Kézen között.

Lehet, hogy valamikor ez az egyenjogúságos dolog megkapja az arany középutat. Addig még vitatkozunk rajta egy sort.
Ilyen lett a mi életünk, hogy kézen között. Alakul. Majd valahogy. Valahogy úgy, hogy senki nem tudja mi a tulajdonképpeni feladata. Most a fontos az, hogy egyenjogúak vagyunk és ezzel az egyenjogúsággal feltétlenül élni kell. És ha valaki gátol ebben, akkor azt ki kell harcolni. Itt elvi kérdésekről van szó. Ezért vésse az agyába az a férfi, aki családeltartó akar lenni, hogy talán a nő is családeltartó akar lenni, ugyanazon kocsmajogokkal akár, mint partnere a családi költségvetésben. A férfi ne úgy rendezze a dolgait, hogy azzal a nőnek ne biztosítson önkifejező teret. Legyen a ma emberének a jelszava az, hogy majd meglátjuk. Majd valahogy kézen között. Nem beszélhetünk arról, hogy a gyengébb nem, mert sértő a nőkre azt mondani, hogy a gyengébb nem. Egyenjogú ember a nő is. Lehet pap, lehet vasesztergályos, lehet bármi, amire hivatást érez, de kevésbé lehet anya, akinek az a lealacsonyító feladat jutna, hogy ebédet főzzön, gyereket neveljen, a lakást rendben tartsa. Így jön létre a kézen közötti élet.
A nőnek szégyen otthon ülni. A férfinak is szégyen otthon ülni. Ha valaki nem enged a magáéból, a gyermekük buzi lesz majd valamikor. Női akcentussal, tetkós izmos vállakkal, rúzsozott szájjal, festett hajjal, orrában, fülében fityegővel.
Ez a haladás. Kétségkívül ez a haladás. Nincs mentség. Rendes zoknit az ember már csak az orosz piacon talál, az üzletekben már csak ez a buziféle zokni található, ami se nem női se nem férfi. Biszex. Így nevezik. Asszem. Előbb utóbb a haladásnak az orosz piac sem fog gátat emelni, mert lassan kiszorítják majd a terekről és nem lesz csak buzizokni az üzletekben. Ilyen, hogy alsógatya ma már nem divat. Ma már nem fáznak az emberek. Fűtött irodákban dolgoznak. Fűtött kocsikban járnak. Tulajdonképpen lassan munkahelyek sem nagyon lesznek. A nő karriert épít, a férfi otthon ül, gyereket nevelni, már ha van hozzá türelme, de ezek szerint majdnem mindegy, mert ha az asszony ülne otthon, ugyanolyan unalmas lenne számára, mert nem élhet az egyenjogú jogaival. Vissza lenne szorítva. Az egyéniségét csorbítaná a csak házimunka.
Így van ezzel a nemzeti kérdéssel is. Hogy őrizzük meg a hagyományainkat. Amikor Julis néni milyen jó kalácsokat sütött. És sok gyereket nevelt. És rendben tartotta a házat. Mindig tiszta és friss volt. Ezek azok a hagyományok amiket meg kellene őrizzünk. Mert állítólag ebben van a mi nemzetünk lényege. Ebben vezethető vissza a mi létjogosultságunk a Kárpát medencében. A hagyományokban. Ezért kell őket megőrizni. Olyan ez, mint a papi prédikáció, hogy hinnünk kell az Istenben, mert ha nem elveszünk. Persze valójában senki nem hisz Istenben. Mindenki azt mondja, hinnünk kell a hagyományainkban, mert ha nem elveszünk. De senki nem hisz a hagyományokban.
S akkor mi van? Az van, hogy az a gyengébb nem, aki enged a másiknak. Eltelik még egy kis idő, amíg ez az egyenjogúsági dolog megtalálja az arany középutat. Egyelőre nem találta meg. Egyelőre a kísérletezés áldozatai vagyunk. Majd valahogy kézen között elleszünk. Az ember egy nagyon okos állat, majd megtalálja a módját annak, hogy elvileg makulátlanul élhessen, nem számít ha éppen más tulajdonságait veszíti el. Még jó, hogy van ez a kézen közötti állapot. Átmenetileg két három generációnak jó lesz.