy a Transylvania földjébe gyökerezhetnek, egy taliga ősrégi trágyával dúsítva, jól megöntözve, a fiamnak az az ötlete támadt, hogy nem elég ezeknek a cuki, piros ruhás hölgyeknek a családnév, adjunk neki még egy egy nevet. Így lettek Stella Monica és Katalin Fruzsina.
Az úgy kezdődött, hogy amikor megvertük a Megdonáldzot, azaz rátértünk az itthoni, valódi húsból készített hamburgerekre, új célt tűztünk ki magunknak. Hogy az aprópénzeket összegyűjtjük, majd időnként beváltjuk és eldöntjük, hogy mi legyen vele. Lassan összegyűlt negyven lej.
Ennek a tervezett gazdálkodásnak vannak azért más állomásai is, az egyik például a játékra szánt pénz. Mert mondtam volt a fiamnak ezelőtt vagy két évvel, hogy nem jó ez így, hogy amikor eszünkbe jut valami, akkor kell nekünk játék, mert -ecseteltem neki kilátástalan anyagi helyzetünket (mely apósom szerint tökéletlenkedés)- csak felborítja a költségvetési terveinket és lehetőségeinket. Akkor felajánlottam a fiamnak, hogy jön minden hónapban az a gyermekpénze, az negyven lej, az legyen az ő kerete, amivel gazdálkodhat, azt vegyen rá, amit akar. Belement az üzletbe, és két éve hűségesen gyűjti a pénzt. Naná, hogy nem vesz rá hülyeséget -habár féltem attól- ahányszor elmentünk játéknézőbe, semmit sem talált méltónak a pénzéért. A múlt évben mikor a tengerre mentünk, volt vagy négyszáz leje. Azt arra is gyűjtötte, hogy majd a tengeren a kínaiaknál bevásárol legokból. Félelmeim nem váltak be, mert a felét alig költötte el a pénzének. Mára megint ott tartunk, hogy akkora tetemes félretett pénzösszege van, hogy mi szülők nem kell aggódjunk, ha hirtelen kölcsönre van szükségünk. Van kitől kérjünk.
Azt hiszem, hogy ez egy nagyon jó életiskola neki.
Mikor beváltottuk a sok aprópénzt, tanakodtunk, hogy mi legyen belőle? Azzal a javaslattal álltam elő, hogy abból a pénzből vegyünk fákat. Megszavaztuk és így vettünk két cseresznyefa csemetét. Az egyik a Stella családból, a másik a Katalin családból. A tegnap délután el is ültettük. Én lazítottam a földet, a fiam kilapátolta. Aztán megtartotta a csemetéket, amíg ráhantoltam a trágyát s a földet. Ő öntözte meg, tíz-tíz liter vízzel, kiszámolta, hogy az húsz liter összesen.
Munkavégeztével jött a fiamnak az az ötlete, hogy adjunk plusz nevet nekik, mert családnevük van, de legyen személynevük is. Így adta Stellának a Mónikát, Katalinnak a Fruzsinát. Miért? Mert így jött neki, mondta. Ebben is jól megegyeztünk.
Aztán mivel ez a Joco nem jött tegnap dolgozni -apropó inasdiktatúra- a pácolnivalóra rávetette magát a fiam, vacsoráig velem dolgozott a műhelyben és sokat beszélgettünk.

A betűk urai

Azt mondják, hogy a nagy áruházak tették a kis utcai boltok nyakára a kést. Ez valójában nem így van.
Könnyebb mindenkinek azt mondani, hogy jöttek ezek az embertelen multik és kizsigerelték a kis vállalkozókat. Hogy köszönjük, ezt kaptuk az egyesült Európától. Valójában az van, hogy nemcsak imponál nekünk bejárni a csillogó-villogó üzletházba pénzt költeni -és igaz ami igaz, a multi tudja miként kell elcsábítani a mit sem sejtő kisembert- de nem is érdekel minket az utcai kisvállalkozók sorsa. És itt nem kegyelmezek senkinek, sem politikusnak, sem papnak, sem senkinek, mert minden leárazás előtt akkora gyülekezés van, hogy szentpista jobbkezénél nincsenek annyian. Azzal ugye kevesen hencegünk, hogy minden leárazás mögött az van, hogy éppen lejár vagy már lejárt a termék.
A nagy bevásárlóknál találkozik az asztalos a tanárral, a politikussal, az orvossal, a pappal. És ha a tanár, a politikus, az orvos és a pap tudja mi a jó, mi a menő, mi a követendő, akkor a nagyszámú tömeget kitevő úgynevezett munkásréteg sem akar alul maradni. Mert ez a réteg mindig nagyon receptív az újra, a jóra, arra, amit a tanult, az elöljáró emberek életmódjukkal ajánlanak. És ugye Madonna is amikor Bukarestbe jött, nem könyvtárba szaladt megismerni valamennyire Romániát, hanem vásárolni ment. Mert a vásárlás, a shoping, az egy valamiféle misztikus szertartás, mely átvette mondjuk az irodalom szerepét is. Mit csinálunk a hétvégén? Shopingolunk. Szemet mosunk a polcokon fénylő árukészletben.
Na ehhez hasonlítható a mai irodalom világa. Mert az irodalom világát is a politikusok, papok s egyéb értelmiségiek határozzák meg. A kisember nem tartja méltónak magát ahhoz, hogy irodalmat kritizáljon, különösképpen nem, ha az irányelvet a tanító, a pap s a politikus már megadta. S akkor van egy helyi újság, mit néhány magyar csak azért rendel meg, mert szociális körében dukál arra az újságra előfizetni, mondván: -a magyarságot támogatom ezáltal.
Valójában ezek a helyi újságok mást se csinálnak, mint fényezik a jelen irányelveket, melyeket a politikusok adnak meg, és a papok s egyéb értelmiségiek csendestársi jelenlétükkel megáldják azokat. A kisember pedig megint ki ő, hogy ebben ítélkezzen, ha ez a vonal, ezt kell követni, mondja kispolgári meggyőződésében.
Aztán jön a politikus, a pap s a többi efféle értelmiségi (azt mondják, hogy aki egyetemet végzett az az értelmiségi...) s keservesen sírnak, hogy bezzeg az emberek nem olvasnak. Hogy manapság a könyvnek nincs értéke. Hogy ma csak a tévé s az internet van.
Na tényleg? Dikk túró. Honnan tudják? Talán nem onnan, hogy a fészbukkon lógnak mindezek s osszák a sok süket lájkot a sok süket propagandista irodalomra? S erre a sok süket kispolgár gépiesen ossza tovább a lájkot a sok süket propagandista irodalomra?
Ugye milyen egyszerű elítélni a multikat, a nyugati szellemiség beáramlását, de ha ez nem tetszene nekünk, kérdem én, ha hideg van a házban, nem e csukjuk be az ablakot? Nem e zárjuk be az ajtót?
Mivel magyarázható a blogirodalom rohamos fejlődése? Nem e azzal, hogy nincs valós, élvezhető irodalom az újság és könyvvilágban?
De, szerintem ez a baj, hogy a nyomtatott betűket annyira monopolizálja egy igen meghatározott érdekközösség, azaz maffia, hogy oda épkézláb gondolat nem kerülhet bele. Ugye nem véletlen, hogy legtöbb újság, lap nem a piacról él, hanem támogatásokból él. Támogatások, melyek politikai érdekek szerint történnek.
Megint mit mond a szocializálódásba belefásult kispolgár? Nem inge, se gatyája, mit nyomtatnak a betű urai, egyszerűen nem érdekli. Nem érdekli, mert tudja, hogy nincs értelme ellene harcolni. Húzza a vállát, manapság nincsenek írók, csak ezek a szennyes, mindenféle bloggerek, kik nem csinálnak mást, mint csúfot űznek az irodalomból.
És ez a melegágya annak az úgymond rohadt kapitalizmusnak, minden elvetett magja ebben a bunkó földben kikel, palántája szép nagy lesz jó sok terméssel. Amit persze a rohadt kapitalista visz haza magának. Hát én engedem, hogy vigye, sőt dolgozom azért, hogy vihesse.
Hogy nincs irodalom. Ezt hallom. Manapság az emberek.
Most ne menjek tovább, maradjak itt a mintiai csürkefalván, van itt egy rohadt asztalos, aki olyan amilyen elesett és magyartalan állapotában, de nem tudja bevenni a hivatalosan, politikai támogatottságú irodalmat és veszi azt a kellemes fáradságot és keres az interneten, ebben a szennyes, mindenféle blogger világban irodalmat, helyesbítek kortárs irodalmat, mert miután a papírbeadástól megmentett legalább kétezer magyar válogatott könyvet, nemcsak a régi, hanem a mai irodalom is érdekli, és láss csudát, talál irodalmat.
Most azért azt senki ne gondolja, hogy a netes médiát nem rohanta le ez a politikus és társai brigád, de akkora hatalma még nincs, hogy minden blogger írását lecenzúrázza, letámadja, telekommentelje. Jó, tudjuk, hogy vannak a lelkes, fizetetlen idióta trollok, kik ott keverik a sittet, ahol többen megfordulnak. Ez a netes dicsőség velejárója. De garantálom, hogy aki irodalmat keres és talál, oda nem gyömöszölődnek a trollok, sem politikusok, mert azért szó köztünk maradjon, a netes társaság valójában ugyanaz a kispolgár, aki beengedi házába és eteti az asztalánál a multikat, a rohadt kapitalistákat, a politikusokat s ezekhez hasonlókat.
Én azt mondom, hogy irodalom van. Kevés, de van.
Például itt van a -sors kegyelméből nevezhető- barátom, Elekes Ferenc a Feriforma blog írója, kitől a kezembe került két könyve is, melyeket ha jól értettem egy nagyon szűk baráti köre adatott ki. De mivel nem kiadói befektetéssel készültek, nem kerülnek bele az értékesítési láncokba, ezért gyakorlatilag ezek a könyvek nem vásárolhatók meg. Az esélye, hogy a fent lehordott kispolgár kezébe kerüljenek ezek a könyvek, gyakorlatilag nulla.
Mint mondottam, a sors kegyelméből tanúja lehetek a ma születendő irodalomnak, olvasója, fogyasztója vagyok, lehet nem mindent úgy értek meg, ahogy az író szeretné, de elég az hozzá, hogy mint a kávé feldob, mint az energiaital erőt ad, hogy még egy lépéssel tovább merészeljek lépni.
Sajnos a nagy irányelvek ellen nincs mit tenni. Zajlik, robajlik ez az önhitegetés, hogy a politikusok, a papok s az értelmiségiek csak tudják mi a jó, holott a fájdalmas valóság, hogy nem is akarják tudni mi a jó a saját érdekjavain túl.
S aztán az már csak hab a tortán, hogy jönnek valakik és meghatározzák, hogy mi az irodalom. És azt mondják erre, hogy ez irodalom, arra meg hogy nem irodalom. Mikor, kiről van szó, kinek kell becsókolni, benyalni s ezekhez hasonlók.
Hát nekem a csürkefalvi asztalosnak minden irodalom, ami egyszer le van írva. Hogy a politikailag támogatott irodalmat nem szeretem, az már legyen az én fogyatékosságom.
Az irodalom végül is politika kérdése, nem az, hogy manapság az emberek nem olvasnak. Mert ahol pénz van, a pénzesek ott vannak, és ahol a pénzesek, ott a nagykutyák, a politikusok vannak. És hogyan lehet meggyőzni a kispolgárt arról, hogy nincs más irodalom, mint amit a politikum szuggerál? Hogy nem ad ki olyan irodalmat, mely nem sorakozik a seggnyalók hosszú sorába. Ennyi. Mert egyik kiadó sem pisil a széllel szembe, egyik nyomda sem nyomtat csak a feje után könyvet. És én ahány nyomdáról, kiadóról hallottam, legalábbis Erdély szinten, az vagy egyházi kézben, vagy ha magánkézben van, de politikai háttérrel rendelkezik. S a kettő egykutya.
Ellentmondásos a helyzet, de győzzön meg engem valaki, hogy nem így van.

Virágiskola 2: Nemes hagymák

Valószínű a természetben is rétegződnek a dolgok, mint az emberi társadalomban. Nem tudom, a természetben melyik a jó és a rossz, az egérnek is megvan a hasznos feladata, a légynek is, noha az ember szerint két rohadék állat, mely csak bajnak van, direkt arra, hogy az embert bosszantsa. Nincs egy más világ, csak a képzeletünkben a mennyország, a bibliai mennyország, ahol az oroszlán a báránnyal fog legelni, amihez viszonyítani tudnék. Így elfogadom azt, hogy a természet tökéletes, egy élőlény, mely képes kiegyensúlyozottan élni.
Hacsak az emberi gonoszság nem fajul arra, hogy azt tönkretegye. De mondjuk azt sem jelenthetem ki kerek perec, hogy a minden ember gonoszsága, mert biza nem minden ember gonosz. Csak a vallásban van az a megbocsátó elem, amely tisztára mossa a gonosz embert, ki immár háterővel, tisztaságban űzheti a gonoszságait. Lehet, hogy a természet is sír, ha látja, hogy az ember eszetlenül pusztítja, nem éri be a gyümölcseivel, de azt mondja magában, hogy ez van, a túlélés, a dzsungelharc, egyszóval ilyen az élet. Nem tudom, a természet mit gondol magában, de még sosem láttam a teheneket fellázadni s nekiesni a vadbarom gazdájának, ha az agyonkínozza minden módszerrel, hogy több tejet adjon, mint arra képes lenne.
Mint kocakertész tudom, hogy a gyomnövények ártanak azoknak a növényeknek, amelyeket magamnak termesztek. Lehet az lenne a dolgom, hogy elbarangoljak oda, ahol megtalálhatom azokat a hasznos növényeket valahol a természetben. De az ember kisajátította magának telekkönyvileg a földet, lehet az életemmel játszanék egy pár bogyóért. Így én is kisajátítottam magamnak egy nadrágszíj telket, hogy azon megtermesszem reményeim gyümölcseit. Végül is a diófa is így csinálja, gyökeret ereszt, megnő szép nagy lombosra, elfoglal egy területet magának.
Az ember társadalmi berendezkedésében is van valami érthető, szép és hasznos. De ott a gonosz, ki nemcsak bosszantgat, hanem mások életére tör. Lévén európai faj, a klíma hatására keresztény erezetekkel hajt ágakat ez a természeti jelenség. Úgy néz ki, mint egy hasznos élőlény, de erejével imponál, megfélemlít, a jók meg sündörögnek, farkukat behúzzák, mint a gyáva, félős, falkába barátkozó kutyák, kik se nem osztanak szoroznak, de ugatnak, ha a falka elindul valahova, mondván az erőssel nem jó összeszűrni a levet. A jó ember meg a jézusos szélfuvallattól megbódulva hagyja magát felzabáltatni. De ugyanakkor nagy bölcsen rábólint, hogy az élet -jó, hogy van ígéret a mennyei Jeruzsálemre- egy harctér, egy dzsungelharc, és igenis hasznos dolog, ha beverik az iskolában a pofád, mert abból is tanulsz.
Na most a magamfajta emberes társadalmi berendezkedés okozta veszélyeztetettségemben azon filóztam, hogy miként rendezzem be a virágos kertemet? Mert hogy ennyi idétlen gonoszságra csakis egy virágoskert a felelet, és mint mondottam Joco süket füleinek, ha az ember egy telket nem tud legalább tisztán tartani, nem érdemli meg azt, ezen az alapon gondoltam el, hogy a zöldséges kertbe ültetem ki a hagymás virágjaimat. Mert szanaszét itten ide-oda ültetgettem, hol az árnyék miatt nem szerette, hol mert túl vizes, hol meg túl száraz volt a hely. Az elmúlt négy-öt év volt a virágiskola elemi osztálya. Most előrébb lépett a virágiskola, a zöldséges kertben foglaltam el neki egy naposabb, nagyobb helyet. Azt mondtam, na itt legalább két évig kéne hagynom őket, hogy kapják meg a helyüket, fiadzanak szépen, aztán meglátjuk, melyiknek mi kell a továbbiakban.
Kérdezte a román asztalos, de minek csinálom én ezt? Mert rájött, hogy nem a magam gyönyörűségére ültetek el ezzel a Jocóval háromezer hagymát a földbe. Hogy van benne biznisz? Nincs benne biznisz, mondtam neki, egyelőre nem látom a bizniszt benne. De egyelőre elgondolkodtatott egy pár dolog ezzel kapcsolatban. Mármint a hagymás virágokkal kapcsolatban. Mint a fürjeknél, az első év arról szólt, hogy tudom e csinálni? Hát tudom. Elvégeztem a fürjiskola első osztályát. Kéne lépni egyet vele. De nincs mentor, ezért az életből kell merítenem. Az életiskolából kell merítenem a fürjiskolába. Most meg a virágiskolába is kezdtem. Mert rájöttem, hogy ezt is tudom csinálni.
De hogy mire jó? Mire jó? Nem tudom. Csinálom, mert szeretem, akarom, érzem, hogy kell. De mondom, most képzeld el azt az állapotot, reményeim szerint a fiam megnő, most tudom, hogy a robotok érdeklik, engem is érdekeltek a robotok s a technika, de mikor eljön az a nagy viharos időszak, amikor szerelmes lesz és mindörökre dióhéjba kerekedik, s Isten hatalmas kegyelmezéséből egy rendes, dolgos lányt ad mellé, és kapnak a ház mellé mondjuk egy tízezer nemesvirág hagymát bónuszba, van mihez nyúlni. Kaphat csak egy gyommal teli földet, de kaphat mondjuk tízezer nemes hagymát. Ha a virágot el is kótyavetyélik semmi pénzért, a tőke, a hagyma és a tudás megmarad.
Hogy miért nem fejlesztem inkább az asztalos műhelyt? Azért, mondom ennek a román asztalosnak, mert nem lehet ezt tovább fejleszteni. Magamat fejleszthetem, de mint látod, másnak nem kedves ez a szakma. Megértek én mindenkit. De tovább kell lépni. És ha nem lehet területileg terjeszkedni, akkor magunkban terjeszkedünk: több tudást halmozunk magunkba. Majd az élet iskolája megtanít minket mindenre. A fontos, hogy mit hagyunk örökbe úgy genetikailag, mint lelkileg. Ha igaz az, hogy a genetikai kódunkat alakítjuk életünk folyamán, akkor nem lehet haszontalan dolog sem a virág, sem a fürj, sem az eper, sem a meggy, és ha arra gondolok, hogy apám egy kisszobában lombfűrészelt és én ma mekkora műhelyben dolgozom, akkor igenis eredményesek voltak azok a szánalmasnak tűnő lombfűrészelések. A famunkálást beépítettem a genetikai kódba, a kertes álmainkat is valamennyire megvalósítottam, noha szánalmasnak néz ki minden erőlködés, de az álmok mezejéről a valóság mezejére léptünk.
Attól a résztől, hogy mindenkit megértek, már nem mondtam el a román asztalosnak, mert amúgy is elkezdte csóválni a fejét, nem merte kimondani, hogy ha nem is vagyok bolond, de bolondos vagyok, az biztos

Virágiskola 1

Miért van az, hogy az ember mindig irreális, megvalósíthatatlan dolgok elé néz? Mert visszatérve az Életiskolára, hogy a tanulás és tapasztalás nem ismer vakációt, hanem egész évben, reggeltől estig a gyermek bármit csinál, abból tanul, tapasztal. Hozzáteszem azt is, hogy a felnőtt élete is egy reggeltől estig, egész évben való tanulás és tapasztalás.
Hát ha valaki, akkor én már nagyon rég életiskolás vagyok. Mert én már rég felhagytam a mai viszonylatba vett hagyományos, bevett tanulási módszerrel, rajtam a modern iskola nem fogott ki. Egymáshoz nem sok közünk volt, annyira, hogy muszáj volt nekem átpréselődni rajta, és hála az úgynevezett „gyenge” iskolának, hogy viszonylag békésen úsztuk meg mindketten: iskola és én. Én mindig is tudtam, hogy az iskolának nincs sok köze az élethez. A fiam is azt mondta a tegnap, hogy te apa, miféle románt tanulunk mi, hogy a román rajzfilmekből semmit sem értek? Mikor tanulunk olyan dolgot románból, amit az utcán lehet hallani, nemcsak a román tankönyvben? És angolból is mikor tanulunk már olyant, ami a filmekben van?
És igaza van. Mert tanulják azt románból, hogy van him és nőnemű alakja a szavaknak, de nem tud négy év után sem kérni egy hamburgert a sarki hamburgeresnél.
Ha elgondolom, hogy mindent amit tanultam az úgynevezett asztalos szakmámban, azt tulajdonképpen innen-onnan megfigyelés és következtetés útján sajátítottam el, mert kimondottan mentorom nem volt ezirányban, és ha elgondolom, hogy rugós székeket eddig nem javítottam, most szembesültem azzal, hogy egy rugó el volt törve, ahhoz, hogy kicseréljem, le kellett vágnom az összes kötelet, más rugót odavarrni és szépen kikötni a rugókat, akkor azt mondom, hogy ez is életiskola. Mivel az életiskolában szedtem fel minden tudást és tapasztalást, a rugó kötést is életiskolás módszerrel sajátítottam el két óra alatt. És mivel a rugós székeket teljesen másképpen kárpitozzák, mint amikor a vásznat csak a szék alján összeszegezed, amikor nekifogtam, azt mondtam, ez nem fog menni, felhívom a kárpitost, csessze meg a rugós kárpitját. De ugyan miből tudnám megfizetni a kárpitos aranyárba mért aranykezét? Nyolc órát bénáztam az első székkel, elszartam egy darab anyagot, legalább kétszáz szeget, viszont a hatodik széket már egy óra alatt szalonképessé tudtam átadni. Miért? Nem azért, mert ezermester vagyok, hanem azért, mert a tanulást életiskolásan végeztem. Amikor az ember az életből merít, sokkal komplexebb energiákból merhet, mint amire egy tantárgy utal.
Az is életiskolás feladat, hogy most akkor a politúrozást is meg kell tanulnom, mert nincs a környéken, aki a román németnek a bútorját politúrozza. Mert végül megadtam magam, jó, ezt is megtanulom.
Őszintén bevallva, az is életiskolás tanulás, hogy ez a Hintalan a hivatalos iskolán kívüli tapasztalást, az életben való tapasztalást iskolai rangra emelte, sőt annál fontosabbnak tartja, ad azért az embernek egy önbiztonságot, mert ha képes voltam magamtól megtanulni sok mindent, mitől ne tudnék egyebeket is? És ha az ember ezeket fokozza, kiterjeszti, tudatosítja, önként vállal be új tanulnivalókat. Az életiskola kinyit olyan fejezeteket, olyan rálátást ad, amit a hivatalos iskola bezár.
Talán ésszel nem lehet megmagyarázni, de ha az ösztönre és az életiskolában kifinomult ösztönre hangolódásra bízom magam, talán megmagyarázhatók az én fürjes kísérleteim, a kerti törekvéseim, és a tetőbeépítéses melegház fixem. Mert tudom, hogy ésszel marhaság amit csinálok, a számok nem jók. Olyan világban élünk, ahol a számok érnek valamit. Nem az álmok. Álmokkal nem tudunk fizetni. S akkor miért kergetem az álmokat? Mert valami tudja bennem, hogy ez lesz a jövő? De hol van a túllelkesedés és a megvalósítható határa?
Veszélyes dolog azért ebben az életben jelen lenni, mint aki az életből merítve akar tanulni és aképpen cselekedni. Mert az emberi adó és jogrendszer nem az élet élhetőségéről szól, hanem személyes hatalomról. Az emberi képzeletnek ez szab határt, hogy a jog és az adó megmondja konkrétan, hogy csak számokkal kifejezhető álmokat léptethetsz életbe.
A törvény, illetve a jog és adó összessége azt mondja, hogy ha van három jácintod, két fürjed, az oké, álmodozhatsz. De ha van már egy kutyád, tessék ebadót fizetni. Ha van már ezer jácintod, ahhoz tessék vállalatot működtetni és bizonyítsd be, hogy a munkásodnak mindenféle normák szerinti munkakört biztosítasz. Ha emellé van még ezer fürjed, tessék megszerezni azt az ISO-t, amivel a tojást eladhatod a kereskedelemben. És így tovább. A munkás jön felbuzdulva az európai normáktól, hogy na adod ugyanazt, vagy ha nem megyek Brüsszelbe hagymát szedni? Hát nem, inkább menj hagymát szedni. Mert az életiskolámban azt tanultam, hogy annyit tudok a magaménak tekinteni ebben az életben, amennyit le tudok pisilni.
Arnold Schwarzenegger azt mondta: merj álmodni, kövesd az álmodat. Hintalan László azt mondja: meríts az életből tudást, tapasztalást.
Én azt mondom: Ki tudja, talán a gyermekeinknek jók lesznek ezek a törekvések. Meríts az életből és kövesd az álmaidat. Még jól is hangzik...

Gondolatok az életiskola körül

Megnéztem, meghallgattam Imre „Életiskola” küldeményét. Ha sikerül, majd az írás végére fogom csatolni a filmet.
Nem arról van szó, hogy tetszett vagy sem, hanem arról van szó, hogy bennem milyen gondolatokat szült. Nem is érdemes szerintem tágabb tereken ezekről beszélgetni, vitatkozni, mert valószínű mindenkinek lenne véleménye és egy nagy zűrzavar kerülne ki belőle, nagyon jó helyen vannak ezek a témák itt a szűkebb blogos körökben, mert az eddigi praktika arról tanúskodik, hogy ha nem is merítünk ki mindent, de az idők folyamán egymást olvasva nagyjából sok mindent megbeszélünk. Akarva akaratlanul, mérgesebben, vagy viccesebben.
Számomra ez az „Életiskola” előadás is az általam úgynevezett „magyar csomag” egy része. A téma, a stílus, a cél nagyjából ugyanaz. Úgy veszem ezeket, hogy jó, gyere tárgyaljunk róla. Fiatal koromban Verne Gyula regényeit is megbeszéltük apámmal, aztán a Bibliáról is beszéltünk apámmal. Ilyenkor vagy krumplit pucolva beszélgettünk, vagy a műhelynek nevezett szobában ő lombfűrészelt, én meg elektrónikáztam, s közben.
Nekem ma is hiányoznak ezek a beszélgetések, azért reménykedek mindig egy jó dumapartiban itt a blogvilágban.
Csak zárójelben említeném meg, hogy végtelenül sajnálom azon erdélyi bloggereket, kik egyik vagy másik gondolatomért kirekesztettek közösségükből, egészen nem értem, a másféle véleményről miért félünk beszélgetni? Mert ha volt is ellenvéleményem az autonómiáról, mindig volt megoldási alternatívám, és attól, hogy nem vagyok erőszakosan magyar, kitartó és csendes munkámban, létemben itt eresztettem gyökeret és nevelem ezt a fát. Sajnálom, hogy ellenérveimre, alternatíváimra több véleményük nem volt, mint: köcsög, ócska libsi, janicsár, és ezek durvább variánsai. Ilyen közegben nem is kívánkozom társalogni.
Visszatérve az Életiskolára, az első gondolatom az volt, hogy ugye most a hagyományos világot sírjuk vissza. Leköpködjük magunkat, amiért nem mosható pelenkát és mosógépet használunk, erre vannak akik elkezdenek mosható pelenkát használni és kézzel mosni, a gyermekektől eltiltják a tévét, mert rossz, de a szülő aktív fészbukkos és a földes házában a napenergiás laptopja feszt be van kapcsolva. Sarkítok, mert az előadás kifejtése is elég sarkított. Nem bosszúképpen, csak én valahogy úgy vagyok ezekkel, hogy ne rakj nagyobb terhet valakire, mint azt vinni tudja.
Azt nagyon jól megfogta Csintalan László , hogy állás nincs, de munka rengeteg, és hogy fel van ez az életiskola már terjesztve oda fel, de nem képesek egyeztetni azokkal, akik erre hivatottak lennének életbe léptetni.
És lám, itt vannak a nagy eszmék buktatói, de szerintem nem is itt van a legnagyobb baj, mert ha több magyar szeretné ezt az életiskolát, megtalálná a módját arra, hogy nyomást gyakoroljon a fenti emberekre, de mint mondottam, ezek a témák túlságosan magyarba vannak csomagolva, súrolják azt a réteget akik a másként gondolkodókra a fent említett jelzőket osszák: köcsög s ezeket... Mert volt azért Csintalan Lászlónak egy pár ilyen türelmetlen gesztusa, ami a keményfejű emberekre utalt. Nem akarok szarházi lenni, de megfigyeltem, hogy az inge a nyakáig volt felgombolva, nyakkendőt nem hord, virít ott a fehér a mellén, mintha ezzel is mondana valamit. Megfigyeltem ezt, mert amikor még baptista bebarátkozó voltam, a férfiak elvileg nem hordhattak nyakkendőt, faluhelyen volt, hogy órát sem, mert azok hiábavaló cafrangok és ékek. Ma ez már másképp van.
Azért láttam Csintalan úron, hogy türtőzteti magát és igyekszik szépen, nem sértően fogalmazni. Ezért is hallgattam végig.
Most valljuk be, amikről beszél, az mindnyájunkban bennünk van, és helyesnek tartjuk. Lehet, hogy nem tudjuk úgy megfogalmazni, viszont azt mindnyájan tudjuk, hogy életbe nem lehet léptetni a felvázoltakat. Nem a zsidók miatt, nem a románok miatt, hanem azért, mert más a mai életünk.
Félreértés ne essék, ha lenne ilyen életiskola itt Hunyad megyében, a pénzt sem sajnálnám, ha oda vihetném a fiamat. Kiteremteném az iskolázás díját, ha lenne. Nem is kérnék semmiféle támogatást.
Viszont vannak kérdéseim. Istent persze nem lehet kizárni, viszont ami aggaszt engem, hogy ezt az Istent a vallás csomagban kezeli az életiskola. Két parasztlépéssel megint odakerül a sakkjátszma, ahol valamikor a haladó eszme azt mondta, hogy elég a valláson alapuló hagyományos neveldékből. Akkor az akkora forradalom volt, mint ma lenne ez az életiskola.
Noha eléggé költői lélekként élem meg ezt az életet, mindig igyekszem konkrét alternatívákat keresni. Amennyire képes az agyam.
Nagyon szeretnék egy olyan fórumot találni, ahol ezekről nyíltan lehessen tanakodni. De nem ám olyanokat, mint amik halomra hemzsegnek a fészbukkon mindenféle zöld s ezekhez hasonló jelszavak alatt, megosztanak mindenféle zagyvaságokat, s erre mindenki mosolyog s ájuldozik, hogy de jó, hogy vagytok. De mire is? Mert sosem semmit nem beszélünk meg, csak utasítunk. Hát ez az az egyik pont, amiért sosem fogunk tudni egyeztetni sem felső sem alsó szinten. Amit Hintalan úr nagyon jól meglátott.
Hogy van munka, de nincs állás, ez is csak romantika. Mert az ember ha dolgozik, nem jelenti be magát, nem veszi fel az állami terheket, a börtönnel játszik. Viszont ha állásnélküliként elkezd hivatalosan maszekolni, rájön, hogy nincs miből az állami terheket kifizetni. S akkor a kör bezárul. Ebből én is doktorálhatnék.
Ne menjek messze. Ha az ember megfigyeli csak ezt a kis dévai magyarságot (nem mintha lenne nekem jogom bármit is írni róluk, hisz nem vagyok dévai, hanem mintiai, falusi paraszt, de még az sem, mert elkülönülve egy csirkepajtában élek), rájön, hogy itt annyira szorosan összefügg a vallási, politikai és szociális kötöttség, hogy Nikodémus problémája kutyafasza amellet, amihez ez a közösség ki kellene állnia egy életiskolás átállásra. Garantálom, hogy senki nem fogja lemondani a mondhatni számukra ugyanis hagyományos életformájukat. Még erőszakkal sem, de ez a módszer eszembe sem jut.
Nehéz lesz ezekről a magyar kuriózumokról beszélgetni, előre látom, mint ahogy azt is előre látom, hogy noha sokan vakon lelkesednek az Orbán kormány újramagyarosítási politikájáért, főképpen Erdélyben bíznak vakon benne, valójában magasról tesz rá. Propaganda, semmi más. És sajnos a propagandista szóvivők sem tesznek többet, mint magasról csak szólnak, semmit sem téve rá. Még azt sem. A kisember magyar lelkiismeretét birizgálják, hogy dobbantson, pakoljon ki az asztalra.
Van azért a kisemberben is egy székely furfang, hogy dobbant, de nem pakol semmit az asztalra. Hejehuja, nagy pór a tánclépések alatt, de konkrét gazdaság semmi.
Na ennyi, mert már én is unom magam...de azért érdemes meghallgatni, s ha van kedvetek, dumcsizzunk. Ha nincs, nincs...

Megint úr vagyok...

Miután piaci ácsnak könyvelt el a német román, sőt azt mondta, ha piaci ácsra lett volna szüksége, elment volna a piacra, szóval még piaci ácsnak sem tartott, mégis aszonta, hogy a székeket legalább fejezzem be. Biztos arra gondolt, mit veszíthet? Miután elvittem neki a székeket, rimánkodott, hogy találjak ki valamit a politúros bútorjaira is, mert nem talál sehol bútorjavítót. Megint Attila úrnak szólított. Elfelejtette a piaci ácsságot említeni.
Jött a köves Laci, hogy faragott kandalló maszkot szeretne a polgármester kandallójához, de hónapok óta szaladgál és nincs faragó mester sehol, a tölgyfa keretet is aranyárban mérik, mi tudna tenni ezesetben? Mondtam neki, miért nem csináltat egy kazettás rendszerű maszkot, eléggé puccos az is, ha nincs faragáshoz lehetősége. Hogy az milyen? És ki csinálja meg? Hát én, például. Hálálkodva vitte el, hogy megmentettem az életét. Ja, egyébként kösz Laci, hogy utolsó megoldásként jöttél hozzám...(lám így lesznek az utolsók az elsők...)
Kidolgozási részlet. A kazettás rendszerű megoldásokat nagyon szeretem, mert szerintem az asztalosság a szerkezetnél kezdődik. A másik pedig, hogy a fa nemigen van feszültségnek kitéve, gyakorlatilag a mozgása alig korlátozott és esztétikailag sem okoz botrányokat, ha pár millimétert szuszog időnként.

Reggeli préces

A fiam látván, hogy írogatok, azt mondta, na neki is kell egy blog. Ezelőtt két évvel létrehoztam neki is egy blogot. Lassan oda kezd jutni, hogy egymagában kell megoldania a dolgait, mert az iskolai barátai csődöt jelentettek. Mint a dominó sorfal, pár nap alatt ledőltek az emberkockák.
Ahogy nőnek a gyerekek, a versengés hatására bevadulnak, dagasztják a tömeghisztérikus betegek létszámát.
Az énekhez a hangot megadta a tornatanár néni, aki mindenki előtt leszidta a fiamat, hogy szégyellje magát kövérsége miatt (emberségesebb lett volna ezt velem megbeszélnie, mert lehetősége lett volna megtudni, hogy mennyit dolgozunk mi ezen már régóta). Erre a hangadásra az egyébként gyáva és csúcsrajutás szindrómától vezérelve az osztálytársai közt beindult a hisztéria. A fiam egyik legjobb barátja, az Áron elkezdte a fiam fejét tenyerezni, meg aztán ki megérzi a vér szagát, elkezdte egyre jobban ütni. A fiam feleszmélve mi történik, hogy ez már nem játék, annyira rosszul esett neki, hogy barátja ilyenre képes.
Pont akkorra értem a tett színhelyére, amikor a fiam idegesen sírt, vele szemben az Áron, ki mikor engem meglátott keserves sírásba kezdett (a gyáva ember szindróma), ami viszont nekem nagyon fájt, hogy a többi osztálytársai hangosan vadbikának csúfolták a fiamat. Annyira szemtelenek voltak, hogy előttem, mit sem tartva tőlem hangosan csúfolták a fiamat, Sanyikán kívül, mindenki Áron pártján állt, mert Áron anyukája tanárnő az iskolában, ezért ez az Áron az osztály menő sztárja. És a sok felkapaszkodó szülők gyermekei pedig ösztönösen ráharaptak a lehetőségre, egy fikarcnyi esélyt sem kapott az igazság.
Fájt a fiamnak, fájt nekem.
Jó, rájuk üvöltöttem, ha nem hallgatnak el, rendre felragasztom őket a falra, erre elhallgattak, de a két iker lány továbbra is kelepelt, mire mondtam, hogy ez rátok is vonatkozik, szemtelen törpék.
Hát biza eszembe jutott ez a Csalah György még a kolozsvári iskolánkból, aki az ilyen szociális konfliktusokban otthonosan mozgott, mint mikor Piszkos Fred a kapitány bemegy egy kocsmába. Úgy osztotta köztünk a pofonokat, hogy többé senkinek nem jutott eszébe csúfolódni, mert rögtön a fülünk csengett csak a gondolatára. Hát biza egy kis lélek frissítő ráfért volna ezekre a rakoncátlan gyerekekre, kik ez eset után látván, hogy következmény nincs, egyebekre fognak bátorodni.
A fiamnak tanulság ez, hogy nagyjából erről szólnak a barátságok, meg kell válogatni kikkel barátkozunk, és azt is be kell vállalnunk, hogy szociális életünket néha a családra szűkítsük, ha nem sikerül normalitásban élő közegre találnunk.
Pár hete felfedezték egymást a fiam és Sanyika, a legozás hozta össze őket, mindketten szenvedélyes legosok, noha osztálytársak, sosem figyeltek egymásra, talán ez is beindította a menők közt az irigységet, hogy a Hunor fiam nem függ a sztáralkatoktól. Én nagyon megörvendtem a barátságnak, mert Sanyika munkás közegből származik. A tűzpróbán is átment, noha meg volt hívva a Bogi (a sztár Áron rajongója) szülinapjára, akkor szombaton Hunor szülinapjára jött el, ki egyedüli meghívott is volt.
Akkor azt mondtam magamban, hogy a proletáriátus győzedelmeskedett.
Persze ezek a történések bennem is elindítottak bizonyos folyamatokat, utóbbi bejegyzéseimnek bemúzsáltak egyet. De egyébként is a lelkem mindig jelen van az iskolában, mert nemcsak megyek a fiamért, hanem szkennelem is az embereket, a gyermekeket, a szitukat, és szomorúan be kell vallanom, hogy a tanári kar noha feszt siránkozik, hogy manapság a gyerekek, de a tantárgy leadásán kívül semmi sem érdekli őket.
A mi időnkben a tanárok közül többen velünk voltak a szüneten, ma a figyelő kamerákon kívül senki nem figyeli az egyébként is szűk udvaron mi történik.
Azt mondtam, kész, ez az a pont, ahol a türelemnek el kell múlnia.
Ezentúl a legelső incidenst írásban fogom jelenteni mindenfelé. Ha nem csillapodnak a kedélyek, nem tesznek a normalitás bevezetéséért, nem fogom hagyni magunkat.
Egyrészt az elit gyerekek rakoncátlan, szemtelen, másrészt a cigány pökhendi, fenyegetőző, lökdöső, udvari uralkodásuk egy szociális prést alkotnak a normál gyerekek körében, kiknek nincs más lehetőségük, mint ebbe vagy abba a bandába pártolni.
Nem akarok vészmadár lenni, de látom a fiamban, hogy szakad a cérna. Ahogy lelkesedett eddig az iskoláért, úgy kezd ellenszenves lenni számára. Pedig reméltem, hogy neki sikerül megkapni azokat az értékeket benne, amiket én már az első osztályban abbahagytam keresni, így lévén számomra az egész iskola egy hatalmas kín. Egy szükséges muszáj, kényszerhelyzet és mikor elkezdtem dolgozni, olyan volt nekem mint amikor a négerek felszabadultak a rabszolgaság alól.
Az is baj lehet, hogy mi magyarok túlságosan gettósodunk, mióta ezek a levállásos hangulatok uralkodnak immár az Rmdsz-en belül is, kik mióta nincsenek kormányban, hirtelen eszükbe jutott az autonómia.
Részemről a székelyek azt harcoljanak amit akarnak, én nem félek a nemzetek együttélésétől, eddig sem a székely virtus tartotta bennem a magyarságot, hanem a születésemtől fogva, a genetikai csomagom miatt nem tudok más lenni mint magyar. Viszont itt, ahol csak mutatóban vagyunk magyarok, most már kezdem belátni, hogy az elszigetelődés nem jelent feltétlenül jót szociálisan, mert hamar kinövik magukat a kiskirályok. Három-négy család szaporodott el tulajdonképpen Déván, és ezek közt zajlik a "terület" felosztás, híveket pedig velünk vagy ellenünk szerint toboroznak. Átszivárog ez a gyermekek lelkeibe, mindennapjaikba, aztán döntéseikbe, cselekedeteikbe.
Mi szabadnak születtünk, szabadok is maradunk, ez a sorsunk.

A lendületről

Általában a munkáimban azt keresem, hogyan jobb: időtálló, használható legyen, az illesztések funkcionálisak is legyenek, fontos a külalak is, de nem a legfontosabb. Szóval nem a külalakból, a dizájnból vezetem vissza a szerkezetet, inkább azon módszereket alkalmazom, amelyek a dizájnt is meghatározzák. A szakmai tendencia nagyon a gravitációra bízza magát, hogy ha két deckát egymásra tesz, az valószínű a gravitáció hatására egymáson is marad. Na jó, mondjuk megfogja egy csavarral. De akkor már duplája az ára. Na, én ezt a lebegő deckát összecsavarozom tizenkét csavarral. Feleáron.
Minek? Szokták kérdezni? Minek bele annyi csavar?
Hogy tartson. Szoktam mondani.
De csak egy csavarral is tart, mondja a pozitívista.
Tizenkettőben jobban bízok, mondom én a negatívista.
Na így lehet egy életszemlélet is pozitív, avagy negatív.
A pozitívista azt mondja magáról, hogy ő nem foglalkozik az élet sötét dolgaival. Mert minek? Úgysem változtathat rajta. Nem foglalkozik csak az élet szép dolgaival. Ha egy csavarral is tart, minek abba tizenkettő? Miért kell mindig a rosszra gondolni? Hogy esetleg az az egy nem tart ki?
A magamfajta negatívista az élet árnyékos részeit is leltározza, és innen veszi észre, hogy vannak az életben a sokk helyzetek, az előre nem láthatók, a kiszámíthatatlanok, amikor egyszer az életben nem arra használódik az a két összecsavarozott decka, amire eredetileg elképzelték, eltörik az az egy csavar, noha az a csavar kétszer annyit kibírna, mint amit tart, és istenőrizz pont egy ártatlan gyermekre esik, egy életre megnyomorítva azt.
Hogy fatalista vagyok. Nem, nem vagyok az. Sőt, hiszek az életben, azért akarom elkerülni az idióta, kiszámíthatatlan véletlent, melynek talán a nagy pozitívizmusomban én lehetek a szerzője. A fatalizmus az, hogy az életnek megengeded azt az esélyt, hogy egy banális csavar miatt a fejedre essen, ilyenkor tulajdonképpen a halállal incselkedsz, az élettel packázol, ez a fatalizmus. Hogy majd az isten. Majd az isten mindent megold, mindenre vigyáz. A te dolgod az ima. Nem tizenkét csavart belenyomni, hanem az ima. Na ez a fatalizmus, a valódi negatívizmus, a struccpolitika. És nem utolsó sorban istenkísértés, az Úr nevének hiába való felvétele.
Legtöbb munkámban végig gondolom, melyek azok a módszerek, melyek kizártak. A kizárásos módszer jellemző rám, az élet majdnem minden területén. Mert ha kizárom a lehetséges rosszakat, ami feltételezi azt, hogy ismerem is azon rosszakat, szerintem közelebb fogok állni a jó megoldáshoz.
Az én hitem nem az, hogy majd az az egy csavar is megtartja a két deckát és isten majd vigyáz arra, hogy ne essen egy ártatlan gyermekre, hanem az én hitem az, hogy vigyáz rám Isten akkor is, ha többletköltségként magamtól teszek oda tizenkét csavart, hogy ne essen egy gyermekre.
Most akkor emberileg ezt nagyon könnyen és egyszerűen ki lehet számítani, hogy melyik módszer a jobb.
A biztonságos, az élhető környezetért dolgozom, rádolgozom, felleltározom az általam ismert, tapasztalt lehetséges rosszakat, hogy azokat elkerülvén, a véletlennek leszűkíteni a hatáskörét.
Tudom, ezért hathatnak írásaim árnyékosnak, negatívnak, mert sok benne a megváltozhatatlan rossz, de én meg vagyok győződve, hogy életem jó részei, napos részei abból fakadtak, hogy szembe mertem nézni a gonosszal.
Nevezzem ezt módszernek. Ezzel a módszerrel nézem, figyelem a világot, hogy amikor cselekedni kell, meg tudjam húzni az irány vonalát.
Ez a módszer vezetett arra a megfigyelésre is, hogy az ember ha elindul egy irányba, vegyen magához elegendő élelmet, ossza be energiáját, ha élve akar visszatérni.
A munkamódszer egy másik nagyon fontos vetülete: a lendület.
Lendület alatt az ember, különösen a pozitív szemléletista, azt érti, hogy nosza essünk neki nagy hejehujával és csak csináljuk, csináljuk amíg orra nem esünk. Ebben is van némi megfigyelésem. Megmondom őszintén, ezt a lendület dolgot én akkor értettem meg, amikor percekig megfigyeltem két román embert, amint egy meredek domboldalt kaszált. Talán apa és fia lehetett. Csendben, lassan, de állandóan himbálták a kaszákat. Tisztán megfigyelhettem, hogy a kaszákat lendítették, a saját súlyuk adta meg a sebességet, a ritmust. Nem erőltették a menetet. Kitartóan suhintották, mint az inga ide-oda jártak az élek, csak annyi erőt fektettek bele, amennyi az ingáshoz kellett.
Okos módszernek könyveltem el. Nem is látszott szenvedés az arcukon. Sokszor elgondolkoztam, a falusi ember arcán miért van annyi szenvedésnyom? Persze a pálinka is húz egy egy barázdát rá, mert az elerőtlenedett embernek ugyancsak erőlködnie kell, sőt szerintem ezzel az egyensúlyozással is meggyűlhet a baja, s innen a szenvedés, a munka okozta szenvedés. Az erőltetett munkamódszer. Így lesz a lendületes, testet, lelket építő munkából szenvedés, frusztráció, keserves hajtás. Hajtás, mely be akarja pótolni a pálinkaidőt s energiát.
Tehát a lendületes munkamódszer nem a hejehuja, a hajtás, a kapkodás, hanem a nyugodt, jóleső, kitartó alkotás. Ki lehet fáradni, de nem kell megszakadni.
Persze az idomított társadalomban nem erről van szó. A lendületes munka alatt mást értenek. A lendületes teljesítmények alatt azt érti az idomított társadalom, hogy megszakadsz. Szakadj meg. Feszítsd határaidat. Győzd le határaidat. Fejleszd tűrőképességedet, erőltesd a tested, ne hagyd magad. Tűzzél ki célokat. Írj határidő naplót. Vasfegyelemmel tartsd be a határidő naplódat.
Igen, lehet, hogy aki olimpiára hajt, annak érdemes ezzel foglalkozni. Viszont aki nem hajt olimpiára, annak szerintem ártalmas ez a szemlélet.
Csak egy a baj, hogy idomáliában az embernek nincsenek opciói, hogy bevállalja a hajtó lendületet, vagy nem vállalja be. Követelmény. Már az elemi iskolában követelmény a norma teljesítés, a stresszes, hajtó kapkodás, akár az ember hármasságának (lélek, szellem, test) egészsége árán is. A pillanatnyi eredmény felmutatása árán, a most győzés oltárán arra erőltetjük gyermekeinket, hogy egy picit meghaljanak.
Idomária skizofrénjei már olyan szinten űzik a lelkek megölését, mint az alkoholista, mely már már a kómával határosan még behajt egy fél decit. Nem érzékelik, hogy hol a baj. Nincs már ilyen érzékük. Elvesztették.
Túlléptek már azon a határon, hogy tőlük is követeli egy akármilyen hatalom. Már ők a hatalom. A hatalomnak már nem kell követelnie. Egyek lettek a hatalommal. Szívvel, lélekkel.
Sok mindenben nem értek egyet a boldogfalvásokkal, vannak ott nekem homályba vesző létkérdéseim, amikre nem találom a választ, de amivel mégis megfogtak engem, hogy a gyermekeket kivették az iskolából és otthon tanulnak. Most ugye megint bennem van a kisördög unokája, hogy végül is nem a gyermekek opciója volt ez, és nem e valamikor a gyermekek éppen emiatt kerülnek majd hátrányba, ha majdnem szektás jellegű életformájukból ki akarnak majd lépni?
Persze az élet nem fehér fekete, megtalálják majd a módját a gyermekek az élethez. De az embernek jó tudni az alternatívákról. Hogy meghozhassa a ráillő döntést. Nem tudom, de ha most Rumeniában ha egy nem cigány nem adja gyermekét iskolába, szerintem a gyermekvédelem képes kivenni a családból azt a gyermeket. Mert a gyermekvédelem is a hatalom egyik nyúlványa, hiába dolgoznak ott lelkes és jóindulatú emberek, egy rendszer végrehajtói. Ha akad is egy egy aki folyamatos gyomor panaszok miatt kiszáll, netán szól, hogy valami nem jó, mindjárt kerül három erősebb gyomrú helyébe. Így működik Idomária.
Mindezeket tudva, mi a megoldás?
Kizárásos módszerrel ki kell zárni a legrosszabb oldalait a dolgoknak (feltéve, hogy ismerjük) és meg kell találni a nekünk megfelelőbbet.
Na így a lendületről.