Általában
a munkáimban azt keresem, hogyan jobb: időtálló, használható
legyen, az illesztések funkcionálisak is legyenek, fontos a külalak
is, de nem a legfontosabb. Szóval nem a külalakból, a dizájnból
vezetem vissza a szerkezetet, inkább azon módszereket alkalmazom,
amelyek a dizájnt is meghatározzák. A szakmai tendencia nagyon a
gravitációra bízza magát, hogy ha két deckát egymásra tesz, az
valószínű a gravitáció hatására egymáson is marad. Na jó,
mondjuk megfogja egy csavarral. De akkor már duplája az ára. Na,
én ezt a lebegő deckát összecsavarozom tizenkét csavarral.
Feleáron.
Minek?
Szokták kérdezni? Minek bele annyi csavar?
Hogy
tartson. Szoktam mondani.
De
csak egy csavarral is tart, mondja a pozitívista.
Tizenkettőben
jobban bízok, mondom én a negatívista.
Na
így lehet egy életszemlélet is pozitív, avagy negatív.
A
pozitívista azt mondja magáról, hogy ő nem foglalkozik az élet
sötét dolgaival. Mert minek? Úgysem változtathat rajta. Nem
foglalkozik csak az élet szép dolgaival. Ha egy csavarral is tart,
minek abba tizenkettő? Miért kell mindig a rosszra gondolni? Hogy
esetleg az az egy nem tart ki?
A
magamfajta negatívista az élet árnyékos részeit is leltározza,
és innen veszi észre, hogy vannak az életben a sokk helyzetek, az
előre nem láthatók, a kiszámíthatatlanok, amikor egyszer az
életben nem arra használódik az a két összecsavarozott decka,
amire eredetileg elképzelték, eltörik az az egy csavar, noha az a
csavar kétszer annyit kibírna, mint amit tart, és istenőrizz pont
egy ártatlan gyermekre esik, egy életre megnyomorítva azt.
Hogy
fatalista vagyok. Nem, nem vagyok az. Sőt, hiszek az életben, azért
akarom elkerülni az idióta, kiszámíthatatlan véletlent, melynek
talán a nagy pozitívizmusomban én lehetek a szerzője. A
fatalizmus az, hogy az életnek megengeded azt az esélyt, hogy egy
banális csavar miatt a fejedre essen, ilyenkor tulajdonképpen a
halállal incselkedsz, az élettel packázol, ez a fatalizmus. Hogy
majd az isten. Majd az isten mindent megold, mindenre vigyáz. A te
dolgod az ima. Nem tizenkét csavart belenyomni, hanem az ima. Na ez
a fatalizmus, a valódi negatívizmus, a struccpolitika. És nem
utolsó sorban istenkísértés, az Úr nevének hiába való
felvétele.
Legtöbb
munkámban végig gondolom, melyek azok a módszerek, melyek
kizártak. A kizárásos módszer jellemző rám, az élet majdnem
minden területén. Mert ha kizárom a lehetséges rosszakat, ami
feltételezi azt, hogy ismerem is azon rosszakat, szerintem közelebb
fogok állni a jó megoldáshoz.
Az
én hitem nem az, hogy majd az az egy csavar is megtartja a két
deckát és isten majd vigyáz arra, hogy ne essen egy ártatlan
gyermekre, hanem az én hitem az, hogy vigyáz rám Isten akkor is,
ha többletköltségként magamtól teszek oda tizenkét csavart,
hogy ne essen egy gyermekre.
Most
akkor emberileg ezt nagyon könnyen és egyszerűen ki lehet
számítani, hogy melyik módszer a jobb.
A
biztonságos, az élhető környezetért dolgozom, rádolgozom,
felleltározom az általam ismert, tapasztalt lehetséges rosszakat,
hogy azokat elkerülvén, a véletlennek leszűkíteni a hatáskörét.
Tudom,
ezért hathatnak írásaim árnyékosnak, negatívnak, mert sok benne
a megváltozhatatlan rossz, de én meg vagyok győződve, hogy életem
jó részei, napos részei abból fakadtak, hogy szembe mertem nézni
a gonosszal.
Nevezzem
ezt módszernek. Ezzel a módszerrel nézem, figyelem a világot,
hogy amikor cselekedni kell, meg tudjam húzni az irány vonalát.
Ez
a módszer vezetett arra a megfigyelésre is, hogy az ember ha
elindul egy irányba, vegyen magához elegendő élelmet, ossza be
energiáját, ha élve akar visszatérni.
A
munkamódszer egy másik nagyon fontos vetülete: a lendület.
Lendület
alatt az ember, különösen a pozitív szemléletista, azt érti,
hogy nosza essünk neki nagy hejehujával és csak csináljuk,
csináljuk amíg orra nem esünk. Ebben is van némi megfigyelésem.
Megmondom őszintén, ezt a lendület dolgot én akkor értettem meg,
amikor percekig megfigyeltem két román embert, amint egy meredek
domboldalt kaszált. Talán apa és fia lehetett. Csendben, lassan,
de állandóan himbálták a kaszákat. Tisztán megfigyelhettem,
hogy a kaszákat lendítették, a saját súlyuk adta meg a
sebességet, a ritmust. Nem erőltették a menetet. Kitartóan
suhintották, mint az inga ide-oda jártak az élek, csak annyi erőt
fektettek bele, amennyi az ingáshoz kellett.
Okos
módszernek könyveltem el. Nem is látszott szenvedés az arcukon.
Sokszor elgondolkoztam, a falusi ember arcán miért van annyi
szenvedésnyom? Persze a pálinka is húz egy egy barázdát rá,
mert az elerőtlenedett embernek ugyancsak erőlködnie kell, sőt
szerintem ezzel az egyensúlyozással is meggyűlhet a baja, s innen
a szenvedés, a munka okozta szenvedés. Az erőltetett munkamódszer.
Így lesz a lendületes, testet, lelket építő munkából
szenvedés, frusztráció, keserves hajtás. Hajtás, mely be akarja
pótolni a pálinkaidőt s energiát.
Tehát
a lendületes munkamódszer nem a hejehuja, a hajtás, a kapkodás,
hanem a nyugodt, jóleső, kitartó alkotás. Ki lehet fáradni, de
nem kell megszakadni.
Persze
az idomított társadalomban nem erről van szó. A lendületes munka
alatt mást értenek. A lendületes teljesítmények alatt azt érti
az idomított társadalom, hogy megszakadsz. Szakadj meg. Feszítsd
határaidat. Győzd le határaidat. Fejleszd tűrőképességedet,
erőltesd a tested, ne hagyd magad. Tűzzél ki célokat. Írj
határidő naplót. Vasfegyelemmel tartsd be a határidő naplódat.
Igen,
lehet, hogy aki olimpiára hajt, annak érdemes ezzel foglalkozni.
Viszont aki nem hajt olimpiára, annak szerintem ártalmas ez a
szemlélet.
Csak
egy a baj, hogy idomáliában az embernek nincsenek opciói, hogy
bevállalja a hajtó lendületet, vagy nem vállalja be. Követelmény.
Már az elemi iskolában követelmény a norma teljesítés, a
stresszes, hajtó kapkodás, akár az ember hármasságának (lélek,
szellem, test) egészsége árán is. A pillanatnyi eredmény
felmutatása árán, a most győzés oltárán arra erőltetjük
gyermekeinket, hogy egy picit meghaljanak.
Idomária
skizofrénjei már olyan szinten űzik a lelkek megölését, mint az
alkoholista, mely már már a kómával határosan még behajt egy
fél decit. Nem érzékelik, hogy hol a baj. Nincs már ilyen
érzékük. Elvesztették.
Túlléptek
már azon a határon, hogy tőlük is követeli egy akármilyen
hatalom. Már ők a hatalom. A hatalomnak már nem kell követelnie.
Egyek lettek a hatalommal. Szívvel, lélekkel.
Sok
mindenben nem értek egyet a boldogfalvásokkal, vannak ott nekem
homályba vesző létkérdéseim, amikre nem találom a választ, de
amivel mégis megfogtak engem, hogy a gyermekeket kivették az
iskolából és otthon tanulnak. Most ugye megint bennem van a
kisördög unokája, hogy végül is nem a gyermekek opciója volt
ez, és nem e valamikor a gyermekek éppen emiatt kerülnek majd
hátrányba, ha majdnem szektás jellegű életformájukból ki
akarnak majd lépni?
Persze
az élet nem fehér fekete, megtalálják majd a módját a gyermekek
az élethez. De az embernek jó tudni az alternatívákról. Hogy
meghozhassa a ráillő döntést. Nem tudom, de ha most Rumeniában
ha egy nem cigány nem adja gyermekét iskolába, szerintem a
gyermekvédelem képes kivenni a családból azt a gyermeket. Mert a
gyermekvédelem is a hatalom egyik nyúlványa, hiába dolgoznak ott
lelkes és jóindulatú emberek, egy rendszer végrehajtói. Ha akad
is egy egy aki folyamatos gyomor panaszok miatt kiszáll, netán
szól, hogy valami nem jó, mindjárt kerül három erősebb gyomrú
helyébe. Így működik Idomária.
Mindezeket
tudva, mi a megoldás?
Kizárásos
módszerrel ki kell zárni a legrosszabb oldalait a dolgoknak
(feltéve, hogy ismerjük) és meg kell találni a nekünk
megfelelőbbet.
Na így a lendületről.