Valahogy
úgy működik most a testem, mint egy kő, mikor jó erősen
elhajítják, előbb felfele ível, aztán lefele zuhan, s
mindeközben megtesz egy időbeni és térbeli utazást. Azaz,
dolgozgatok (testem legújabban ezt megerőltetésnek veszi), közben
stresszelek (egzisztenciális kérdések, irtózatos kiadások az út
miatt, stb), testem, lelkem terhelődik, mire a felhajított kő
eléri a csúcsot, már cukrom s mindenem is az egekben. Aztán hiába
állok le, hogy nyárimátyás lényemet pihentessem, mert a kő
köszöni szépen még repül, a becsapódás után is még mindig
nagy a cukor s izomláz (de mire?), mire elsimulnak szépen a kő
okozta mikrohullámok is, még az is, amit már csak az angyalok
regisztrálnak, még mindig rakoncátlankodik a cukrom. S persze, ha
valaki nem tudja még, ehhez hozzájárul az az úgynevezett
depresszió. És ez a depresszió tökéletes tükröt tart az ember
esendő, semmiresejó, lúzer voltára.
És
bassza meg, még legalább alkoholista sem vagyok, hogy keservemet
leöblítsem kis pálinkával. Hogy pontot tegyek az élet
értelmetlenségére filozófiailag.
Aztán
miután a kő nagyot csattan és újból viszketek három napja,
eszembe jut, hogy netán a kezelés egy új szintet kéne lépjen.
Várható volt, hogy a napi egy Siofor nem lesz elég, mihelyt
megszokja a testem. Nosza elkezdtem cukorcsökkentő teát is inni.
És százhatodszor megfogadom, hogy elég a napi négy óra munka a
műhelyben. És még jobban rá kell menjek a diétára. Nem elég a
cukor s liszt elhagyása. Még drasztikusabbra kell térjek.
Végre
elkészültem az első karikatúrás ráma küldeményemmel. Első
körben csak párat kértek tőlem, hogy teszteljék a „piacot”.
Különlegesebb, asztalosabb rámát akartam a karikatúráimnak,
hogy ne legyen az a szokásos ráma, amit az üzletekben találni, de
ugyanakkor ne lőjek túl a piac esetleges jóindulatán, hogy valami
bonyolult rámával rukkoljak elő. Igenám, de ez a különlegesség
a munkában mérhető pluszban, kíváncsi vagyok, hogy a piac
értékeli e majd eme erényt többletfizetéssel is?
Dr.House
mondása az, hogy: „Mindenki hazudik!” Az én mondásom pedig az,
hogy. „Minden piacfüggő!”
Van
itt Déván egy kávézó, román tulajdonban, az az érdekessége,
hogy díszletei nyomó részt könyvek. Nem nehéz kitalálni, honnan
a sok könyv, elég csak jóban lenni a vasas sráccal, aki közben
papírt is gyűjt semmi pénzért, és ugyanez hajlandó viszont
eladni bármit egy kis plusz rászámítással. Megteheti, mert a
vállalkozás az övé. Ismerem én is mióta ideköltöztem Dévára.
Egy asztalos vállalkozónak lehetetlen elkerülni a vasbegyűjtőt.
Egy
ilyen vasas napon, mikor én is elviszem a felgyülemlett hulladékot,
látom temérdek a könyv a papíros csarnokban.
Nem
szégyellek turkálni, más turkáló nekem nem járt ki életemben,
mint a szemét.
Így
kiturkáltam az utóbbi években jó pár könyvet.
Nem
is érdekelt engem, honnan kerültek oda a jó kis magyar könyvek,
valószínű a szakmai titoktartása is kötelezi, én megelégedtem
azzal, hogy kedvemre válogathattam és relatíve olcsón megkaptam.
Ha
egy ilyen elhagyott helyen halomra állnak a könyvek, vajon egy
nagyobb városban hogy nézhet ki egy ilyen lerakat?
Olvastam
egy helyen, hogy az antikvár, amikor felhívják, hogy átvenne e
egy hagyaték könyvtárat, elmegy, a három ezer könyvből
kimazsoláz százat és egy kólányi összeget ajánl érte az
örökösnek, mire annak is felmegy a cukra, és miután adományképp
se viszi el senki, simán elviteti a papírbegyűjtőbe, ahol annyit
kap érte, hogy nem elég a benzinre, amivel elvitte oda.
Ez
a könyv dráma hasonlatos az emberi érték drámájához, így
vagyunk mi is hasznavehetetlen, cuki kis okos emberek, akik a piaci
tőzsdén egy adott pillanatban egyenlőek vagyunk a szarral.
Elképzelem,
hogy a vasas fiúnak üzlet, ha elviszem a könyveket és többet
fizetek neki, mint a beolvasztó. Azt csinálja, hogy a leadott
motrokból kiveszi a rezet, egyebekből az alumíniumot válassza ki,
és azon másképp nyer. A vállalkozásának a része. Nem csoda, ha
felhív, mikor rakomány érkezik.
Mostanában
meggondolnám azért, hogy vennék e még át így könyveket, mert
mi a fenéhez kezdek én is velük? A saját könyvtáram is számlál
kb háromezer könyvet, ehhez még hozzáteszem a mutyizott kettőt
ezerben, soha nem lesz időm kiolvasni őket.
A
stúdió bővítés egyik projektje, hogy két falat telerakok
könyvekkel, úgymond akusztikai treatmenként. Úgyhogy még va
kétezer könyvnek lesz legitimitása, de többnek? És az az érzés,
amikor felhív: „Attila bácsi, jöttek valami könyvek!” Hátha
zsír értékek vannak benne? És akkor az aranyásó láza hatalmába
kerít, s a konyhapénz megint bánja, azaz a túlóra újabb cukor
emelkedéseket fognak biztosítani. Hát hogyne? A múltkorjában mi
borul ki egy dobozból? Kemény kötésbe foglalva két éves „Pif”
sorozat. 1979-1980 as számok. Egy másikban megtaláltam „Csipike
az óriás törpe” (ami már megvolt nekem) és a „Tessék
mosolyogni!” (ami megvolt, de rongyosra használat után
eldobódott) gyermek könyveket Rusz Livia rajzaival. A gyermek
koromban ezek nekem kincseket értek.
Most
nekem ezek olyanok mint a szent Grál.
Csak
ez a depresszió ne lenne rajtam, ami meggátolja az élet élvezetét.
Sok
minden megjárja az agyamat.
Jó
lenne felolvasni könyveket a stúdiómban. Jó lenne megmenteni a
könyveket. Jó lenne befejezni Muskóczi kalandjait.
Egyik
kliensemnek csináltam egy dedikált karikatúrát, nagyon élvezte,
kiderült, hogy van magyar nyomda tulajdonos a baráti körében, ha
gondolom, beajánl karikatúrázni nekik. Kicsit visszakoztam, mert
nálam a rajz igazi művészi allűrként jelentkezik: ha meglátok
valamit, tudok rajzolni, ha nem, nem. Viszont megígérte, ha meglesz
a Muskóczi, összehoz a nyomdával. Nagyon érdekes, hogy egy
rajzból kiindulva bízik a könyvemben. Valószínű jobb ember
ismerő, mint gondoltam volna.
A
feleségem azt mondta, miért nem próbálok meg rendelésre
rajzolni? Elvégre igaza van, ha nem megy, nem megy. Na mindegy, majd
a Muskóczival esetleg felajánlok egy barterezést.
Nézegettem
megint a Patreon oldalt. Aztán megint lemondtam róla. Néztem, hogy
Sabin Gherman, a nagy transzilvanista két év alatt alig gyűjtött
be havi pár száz eurót. 1800 euróra tette fel a havi költségeit.
Mégis, ez az ember ott volt a médiában, hatalmas nézettséggel.
Néztem
Kálmán Olga patreonját, hát az ő kontja sem igazán alakul. Az
ezer eurós költségvetésére alig jött be eddig pár száz euró.
Az
is igaz, hogy nézegettem amerikai házi írókat, akiknek sikerült
áttörni a kétezer dolláros plafont is, és teljes normával írja
könyveit. Persze a sok marha scifit.
Az
a végkövetkeztetésem, hogy ki kellett halniuk a dinóknak. Hogy
elrothadva, helyet adjanak az újnak, legyen az bármi. Ha rossz,
akkor rossz.
Az
életre nézve teljesen mindegy, hogy mit csinálok én itt vasárnap
este: nézek ki a sötétedésbe, nézve a fűzfámat.
A
fűzfám benőtte a kilátást, aminek örvendek, de egy nap a
viharral meg fog leckéztetni, szét fogja korbácsolni a tetőmet,
és ha az autókat nem viszem be hamar a garázsba, azokra cserépesőt
fog zúdítani.
Mert
sajnálom levágni az ágait.