Hosszas
vajúdás után elkerült hozzám Mollináry Gizella utolsó könyve
is, „Az Isten hallgat” címmel.
Miután
két árverésen nem mentem tovább a magas összegért, meg a
huzamosabb ideje tartó likviditási zavarom miatt, most sikerült
megvennem mégis. Nem mintha az előbb említett zavarom megszűnt
volna, hanem azt mondtam, ha baj van, az egyik dobszerkómat elkezdem
licitálni. De nem kezdtem el dobot licitálni, inkább újból
felfedeztem a puliszkát. Úgyis éppen ideje volt egy kis diéta
váltásra.
Rájöttem,
hogy miért nem tették újból licitre a könyvet. Mert az árverő
antikvárium egyértelműen látta, hogy kik licitáltak egy egy
tételre. Így nagyon rövidre szűkült a piac, a marketing nem
sokat szarozott, simán értesített engem, látván, hogy két
licitnél is jelen voltam.
Végül
is mindegy, a fő, hogy meglett.
Utóbbi
könyvmentés akcióm alkalmával, ennek az egy könyv árából
megmentettem nem több és nem kevesebb, mint 400 könyvet!
Jó
kis balansz, mi? Vagy talán én vagyok az örült? Megveszek drágán
egy könyvet, amit talán még tiltanának is ma? Vagy megveszek egy
halálra ítélt papír halmot? Most, amikor senki nem költ könyvre?
Mikor
kerestem a könyvet, mivel nagyon kevés van belőle, eltökéltem,
ha megkapom, felolvasom. Meg fogom e tenni? Latolom még. Előbb
elolvasom, aztán eldöntöm. Gondoltam olvashatom hangosan. De bénán
olvasok elsőre. Viszont akkor lehet fel lesz olvasva. Meglehet, hogy
valamiért nem fogom felolvasni, ha előbb elolvasom. Nnna. Milyen
bajaim vannak.
Mindegy.
De attól félek, ha még egyszer hív a papíros bácsi, nem fogok
elmenni könyvet menteni. Belefáradtam ebbe is.
Van
amikor a csináld fasza gyerek motiváció már nem elég ingernek.
Ha lenne olyan, hogy csináljuk mi a faszák, de a „mi” kussol és
marad a faszák. És úgy látszik, hogy az isten is mélyeket
hallgat. Mert mint mondottam, egy incurka pincurka villámot ha
sújtana a mihaszna képmutatókba, volna nekem elesett hitetlennek
is egy jel, hogy él az isten és onnan valahol törődik az
elárvultakkal is. De minden jel arra mutat, hogy az isten a
képmutatókat preferálja.
Ám
legyen.
A
Stúdió szobát mindenképp megcsinálom, előbb bontott bútorokból
akartam a polcokat, de úgy döntöttem, hogy veszek majd rendes
deszkát. Üsse kő. Húsz szál deszka elég. A deszka mégiscsak
deszka. És csak legyalulom, nem lakkozom, nem semmi, hogy érezzem
az illatát. Két falat megtöltök könyvekkel. Jól fog kinézni.
Mint a két gitár, melyet asszem már sosem pengetek meg, de jó
érezni, hogy ott vannak. Hát normi, mert mások kik lennének itt
nekem?
Ha
nem más, licitre viszem az egyik dobszerkót.