Kórica tanulság


Korosztályom abban a hiszemben ringatja magát, hogy majd a mai generáció másképp csinálja, ők majd egy rendes világot fognak létrehozni. Ennek a hiszemnek a realitás értéke nulla.
Nem azért, mert nem bízom a mai generációban, hanem azért, mert nem teremtettük meg neki az alapokat arra, hogy változtatni tudjanak. Nem arról beszélek, hogy nincs mit egyenek vagy nincs hol lakjanak. Arról beszélek, per példa a romániai politikai helyzet, hogy velejéig korrupt minden, kezdve a legfelsőbb vezetőtől, a legalsóbb állami alkalmazottig, értsd: kapus egy állami intézményben, kasszás az adóhivatalban, stb. Egy szimbiotikus világ, a társadalom elég nagy része, a puszta létezésével fenntartja ezt a korrupt országot.
Sajnos a privát szféra jó nagy szelete is kapcsolódik ehhez a rendszerhez, a megrendelések által. Annyira, hogy nem csak a csúszópénz számít, hanem a családi, baráti kötelék is. Nem arról van szó, hogy ki ad többet vissza, hanem arról, hogy milyen fokú rokon. Az más kérdés, hogy legtöbb ilyen vérszopó vállalkozás már a lehetőségből fakadt, amiről egyértelműen a beavatottak tudtak csak.
Hogy ma valaki elkezd egy vállalkozást a garázsból, és a piacról élve pár éven belül meggazdagszik és zsíros állami megrendelésekhez jut, az hazúgság. Ilyen nincs.
Nem én, hanem nálam merészebb, törtetőbb vállalkozók mondták, hogy rokoni, illetve elvhű kötelék nélkül, nincs az a csúszópénz, amivel bevegyenek a rendszerbe. Sőt, még alvállalkozóként sem lehet bejutni egy ilyen szerződésbe, hisz nehogy azt higgye valaki, hogy ezek a szerződések egyenesen a létrehozó céggel köttetnek meg.
A magamfajta reál (kényszer)vállalkozó, aki elvektől, rendszer mentesen csak a konkrét piacról él, soha a büdös életben nem fog hosszútávú történelmet írni.
A történelem a korrupt államban van. A történelem mindig ezt veszi lajstromba. A többi a hullaisztikus statisztika: meghalt ennyi és ennyi.



Néztem egy videoblogos beszámolóját, egy holland paprika termesztőről, nagyon érdekes volt a dolog megközelítése egy szelfikamerával, mely kendőzetlenül kapta le a pillanatot. A blogos beszélt egy mondat erejéig a több hektár melegház tulajdonosával. Nem az ragadt meg, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Egy szempillantás elég volt nekem, felismerni a deja vu érzést. Ahogy nézett a paprikákra, és ahogy körbevitte a tekintetét a melegház üvegfalain. Ott volt szemeiben a történelem. Hogy ezt több száz éve építik, fejlesztik, generációkon keresztül.
Eszembe jutott az andorrai Miguel, a szállodájával, a kempingezőjével, a kis faházakkal, ahogy bérelte a kis fűnyíró traktorkát, fogpiszkálóval a szájában, ahogy pöfékelt a fűnyíróval a párszáz négyzetméteres kempingező telkén. Három millió tiszta euróval a bankbetétjén. Több száz éves pereik vannak ingatlan ügyekben.
Eszembe jutott a Horea születésű, Kolozsvárra költözött Nyikulica bácsi tákolt műhelye, hol máshol, mint a gazdag negyedben, hogy is másként, mint volt párttag? Ennyire aláment 89 után az örökölt korrupció. A központi helyek volt párt aktivistáknak voltak repartizálva (kiosztva), ilyen olyan mű vállalkozásra. Fantáziátlan kávézók, üzletek, amik egyértelműen nem a piacról éltek. Pénzt mostak. A múlt rendszerből átmentették a vagyonokat.
Nyikulica sem tudott volna nélkülünk, az akkori naiv, tejfelszájú, kényszer vállalkozók nélkül létezni, az ő műhelyében történt a rendszer felhígulása, és csak reménykedtünk, hogy lassan kihalnak ezek a volt kommunisták és egy szebb világ épül majd.
Hát nem. Ezeknek a kommunistáknak a gyerekei is szépen tovább vitték a rendszer tradíciót, Cocakóla bannereket húzva a “réztábla a kapu alatt” fölé. Vissza a politikába, vissza az egész korrupt országba.
Nem elég harminc év demokrácia, hogy megváltozzon a világ. Több száz év kell, mint a hollandoknál vagy Andorrában.
Esztelenül, tudatomon kívül, a sors szeszélye folytán, történelmi pont akart lenni ez a csarnokom, a műhellyel. Itt a nulladik pontja a változásnak. Kérdés, hogy érdemes pár generációnak felemésztődni ebben a történet írásban? Hogy pár száz év múlva valamelyik leszármazó fogpiszkálóval a szájában bérelt fűnyírót ketyegtessen az udvaron?
Még így sem hiszem, hogy képesek leszünk változni. Ilyen ez az egész térség. Ez az igazi természete, ez az az életforma, amit kíván magának. Ezt kell megérteni. Nem lehet és talán nem szabad megváltoztatni azt, ami attól ő, ami. Mint a cigányok beillesztése. Hamis hozzáállás. Ők nem akarnak. És valóban nem is szabadna, nem kéne erőltetni őket a változásra. Csupán betartatni velük is a törvényt, mint ahogy velem teszik.
Engem sem lehet megváltoztatni, ezért büntetnek. És fizetek.Nem akarok megváltozni. Inkább fizetek. Ki kérte, hogy itt éljek? Senki. Jöttem mint egy cigány, egy gazdasági migráns és elkezdtem itt a piacot feszegetni. (jó, aztán jöttek a multik, akik rendet teremtettek kis elvi vitáinkban: úgy falhoz vertek, hogy taknyunkkal ragadtunk oda).
Tehetek én egy történelmi terhet a fiam vállaira? Talán érdemesnek találnám, ha látnám azt a potenciálisan háromszáz éves békét az eljövendőre. De nem látom. Csak zűrzavart látok és egy olyan egyértelmű nosztalgikus szándékot, amikor a középkorba kívánják és látják magukat az népek.
Itt az önmentés a cél. Sok sok évre száműzve van a szabadság, a szabad piac. Jobban teszi a fiatalság, ha önmagukba fektetnék az energiájukat, semmint korrupt rendszereket kiszolgálni.
Talán ideig, óráig behülyíthetnék pár fiatalt (mint öntudatlanul meg is tettem), de tapasztaltam, hogy eljön az a kínos perc, amikor szánalmas hazugságok közepette kell elválnunk, nagymama, üknagytata kifogások, hogy éppen miért kell neki németbe menni. Mellesleg ötszörös pénzért. Mert igaz, hogy egy bútort nem tudna restaurálni, talán húsz év bútorozás után igen, de addig nem tud várni. Németben ha szerdán kezd, egy hónapra rá már ötször annyit kap mint nálam. És a munka könnyű, nem kell gondolkodni, adva minden, ropog a környezet, pörögnek a dolgok, ad egy lendületet, amit az én Máté Péteres, öreges hangzású műhelyem nem ad. Ez a való.
Igen, azt is látni kell, hogy Miguel kempingje degeszre van sátrakkal örökké, mert hatalmas a vásárló turizmus. Nincs áfa a termékeken, a vállalkozói adó 4%! Ebben benne van minden! Úgy a francia, mint a spanyol oldalról özönlenek a vásárló turisták. Nem tudom, hogy a holland paprikásnak mi a magyarázata, de tény, hogy konjunktúra része ő is.
Olyan maffiáknak lehetnek ők is a tagjai, amire valaki engem kioktatott, hogy ezek nem maffiák, hanem érdek közösségek. Nehogy már egy gyenge lelkületű asztalosnak adjanak esélyt azért, mert gyenge lelkületű. Dögöljön meg a férgese. És igaz, nem? Ha nem vagyok képes harapni, marni, hízelegni, mit akarok? Hogyan is gondoltam, hogy valamit átadjak, ha se marni, se harapni nem tudom megtanítani az eljövendőt?
Talán nem hiába adta fel Jézus is az ács meszeriát, jobb volt a világban kóricálni, több értelme volt. Vegyük hát a tanulságot.

The Stonecrops experience


Tulajdonképpen nem igazán tudtuk felmérni, sem a The Stonecrops, marosvásárhelyi együttes, sem én, a csirkefarmi, abszolute entry leveles házi stúdióm hóbortos élvezője, hogy mire is vállalkozunk, amikor nagyvonalúan felvételre adtuk magunkat.
Egyrészt a zenekar pár hónapja állt össze, heti egy próbával, nem volt kevésbé pofátlanság, mint az, hogy pár nappal a felvétel előtt kezdtem el gondolkodni a monitorozáson. Mert egy az, hogy én itt a magam kezdetleges dobolását felveszegetem, de amikor több hangszeres együtt játszik, ott bizony el kell őket választani, viszont is kell hallják egymást.
Be kellett sűrítsünk abba a 3-4 napba sok mindent, kábel forrasztást, improvizációt, többszöri próbálkozást, illetve a szóló részeket helyben faggattuk Norbiból kellő sörmennyiséggel.
Egyikünk sem tudta mibe mászunk. Valahogy összehoztuk.
A magam részéről, így utólag elgondolva, a dobfelvétel elég jó lett, legalábbis a jelek jók, eléggé semlegesek, azaz alakíthatók utólag. Jó ötlet volt az utolsó órában lecserélni az ATC mikrofonokat a pergőről és az üst dobról. Örökre száműzetésre ítélt két kis behringer térmikrofont tettem fel próbából, mert nagyon hiányoltam az ATC-ből a mélységet. Overheadoknak nagyon pocsékok valóban a Behringerek, legalábbis ez az én két típusom, az az abszolút legolcsóbb fajtája, viszont dobokra nekem tetszenek. A Shure SM57 sem hozza azt a mélységet, teltséget, amit ez a Behringer. Tudom, hogy sok stúdiós keresztre feszítene ezért, nem ellenkezem, valószínű a méregdrága mikrofonok másképp szólnának, de legyen enyhítő körülmény rám nézve, hogy a házi stúdiómhoz nem méltóak. Olyan lenne, mikor a felső tízezerből valaki azokra a színházi előadásokra váltana bérletet, ahova a prolik mennek. Rang és presztízs kérdés. Most hogy nézne ki egy több ezer eurós mikrofon a stúdiómban? Bí szíriosz, nem lenne kihasználva.
Az ének hangfelvétel szerintem jól jött ki, és az akusztikus gitár szektor is elég jó lett. Igaz, hogy hozott az együttes egy jó mikrofont, azzal vettük fel. Inkább a lelkek nyugalmáért vettük fel azzal, de a jelből ítélve nem képezett magasabb kategóriát a Scarlett mikrofonhoz képest. Szerintem ami amateurilag kifizethető eszköz, azok tökéletesen megfelelnek az amatőr státusnak. Persze, a részletek és igények nőnek, ahogy fejlődik az ember, de azt ki kell érdemelni. Viszont ahogy egy jó dob is tud szarul szólni, úgy egy olcsóbb dobot is fel lehet jól hangolni, egy jobb bőrrel, megfelelő rezgőcsillapítóval, ahogy sok gitáros miután sok drága gitárt is kipróbált, rájött, hogy sok olcsó gitárnak jobb a hangja, mint a márkásé. Meg kell találni a célhoz a megfelelő, kifizethető szerszámot.
A basszusgitár és kísérő, illetve szóló gitárra sajnos nem tudtam felkészülni. A basszust első beállításra, a Mugohall csöves ládámra irányított Shure mikrofonnal vettük fel, aztán később vettünk fel vonalba is, direkt a hangkártyán keresztül, és biza bevált sejtésem, hogy így világosabb jelet kapunk. Azért fontos ez, mert a virtuális keverőpultomon megannyi pluginnal csodákat lehet elővarázsolni, ha a jel szép tiszta. Amíg az erősítőn és hangszórókon a jel már véleményezett, a mikrofon halló készségét is rászámítva, elég nehéz kikísérletezni mi az a jó, addig a vonalon a nyers, tiszta hang ment át. Sokat állítani nem volt időnk.
De jó volt. Fel tudtam én is mérni, hogy mivel jár ez, akarom e ezt a jövőben, és gondolom az együttesnek is jó volt megtapasztalni, hogy körülbelül mire számíthatnak ha stúdióba mennek.
Hogy akarom e ezt a jövőben csinálni? Őszintén, nem tudom. Fejleszteni kéne, de nem érzem ennek a jogosultságát. Jó móka volt így baráti körben, új, jó fejeket megismerni.
Viszont a keverést nem vállaltam el. Meg is mondom miért.
Azért nem vállaltam a keverést, mert nem tudok objektív lenni, nagyon is hatással van rám minden cselekedetem. Egész életem arról szólt, hogy másokat kiszolgáltam, és nagyon nem akartam, hogy a stúdióm is erről szoljon, hogy mások fülére keverjek. Értékrendem nagyon is keretekbe van foglalva, kezdve a kiindulási pontból, a lecsengésig.
Az első keverés visszajelzései után rájöttem, hogy ezt így nem akarom. Azt viszont értem, hogy a szerzőnek joga van a stílushoz. Azért passzoltam profik irányába ezt a részét. Akik benne vannak ennek a szakmának a trendjében.
Emlék és nyom forma összeraktam ezt a kis demót, hogy valahogy így hallom és látom az egyik számukat. Én általában azt a zenét hallgatom, ami nem fáraszt le, aminek érthető a szövege, világos a hangja. Nézetemben az ének a fő, a többi hangszeres csak alátámassza az énekest, hogy igen, hiszünk benned, valljuk amit mondasz, támogatunk. Mindent a dallam vonalhoz és énekeshez kapcsolok, szóval értelmezésemben az ének nem egy a sávok közül, amely kapcsolódik az aláfestéshez a decibelek értékhatáráig, hanem olyan mint a királynő és előtte meg utána mindenki felsepri a helyet, lehetőleg lehajtott fővel.
Lehet, hogy képzeletemben az éneknek, a dallamnak női nemet adok, én mindig is nőként tiszteltem a nőket. Ebben a gender forradalomban, hogy a nő ma férfiként akar viselkedni, ezzel szerintem nem nekem kell számolni, hanem a bekeményítő nőnek. Mert mondjon bárki bármit, én továbbra is nőként nézek a nőre. Keményítsen amennyit akar.
Hogy filozófiámon csorba ne essék, valószínű nem fogom erőltetni a stúdiót a vállalkozás irányába. Elég zakata van itt ahhoz, hogy a saját alkotásomra adjam fejem. Már amennyi időm és energiám van hozzá. Na de éppen azért.

Szerencsém húrja


Azt hittem a posztmodernig, hogy az emberek tudják mi az a csapolt illesztés. Természetesen minden szart csapoltam. Fa tiplivel ahol fatipli kellett. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne így csináljam. Abban a hitben ringattam magam, hogy ezt értékelik a megrendelők. Mint nagyjából mindenben, ebben is mélységesen tévedtem. Annyira, hogy magamból vagyok kiábrándulva. Kisebbség érzetem átváltott szánalomba. Szánom hülyeségemet. Naivitásomat.
Posztmodern asztalosként kihívás szerűen kerülöm a csapolós megoldásokat (az Ikea csak tud valamit), a kutya sem érdeklődik az illesztések kérdésében. Nem a csapos illesztések miatt szerettek, hanem a szolgaságomért. Fel sem tudták ésszel mérni, hogy a csapolást is szeretni kéne bennem. Azt szerették bennem, hogy felvittem a kilencedikre és mielőtt a helyére tettem a bútort, felsepertem a helyet. És utána is felsepertem, ha hullajtottam pár forgácsot.
Ez a késői megvilágosodás már már kényszerű is, noha elég keménynek bizonyult a koponyám: annyi falba veréstől sem lágyult meg. Rövidítenem kell az időt, a munkafázist, hogy piacképesen tudjak ma is cuki lenni.
Egyetlen segédem, ez a Cézár, kinek félnótásként is több esélye van a világban, mint nekem, aki átaggódtam minden csapolást, ott állt, amíg a szekrény mögött a hátat csavaroztam fel. Uram atyám, veszem észre magam megannyi izzadságcsepp közben, megint vétkezek a posztmodern ellen, facsavarral fogom fel a bútor hátat, holott az Ikea (földi isten) is pár alemineum szegecskét ad erre a célra. Annyira azért kialkudtam a sorssal, hogy akkor csak húsz centinként csavarozzak, ne tíz centinként. Tehát van azért bennem is ilyen késői megvilágosodás.
Megsajnálván Cézárt, mondtam neki, ne álljon ott mellettem részvétből, inkább üljön le egy székre, amíg felcsavarozom a hátat. Mert eltart egy darabig. Szegény Cézár leült. Két perc ásítás után majd lebicsaklott feje. Röhögtem magamban, egy félnótás és egy félnormás a világ reménye asztalosilag. Miközben verejtékem zuhatagként omlott tökfejemről, azon filóztam az utolsó csavarok fele, hogy miképpen fogok felállni azon a szűk helyen? Bepárásodott szemüveggel. Amit kellő tisztes távolságba toltam az orrom hegyéig és felemelt fejjel bambultam a behajtandó csavarra. Közben a fejem nyomtam a falhoz. A csillár miatt nem tudtam kinyomni rendesen a szekrényt.
Régi időkre emlékeztető rohamban végeztem a sokrétű szereléseket, hogy ne estig kelljen csinálni. Mert talán nem is bírom estig csinálni. Azt a sok mindent hat óra alatt helyére tettem. Azért büszke vagyok magamra. Még így is, felesen is hozom a cuccot. Igen, aztán estére kidőltem rendesen.
Egy darabig rohadtam az ágyban, aztán úgy gondoltam, ugyanígy rohadhatok a stúdióban is. És úgysem tudok sokat vízszintesen dögleni. Még jobban fáj minden részem.
Azt mondtam, csak egy picit ülljek a dobokhoz. Mert lassan három hónapja nem ültem a dobokhoz. Készültem a Stonecrops felvételekhez, ahhoz át kellett gondoljam a stúdiót, meg a cover albumomnak is lassan a végére járok, minden stúdiós időmet felemészti a keverés apró részlete. Elkezdett hiányozni a dobom. Eldöntöttem, hogy visszavezetem a minden nap öt perc dobolást. Csak odaülök és teljesen céltalanul, ami jön azt veregetem. Most is úgy ültem oda, hogy ugyan mi a fenét fogok én ebben az állapotban kitalálni?
Hát ez kérem szépen olyan, mint amikor a kedvét szegte embert egy jó nő társasága fel tudja (öregedéses lázálmaim hatására csak gondolom) dobni, addig addig cirógattam a pergőt, amíg a többi dobra is rá rá veregettem. Elkezdtem ilyen apró kis gyakorlatokat végezni. Egyszerű triolákat. Amik nekem borzasztó nehezek. De az apró kis sikerek felizgatnak. Jó tíz perccé kerekedett a napi öt perces. Tudnám és szeretném csinálni. De ugye, mikor? Meg minek?
Én, aki örök életemben percre osztottam a technológiai időt, nehezemre esik jól érezni magam a stúdiómban. De lélek gyötrelem ide, lélek gyötrelem oda, órákra oda felejtem magam. Pár óra stúdiózás után jobban is éreztem magam. Jól esik egy kis hiábavalózás.
Kolozsváron feleségem családi összejövetelre gyűl, mondtam fiamnak, ha van kedve menjen el, sosem lehet tudni mikor látja utoljára őket, és az az igazság, hogy ő családtag, míg én a mai napig is kegyvesztett perszóna vagyok.
Ez a hétvégi nagy egyedüllét lesz társaságom. Nem tudom megnevezni azt az alkalmat, amikor egyedül maradtam az utóbbi években. Még csak pislogok ki mint béka a csihányból.
Kéne kertezni kicsit. Aztán talán sarokba szerelni azt a templom ajtót. Este elkezdeni a Riderst befejezni. Jövő héten végre folytatni Katit. Szegény szerzetesi türelemmel és megpróbáltatással vár a bútrára. De mondtam neki, ha eddig nem őszült meg, miattam meg fog. Akkor is, kivárja. Úgy látszik így félnormásan is kellek a posztmodernnek.
Jó lenne, ha emberként is kellenék, nemcsak asztalosilag. De ezt már nem viseli a posztmodern. Ne feszítsem a szerencsém húrját.

Meggymagolás közben


Meggymagolás közben az íjas Kassait hallgattam, valami könyvét védte meg, vendég meghívottja ez a Puzsér volt. Nem kell sok értelem a dologhoz, hogy átlátszó legyen, előre szerkesztve volt a párbeszéd, ami lehetett akár spontán is, mert valóban két, három kényes kérdésre kellett feleljen Kassai az íjászmester, amely megfelelően feltéve alátámassza munkásságát. Szóval, gyere tedd fel úgy a kérdést, hogy a magam módján válaszolhassak.
Kassai világa szerintem érthető, világos, tapintható. Puzsérban van valami ami nyugtalanít, szóval ő a nagy kormányellenes pofa (Magyarországra értendő), aki viszont legtöbb eszmei vonalát a kormánynak fura ellenzéki szempontból aláírja. Amíg az ellenzék a számító langyosságával írja alá a hatalmat, Puzsér a felvetett témáival. Puzsér már betegesen alá akarja ásni az emberi szabadságot, ördögszerűen támadja a nyugatot, mintha mi lennénk az áldozat, akiknek nem adatott semmi eszköz a védelemre, akik végleg és visszavonhatatlanul le vagyunk igázva. És ezt mantrázza orrba-szájba, hogy mikor már hallom erről fantáziálni, egyenesen idegesít. Úgy szidja a NER-t, hogy közben rávilágít: ez az egyetlen esélye Magyarországnak. Egyébként.
Szeretem ahogy Puzsér szónokol, megforgatja a gondolatokat, de az már gyanun felül van, hogy egyre csak egy dolgot akar bizonyítani. Hogy bazmeg, szar, de nincs más mint ez a szar. Szóval ez egy olyan semmilyen válasz, ami mégis arra serkenti a fiatalságot, hogy ne az ellenzékre szavazzon. Szerintem Puzsér perverz játékot űz. Fondorlatosan tekergeti a szavakat, és kaszál a kétségek útvonalán.
Puzsér egy újfajta diskurzust hozott be a talk showba. Szavai bűvész mutatványok, hihetetlen amit az ember hall, de nem tud ellene mondani semmit. Nem, mert pont mint az illúzió keltésben a figyelem irányítva van, Puzsér viszont a gondolatokat irányítja.
Rám, aki sok prédikátort hallgattam az életemben, Puzsér nem hat, viszont meg kellett értsem a prédikációi szerkezetét. Puzsér megfigyelő és szélsőséges dramaturg. Nem ad megoldást semmire. Nem azt mondom, hogy nincs igaza. Igaza van, de nem életszerű. Puzsér egy gondolkodó, aki piaci rést talált azon összeesküvés tervekben hívők táborában, akik azért nem hisznek el éppen mindenféle összeesküvés tervet. A Soros terv viszont ezen táborban bejön. S aztán ezen csámcsognak évek óta, erre hoznak egyre szörnyűbb és szörnyűbb bizonyítékot, belevonva női egyenjogúságot s egyébként mindenféle olyan cselekedetet, melyhez némi szabadelvűség vonatkozik. Noha Puzsér nagyon szabadelvűen ócsárol minden liberális dolgot ami a Globuszon történik, Magyarországra nézve nem ad semmiféle megoldást. Hogy mi legyen a gazdasággal például, a masszív kivándorlás fő okozójával? Erre azt mondja nem ért hozzá. Viszont erkölcsileg abszolúte mindenkit helyre tesz, azt karaktergyilkol akire éppen haragszik, arra viszont semmiféle tekintettel nincs. Jó fej, de számomra entertainment és játék a gondolatokkal amit művel.
Hogy Kassai az íjászmester többször megjelent oldalán, azt jelzi, hogy némely dologban egy húron pendülnek.
Kicsit hosszúra nyúlt az, amit egy mondatban szerettem volna kifejezni.
Amire felfigyeltem, az ez a Kassai, az íjászmester. Milyen lelkesen és beleadóan, mintegy vádszerűen mondja fel a világnézetét, és beszél a siker sztoriáról. Az ember hallgatja szavait és majd minden mondatából árad a vád, hogy mi mindent felejtettünk mi barmok el, hogy mi mindannyian konzum idiótákká lettünk, a geci nyugat, de bezzeg az ő íjász-lovász dolga az aztán az igen. Sorolja a díjakat, hol s merre járt, emlegeti a kung-fut, mindenféle japán harcművészeteket, szóval olyan jó tökösen hangzik minden.
Eszembe jutott az az igevers, hogy: “mit látni mentetek a pusztába?” . Holott ott csak egy szakállas csóró vízzel keresztel. Jó a fülnek az ilyen vitézbeszéd, nagyon szépen alátámassza a mi kis proletár sikertelenségünk okát, a semmi igyekezetek szánalmas eredménytelenségeit. Keressük ezekben a történetekben a tuti képletet a sikerhez, amit ha sorról sorra, betűről betűre a magunkévá tesszük, a siker fele vezet utunk. Szánalmas igyekezeteinknek az a baja, hogy nincsenek kozmikus célpontjaik kitűzve.
Mert elgondoltam, hogy a Kassai íjászmester helyébe bármelyik szakember odaállhatna és fűzhetné szakmáját a kozmikus terek és a spiritualizmus mélységeibe, de nem teszi, mert egy: eszébe nem jutna marketinget csinálni szakmájából, kettő: van kellő virtus benne, hogy ne dicsekedjen orrba szájba minden szeg beverésről, vas hegesztésről vagy beton öntésről.
Add el magad, ma ez a siker sztori története. Ha Kassai ott maradt volna az udvarán a lovaival és a nyilaival, a kutya sem ismerné, de kilépett a grundra és elkezdett szidni. Meg okoskodni.
Még egyszer: nem akarom elvenni dicsőségére irányított reflektorfényét, de én úgy érzem az igazi hősök ott vannak a satuk mögött, a szerszámok mögött, akik végzik mindennapos dolgaikat, és ezek a (milyenis?) hősök pedig inkább csak nyomnak egyet a lúzer fílingjükön.
Hát most nem lehet mindenki élsportoló, nem lehet egy James Bond, nem mindenkinek adatik meg, hogy évekig kísérletezzen egy tökéletes íj megszerkesztésén, legtöbb ember a mindennapokkal végzi szélmalom harcát, ha van is álma, a család és biztonság mindenek előtt a szent.
Amit mindenképpen ki kell olvasni az ilyenféle celebekből is mint jelenségek, hogy úgy cselekedet, mint gondolat és szellemi világuk extrémbe hajtanak, egy ősi álmot ébresztenek az emberben, egy primitívebb létformáról nosztalgiáznak, amikor állítólag boldogabbak voltunk.



Elnéztem ezeken az asztalos facebook csoportokban, hogy óriási a rajongás a mini vésőkkel, mini gyalukkal való balfaszkodásra, folyik a nyál a mindenféle japán miniatűr, használhatatlan faszságok iránt, felhozzák mint példakép, de nem értettem, hogy mire is példakép? Persze, az nekem is vágyálmom lehetne, hogy egy szobatiszta teremben hosszas elmélkedések közepette és szamurájos kimértséggel és több évszázados nyugalommal húzzak egyet-egyet a minigyaluval és minden áttetsző forgácsra mondjak egy üdvözlégyet. Mondjuk egy rendőri nyugdíjjal a kárdomon, úgy 45 évesen nyugdíjba vonulva. Oszthatom az eszet aztán és fűzhetem össze a kungfus virtusokat a sumérokkal. Persze, nekem is extrémbe kéne utazni az asztalossággal, osszam itt a sok baromságot a kézi szerszámolás élvezeteiről és üdvösségéről, találjak ki valami Rambo filozófiát lehetőleg némi Árpádsávval, talán lenne rá vevő. Csak az a baj, ha ezt sem csinálom hittel, odaadással, rajongó csillogással, történelmi kesergéssel, nem lesz eladható. A hit az itt, ami átváltható. A cselekmény az másodrendű.
Csak úgy, tisztességesen megélni, az nem kunszt. Kell minimum a Soros.
Adott Erdélyben egy lány, aki összeállt egy szegénylegénnyel. A lány szüleinek megannyi házuk van, de egyikbe sem engedik a lányt a fiúval, mert aszondják, hogy majd a fiú el fogja lopni a házukat, egyébként sincs ízlésükre a szegénylegény. A fiatalok elmentek albérletbe. Egy adott ponton, amikor már nem bírták fizetni az albérletet, adódott egy lehetőségük hogy Angliában dolgozhassanak. Kimentek Angliába dolgozni, ott keresnek annyit, hogy ki tudják fizetni az albérletet és élni is tudnak rendesen. És haza is küldenek a szüleiknek pénzt.
Erre szeretném felkérni Kassait az íjászmestert és Puzsért a filozófus-történészt, félretéve a Soros fantazmagoriát meg a spirituális faszságokat, mondják meg konkrétan, mit lehetne tenni gazdaságilag, hogy ez a fiatal pár itthon megkapja a számítását?
Én tudom. De nekik halvány gőzük nincs. Mert ők vissza akarnak bújni a pólyába, az állítólagos ezer éves történelmünk kétes rendszereibe. Azon túl, hogy kétségbe vannak esve az eljövendő és elkerülhetetlen sors miatt, mindenféle kacifántos tevékenység mögé bújva, fogalmuk sincs mit kéne csinálni. Azért támogatják inkább az olyan kormányrendszert, amely az időben való visszautazást ígéri.
Hiába tudom a megoldást, annyi fafejűvel nem lehet értelmesen beszélni, akik mindenre csak a nyugat bukását mantrázzák.
A hirtelen megoldás így csak egyénileg elérhető. Ha nem hozható ide az a gazdaság, akkor utána kell menni. De közösségileg nulla. Back to the roots. In the barlang.
Így a meggymagolás közben.

Lenni vagy ne lenni oskola


Jó ideje, ma hálával telt szívvel és azzal a potenciális nyugalommal iszom a kávémat, hogy van rá egy bő nyugodt órám. Én úgy vagyok, hogy ha gyötrőim meghagyják életemet, nemcsak a fentvaló gondoskodó felé érzek hálát, hanem a gyötrőimnek is megbocsátok. Irántuk is hálásan érzek.
Végül nem buktatták meg fiamat, átment mindenből, és tudom, hogy ehhez bőven hozzájárult a kegyelmesség. Bár nem engedték el epés megjegyzések nélkül, de bizton volt ez vicseverza is, én már csak tudom, hogy fajtánk arcmimikájában, noha fegyelmezzük magunkat, oda rajzolódik teljes véleményünk a minden iránt. Bitang őszintén. Ez is genetika. Nem lehet ezt kiművelni, esély sincs rá ezt más irányba civilizálni.
Elgondolkoztat, hogy a mifélénk, hisz nem vagyunk buták, inkább eszesek s egyben ügyesek is vagyunk, miért ellenkezünk a rendszer ellen? Mert elvégre nem arról van szó, hogy nem vagyunk képesek ezt vagy azt megtanulni, de talán számunkra fontos a követendő mester hitelessége, karaktere. Végül is, bennünk ősibb a hagyományizmus, mindamellett, hogy utáljuk a kor nemzeti álságos, júdáspénzre konvertált megnyilvánulásait, műkultúráját, erőltetett igyekezetét, vérünk múltba révedését talán Csingacsguk idejére vetíthetjük, akinek a törzs vezére azt jelentette, hogy teljesen hiteles és követendő minden cselekedete, gondolata, hite.
A mai vezérjelöltjeink Old Shatterhand azon sápadtarcúi, akiktől még maga Old Shatterhand is undorodott. Talán a mai sátras cigányok szerveződésében található meg a családfő imádata, követése. Egy olyan személy a törzsfőnök, aki ha baj van ő az első, aki kiáll furkos botjával, védelmezni a családot. Ha van amit követni lehetne benne, akkor ez az. A mi törzsfőnökeink affiliálódva vannak ide-oda, és kegyes magasságból szemlélik a bitangjaikat, hogy gyarmatosítóinknak megfelelnek e eléggé, vagy sem.
Nem azt mondom, hogy a zsenijeink ne gyúrják a filozófikus mateket, ha kedvük tartja, hajrá. Viszont ne hagyjuk prédába menni azt az energiát, amely nem a filozófikus tudomány felé nézelődnek, hanem megfognának valami munkavéget, értelmes életcélt.
Egyelőre úgy néz ki, hogy nem az üzletházak szerveződését tanuljuk el a nyugattól és azt szépen alkalmazzuk a mi kereskedelmünkre, nem a vállalkozásainkat próbáljuk arra a nívóra fejleszteni, központi bölcs és belelátó irányítással, hanem lövedékeket gyártunk fiataljainkból a nyugat gépfegyverébe. És aggódó szeretettel tanítjuk gyermekeinket: merthogy diploma nélkül nyugaton sem érvényesülsz, nosza ezért gyúrd a filót.
Milyen könnyű megbélyegezni a plebsz fiait, tizennégy éves nagy állatokat, hogy nem tanulnak, semmire se foghatók, de hisz ezt nem tudhatjuk, amíg karámba vannak fogva és azon az úton kell nekik járni, amihez nincs tehetségük és nem is akarják. Alternatíva viszont az általános műveltség jegyében nincs. Pár nyakkendős, piros masnis jótanuló, elég silány felhozatala a marketing helyes és értelmes voltára.
Olyan az oktatás rendszer, mint egy hatalmas svéd asztal, amiről az elit lenyalja az eperhabos dolgokat, a többivel nem törődik. Majd a kutyáknak jut. Odavalók.
Na ez az. És ezt ezek a bitangok látják, tudják, érzik. De törvény kötelezi őket, főleg a szülőket, hogy ezekben a karámokban gyötrődtessenek.
Például a fiam már szeretne egész nap számítógépeket szerelni, neki mennyország lenne egy számítógépes műhely, egész nap ott baszkodni. A gamersége nem merül ki a nuke-ok gittelésében, napokig képes egy módot beépíteni egy játék programba, mert azzal más a fű hullámzása a játékban. Kívülről tudja mi van a gépében. Tudja mi kell neki a következő lépcsőben. Teljesen magától eszméletlen dolgokat tanult meg.
De ezt maga választotta. És én ráhagytam, mert fejlődik. Nem lett antiszociális, nem lett telefonbuzi, sőt nem szereti a telefont. Nem is fészbukkozik, mint az intve óvó tanárai, akik feszt fészbukkoznak.
Az ilyen kölyköknek az kéne: gyerekek, aki nem akar iskolába járni, holnaptól lehet választani 8 műhely közül. Biztos lenne rögtön három inasom. És garantálom, hogy ha maguktól választják az asztalosságot, többre fognak menni. Még akkor is, ha évente cserélnék a műhelyeket. Hadd lássanak bele a szakmák lényegébe. Hogy a műhelyemben ismeretlen a logaritmus kifejezés, legtöbb összeadunk s ilyenek. A többi jókedvű és élvezetes munka.
Azt mondják, a fiam ha átmegy a turizmus szakra, elveszik. Mert ott a plebsznek a plebszei vannak. Főképpen alapítványi gyermekek, némelyek árván, némelyek szervezetlen családokból kikerülve nevelkedtek. Hát, nem tudom. Nekem sok alapítványi gyermekkel volt és van kapcsolatom, sőt, mondhatom, hogy ha valami Dévához kapcsol társadalmilag, akkor az az alapítványi gyermekek azok, és semmi kivetnivalóm nincs irántuk, nagyon elevenek, humorosok és igen, magasról szarnak mindenre.
Emlékszem, én is pont ebben a korban váltottam iskolát, az elit Brassaiból elmentem a monostori nyolcasba, akkoriban a legprolibb lakónegyed legvégén levő technikai iskolába, emlékszem kevés részvéttel, inkább lenézéssel engedtek utamra volt osztálytársaim, ha lehet olyanról beszélni, hogy egyáltalán néztek rám. Az új iskolában viszont kellemesen meglepett a proli összetétel, legtöbb jófej volt, és leszámítva a két antiszociális egyedet a Barthát meg alattvalóját a Bodeát, akik agresszivitásukkal mérgezték a hangulatot, sokkal több barátra leltem ott, mint az elmúlt nyolc elemiben. Mai napig is szívesen emlékszem rájuk. Mert végre a magamfajta prolik közé kerültem.
Az viszont, hogy a gyermeket jó osztályba tuszkolni, hogy felnőjön a társadalom krémjéhez, hatalmas ostobaság, sőt, biztos receptje a befele fordulásnak, a társadalomból való önkéntes kirekesztődésnek.
Úgyhogy én nem aggódom, hogy a fiam elvegyül a plebszek plebszébe. Sőt, biztos vagyok benne, hogy jót tesz neki.
Vállalkozó kedvű gyermek, és hiszem, hogy kikapálja majd a saját gesztenyéjét, de abban már nem vagyok biztos, hogy az egyetem útja az. Sőt.
Most sem csináltunk mást, mint bevállaltuk az egyetlen elénk tárult utat, átpréselődtünk az első nyolc osztályon, a végére kiderült, nem az oskola erősségünk, elég volt erre nyolc év, hogy kiderüljön. Nem kell ezt fokozni sokáig, lépni kell a következő fokozatra, bárhova vigyen az. Egyelőre a turizmus. Mert itt a tét nem a magas média, hanem: lenni iskola, vagy nem lenni iskola. És egyelőre a tíz osztály kötelező.

Az elénk tett pohár


Nem elég a napi egy óra kertezés, mint gondoltam. Igaz, hogy hatalmas munka volt a virághagymáimat kibogarászni a földből. Hála Cézárnak, eme hiábavalóság projektem egyikének valamennyire eltüntettük a nyomait. Szegény, minden hajnalban kikapirgált egy ágyásnyi virághagymát, mikor előbújt a nap a csarnok mögül, olyan tíz körül, abba hagyattam vele az ásást. A műhely jó hűvösében a kiásott hagymákat tisztogatta, válogatta aztán.
Miután a fiamat elviszem iskolába, befejezem cukipotlós kávémat, lemegyek, és a másfél órámat a kertnek adom. Pár napja például az uborka és paradicsom futtatásával foglalkozom. Nyögések közepette. Aztán úgy fél kettőig műhelyezek. Aztán megyek a fiamért. Míg ebéd, kis duma, rendszerint elkap a délután négy óra. Beájulok. Hatig. Mikor hogy. Fáradtan kiájulok. Rendszerint románozok a fiam helyett. Úgy nyolcig. Hetente kétszer, háromszor kilenc után beülök a stúdiómba, a privát templomomba. S néha ott felejtem magam éjfélig. Szeretek például dobsávokat pucolni, rendezni. Kb két óra egy sáv kipucolása, rendezése, és egy számban legalább négy-hat sáv van. Állítólag a stúdió programom pro verziója ezt automata csinálja, ha megkérem rá, de mivel nem sűrűn kell csinálni, belefér. Közben Puzsért és Fam-ot hallgatom, miket hordanak össze, néha élvezem, néha nem, de máshoz nincs türelmem. Trágár aláfestésre van szükségem, hogy dühöm és frusztráltságom valamennyire lecsillapodjon.
Rendszerint hajnali egykor elalszom, hatkor magamtól kelek. Tudom, egészségtelen életet élek, de most ez az egyetlen létezési formula, ami éltet. A testem a napi öt óra munka után szó szerint feladja. Az évtizedek alatt elfojtott szellemi vágyaim most követelik jussukat, és még a jobbik eset, hogy nem írásban akaródzik ez kivedleni, mert időben visszafogtam magam, hanem kiéli magát a stúdióban, virtuális gombokat csavargatva, mintegy vallomás sorozat a pszichológusnál.
Vissza a románhoz. Türtöztetem magam, mert nem tesznek jót az iskolás kritikus írásaim. Sikerült magamra haragítanom a tanári sereget, egyik régebbi írásommal. Egyesek szerint felháborító, hogy a román háziját én csinálom a fiamnak. Itt sajnos nem a kényelmi faktor a kiinduló, vagy a fiam megóvása az erős napsütéstől, hanem az a világos tény, miszerint teljes mértékben magyar családban nevelkedő magyar anyanyelvű gyermek nem birtokolja anyanyelvi szinten a román nyelvet, és ha bárkinek van fogalma arról, hogy mekkora éles ellentétben áll a magyar illetve román nyelv szerkezete és dinamikája, szelleme, lelkülete, megérti, hogy innen kiindulva, sosem fogja elsajátítani a román nyelvet. Nem sovinizmusból, nem dacból, hanem egyszerűen képtelenség. Mondtam Zsüliennek, aki mindig személyes sértésnek veszi, ha a fiam nem tud románul, hogy attól, hogy neked a büszkeségedet tiporja ez a tény, attól még hibás az iskolai rendszer. Németből, angolból sosem állt bukásra a fiam, amíg románból mindig, és nem ragadt rá egy bitang román szó sem. Hogyan lehetséges ez?
Én azt hiszem, nagyjából minden román szót értek és meg tudom értetni magam románokkal, akkor is, ha románul tulajdonképpen magyarul fogalmazok. Mert az életben megtanultam románul. Nem az iskola tanított meg. Igaz, gyermekkoromban nem voltak szinkronos filmek, és ha érteni akartam a filmet, el kellett olvasnom a román feliratokat. De most minden film magyarra van szinkronizálva, semmilyen más nyelvhez nincs bejárásunk. Jó is, meg rossz is, mert hagyján, Julia Roberts magyar hangja nem érdekel, mert nem érdekel az egész JR jelenség, viszont Jason Statham jellegzetes, dünnyögő hangja magyarul katasztrofális. Ez csak egy példa.
Szóval amellett, hogy irdatlan sok házit adnak románból, de én sem értem a 95%-át. A lényeg, hogy minden egyes kérdést beírok a gugliba, és legtöbbször megtalálom a válaszokat a “Brainly” oldalon, de hogy ezt mégsem képes a fiam megcsinálni, azért van, mert legtöbbször azt is értelmezni kell, át kell fogalmazni. Legtöbbször át kell fogalmazzam a kérdéseket, hogy a gugli képes legyen megérteni mit keresek. Olyan összetett és bonyolult nyelvtani kérdéseket szoktak feladni a természetesen előregyártott teszt lapokon, hogy egyszerűen nem tudom értelmezni mit akar. Mondok egy példát: Készítsen el az asztalos egy olyan ajtót, ami ha kell nyíljon befele balra, de ha kell nyíljon befele jobbra, de ha netán felfele kell nyíljon, nyíljon felfele, legyen sárga, de ha oldalról nézzük legyen kék, és mindezt a Dedeman leggagyib ajtójának a piaci értéke alatt, múlthét szerdára. Valahogy így a román feladványok. Nem tudtam megtanulni az elmúlt négy évben, nem tudtam megérteni ezt a logikát, és nem találtam az útját annak, hogy miként tudná a fiam megérteni.
Persze ezzel ellentétben ott az osztály másik fele, akik értik és jelesek, bennük a nemzedék reménye és jövője. Hajrá! Elvégre az iskola az a szelekciós folyamat, ahol elválik a szar a krémtől, elvégre a társadalomnak tudnia kell, hogy kire számíthat az eljövendőben, ki az aki létével, szellemével, lelkével alátámasztja az államformát. Nemde? Hászepersze.
Egy ilyen délután azt firtattuk, hogyan tovább, mert egyértelmű, hogy a fiam se románból, se matekből nem üti meg a minimumot, a többiből is csak tisztességesen vegetál az ötös környékén, semmi értelme tovább menni az informatikai vonalon, ahol a követelmények nagyok. Ott a turizmus szak, a plebszek osztálya, ha az van téten, hogy iskola vagy sem, akkor inkább legyen a turizmus, amíg az iskola.
Ha engem kérdezne valaki, szerintem a fiamnak az iskola rosszat tett. Gyerek korában szeretett lejönni a műhelybe, nagyon rááll a keze az asztalosságra, de mióta az iskola a szellemét, lelkét bitorolja, mellesleg teljesen hasztalan, elment a kedve minden dologtól. Ha napi egy órát dolgozna velem, a következő négy évben garantáltan többre menne vele, mint az iskolával, ahol nemcsak a naplopást fogja mesteri szintre elsajátítani, hanem attól félek, lassan mindenféle társadalmi rossz szokás rabja is lehet. Mert a kényszerhelyzetben élő kispolgár a hülyeségekkel kompenzálja frusztráltságát, ami nagyon karizmatikus tud lenni.
Elnézem, nagy lovak már tizennégy évesen, lehúznak egy flakon sört mint a pinty, és ezeket a lovakat egy levegőtlen karámba kényszerítik, valami értelmetlen halandzsa társaságában. Mozognának, csinálnának valami értelmeset, belefáradnak az iskolai nagy semmittevésbe, délutánra kimerülnek testileg, agyilag és nem jók többre mint a számítógép előtt ülni. Nem trehányságból, hanem gyötrődésből.
Nem mondom, ezek a hárekrishna jelölt gebeségek, vásott alkatok, akik képesek magukba szívni a memoriafüggő marhaságokat, üljenek ott amíg laposra nem ülik seggüket és aggódják agyon életüket a jelességért és sírjanak, ha nem tudják tízesre a leckét, (habár nem vagyok benne biztos, hogy ezt maguktól akarják), de ezeket, akiknek egyértelműen nem megy az elméleti iskola, mást kéne kitalálni, de semmiképp nem azt, hogy selejtként kiűzetni a társadalomból, mint akit nem lehet beépíteni. Jelenleg az iskola egy elitképzés lovarda, pajta, ahol kiválasztódik az arra képes igavonó, akire tovább lehet építeni az elméleti világ létjogosultságát.
Az lenne korrekt, ha az iskola nem lenne kötelező. Sokkal több lenne az esélye annak az egyednek, akinek a szellemi lénye összhangban van a fizikai lényével, és nem kényszerülne olyan elméleti teóriákkal bajlódni, aminek a fizikai részét sosem fogja megélni.
Egyrészt az értelmiség jajgat, hogy a mai fiatalok, semmire sem foghatók, de másrészt az értelmiség képtelen kiszakadni elméleti síkjából.
Ha engem kérdezne valaki, mint ahogy nem kérdeznek, mit látnék jobbat a fiamnak, akkor azt mondanám, hogy semmiképp nem látom azt jónak, hogy egy multi cégben egy szar székben értelmetlen algoritmusokat alkosson egy képernyő előtt bambulva, inkább kösse össze a fizikai munkát a szellemével, lelkével, amire az asztalosság erre teljesen hivatott, és ha élvezi, akkor délután dragonokat kergessen a gépen, nem bánom, de tény, hogy teljes és boldog életet csakis a kiegyensúlyozott fizikai és szellemi életmód hoz.
Lehet, hogy lúzer dolog a kertészkedésem, de csak így tudom magam megvigasztalni, hogy megérdemlem a földet, amit noha a munkánk révén, de ajándékba kaptunk.
Mondtam a fiamnak, számolja össze, piaci értéke kb 150000 euró a birtokunk. Van benne műhely, ház, kert, stúdió és hely még bárminek. Ezt ott Angliában mennyiért veszi meg? 300000 euróért? Ha minden hónapban félretesz ezer eurót, hány évig kell érte gürcölni? 30 évet? Minek? Itt van minden. Nem kell 30 évet gürcölni, hanem létminimumon dolgozni és marad időd egyéb mindenre. Amire ott kint a 30 év alatt nem lesz időd.
Rendben van, én szoptam huszonöt évet a kliensek bájait, de neki lehetősége van csak alkotásokra koncentrálni, egyedi alkotásokat létrehozni és azt eladni. Kellő idő és mennyiség meghozza a gyümölcsét. Mert arra a kérdésére, ha nem volna muszáj klienseket kiszolgálni, mihez kezdenék, azt feleltem, hogy mindenféle asztalos elképzelésem van, amit szeretnék megalkotni és aminek sikere is lenne, de erre nincs sem időm, sem anyagi hátterem. Neki viszont ez is adatott.
Ezért nem esem én borzasztóan kétségbe, ha a fiam kiesik az iskolából. Lehet, hogy rá nézve jobb lenne.
De ki kell igyuk azt a poharat, ami elénk van téve. Aztán meglátjuk.