Hol
is maradtam?
Ott,
hogy ugyanúgy látom a világot, mint a dob előtt. Nincs dob előtti
világ látás és dob utáni világ látás.
Vagyis
mégis van.
Utózengésként,
a gondolatvilágban össze vissza ping-pongozó félkész
brummogásokat szívott el a bitfiók, amik se nem osztanak se nem
szoroznak a nagy világot kritizáló életművemben.
Az
ember hiába próbál úgymond pragmatikus lenni, ésszerűen élni,
becentizni mi, hol olcsóbb, számolni, igyekezni, törtetni,
törvényt, becsületszót betartani, előbb utóbb rájön, hogy a
végén még legalább meg se dicsérik.
Ja,
hogy kutya kötelesség. Igen, ezt vallottam én is. Fakking
sokáig...
Ma
is vallom. Persze, hogy vallom. Csak ezt a basszátok meg mércét
toltam arrébb egy kicsit...Tágabb teret hagytam neki, hogy férjen
bele anyag. És interpretálható legyen, kinek a szájíze vagy
mérete szerint. Mert tök mindegy.
Ilyen
teljes mellszélességű pozitív levegővétellel mindegy.
Brummogásaim
szerte széledő felharmonikusaiból ébredve írogatom a dobkottát
és próbálom megszólaltatni. Másképpen értelmezni a
hozzáállást. A nézést.
A
bunker alapja letétetett. Foszni fa szerkezetre maradék padlókat
forgácsoltam össze. Az ötlet onnan jött a bunkerre, hogy a német
csajtól maradt több ezer farmer gatya, a kutyának sem kellett
ingyen se. Tűzbe méges csak sajnáltam. S innen az ötlet, hogy
kell egy bunker a doboknak, s a farmerekkel tele dobozok lesznek a
hangszigetelés a MUGOPHONE stúdió dobkamrájához.
Lőn,
hogy egy munkát építő anyagban tudnak kifizetni. Így lettek meg
a gipszkartonok és az akusztikát korrigáló polisztirén lapok,
melyeket legújabban padló alá tesznek. Az a sok rece benne lesz a
hangelnyelő. Tisztán akarom hallani a dobok hangját. A
falszerkezethez való faanyagom is elő van készítve.
Jövő
hétre nincs konkrét munkám, így elkészítem a bunkert.
Ebben
a bunkerben fog létre jönni az, aminek hátat fordítottam ezelőtt
huszonöt évvel, hogy lehetetlen dolgot akarok. S biza a környezetem
is azt sugallta nekem, hogy talán nem is lennél jó dobos, mint a
Laci. Ezt mondta egy akkori lány, akinek udvaroltam, hogy sosem
leszel olyan mint a Laci. De miért is? Csak. Mert látszik rajtam,
hogy lúzer vagyok. Pedig Lacira nem néztem valami istenesen akkor
sem. Csak olyan dolog volt ez, hogy nem tudtam bebizonyítani. Mikor
az ember sokat gyalogol a „Clujana” és a „Mehedinti” között
(pentru cunoscatori...hozzáértőknek), mert nincs buszra pénze,
nincs lelki ereje szavakkal bizonyítani.
Már
akkor szembesültem azzal a hatalmas életigazsággal, hogy a kutya
is a hegyre szarik. S ha nem iskolában koncerteztek a pince
csapatok, hanem fizetős munkás klubokban, legfeljebb csak kintről
hallgattam Laci újabb stikáit.
Ezekkel
nem lehetett versenyezni. És én ennek a világnak fordítottam
hátat.
Úgy
huszonöt éve.
Úgy
istenigazából most érett meg az idő végre elkezdeni. Mert most
már nincs mit többet veszteni. Ezért eljött az idő, hogy
abszolút ne érdekeljen mi történik a világban. Mert se nem
osztok, se nem szorzok. Mint taknyot elmos az áradat, a félelmetes
pókból is csak vízcsepp marad, ha eltapossák. De még egy pár
groove képlet tán belefér, amire azt mondják, hogy azt nem a sors
adja vagy nem adja, hanem azt ki kell gyakorolni. Na ez az ami tőlem
függ, és pont ez kell nekem.
Nem
kell bizonyítsak senkinek. Még magamnak sem. Nincs határidő.
Nincs követelmény. Nincs kritika.
Viszont
lesz szenvedély és élvezet. Ezt most már egy hónap ismerkedés
után a dobbal, előérzem. Szép kapcsolat elé nézünk mi ketten.
Megfordult
az is a fejemben, hogy elkezdhetnék egy új blogot, a címe is
megfogant a fejemben: „Drum at 50”, s megfogalmaznék benne ilyen
olyan dolgokat amik a dobolást, zenét, stúdiózást illeti, persze
egy lúzer ötven elé néző szemszögéből. Mert ilyen fix hogy
nincs több, de ha méges valakit elkap, lássa, hogy nincs egyedül
ebben az éjszakában.
De
mivel technikai dolgokat is osztanék benne, úgy gondolom az eddig
ide szokott olvasóim csalatkozni fognak bennem, hogy feladtam a
forradalmat.
Valójában
feladtam. De valójában mégsem.
Avagy
mit adtam fel? Mit vesztettem? Vagy mit nyertem?
Ezt
leszek hivatott ezentúl felismerni...