A Vág parti bot

Lőn pedig hogy találék a Vág partján egy húsz centi forma botocskát, melyre azt mondtam: legyen ez a húsz centi forma botocska mintegy kabala nekem a Vág parti megvilágosodásaim tanújaként, valahányszor megfogván eszembe jussanak azok.
Valahányszor eszembe fognak jutni a Vág parti megvilágosodásaim, egyéb dolgok is eszembe fognak jutni, melyek nemcsak észileg vannak bennem, hanem szívileg is.
Igen, ez a rongyos szív hihetetlenül pofátlan módon sok mindent megenged magának, melyeket egy kiegyensúlyozott szívnek már nem illik megengedni. Emberileg.
Ha az észnek parancsolhat az ember, ámbár becsaphatja önmagát és másokat, de a szívnek beszélhet reggeltől estig. Hiába őröl az ész mint egy fából készült malom, melyet folyton hajt a víz sodrása, hiába nyújtogatják kecsesen nyakukat a hattyúk dalra tátott csőreiket, a szív bár nyikorogva mint egy fahíd, vágyakozva, de szelíden, idegesítő türelemmel és alázattal egyszerűen csak remél. Mit remél? Ha tudnánk, az életnek sok értelme nem lenne. Mert ésszerűen minden betájolható, csak a szív titkai maradnak örökké kifürkészhetetlenek. Mivel tud többet a szív mint az ész?

Belenéztem a folyóba és lusta folyásában láttam önmagamat, kissé torzan, ahogy fodrozódott a víz. A másik énem pedig szívtől hajtva oktatott. Olyan hogy én és a nagyvilág: nincs. Ez önámítás. Igenis behatároltan akarok (szeretnék) élni: a szeretteim, a kertem, a műhelyem és én. A dolgok komplikáltak. A szeretteimnek is van saját behatárolt világképük, amik másak. Ezek a világok ritkán és keveset érintkeznek. Az ami a világé és ami egyben az enyém is lehetne, az Mark Knopfler zenéje. Az ég alatt mindenki a saját életét éli. Ki bevallva, vállalva, ki nem: mint én. Szeretik bennem, hogy bízhatnak bennem. Ez a sorsom, mert választottam és ezt akartam....  A boldogság azé aki tesz érte. A boldogság nem bónusz. Azaz bónusz, ha elfogadom amikor adják. Az embernek két fő koordinátája van: a természet és a szerelem. “Minden más ott van a csekken” (KT). Így okoskodott egyebeket is mondva a vízben fodrozódó és onnan visszanéző énem.

Mint a marhák akik a hegyre zarándokolnak, hogy egy falat istent szeljenek, úgy mentem én is a szívem hangja utasítására. Karnyújtásnyira volt tőlem a fény, de gálánsan nem érintettem meg, inkább hagytam, hogy vakítson.
Futó zápor megöntözte a füvet s a parti fákat. Ez nem zavarta a szaglászó kutyust. Számba se vett. Meg se nézett magának, mintha nem is lettem volna ott.
Ott voltam vajon? Vagy csak álmodtam?

Ha világok közt utazik az ember, feltétlen fogjon meg egy akármilyen botot, hogy legalább magának tudja bizonyítani: igen, ott volt.

Ez a bot nálam van. Ez a húsz centi forma botocska lesz az emlékeztetője annak, hogy én akkor a szívre hallgattam. És nem az eszemre.