Le is mentem. Átköltöztettem Sanyi lépcső és homlok lapjait. Most már Sanyi lépcsője lesz terítéken az elkövetkező bármennyi időben. Azt hiszem három éve is ott hever a a műhelyben az ablak alatt. Miközben laponként hordtam őket a lapszabász gép közeli falhoz, hogy onnan majd rendre méretre vágom majd, eszembe jutott, hogy talán a másik körfűrész géphez kellett volna vinnem, mert annak jobban vág a lapja. A 45 milliméteres anyagot jobban vágja az. De akkor az megint plusz munka. És már lelkiztem magamban, hogy miért is nem vittem oda egyből? Hogy milyen hülye vagyok.
Amint így önmarcangolás közben átvittem az utolsó lapokat is, lelkembe csapott a felismerés, hogy tulajdonképpen könnyebb a fűrészlapot levenni és átrakni a lapszabász gépre. Mekkora korszakalkotó felismerés! Gondoltam magamban. S így történt, hogy újra rájöttem, milyen hülye vagyok. Hogy is felejtettem én ezt el?
Közben itt ahogy írok izzadságos és rémálmos éjszaka után, pedig esküszöm semmit sem vacsoráztam, mert miután feljöttem a lépcsőhordásos akció után, úgy kimerültem, hogy zuhany után majdnem sírva nyúltam el, és reszkető testtel merültem álomba, hallgatom Julio Iglesiast, és nincs hogy ne vegyem fülre, azt a nevetséges hangmérnöki trükköt, miszerint a doboknál a tamokat térbe helyezik el. Úgy szól, mintha az egyik tam dob valahol balra, a csarnokom északi irányában, úgy ötven méterre, a másik tam pedig a csarnokom keleti irányában, jobbra úgy ötven méterre szólna. Mert ugye a hang egy képet is alkot. Az ember úgy érzi az énekes elől van, a háttér énekesek valahol hátul a térben, kettőjük közt a hangszeresek, de hogy a dobokból a tamok összevissza pingpongoznak, olyan mintha valami óriások a zenekar fölött pingpongoznának és az szól. Ezek ilyen dinamizáló trükkök. Mint a kozmetikában a színek és vonások: egy kedves nőből harciast produkál.
Pár napja azon tűnődöm, hogy ezek a régi emlékek miféle véletlenszerű memória játék folytán jönnek képbe a jelenem képzelet világába? Például lelki látásom van, amint egy kerítés mellett haladok, még Kolozsváron. Valamikor, amikor még húsz sem lehettem. Nem történt semmi akkor, mégis, most eszembe jutott. Csak simán elmentem egy kerítés mellett.
Aztán látásom volt, amint egy esős alkonyatkor elmentem egy vendéglő előtt. Ott se semmi trauma jellegű. Lehettem 23 éves.
Aztán a napokban nemcsak látás, hanem érzés memóriám is támadt, amint első olyan szerelmemmel, aki megfogta kezem és csókolóztam is vele sétáltunk a fellegvár azon részén, ahol a város látszik. Mert én folyton szerelmes vagyok, kilencven kilenc százalékban költőien, plátóian, de itt egy nagyon komoly szerelemről volt szó, amiről akkor azt hittem egy életre szól. Már akkor reménytelenek voltak az álmaim.
A yutub valószínű telepatikusan kigondolta mit gondolok és adott egy algoritmus videót, ahol Tamás Gábor éppen azon a részen sétált és énekelt a fellegváron, ahol mi is sétáltunk első komoly szerelmemmel. Gondoltam, ezt az emléket érdemes megosztani azzal akivel ott sétáltunk, czirka (kb) 37 (ehhez már számológépet használtam) éve. Jól esett, hogy emlékezett az eseményre, sőt ő több alkalomra is emlékszik. Ez is jól esett. Bizsergést éreztem lelkemben, mint egy bios-t fenntartó kis elembizsergés.
Elgondoltam, hogy milyen lesz, ha majd beindul a rendszer, úgy rendesen? A kifogyhatatlan áramforrással? Beszélek itt a másvilágról. Amiről egyre inkább úgy érzem, hogy létezőbb valóság, mint azt mi gondolnánk.
Aztán eszembe jutott egy régi álmom. Itt sem lehettem nagyon messze a húsztól. Azt álmodtam (még teljesen élnek bennem azok a képek), hogy egy sötét barlangszerű alagúton megyek át, rengeteg borzalommal, de senki és semmi nem bánt engem, de attól rendesen félek álmomban és megborzadok. Amint kijutottam a barlangból, egy mesés tisztásra értem ki, ahol a természet elevenebb volt mint a valóságban, és egy csoport ember jött elém üdvözölve. Volt köztük mindenféle ember, akik őszintén örvendtek nekem. Olyan érzés vett hatalmába, amit sem addig, sem azóta nem éltem meg, amit elmondani sem lehet, mert nincs még rá sem magyarázatunk, sem szavunk. Előjött egy fiatal cigányember és kézenrázva üdvözölt. Látván, hogy nem értem az egészet, ez a fiatal cigány mosolyogva bizonygatta, hogy igen én vagyok az, akin segítettél.
Az álom után sokáig törtem a fejem, hogy kik lehettek azok a nekem örvendő emberek, mert egyiket sem ismertem az életben. Főleg a cigány emberen gondolkodtam, hogy ki a fene lehet? Mégsem jöhet álmomba olyan személy, akit egyszer sem láttam életemben, mert akkor az álmok nem a dillóság kivetülései, hanem esetleg lehet más, mint a puszta megélt valóságunk? Na de aztán napok fejtörései meghozták a választ, mert egyszercsak eszembe jutott a cigány gyerek. Igen, valóban segítettem neki, de ott nem ilyen jól nézett ki, nem dicsőséges testben volt, hanem a magunkfajta meggyötört testben. Azért nem ismertem meg. De a felismerést aztán csalódás követte, mert eszembe jutott, hogy nem volt az éppen akkora segítség, hogy érdemes lenne belőle mennyei aktust rendezni. Már én is elfelejtettem, rég.
Na ilyen élmények érnek mostanság. Ami szerintem jelzi, hogy öregszem. Mondjuk erre vannak sokkal egyértelműbb megéléseim. Esetleg keringethet valami ilyen feledős kor? Netán Alzheimer?
Aztán, hogy ezt megírtam, annak az eredménye, hogy elgondolkodtam, az ember manapság elvesztette érzés világát, mert túlontúl megtanult beszédben, írásban kifejezni azon gondolatait, amit nem emésztett meg magában, nem dolgozta fel magában, mint a gyomor a kaját, mielőtt kiszarja magából, hanem csak kiposztolja azt ami éppen kipattan a fejéből, mint a híg fosás, mely a most megivott vizet tolja ki ezerrel.
Hol vannak azok a csendes tekintetek, amik az emberi kapcsolatokban egy életet tartanak ki? Ma mindjárt mindenre felkapjuk a vizet, hirtelen szóvá tesszük, még fel sem ocsúdunk és már lépünk tovább. Hol vannak azok a kapcsolatok, ahol napokig, hetekig, évekig rágnak egy dolgot és végül kiderül, hogy eleve okafogyott volt?
Hogy liberalizmus? Vagy fészbukk? Ezek lennének az események megteremtői? Nem hinném. Inkább ezek az eszközök hozták el az ősi kitörési vágy megfogalmazását. Mert jól esik az embernek ragadozónak lenni. A lelki ösztön végre levetheti fehér ruháját és felveheti a testi ösztön vadász gúnyáját.
Van e visszaút? Szerintem nincs. Mint ahogy a biotermesztésre sincs már lehetőség. Génmódosított magok nélkül már nem lehet gazdaságosan kertészkedni.
Az ember eljutott egy olyan fizikai és lelki állapotba, ami eltávolítja a másvilág érzékelésétől. Már romantikából sem álmodozik egy másvilágról. Azt tartja magáról az ember, hogy az az egyetlen valóság, amit megél.
Az első szerelmem, aki megfogta kezemet és elfogadta csókomat, olyan volt mint egy kulcs a mennyországba. Egy kulcs, ami aztán nem lett az enyém, mert túlságosan zöldfülű szegénylegény voltam, aki azt hitte elég álmodni jó nagy lelkeseket.
Csak aztán az a baj szerintem, hogy azóta sem nőtt be a fejem lágya.
Megsúgom azért töredelmesen, hogy eszemben sincs benöveszteni a fejem lágyát. Mert tudom, hogy a mennyek országába kulcs nélkül is be lehet jutni. Mert a mennyek országában minden más lesz. Nem fogunk magyarázkodni, hanem csak érezni fogunk.
