Repül a kő


Valahogy úgy működik most a testem, mint egy kő, mikor jó erősen elhajítják, előbb felfele ível, aztán lefele zuhan, s mindeközben megtesz egy időbeni és térbeli utazást. Azaz, dolgozgatok (testem legújabban ezt megerőltetésnek veszi), közben stresszelek (egzisztenciális kérdések, irtózatos kiadások az út miatt, stb), testem, lelkem terhelődik, mire a felhajított kő eléri a csúcsot, már cukrom s mindenem is az egekben. Aztán hiába állok le, hogy nyárimátyás lényemet pihentessem, mert a kő köszöni szépen még repül, a becsapódás után is még mindig nagy a cukor s izomláz (de mire?), mire elsimulnak szépen a kő okozta mikrohullámok is, még az is, amit már csak az angyalok regisztrálnak, még mindig rakoncátlankodik a cukrom. S persze, ha valaki nem tudja még, ehhez hozzájárul az az úgynevezett depresszió. És ez a depresszió tökéletes tükröt tart az ember esendő, semmiresejó, lúzer voltára.
És bassza meg, még legalább alkoholista sem vagyok, hogy keservemet leöblítsem kis pálinkával. Hogy pontot tegyek az élet értelmetlenségére filozófiailag.
Aztán miután a kő nagyot csattan és újból viszketek három napja, eszembe jut, hogy netán a kezelés egy új szintet kéne lépjen. Várható volt, hogy a napi egy Siofor nem lesz elég, mihelyt megszokja a testem. Nosza elkezdtem cukorcsökkentő teát is inni. És százhatodszor megfogadom, hogy elég a napi négy óra munka a műhelyben. És még jobban rá kell menjek a diétára. Nem elég a cukor s liszt elhagyása. Még drasztikusabbra kell térjek.

Végre elkészültem az első karikatúrás ráma küldeményemmel. Első körben csak párat kértek tőlem, hogy teszteljék a „piacot”. Különlegesebb, asztalosabb rámát akartam a karikatúráimnak, hogy ne legyen az a szokásos ráma, amit az üzletekben találni, de ugyanakkor ne lőjek túl a piac esetleges jóindulatán, hogy valami bonyolult rámával rukkoljak elő. Igenám, de ez a különlegesség a munkában mérhető pluszban, kíváncsi vagyok, hogy a piac értékeli e majd eme erényt többletfizetéssel is?
Dr.House mondása az, hogy: „Mindenki hazudik!” Az én mondásom pedig az, hogy. „Minden piacfüggő!”

Van itt Déván egy kávézó, román tulajdonban, az az érdekessége, hogy díszletei nyomó részt könyvek. Nem nehéz kitalálni, honnan a sok könyv, elég csak jóban lenni a vasas sráccal, aki közben papírt is gyűjt semmi pénzért, és ugyanez hajlandó viszont eladni bármit egy kis plusz rászámítással. Megteheti, mert a vállalkozás az övé. Ismerem én is mióta ideköltöztem Dévára. Egy asztalos vállalkozónak lehetetlen elkerülni a vasbegyűjtőt.
Egy ilyen vasas napon, mikor én is elviszem a felgyülemlett hulladékot, látom temérdek a könyv a papíros csarnokban.
Nem szégyellek turkálni, más turkáló nekem nem járt ki életemben, mint a szemét.
Így kiturkáltam az utóbbi években jó pár könyvet.
Nem is érdekelt engem, honnan kerültek oda a jó kis magyar könyvek, valószínű a szakmai titoktartása is kötelezi, én megelégedtem azzal, hogy kedvemre válogathattam és relatíve olcsón megkaptam.
Ha egy ilyen elhagyott helyen halomra állnak a könyvek, vajon egy nagyobb városban hogy nézhet ki egy ilyen lerakat?
Olvastam egy helyen, hogy az antikvár, amikor felhívják, hogy átvenne e egy hagyaték könyvtárat, elmegy, a három ezer könyvből kimazsoláz százat és egy kólányi összeget ajánl érte az örökösnek, mire annak is felmegy a cukra, és miután adományképp se viszi el senki, simán elviteti a papírbegyűjtőbe, ahol annyit kap érte, hogy nem elég a benzinre, amivel elvitte oda.

Ez a könyv dráma hasonlatos az emberi érték drámájához, így vagyunk mi is hasznavehetetlen, cuki kis okos emberek, akik a piaci tőzsdén egy adott pillanatban egyenlőek vagyunk a szarral.
Elképzelem, hogy a vasas fiúnak üzlet, ha elviszem a könyveket és többet fizetek neki, mint a beolvasztó. Azt csinálja, hogy a leadott motrokból kiveszi a rezet, egyebekből az alumíniumot válassza ki, és azon másképp nyer. A vállalkozásának a része. Nem csoda, ha felhív, mikor rakomány érkezik.
Mostanában meggondolnám azért, hogy vennék e még át így könyveket, mert mi a fenéhez kezdek én is velük? A saját könyvtáram is számlál kb háromezer könyvet, ehhez még hozzáteszem a mutyizott kettőt ezerben, soha nem lesz időm kiolvasni őket.
A stúdió bővítés egyik projektje, hogy két falat telerakok könyvekkel, úgymond akusztikai treatmenként. Úgyhogy még va kétezer könyvnek lesz legitimitása, de többnek? És az az érzés, amikor felhív: „Attila bácsi, jöttek valami könyvek!” Hátha zsír értékek vannak benne? És akkor az aranyásó láza hatalmába kerít, s a konyhapénz megint bánja, azaz a túlóra újabb cukor emelkedéseket fognak biztosítani. Hát hogyne? A múltkorjában mi borul ki egy dobozból? Kemény kötésbe foglalva két éves „Pif” sorozat. 1979-1980 as számok. Egy másikban megtaláltam „Csipike az óriás törpe” (ami már megvolt nekem) és a „Tessék mosolyogni!” (ami megvolt, de rongyosra használat után eldobódott) gyermek könyveket Rusz Livia rajzaival. A gyermek koromban ezek nekem kincseket értek.
Most nekem ezek olyanok mint a szent Grál.
Csak ez a depresszió ne lenne rajtam, ami meggátolja az élet élvezetét.

Sok minden megjárja az agyamat.
Jó lenne felolvasni könyveket a stúdiómban. Jó lenne megmenteni a könyveket. Jó lenne befejezni Muskóczi kalandjait.
Egyik kliensemnek csináltam egy dedikált karikatúrát, nagyon élvezte, kiderült, hogy van magyar nyomda tulajdonos a baráti körében, ha gondolom, beajánl karikatúrázni nekik. Kicsit visszakoztam, mert nálam a rajz igazi művészi allűrként jelentkezik: ha meglátok valamit, tudok rajzolni, ha nem, nem. Viszont megígérte, ha meglesz a Muskóczi, összehoz a nyomdával. Nagyon érdekes, hogy egy rajzból kiindulva bízik a könyvemben. Valószínű jobb ember ismerő, mint gondoltam volna.
A feleségem azt mondta, miért nem próbálok meg rendelésre rajzolni? Elvégre igaza van, ha nem megy, nem megy. Na mindegy, majd a Muskóczival esetleg felajánlok egy barterezést.
Nézegettem megint a Patreon oldalt. Aztán megint lemondtam róla. Néztem, hogy Sabin Gherman, a nagy transzilvanista két év alatt alig gyűjtött be havi pár száz eurót. 1800 euróra tette fel a havi költségeit. Mégis, ez az ember ott volt a médiában, hatalmas nézettséggel.
Néztem Kálmán Olga patreonját, hát az ő kontja sem igazán alakul. Az ezer eurós költségvetésére alig jött be eddig pár száz euró.
Az is igaz, hogy nézegettem amerikai házi írókat, akiknek sikerült áttörni a kétezer dolláros plafont is, és teljes normával írja könyveit. Persze a sok marha scifit.

Az a végkövetkeztetésem, hogy ki kellett halniuk a dinóknak. Hogy elrothadva, helyet adjanak az újnak, legyen az bármi. Ha rossz, akkor rossz.

Az életre nézve teljesen mindegy, hogy mit csinálok én itt vasárnap este: nézek ki a sötétedésbe, nézve a fűzfámat.
A fűzfám benőtte a kilátást, aminek örvendek, de egy nap a viharral meg fog leckéztetni, szét fogja korbácsolni a tetőmet, és ha az autókat nem viszem be hamar a garázsba, azokra cserépesőt fog zúdítani.
Mert sajnálom levágni az ágait.