Unboxing Az Isten hallgat


Hosszas vajúdás után elkerült hozzám Mollináry Gizella utolsó könyve is, „Az Isten hallgat” címmel.
Miután két árverésen nem mentem tovább a magas összegért, meg a huzamosabb ideje tartó likviditási zavarom miatt, most sikerült megvennem mégis. Nem mintha az előbb említett zavarom megszűnt volna, hanem azt mondtam, ha baj van, az egyik dobszerkómat elkezdem licitálni. De nem kezdtem el dobot licitálni, inkább újból felfedeztem a puliszkát. Úgyis éppen ideje volt egy kis diéta váltásra.
Rájöttem, hogy miért nem tették újból licitre a könyvet. Mert az árverő antikvárium egyértelműen látta, hogy kik licitáltak egy egy tételre. Így nagyon rövidre szűkült a piac, a marketing nem sokat szarozott, simán értesített engem, látván, hogy két licitnél is jelen voltam.
Végül is mindegy, a fő, hogy meglett.
Utóbbi könyvmentés akcióm alkalmával, ennek az egy könyv árából megmentettem nem több és nem kevesebb, mint 400 könyvet!
Jó kis balansz, mi? Vagy talán én vagyok az örült? Megveszek drágán egy könyvet, amit talán még tiltanának is ma? Vagy megveszek egy halálra ítélt papír halmot? Most, amikor senki nem költ könyvre?

Mikor kerestem a könyvet, mivel nagyon kevés van belőle, eltökéltem, ha megkapom, felolvasom. Meg fogom e tenni? Latolom még. Előbb elolvasom, aztán eldöntöm. Gondoltam olvashatom hangosan. De bénán olvasok elsőre. Viszont akkor lehet fel lesz olvasva. Meglehet, hogy valamiért nem fogom felolvasni, ha előbb elolvasom. Nnna. Milyen bajaim vannak.

Mindegy. De attól félek, ha még egyszer hív a papíros bácsi, nem fogok elmenni könyvet menteni. Belefáradtam ebbe is.
Van amikor a csináld fasza gyerek motiváció már nem elég ingernek. Ha lenne olyan, hogy csináljuk mi a faszák, de a „mi” kussol és marad a faszák. És úgy látszik, hogy az isten is mélyeket hallgat. Mert mint mondottam, egy incurka pincurka villámot ha sújtana a mihaszna képmutatókba, volna nekem elesett hitetlennek is egy jel, hogy él az isten és onnan valahol törődik az elárvultakkal is. De minden jel arra mutat, hogy az isten a képmutatókat preferálja.
Ám legyen.

A Stúdió szobát mindenképp megcsinálom, előbb bontott bútorokból akartam a polcokat, de úgy döntöttem, hogy veszek majd rendes deszkát. Üsse kő. Húsz szál deszka elég. A deszka mégiscsak deszka. És csak legyalulom, nem lakkozom, nem semmi, hogy érezzem az illatát. Két falat megtöltök könyvekkel. Jól fog kinézni. Mint a két gitár, melyet asszem már sosem pengetek meg, de jó érezni, hogy ott vannak. Hát normi, mert mások kik lennének itt nekem?

Ha nem más, licitre viszem az egyik dobszerkót.