Azt hiszem átváltok a
morcos öregemberre. Nem egészen értem mi történik bennem. Néha
úgy érzem, érzék illetve értelmező szerveim tágra vannak
nyitva, és mindenféle zajra nemcsak összerezzenek, hanem
borzasztóan idegesítenek is.
Például tegnap bontott
anyagokat hordtam harmadik emeletről, régi, tűzrevaló fa
parkettát, ilyen modern szalagparkettát, ami még talán
használható, meg négy belső ajtót, ilyen papondeklist, de még
eléggé jó állapotban. Szoktak klienseim elhordás fejében elég
jó cuccokat adni. Azt észrevettem, hogy a szalagparketta gondosan
össze volt csomagolva, valószínű azt hitték még eladhatják. És
miután nem tudták eladni, eszükbe jutott egy derék asztalos, aki
ingyé elhordja. Azt már rég észrevettem, hogy végszükség
esetén eszébe jutok embereknek.
Átláttam eszén az
adakozónak, hogy akkor ennek fejében adjak árengedményt egy
jövendő munkára. Mondtam, tüzelő értékben elviszem, egyébként
nem érdekel. Jaj, de már az is jó, hagyta helyben. Na ugye? Én
már csak specialistája vagyok a használhatatlan értékeknek. Hisz
itt a csarnokom, kétharmada noha jó, de használhatatlan, megannyi
bútor vasalat jut a vasasba, megannyi bútort bejut a kazánba. Mert
érték ami érték, de van egy idő, amikor az ember a harangjából
ágyút önt, vagy értékes dolgokat tüzel el a ma túlélése
érdekében. Szoktam ilyet csinálni. Több sorozatát megírtam a
“Nehezen döglök” című filmnek.
Amikor a möszijő Caesart
idefogadtam, abban reménykedtem, hogy ilyen helyzetekben visszakapom
az élettől, amit adtam. Tegnap körülbelül ötvenszer jártam meg
a harmadik emeletet, jó lett volna, ha ebből Cézár bevállalta
volna a felét. Most, reggel, nem fájna annyi mindenem. De monsieur
Cézár kibaszott velem rendesen. Again. Hosszas lenne leírni,
viszont ha leírnám, nyugodtan felzárkózhatnék Bohumil Hrabal
szánalmas esetek megírása stílusához, amiket olvasni pihent,
ráérős és szórakozott állapotában tud az ember. Megírni azt,
még pihentebb, ráérős és szórakozott állapotban kell lenni,
így nem marad erőm, csak egy frappáns “bassza meg” -re.
Harmadik hete már, hogy
ilyen olyan kémiai trükkel the lord Szízááá ha dolgozik két
három napot. Hogy lehet egy ilyen talpra esett embert hülyének
nevezni? Mi a magyarázata annak, hogy minden hülye ember a saját
érdekét kibaszottul profin tudja értékesíteni?
Na de asszem a jóságos,
türelmes medvének nagyon a talpára baszott. Mától oda ütök,
ahol fáj neki, a gyomrába. Mint a mesében. Dolgoztál e ma? Ha
nem, akkor ne is egyél. Vége a szubvenciónak, a többsávos
tévének, az ingyen gyógyszereknek s édességeknek. S
ruhamosásnak. S kutyafaszának.
Amint monoton sétálásaimat
lihegtem a parkett csomagokkal, arra lettem figyelmes, hogy mit
csinálnak a tömbház lakói. Például a lift ajtaját csapják. A
lakásuk ajtaját is csapják. Úgy viharzanak ki, repül körülöttük
minden. Nem köszönnek, az empátia legkisebb felhangja sem
mutatkozik ki aurájukból. Hangosan beszélnek, az ember azt hinné
veszekednek. Közben jött egy böhöm nagy, fekete Audi, egy szőke
banyával benne, aki elkezdett hisztizni, hogy elhúznám onnan a
kocsimat, mert az az ő parkolóhelye. Csorgott rólam a víz.
Persze, elhúzom, igaza van. Elhúztam, beállt a helyére, én meg
vissza mellé, hisz több hely volt még üresen. Húsz perc múlva,
látom Audi szőke banyával el. Szándékosan írtam Audit egy szőke
banyával. Ebben az esetben az Audinak több esze volt. Szó szerint.
Ha számba vesszük intelligens alkatrészeit és erejéhez mérten a
türelmét, kitartását, hatalmas megfontolásról tesz bizonyságot.
Valószínű a banyát bántotta az izzadt vénember látványa,
milyen szívás neki (mármint a banyának) ilyen senki, izzadt
emberek társaságában levegőt szívni.
Szóval, zavarnak ezek a
civilizációs életzajok, életképek.
Kikoptak már a
tűrőképességemet csillapító rugóim. Eszembe jutott a rugós
reverb, ami egy alumínium dobozba van szerelve és ez a doboz négy
rugóval van kikötve, hogy szállítás esetén a reverbrugó ne
sérüljön. Nos, kiöregedett ez a reverb rugó, nem elég ez hozzá,
de a dobozt kikötő rugók is megrozsdásodtak, merevebben rázzák
az alélt reverb rugót. Nem csoda, hogy a reverb is összevissza
reverberál.
Aztán az is rátesz az
éles zajok halmára, hogy csinálom a havereim mixeit, amikor
átküldöm a mintát, hiányolják a zajt. A dübörgést. Mert
vintázs eszemmel azt hittem egy dal megformálásánál a fő
mondanivalót kell a kép előterébe tenni és a többi elemeit úgy
kipanorámázni, hogy alátámassza minden szempontból a dallamot is
és a mondanivalót, és netán az érzelmi üzenetét. Nem tagadom,
ahogy ők akarják, és végül úgy kevertem, ahogy akarták,
valószínű felemelkedik az idők hangzás trendjére, a loudness is
best versenyben. Így viszont, mint említettem zajérzékenységemet,
nem tudok az énekre figyelni, minduntalan a dobok és az excitált
fel fel erősödő hátteret hallom. Gyerekkoról szól a szám, egy
nagyon jó szám, nem nyálas, de valahogy ez az agresszív vas
hátszíne, mely dominál, szerintem nem illik bele. Nekik tetszik.
Azt mondják így dunnyezó.
Az én verziómtól kicsit
kiakadtak. Az én verziómban az ének a szívbe talál. Oda tudok
figyelni, a háttérben ott van a lüktető zene is, de a helyén
van, nem tolakodik előre.
Így most a hang -8 dB-en
van, a lábdob például +1,3 dB-en.
Szóval ezt a projektet
elvégzem, de nem leszek rá büszke, nem is fogom publikálni, és
nem is fogok többet rendelésre mixelni. Ok, elhiszem, elfogadom,
hogy a világ zaja most ez, legalább is így hiszik, de nekem nem
muszáj ehhez hozzájárulnom, pláne ha nem is vagyok rászorulva.
Hogy mi a jövő? Ehhez
hozzászólni, én már elvesztettem a jogot hozzá. A kontrollt
főleg. Nem hiszem, hogy bármi is visszafogható. A haladás a
pusztulás útján keresztül visz. Az emberiség jövője a
pusztulásban lesz. Szükségszerűek lesznek a pusztító háborúk,
hogy majd a maradék tized újra elkezdje egy másik pusztulás
alapjait.
S akkor rákattintok a
saját mixelésű Six blade knife-omra és érzem azt a home sweet
home érzést. Ilyenkor jövök rá, hogy igazam van. És ilyenkor
világosodok meg, hogy mindenkit hagyni kell az útján. Viszont
nekem nem kell feltétlen utánuk bóklászni.