A nemvilágító torony


Ha ki is szedtem a csatabárdot, feleszméltem, hogy képtelen vagyok vele lesújtani, így egymagamban elszívtam a béke pipát, és békén hagytam a világot. Talán jobb is, ha nem próbálok rajta változtatni. Könnyebb nekem hozzá idomulni, mint a Világnak engem megérteni.
Akkor torpantam meg, amikor feltettem magamban azt a kérdést, hogy de hátha ennek a bitangnak is van némi igaza? Első dühöm után elkezdtem gondolkodni. Visszapergettem az eseményeket és a hiányzó képeket próbáltam odaképzelni. Mert igaz, hogy ismeretlen Cézár előélete, hogy az elmúlt 12 évben mit csinált, kikkel volt, így most kik kísérik őt a múltból, és mit akarnak tőle, de mielőtt az ember lesújt a csatabárdjával, érdemes lenne az ördög ügyvédje is lenni egy pillanatra.
Cézár megjelent egy lehurbolt kerekes bőrönddel, melyben volt pár használt ruha, egy narancsízű cukros lé és kész. Ildikónak ennél csak két cserepes virággal volt több hozománya közel húszéves házasságából. Cézárnak a papírjai is csak másolatok voltak. Az útlevele viszont nála volt, amióta Afrikában is volt a zuluknál, deszkatelepen fát háncsólt a zulukkal. Csodálkoztam, hogy az aki elengedte, miért nem adta oda az eredeti okmányait? Telefonon kérdeztem, hogy mi az oka, azt mondta eléggé érthetetlen, oltyános románsággal, mintha pityókát gurgulázott volna szájában, hogy azért, mert szeptemberre beprogramálta a Cézárt illető nyugdíja véglegesítése végett. Rendben, gondoltam, ezt benne kell hagyni a pakliban, tehát a következő célpont a helyzet tisztázásához szeptember lenne. Ezt Cézár is helyben hagyta.
Viszont közbejött az irigység. A pityóka gurgulázónak van egy testvére, legyen neve kolbász. Ez elkezdte Cézárt telefonon pityóka ellen hergelni, hogy pityóka használja Cézár pénzét. Hogy jelentse be buletine elvesztését, csináltasson más buletint, vegyen új bankkártyát és segítse őt ki pénzzel. Ezt a mechanizmust megérteni kész nyomozási zsenialitás volt, Cézárból harapófogóval kellett minden adatot kikunyerálni.
Rájöttem, hogy a gyermek hiába van 35 éves, mert nagyon ostoba gyermek, és ennek szociális támogatásra van szüksége, egy intézmény, mely hivatott ezekre felvigyázni. Elfogyott türelmem, írtam anyjának, csináljanak valamit ezzel az emberrel, mert nem látom át mi a helyzet, túlhalad engem.
Erre az anyja azt írta, hogy na elég, neki is elfogyott a türelme és intézetbe téteti. El is mondtam Cézárnak, ez van, majd az anyjáék intézkednek róla. Láttam rajta, hogy elkeseredik, szeme megnedvesedik, éreztem azt az egyedül fílinget benne. Eszembe jutott az egyetlen emberi igevers Jézusról, mely egyetlen versbe foglaltatott: “Jézus sírva fakadt”. Valami ilyesmi.
Aztán másnap jöttek a felismerések özönlésképpen. A belső kérdések.
Hogy basszam, ezek képesek bolondok házába dugni Cézárt? Mert nincs más intézmény ezekre. Eszembe jutott a gáldi diliház, amikor a gazdag, Ausztráliából hazajött csajnak dolgoztam, a testvére ebben a diliházban élt évtizedek óta, felújította a fürdőket, konyhát, raktárat, polcokat, korlátokat csináltam, akkor láttam mi zajlik ott. Aki nem volt addig bolond, ezután az lesz. És ide akarják Cézárt bezárni? Honnan ez a szülői könnyelműség?
Rájöttem, Cézárnak van az atyaúrüssten, és vagyok én. És jelenleg én vagyok Cézárra nézve az egyetlen felkent pápa, akinek kezében az élet vagy bolondokháza pallósa.
És akkor felmerült a kérdés bennem, engem sosem engedtek tisztáznom a szóbeszédből kialakult helyzetemet, csak ítéletet mondtak felettem, hátha mégis van valami igaza Cézárnak is? Hátha a pityókaember hazug és a kolbász sem különb? Nem lehet erre választ találni, csak időben. Ez azt jelenti, hogy élnem kell a kegyelemmel és a hittel, hogy ez másképpen is megoldható, mint bolondokházával.
Úgyhogy egyelőre csendes szégyenletességben visszaástam a csatabárdot, elsimítottam felette a földet, mintha ott se voltam volna, elszívtam egymagam a megbékélés pipáját, és elfoglaltam világszemlélő pozíciómat, mint egy kiégett lámpájú világító torony, mely csak forgatja fejét a messze sötétet fürkészve.