Portya

Biztos van a történelemben olyan példa, hogy emberek a gyermekeikért mindent feláldoztak. Talán kevesen tudjuk elképzelni, hogy ilyen önfeláldozásra ma is képesek emberek. Azt viszont még kevesebben tudjuk elképzelni, hogy egy önfeláldozónak a lelke nemcsak a sajátjainak az életét változtathatja meg, hanem másokét is.
A nyáron voltunk egy kis cserkész táborban. Akkor is elbeszélgettünk, mondták az öregebb cserkészek, hogy „a gyermekeinkért kezdtük el, és lám itt vannak a gyermekeink, nem tekeregnek, addig is, amíg itt vagyunk a természetben, nem ülnek számítógépek előtt és nem unatkoznak, hanem helyette hasznos dolgokat tanulnak”.
Arra gondoltam, ha csak két család felnőttjei ilyen megfontolásokból létre tudtak hozni egy alternatívát erre a valljuk be kilátástalan életmódra, mi lenne, ha többen felnőttek, szülők összetesszük az energiáinkat és mi is cserkészek akarunk lenni? Mondjuk az elkövetkezendő generációk érdekében?
Ma is részt vettem egy ilyen cserkész portyán, nem is tudtam, hogy közel a városhoz van egy barlang, állítólag egy román zsivány banda használta valamikor ezt a barlangot, akik a gazdagokat kirabolták és abból a szegényeket segítették. Talán Jókai is írt egyik regényében róla.
A fiamért mentem el, az én ínszalag nyúlásos térdemnek egyáltalán nem volt leányálom a közel tíz kilométeres túra. Eljött több fiammal egyidős iskolatársa is, öröm volt nézni, ahogy örvendtek az együttlétnek, a beszélgetésnek és a természetnek. Játékszerűen zajlott minden, viszont olyan elemeket fedeztem fel, melyek elgondolkoztattak. A titkos útjelzések, az eldugott boton rovás írásos üzenet hagyás, minden cselekvésnek a megbeszélése, kiértékelése. Olyan élet elemek ezek, amikkel már nem élünk. Vajon miért nem élünk ezekkel? Mi van ennél fontosabb? Mi van annál fontosabb, hogy gyermekeink a saját fajtájával barátkozzon, tervezze a jövőt? Miért nem jó az, ha az ember kötődik valamihez, reménykedik benne? Miért fogadtuk el ezt a változó világot? Ezt az állandóan költöző életstílust?
Igaz az, hogy két ember pár órára kikapcsolja azt a néhány fiatalt, elvonja a számítógép elől, de nem tudja tartósan ebben az álomképben tartani őket, mert a való világ nem erről szól. Miről szól? Hogy nincs értelme semminek. Erről szól. Mert ha lenne értelme valaminek, a virtuális világot nyújtó gépezetekre nem lenne szükség. És kinek van szüksége rá, ha az életnek értelme lenne?
Sokat gondolkodtam a szakiskolás éveimre, arra a nagy bukásomra, kudarcomra, hogy nem tudtam megszerettetni a gyermekekkel az asztalos szakmát. Kín volt nekik, kín volt nekem is aztán. Ki a hibás? Azóta is tépelődöm ezen. Mi várhat egy szakiskolát befejező inasra? Az Ikea. Az Ikea rendszerű gyár. Éhbérért, rendőrök által felügyelt csarnokokban a száznyolcvanadik fadugót dugni évtizedeken át. Ez várja őket. Ez várt engem is. Erre mondtam nem-et. De igaza volt egy barátomnak, aki azt mondta, hogy de nem minden szakiskolát végzett fiatal képes a nyakába venni a világot és önálló harcba kezdeni állammal és társadalommal. Ez igaz, de akkor mindarra a nem mindenkire az Ikea vár. És ebben talán igazuk van a fiataloknak, hogy ha már Ikea, akkor külföldön Ikea.
Ennek a gondolata talán elég motiváció lehetne nekünk szülőknek, hogy akkor ne legyünk azok a mindenkik, akik nem tudunk, nem akarunk a nyakunkba világot venni.
Pedig nem lesz más megoldásunk nekünk, sem emberileg sem nemzetileg, ha nem vállaljuk a világot a nyakunkba venni. A gyermekeink nem akarnak nélkülünk élni. Ha mi minden áron akarjuk, megszokja, ha muszáj, elfogadja, de akkor ne kezdjünk moralizálni nekik mi a jó és mi a rossz. Akkor hagyjuk boldogulni a saját maguk eszközeivel. Ha viszont példával járunk előttük, biztos vagyok benne, hogy követni fognak, mert van mit követni. Jelenleg nincs mit kövessenek rajtunk. Mi megadjuk magunkat a rendszereknek, egy cseppet sem ellenkezünk, semmit nem harcolunk.
Itt van ez a kibaszott nagy csarnokom. Annyiszor elgondolom, hogy legalább öt műhelyt lehetne benne kialakítani. Legalább öt családnak lehetne a léttere, lakása, műhelye. Mondjuk rajtam kívül még négynek. Most már igazán nem mondhatjuk, hogy a kézi szakmáknak nem lesz jövendője, mert egyre azt látom, hogy igenis lesz jövője. De nem úgy, ahogy azt sokan elképzelik. Hanem úgy, hogy bevállalva az életet, annak bizonytalanságaival és nehézségeivel, az együttlét érdekében.
Eltűnik a társadalmi biztosítás, a nyugdíj, az ingyenes orvosi ellátás, eltűnnek a jól fizetett munkahelyek, szerintem a jövő azoké, akik igenis a nyakukba veszik a világot. És azok akik a nyakukba veszik a világot fogják az új, életrevaló közösségeket megteremteni.
Az erdőben sétálva vettem szemügyre, hogy mennyi temérdek lehullott tűzifát rejt az erdő, ami a biztos rothadásé, mert senki nem szedi azt össze. Elgondoltam, hogy a csarnokom ha be lenne lakva, és minden család fűtését kiszámolnánk, hatalmas összegekre rúgna a költsége egy évben. Hogy egy ember csak ezzel tudna foglalkozni, hogy összejárja a környék erdőit és összeszedi a hulladék ágakat. Mennyi pénzt ki lehetne iktatni a rendszerből. Csirke ügy, tudom, de egy kis közösségnek a megoldás. És ideje leszoknunk a globális gondolkodásról, mert nem vezetett sehova.
Nekünk itt és ma kell megoldanunk a gyermekeink jövőjét, nem politikai pártokban bízva, nem az európai közösségre várva, sem senki másra.
Amint az öreg cserkészek élet szemléletet és módot váltva a gyermekeik érdekében, nekünk a többieknek is valamilyen változásba kellene fogjunk. Talán azzal is kezdhetjük, hogy nemcsak elküldjük gyermekeinket a cserkész portyára, hanem mi magunk is részt veszünk benne.