Sok
a teendő, valahogy mégis optimizálni kéne a rájuk szánt időt.
Valamiről le is kéne mondani. De miről? A gazdaság czímű
korszakomban (27. évemtől kb 49.) egy korhadó gerenda vagy egy
megrepedt tetőcserép kicserélése vitálisnak hitt dolognak
tartottam. Ma már nem.
Az
első álmodozó korszakomban (14től 27 éves koromig) fontos lett
volna nekem egy banda, azon belül a dobolás elsajátítása,
szervesen kötődve a hanghoz, a hangkeveréshez és minden ami ezzel
jár.
Negyvenkilenc
éves fejjel megalkottam a bakancslistát, melynek három pontja
volt, számszerint a következők: az első, hogy vegyek egy dobot, a
második, hogy még életemben fizessem ki az adósságaimat (csarnok
és vállalkozás czímű történet), a harmadik, hogy lássam a
fiamat a saját lábán. Nincsenek egzotikus vágyaim, hogy lássam
a Tadzs Mahalt vagy ilyen marha épületeket, népeket, vagy feküdjek
le három nővel, vagy az Eiffel toronyban csokis tojásrántottát
egyek. Ezek szerintem hülyeségek, nem lehet egy ember
beteljesületlen álma az ilyesmi.
Nem
is tudom, nevezzem ezt a 49 plusz időmet a harmadik és egyben
bezáró korszakomnak, a második álmodozó korszaknak? A közbeeső
gazdasági időszakom alatt kiderült, hogy borzasztó rossz
gazdasági ember voltam. Szerencsém volt feleségemmel, akinek ítélő
képessége és jövedelme kompenzálta az én katasztrofális
vállalkozásom veszteségeit. Szép, költőiségtől nedves
szemekkel és Jézusos lélekkel nem lehet, nem szabad vállalkozni.
Kín volt, nem a munka, azt szerettem, de a vállalkozás terhe
rettenetes kín volt nekem, és rendesen le is kamatoztam érte. De a
vállalkozásom olyan volt mint a nemkívánt uzsora: ki a franc
szereti?
Néztem
most a tetőmet, ahogy sétáltam az azbo hullámlemezeken, hogy:
“annyi a lyuk rajta mint csillag az égen, csak nincs aki
megcsinálja szépen.” És ahogy néztem, a Katrina unokahúgának,
Katrinkának szoknya libegtetése alkalmával felkavart cserepeimet,
nyugodt nemtörődömség szállt meg, hogy ezt én nem tudom hogyan
lehetne kijavítani. Miből, kivel, mikor és egyáltalán miért?
Felkaptam két csonka, de relatíve nagyobb hullámlapot és
letakartam a lakásunk fölött betört lemezeket, ahol csorgott be
az eső. Elnéztem a padlástérben élő galamb világot, a látvány
nem volt felemelő. Az a romantikus lelkedezés, hogy szállni mint a
madár szabadon, mennyire nincs összhangban a kibelezett galamb
tetemekkel, némely már csak csontváz, a másikból még melegen
lógnak a belső szervek, tőle nem messze egy naiv galambfióka
pislog nagyokat, arrébb egy öreg galamb lógatja csőrét
beletörődve. A természet valódi szabadsága. A hobbit ház és
mellette takaros kis kertecske, egy eléggé perverz vágya az
embernek, egy más fajta steril és álnok gondolata a természetről,
mert ilyen a természetben nincs.
Másnapos
gondolatom az, hogy át kéne rendezni a lemezeket a tetőn, ahova
nem jut, a hátsó részébe, lebontani az egyébként gagyi
faszekezetet, letakarni valami fóliával az egyébként masszív
beton födémet, földdel feltölteni és hagyni a természetet rajta
garázdálkodni. Néha megnyírni a gaztól, de azt se kéne. Nem
gyűlne fel a víz ebben a tető kertben, mert enyhén lejt mindkét
oldalán. Még egy kellemes hellyé is tudna változni. Ki tudja mi a
megoldás. Eladni? Nincs most értéke ingatlannak. Eladni nagy
veszteség. Megint futni? Menekülni? Bagóért felszámolni? Nem,
ezt eleink hozzáértően csinálták, és nekem nem volt mihez
nyúlni. Nekem új országot kellett építeni. A semmiből. És
közben folyton hazaszeretetemet kifogásolták.
Az
este Piramis koncerten voltam. Eljött Dévára a Piramis. El is
felejtettem, hogy mit jelentett nekem a Piramis. Vagyis nem, mert
bennem élt mindmáig, de ahogy visszahallgattam őket a koncerten,
aktiválódott bennem az álmodozó időszakom lelkülete. Emlékszem,
a Piramistól az első szám amit hallottam az a “Szabadnak
születtem” volt. Egy dünnyögő koncert felvétel sokadik
másolatából próbáltam kihámozni a szöveget és közben
katartikus élményem volt, amint a zene bontakozott. Kovács Katin
és Cseh Jutkán nőttem fel, ez a két lemez forgott nálunk
folyton, de a Piramis zenéje olyan volt mintha az égiek üzentek
volna nekem. A “Nálad lenni jó lenne” és a “Piros pünkösdi
rózsák” ágyába úgy hullottak a “Szabadnak születtem”
sorai, mint a száraz földre hulló régvárt, nemremélt eső.
Akkor hozott apám egy Minett régi kazettás magnót, ami nem sok
jóval kecsegtetett, szarul szólt, csípte a szalagot, minden baja
volt. Kínomban hetekig kínoztam, naponta szedtem szét, egész
délutánokat bütyköltem, ma el sem tudom képzelni hogyan tudtam
annyi időt eltölteni vele, de bizony mondom nektek, a frigyláda
nem volt olyan becses a zsidóknak, mint nekem ez a Minett
kazettofon. Egy idő után már csak kibelezve használtam,
egyszerűbb volt mint szétszedni feszt. Fejeket cseréltem, szóval
akinek hasonló volt a helyzete, csak az tudja, hogy mely befőttes
üveg gumija jó meghajtásnak, és a kopott fejet nem lehet
átreszelni mint egy kopott kést.
Oh
God, azok az érzések, amiket szívtam magamba hallgatva a Piramist.
Aztán ott az Erotika környékén elvesztett engem Révész Sanyi,
mert egyébként sem rajongtam a Szilvási kortól, és hallgatva az
Erotika lemezét, tiszta Szilvási fílingem volt. Messze elütött
azoktól a szabadság eszméktől, a lelki tisztaságtól érezhető
volt a konzum világ előcsarnoka. És ehhez Sanyi nyávogó hangja
adta is a hitelt, a lényeget: a gyors, üres szex kapcsolatokat.
Amihez aztán Pataky is csatlakozott a macsó képével.
Az
este egy Csoki nevezetű srác énekelt Révész helyett, itt
csendben megjegyzem, hogy ezt a verziót jobban szeretem. Nem volt
Sanyi jellegzetes hang tónusa, de hiteles volt az üzenet és az
Erotika sem volt buja. A három alapító: Gallai, Závodi és Köves
így öregen is hozzák a formájukat, főleg Köves Miklós a dobos
nyerte el szimpátiámat, beleéli magát a dobolásba, amíg a másik
két öreg, egy kicsit szomorúan csinálták, de így is fejedelmi
volt nekem. Hihetetlen összhang, egység és igazi rock zene.
Ezt
az összhang fílinget szerettem volna létrehozni, megélni az
életemben, gyáva voltam hozzá. Túl keresztény.
Most
meg fáradt, gyenge, igaz a keresztény billogot valamennyire
elreszeltem, de a belém nevelődött minta sajnos kötelez. De a kéz
és az agy nem engedelmeskedik. Talán, ha több időt tudnék rá
szakítani, de koromhoz illő társakat teljesen kizárt, hogy
találjak, akik ugyanúgy egységre, fílingre utaznának. Így marad
a MIDI.
Motutás
Azaz
matatás.
Az
alábbiakban naplómból idézek (előre szólok: unalmas rész
következik), majd pár szóban összegzem a Motutásról a dolgot.
“Egy
éve Pc-n, Win 7-en firewire kártyával használok egy Motu 828 mk2
es hangkártyát. Tökéletesen működött eddig.
Egy
hete elkezdett pattogni és pár pillanatra eltűnik a hang. Pár
másodperc után pattog még egyet és újra működik.
Megnéztem
nagyjából mindent amit angol nyelvű fórumokon olvastam az
esetleges hibákról, de ott nem találkoztam az enyémhez
hasonlóval. Onnan azt szűrtem le, hogy a Motu sucks... de nekem
eddig jól ment.
Nem
értek hozzá, de nekem az az érzésem, mintha lenne valami
elektromos védelem féle a Motuban és valamiért az időnként
(egyre sűrűbben) kikapcsol valamit. Viszont a gép és a Daw
(Cubase) jelen látja elnémulás közben is a kártyát.
Közben
a firewire dugaszt egyel arrébb dugtam a kártyában és egy óra
használat ideje alatt nem jelentkezett a pattogás, minden
tökéletesen ment. Mellékesen leírom, hogy egy ismerősömet egy
hétig ette az ideg egy Scarlett hangkártya miatt, valami errort
adott be neki, számtalanszor formatált mindent, újratöltötte a
Cubase (genyó egy munka, mert ilyenkor úszik minden beállítás
meg plugin s istennnyila) progit, amíg rájött, hogy nem elég
kikapcsolni a hangkártyát ilyenkor, hanem ki kell húzni belőle a
táp kábelt is. Azóta minden rendben megy nála. Nagyon
reménykedem, hogy megúszom én is ennyivel... ahhahha...
Na,
egy kicsit el vagyok szontyolódva. Vettem új firewire kábelt,
lecseréltem, tovább csinálja. Néha pattog, eltűnik a hang pár
másodpercre, megint előjön, és nincs összefüggésben semmivel,
sokáig azt hittem egy erősebb szinti tónus vágja le, vagy valami
túlvezérlés a mixben, de nem. Kipróbáltam a Scarlett (Focusrite)
kártyámmal a rendszert és azzal tökéletesen működik minden, se
pattogás, se kihagyás, ezek szerint nem a PC-ből jön a baj.
A
Motu kártyából kihúztam mindent, a legsimább audio keveréssel
próbálkoztam, akkor is szarozik. Ezek szerint valami elektronikai
hibája van. Ez új kihívás elé kényszerít. Még a firewire
kártyát is kicserélhetném, de a kábelért is kiröhögtek
üzletben, hogy az még a lámpás cuccok idejéből valók, neten
rendeltem azt is. Mégis az az érzésem, hogy a Motuban van
valami....
Kaptam
még egy reményt, akitől vettem volt vagy két éve a hangkarit
mondta, hogy cserélgessem a drivert, mert szerinte onnan jöhet a
baj. Egyúttal a firewire driverét is újra telepítettem, meg
letöröltem a Motu programját is, meg driverét is, majd mindent
újra töltöttem, persze a Motunak más drivert tettem fel. Egyelőre
az első órában szépen ment, pár akadozással igaz, de nem
hagyott ki a hang. Meglátom még holnap is, dolgozok vele még pár
órát. Hátha megúszom ennyivel.
Az
akadozás lehet mástól is, valószínű a több midi csatorna
egyszerre megszólalása meg egy sima dual core-s gépemmel is, a
lényeg, hogy ne hagyjon ki többet pár másodpercre.
Most
már szerintem egyértelmű, hogy valami elektronikai hibája van a
Motu hangkártyámnak. Mindenféle újratelepítés, driver csere
megvolt, és ugyanúgy viselkedik: pattog, ugrik meg kattanások
közepette kihagy pár másodpercre, a Motu kis képernyőjén
látszik, hogy újra szetálja magát, mintha újra lett volna
kapcsolva, minden beállítás elállítódik. Akkor is kikapcsol,
amikor a számítógépen nem történik semmi, volt hogy félórát
olvastam valamit egy könyvből és hallom pattog meg kikapcsol,
újraindul. Az utóbbi napokban többször használtam és ha nem is
mindjárt az első félórában, de utána aztán egyre többet
csinálja, hogy már nem lehet dolgozni vele. Valószínű
felmelegszik valami, noha néztem csupán üzemien langyos a fedele.
Kerestem
a guglin valami javítót, de talán csak Budapesten vagy Bukarestben
volna ilyen javító, de az is kérdéses. Ha bonyolult, valószínű
veszek valami új kártyát. Ott van a Scarlettem, de az csak két
bemenetes, az jól szól, igaz fele hangerőn szól mint a Motu, de
legalább nem kattog. Nekem viszont kell 8 bemenet a dobok felvétele
miatt. Igaz, hogy így is keverő miki előfokain keresztül
hozom be a mikrofonokat a Motuba, mert annak sincs csak két
mikielőfoka.
Szóval
van min agyaljak. De legalább tudom, hogy nem a számítógépemből
vagy szoftverből jön a hiba.
Már
csak a magamfajta majomért írom be, hogy hamarabb rájöhettem
volna hogy a pattogás és újrakapcsolás se nem szoftver, se nem
driver, se nem firewire kártya probléma, meg se nem kábel
probléma. Simán rákötöttem a telefonomat a Motura s egy
végfokot hajtottam meg vele, kihúzva a számítógépből, egy
óráig megint tökéletesen szólt, aztán elkezdődtek a
kihagyások. Szerintem valóban valahol a táp környékén lehet a
baj. Fiatalságomban rengeteget foglalkoztam analog elektronikával,
de amikor leszedem a Motu fedelét elmegy mindentől a kedvem.
Örvendek, ha meglátom a repülő madarat, nemhogy kotorásszak ott
azok a a miniatűr ékszer áramkörökben.
Igaz
már régi lehet ez a Motu verzió, de az áramkör annyira újszerű
benne, hogy csoda nézni. És bitang jól szólt még úgy is hogy
egy valami Eurorack kis keverő miki előfokait használtam
felvételre. Most hogy a Scarlettel idétlenkedem Motu hiányában,
elkeserítő a felvétel minősége.
De
most legalább megtanultam becsülni a jó cuccokat... A cucc és a
gagyi közt tényleg nagy a különbség. Az ár nem is annyira, mint
a minőség.
Ha
már feldobtam a témát, azt hiszem le is zárhatom egy számomra
(remélem) jó hírrel. Mivel közelemben senki nem találtatott, aki
tudná mi is ez a Motu -vintázsnak számító- hangkártya, arra
gondoltam nincs mit veszítsek, ha egy munkaundoros hétfő reggel
belenézek én az elektronikába, hisz minden egyéb: firewire,
driver, kábel, szoftver ellenőrzése, cseréje nem vitt sehova.
Első
körben voltmérő műszerrel néztem mi történik amikor fellép a
reszetálás menet közben. Gondoltam a táp vacakolhat. Kétféle
tápot fedeztem fel, egyik sima, másik ilyen dupla, nem tudom hogy
mondják ezeket szakszerűleg. Mindkettőn stabilan állt az áram
amikor az úgynevezett reszetáló jelenségek megjelentek.
Felfigyeltem arra, hogy a kártya bekapcsolása után kb félóra
után elkezdi a műsort és utána már kétpercenként reszetál.
Mindeközben mindenféle egyenáram stabil.
Ahogy
ott bánatosan néztem az elektronikát és vártam meg néztem a
történéseket, arra lettem figyelmes, hogy egy kis félcentis kocka
körül barnább a nyák, mintha ott már régről melegedne valami.
Megnéztem a praclimmal és biza forró volt az a négyszög dolog.
Közben telefonomon kikerestem, az egy egyenáram szabályzó féle
ic. Rájöttem, hogy az melegszik, és kell az a félóra, amíg
körülötte elkezd minden más melegedni, azok a százlábúak is.
Szerintem a forróságtól a Motu szoftos részei megbolondulnak és
az okozza a reszetálást.
Egy
régi tévéből kibányásztam egy tranzisztor hűtőt,
átalakítottam és szépen beoperáltam arra a szabályzó icére és
legközelebbi százlábúra, melyek igen felforrósodtak. Legnagyobb
meglepetésemre ezután nem csinálta az eszét a hangkártya. A
rácsos hűtő megtette hatását, csupán langyos volt másfél óra
használat után is.
Azóta
már fel is vettem egy dobolást, közel két órát használtam a
hangkártyát és egy pissz nem sok, de annyit sem csinált többet.
Meglehet
egy gyártási gebasz lenne? Egy alulértékelt szitu? Mert amint
felfedeztem, a szabályzó ic körül nem most alakult ki az a
barnaság, olyan mint mikor egy fakerítést a nap évekig éget,
befeketedik idővel, olyan volt az ic körül a nyák.
Emlékszem
a Motu használat közben fel szokott forrósodni, szoktam nézni a
kezemmel, most meg egyáltalán nem forrósodik.”
Így
utólag próbálom megérteni és rekonstruálni a Motu
hangkártyámban történteket.
Az
első félórában azért ment jól a kártya, mert még nem
forrósodott fel a stabilizátoros kis Ic. Valószínű azért nem
tettek rá hűtőt, mert a bejárt élettartamára tervezhették, ami
ha jól tudom olyan tíz évre vannak kigondolva, noha az én kártyám
már ki tudja hány kézen ment át, gyakorlatilag a digitális
studiók megjelenésével egyidős ez a model, lehet akár húsz éves
is, ha angol nyelvű fórumokon 2004ben már veterán hangkártyákként
emlékeztek róla. Benne minden gyári volt, egyedül az optikai
kimenetelen látszott némi házi forrasztás, de amikor a srác
eladta, mondta is, hogy az optikai része nem működik.
De
telt az idő, elöregedett a cucc is, persze a táp mindig az első,
amely szenvedi a gyűrődést. Elkezdett melegedni, aztán egyre
erősebben, valószínű leégett volna, vagy lehet le is fog égni
valamikor. Forrósodása lassan átterjedt a közelben levő
processzoros részekre is, majd az egész gép felettébb melegedett.
Ha jól meggondolom, hogy is bírta?
Mióta
rátettem a hűtőcskét, langyosan üzemel, sőt nem terjed tovább
a meleg. A kártya idézte hangján is mintha vidámabb a tér,
eltűntek a vélt torzítások, sokkal mélyebben lehet belehallani a
hangzást.
Feldobott
azért ez a sikeres véletlen műtétem, mert lelkileg már lemondtam
róla. Kerestem a neten az új hangkártyákat, borzasztó drágák,
most nem lenne rá keret, és ahányszor a Scarlettel dolgoztam,
majdnem szó szerint sírtam. Olyan mint a Mobra motorról írt vers:
“Mobra motor drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs.”
Teljesen
kizártnak tartottam, hogy én megjavíthassam. Nincs azon mit
javítani. De hogy mégis olyan szerencsém volt, hogy ki tudtam
Colombosan nyomozni a hibát, önértékelésem visszanyert
valamennyit a sok mínuszból. Olyan fíling volt ez mint Don Quijote
Dulcineája, vagy 13-ik Pác Tivaldé.
Egy életünk van
Minél jobban elmerülök a keveréseimben, ismerem fel az alapprogram lehetőségeit, annál inkább jövök rá, hogy semmit se tudok. Próbálok tudást lopni a jutubról, de nehezen megy. Azért megy nehezen, kitaláltam, mert én mindent vizuálisan tanultam meg. Láttam, hogy csinálják és próbáltam én is.
Tulajdonképpen az asztalosságot sem értem vagy tudom. Valamiféle érzésből teszek oda fát, olyat, amire saccolom, hogy megtartja. Hiába kérdi valaki miszerint számolom ki, nem számolok semmit, hanem saccolok. És hogy biztos legyek, inkább teszek két centivel vastagabbat. Sokszor látom mások milyen cingár anyagokkal dolgoznak, mikor rajtam a sor, annak a duplája is kevésnek érződik bennem. Emiatt néha torzszülötteknek hatnak munkáim.Egy híres mixes öreg, talán korombeli is lehet, adott 15 tippet a jó mixeléshez. (A hangkeverést a továbbiakban mixnek fogom nevezni, hogy egyszerűbb legyek). Meglepő volt, hogy ez a tizenöt tipp nem a hangszínezőkről szól, hanem a hozzáállásról.
Ilyenek mint például a cuccok azok nem dolgoznak helyetted, azok csak infót adnak a munkádról. Igen, ezt megtanultam amikor 3D-ben rajzoltam a Studio Max-ban, hogy a számítógépes tervezés messze nem azt jelenti, hogy a gép helyettem dolgozik, hanem a gép mutatja nekem mit utasítottam neki. Így -teszem én hozzá- nem gátolja vagy öli a kreativitást, hanem inkább serkenti azzal, hogy rögtön eredményét monitorizálni tudod.
A Beatlest nem a mix tette híressé. Ezért az ízlésedet fejezd ki, nem a tudásod. Szerintem ez a legjobb tipp. Lelkesedek. Mert ahogy a mixes mondta, nem arra kell törekedni, hogy egy badass basszust keverj egy számba, mert akkor csak az lesz benne, hanem az egész szám egy érzést, energiát vibráljon, összhangban kellemes legyen.
Továbbá a hőseidnek, példaképeidnek ne a személyiségüket próbáld megérteni, hanem a befolyásukat, hogy mivel tudták befolyásolni a zenéjüket. Ez érdekes. Mert az ember hajlamos a tökéletes fogsorukat elemezni hamarább, mint azt amit művelnek.
Jók a tanítók, el kell tölük tanulni mindent, de tanácsukat ne fogadd el, hanem vedd véleménynek. Ez is érdekes megközelítés. Melegedj hát a tűz mellett, de nem muszáj elégesd magad mellette. Szerintem korrekt. És a tanárnak is így kéne viselkednie, hogy: “szerintem”, “én így csinálom, nekem így jön be...”.
A törvényeket nem megszegni kell, hanem ignorálni. Így a híres mixes.
Elgondolkoztam. Ilyenkor próbálom megérteni a miérteket. Miért is kezdtem blogolni tíz évvel ezelőtt? Írogattam. Naplót írtam már serdülő koromban is. Szerettem levelezni is. Nem a tudás végett írtam, hanem csupán azért mert szerettem írni. Gondolataimat papírra vetni, majd látni a képernyőn. Továbbított emiljeimből kerülhettek el másokhoz is, akkoriban egyesült Európa ellenes, fűtött nemzeti érzésű írásaim. Az erdély máról keresett meg pityóka, hogy nyit egy blogteret és szívesen lát engem is ott. Írtam is oda, nem tudom mennyit. Ott szólt rám Kornélia és Frici. Hú de jól esett. De aztán kiderült, hogy nemzeti érzületem nem volt eléggé vérmes, nem volt gyűlőletteljes, ezért az erdély ma olvasói rendszerint mocskoltak. Egy idő után úgy döntöttem, hogy vagy feladom, vagy létrehozok egy saját blogot. Akkoriban ismerkedtem meg a blogspot felülettel. Nem érdekelt az olvasó tábor, mégis sokan rám találtak. Ezen a felületen sokkal kulturáltabb volt az interakció. Igaz olvasottságom drasztikusan leesett, a napi ezerről az erdély mától a mai napig is ritkán ugorja meg a tíz nyitást. A fürjekről írt néhány írásom naponta breking nyúz, biztos a gugel hozza le a keresőknek és végtelenül sajnálom, hogy hiába nyitják meg azokat a bejegyzéseket, mert nem lesznek okosabbak attól. Ugyanolyan hegyi beszédeket kapnak tőlem fürj anyagban, mint én ma reggel mix témában, holott csak a dobok mixeléséről kerestem valamit.
A facebook egy új felállásban tálalja az eszmecserét, ahol nem is annyira a központi téma, az író gondolat világa a vezérfonal, hanem a lájkolások és hozzászólások, azaz a kommentek iránya. Egy borzalmasan agresszív, ketrecharchoz hasonló felület alakul ki egy egy bejegyzés kapcsán, sőt olyanná vált már mint a piacgazdaság: a várható eredmény elé nézve készül el a termék, azaz az írás. Előre ki lehet számítani a reakciókat, azaz manipulálni lehet a témákat, a népeket és minden majdnem forgatókönyvszerűen működik.
Amitől nemcsak kissé, hanem rendesen elképedek, hogy rengeteg olyan kommentelő van, akiknek megvan a kifejezéshez szükséges szkilljük meg tehetségük, és hosszasan okádják a hányadékot. Ugye, ugye, hogy nem a tudáson múlik minden, hanem ízlés dolga is?
Lassan eljutottam oda, és folyamatosan fejlődöm, -remélem- ha kisebb léptékekben is, hogy nem akarok abban a közegben élni, magamba szívni a gyűlölet lelkületét. Mert ott már nincs értelme semminek. Ott mindenki mindenkinek ellensége és nincs esély a megváltásra. Ott meglincselnek, felzabálnak és véreddel mindent bemocskolnak. Olyan ez mint a diktatúrában nevelt emberek, akik a demokráciából csak a polgárháborút tudják leszűrni. Egy tömeg, mely képtelen fejlődni, inkább lezüllik és mint a székely, ha képzelt ellensége vele együtt meghal, képes öngyilkos lenni, azaz ha meg akarunk szabadulni a szuvaktól a bútorból, vagy egerektől a házból, gyújtsuk meg azt.
A blogolás kárára sokan átpártoltak a facebookhoz. Ott valóban megnő a nézettség. Minden facebookon megosztott írásom tízszer annyi nézőt (olvasót kevésbé szerintem) hozott. Ezért nem osztom meg többet írásaimat a facebookon. Viszont úgy érzem a blogolás világából kihullt a középréteg, mint a mixből mikor kiszűrik a közepeket s lesznek csak a végletek: a dübörgés és sziszegés. Hozzáállásban is megjelent a facebook stílus. Az egyébként moderált írónak, olvasónak is megjött az étvágya az agresszív elvárásokra.
Valamikor azt hittem nagy metál dobos leszek. Aztán nem lettem semmiféle dobos. Gyengének minősültem karakterileg, nem is adott az élet dobot a seggem alá. Most azon veszem észre magam, gyúrva a bakancslistám három pontjainak egyikére, hogy messze állok a metál zenétől. Lábamat csak sarokból tudom mozgatni, kizárt a taposó lábdobolás, a nyolcad verése 120 bpm-en már nagy kihívás mindkét kezemnek és a hangos zene sem igazán a kedvencem. Megváltoztam. Ahogy a nemzetinek vélt látásom is átalakult. Múltba merengő, vad klisékkel estem neki mindenkinek, mindennek, noha az élet már rég teljesen más szinten és dimenzióban történik, nemcsak mélázik.
A szabad életben nemcsak az a szabadság, hogy én mekkora nagy fasz vagyok és lobogó hajjal száguldok az ősi paripán és lehurrogok minden pocakos tátott szájú janicsárt, hanem az a szabadság, amikor élni hagyni tudok magam körül mindenkit.
Ildikóval volt egy eszmecserénk, és mondta, hogy minden ok velem, (csak egy fogyatkozásom van... naná, biztos több is akad), csak néha a negatív tapasztalataimra hivatkozva nagyon le tudom lombozni a lelkesedőket. Mondtam, hogy igen, mert idegesít, amikor tudom, hogy néhány szem aranyért mennyi sittet kell kimosni, és amikor látom, hogy körülöttem mindenki önfeledt boldogan ámítja magát, hogy az arany rudakban fityeg és csak össze kell szedni őket és nem értik miért intem óvatosságra a népeket. A hagyni élni címen, a tapasztalattal a tarsolyban s mérhetetlen szeretettel kézenfogva kell nekem is -a tapasztalás jegyében- kinyuvadni a tágranyílt, bamba, csuparemény szemű szeretteimmel együtt.
Egye fene. Egy életünk van, ezt is megpróbálom.
Jobbos megvilágosodás
Tanulságos nekem ez a kettőnk nézet eltérése, én a tegnap szembesültem
ezzel. Egy adott pillanatban Imre szerepében ébredtem fel.
Megismertem egy 37 éves románnak vélt srácot, egy lakásfelújítás csapatában dolgozik mint festő. Mikor nehézkes magyarságával szólt hozzám, azt hittem kedveskedni akart, az ilyet sosem lehet tudni, hogy iróniából teszik vagy őszintén, kell egy kis társalgás, hogy ez kiderüljön. Ebben az esetben kiderült, hogy örvend a srác, hogy magyarral tud magyarul társalogni. Közben dolgoztunk és beszélgettünk magyarul. Kilenc évig volt Angliában, kérdeztem miért jött haza? Azt mondta: "uram, az nem az én országom, mit csináljak ott? Itthon van a családom, gyermekem, az nem élet úgy, hiába küldöm a pénzt haza." Beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy román felesége van, tulajdonképpen román családból származik, anyai ágon viszont magyar és magyarnak tartja magát. Gyakorlatilag román közegben él, mert bátyja már csak románul beszél. Nézem a zöld trikóját, nagyban virít rajta az erdélyi magyar néppárt logója. A srác neve is román.
Elsőre az volt a reakcióm, hogy román, de jobban megismerve el kellett ismernem, hogy minden látszat és körülmény ellenére a srác magyar és ezt nem is rejti véka alá, viszont jól megvan román közegben.
Azzal a kérdéssel kellett szembesüljek, hogy akkor honnan és meddig magyar valaki?
Ugyanerre a kérdésre kell megfeleljek a magyar kivándorlókkal szemben is, hogy akkor most ők árulók, vagy csak ilyenolyan magyarok?
Szerintem mindannyian át kell ezt gondoljuk és nézzünk egymás szemébe, elvégre mindannyian testvérek vagyunk. Mindaddig amíg valaki magyarnak tartja magát, mindegy milyen körülmények közt él, szerintem hitelt kell neki adni.
Természetes, hogy a srác gyakorlatilag román világban él, de amíg ő igényli magyar mivoltát, nem szabad azt elvenni tőle, hanem támogatni, akkor is, ha vele sírba kerül majd a magyarság ügye.
Úgy váltunk el, hogy tartjuk a kapcsolatot, nekem kell kőműves munka, neki kell asztalos munka. Adok majd neki magyar zenét és könyvet ha elfogadja.
Sajnos sokszor én is lépre mentem ezzel a ki magyarabb dologgal, mentségemre legyen asztalos rangom és ehhez járuló szűk társadalmi világképem. De éreztem, hogy nem ez az útja magyar boldogulásunknak. Annyira törékeny a főleg szórvány magyar életünk, hogy bár jóindulatú, de rosszul irányított segítség több kárt tud tenni köztünk, mint jót.
A srácnak szétbaszhatnám lelki világát, ha elkezdeném mosni és magyarságát silányítanám. Ellenem fordítanám, és semmit nem fogadna el tőlem, sőt köpne egy nagyot, hogy akkor basszam meg a magyarságomat úgy ahogy van. Ő csak képzeletben beszélhet egy Nagy Magyarországról, viszont érdekes módon ő már úgy éli meg a dolgokat, mint a hívő, aki azt hiszi, hogy már a mennyek országa tagja, hisz Jézusban ezt garantáltan megkapta. És ha ebben a túlvilági nagymagyarországi dimenzióról beszélünk, akkor nem szabad hitében megingatni.
Nekem is jó abban álmodozni, hogy ha dekorként ott vannak a hangszereim, akkor én zenész vagyok. Valamilyen formában, ha kezdőként is, amatőrként is, lúzerként is, de zenész bazmeg. És azért kell létrehozzam a talán egyetlen covergyűjteményes albumomat, mert másként ilyen nem lenne. S akkor legyen.
Ami bennünk, erdélyi magyarokban reménykeltő érték lehetne, az pontosan a kitartás, a szeretet, egymáshoz való viszonyulásunk, de ehhez nem szabadna nekünk belemenni a gyűlölet és megkülönböztető spirálba, mely mint örvény a nyomorba dönt.
Ha oda figyelünk egymásra, nem lesz időnk másokkal foglalkozni és csak mi gyarapodunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymásból ábrándulgassunk ki, mert így is fogyunk, nem kell mesterségesen fogyasszuk egymást.
Nehéz folyton új lappal kezdeni, de lám az élet mindig nyújt egy jobbot, ha odafigyelünk. Nekem ez a srác megvilágosodás volt. És megpróbálok eszerint alakulni.
Megismertem egy 37 éves románnak vélt srácot, egy lakásfelújítás csapatában dolgozik mint festő. Mikor nehézkes magyarságával szólt hozzám, azt hittem kedveskedni akart, az ilyet sosem lehet tudni, hogy iróniából teszik vagy őszintén, kell egy kis társalgás, hogy ez kiderüljön. Ebben az esetben kiderült, hogy örvend a srác, hogy magyarral tud magyarul társalogni. Közben dolgoztunk és beszélgettünk magyarul. Kilenc évig volt Angliában, kérdeztem miért jött haza? Azt mondta: "uram, az nem az én országom, mit csináljak ott? Itthon van a családom, gyermekem, az nem élet úgy, hiába küldöm a pénzt haza." Beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy román felesége van, tulajdonképpen román családból származik, anyai ágon viszont magyar és magyarnak tartja magát. Gyakorlatilag román közegben él, mert bátyja már csak románul beszél. Nézem a zöld trikóját, nagyban virít rajta az erdélyi magyar néppárt logója. A srác neve is román.
Elsőre az volt a reakcióm, hogy román, de jobban megismerve el kellett ismernem, hogy minden látszat és körülmény ellenére a srác magyar és ezt nem is rejti véka alá, viszont jól megvan román közegben.
Azzal a kérdéssel kellett szembesüljek, hogy akkor honnan és meddig magyar valaki?
Ugyanerre a kérdésre kell megfeleljek a magyar kivándorlókkal szemben is, hogy akkor most ők árulók, vagy csak ilyenolyan magyarok?
Szerintem mindannyian át kell ezt gondoljuk és nézzünk egymás szemébe, elvégre mindannyian testvérek vagyunk. Mindaddig amíg valaki magyarnak tartja magát, mindegy milyen körülmények közt él, szerintem hitelt kell neki adni.
Természetes, hogy a srác gyakorlatilag román világban él, de amíg ő igényli magyar mivoltát, nem szabad azt elvenni tőle, hanem támogatni, akkor is, ha vele sírba kerül majd a magyarság ügye.
Úgy váltunk el, hogy tartjuk a kapcsolatot, nekem kell kőműves munka, neki kell asztalos munka. Adok majd neki magyar zenét és könyvet ha elfogadja.
Sajnos sokszor én is lépre mentem ezzel a ki magyarabb dologgal, mentségemre legyen asztalos rangom és ehhez járuló szűk társadalmi világképem. De éreztem, hogy nem ez az útja magyar boldogulásunknak. Annyira törékeny a főleg szórvány magyar életünk, hogy bár jóindulatú, de rosszul irányított segítség több kárt tud tenni köztünk, mint jót.
A srácnak szétbaszhatnám lelki világát, ha elkezdeném mosni és magyarságát silányítanám. Ellenem fordítanám, és semmit nem fogadna el tőlem, sőt köpne egy nagyot, hogy akkor basszam meg a magyarságomat úgy ahogy van. Ő csak képzeletben beszélhet egy Nagy Magyarországról, viszont érdekes módon ő már úgy éli meg a dolgokat, mint a hívő, aki azt hiszi, hogy már a mennyek országa tagja, hisz Jézusban ezt garantáltan megkapta. És ha ebben a túlvilági nagymagyarországi dimenzióról beszélünk, akkor nem szabad hitében megingatni.
Nekem is jó abban álmodozni, hogy ha dekorként ott vannak a hangszereim, akkor én zenész vagyok. Valamilyen formában, ha kezdőként is, amatőrként is, lúzerként is, de zenész bazmeg. És azért kell létrehozzam a talán egyetlen covergyűjteményes albumomat, mert másként ilyen nem lenne. S akkor legyen.
Ami bennünk, erdélyi magyarokban reménykeltő érték lehetne, az pontosan a kitartás, a szeretet, egymáshoz való viszonyulásunk, de ehhez nem szabadna nekünk belemenni a gyűlölet és megkülönböztető spirálba, mely mint örvény a nyomorba dönt.
Ha oda figyelünk egymásra, nem lesz időnk másokkal foglalkozni és csak mi gyarapodunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymásból ábrándulgassunk ki, mert így is fogyunk, nem kell mesterségesen fogyasszuk egymást.
Nehéz folyton új lappal kezdeni, de lám az élet mindig nyújt egy jobbot, ha odafigyelünk. Nekem ez a srác megvilágosodás volt. És megpróbálok eszerint alakulni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)