Festői tájakon

 

Festői táj fogadott, ahova a faházat építjük. Mindjárt ahogy elkezdünk kapaszkodni a Nagyági emelkedőn (Săcărâmb a román neve, szökörümbnek ejtik, és románul semmit sem jelent) lakásomtól 17 kilométerre. A faház még nem ebben a Szökörümbben van, hanem fene nézte miféle faluban. Azt tudom, hogy ott kanyarodunk fel, ahol van egy nyíl, hogy „Hondol”.

Valaki azt mondta, hogy a házhelynek hatalmas az energiája. Kérdeztem, hogy mivel mérték le a hatalmas energiáját? Rájöttem én, hogy a dolgoknak spirituális alapja van, hisz nem vagyok hülye de néha jó annak tétetni magam. Hogy főleg a spirálban forgó energiája nagy annak a helynek. És azt nem mérik, hanem érzik. Az érzéshez meg beavatás szükséges. Nagyobb szintű beavatás. Aki sokat foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mint a hívőnek a mennyek kapuja, úgy nyílnak meg előtte is az energia vonalak, színes sávok, aura formájában.

A tulaj egy ilyen spiri nő, de megfigyeltem, hogy bevágott két miccset sutyiban, biztos rájött, hogy mi munkások ezt úccs'e értjük, az ember ha csak a pucukája végét dugta be idegen pinába, az még csak egy icipicit bűn, nem nagy. Két miccs felhígul a sok murok és cékla közt. De javára szóljon, hogy ha nem is csontsovány, de a hatvan éves „csaj” meglepően jó karban van, még majdnem jól is néz ki, főleg korához képest, de ott van szemeiben a karma: „you can't touch me”, azaz „Vagyok aki vagyok”, ami földhöz vág mindenféle olyan emberi gyarlóságot, mint a szimpátia. Van benne valami, ami már nem emberi. Hanem mint a szentek, már vagy húsz centire a földtől lebeg.

Sosem értettem meg, hogy ezek a „szentek” hogyan tudnak szimbiózisban élni az állami alkalmazott státusukkal, hogy egész nap lötyögnek, nem csinálnak sok mindent, a munkaidejükben a saját dolgaikat végzik? Úgy látszik a spirituális térben az erkölcsnek sajátos megfogalmazásai vannak, dugni csak szertartásosan lehet, de lopni azt bárhogy.

De tény és való igaz, hogy ezek a feminált nők tényleg jobban virulnak férfi nélkül. Jól elvannak egymagukban, hangoztatják, de attól még használják hódító sármukat, szédítik a balga faszfejeket, mint a szirének Odüsszeuszt, mert azért a lelkük mélyén tudják, hogy kegyetlen férfi világban élünk és a túléléshez ész kell. A férfiak meg húsban gondolkodnak. Így a femina spiri. De mondom, bekapta azt a két miccset, azt a minden turpisságot leleplező miccset.

Aztán ahogy építgettük a faházat, még a félig dugult füleimben is csengtek a festői táj audió fájljai, megannyi kutyaugatás, vonyítás formájában, elképzelhető milyen vonyítás orgia lehet ott éjszaka, ahol a fácán kukorékolás vegyül a róka nyöszörgéssel. Aztán valahol a völgyben kisgyerekek üvöltöztek, talán ölték egymást, mint a tehenész aranyos kis gyerekei, akik csak azért nem ütik le egymást feszítő vassal, vagy csévélő tányérral, mert még nincs erejük felemelni. És fura sok energia szorult beléjük, vagy kiegyeztek a völgy összes gyerekei, hogy nosza bosszantsuk ezt az asztalost ma egész nap, egész délelőtt ordítottak, hogy sírásuktól, őrjöngésüktől zengett a völgy. Gyönyörű szép festői tájon, mondom.

Közben öt percenként egy traktor eredt neki a Szökörümb hegynek, hallatszott a burrogásból, hogy nagyon elszánt a hegyet megmászni, és a motorzaj fix akkor kezdett elhalkulni, amikor mindjárt csatlakozott hozzá a következő. Az embernek olyan fílingje támadt, mintha egy fűrészüzem mellett lenne, ahol egy ősrégi traktor pöfög egész nap, amíg ide-oda teszi a rönköket.

És hogy a csend ne legyen kínos, néha fácán kukorékolt recsegő hangján.

És egy szombat délelőtt egy másik üdülésre épített faházból mánélé akkordjai szűrődtek ki, talán egy blututból. Ezt a munkatársaim bizonygatták, hogy blutut, mert annak ilyen jók a basszusai.

S aztán, hogy az öröm teljes legyen és ne legyek tétlen résztvevője a festői tájnak, néha én is zajra zengtem a czirkulámmal, ha éppen vágnom kellett.

A házból a két ideiglenes munkatársam sűrű káromkodása fehér zajjá töltötte be a hangpalettát. Vagy a lamberli nem ment a helyére, vagy a csavar ment félre.

Én nem néztem, mert feltételeztem, hogy ha már a ház külső falait sikerült helyesen felcsavarozni, igaz felügyelettel, akkor a belsejét is sikerül valahogy, de csak utólag vettem észre, hogy a csavart nem ahogy kell, a lambéria illesztésbe fúrták be, hanem ahol érték. És „ká pisátu boului”, azaz ahogy a tehén pisil menet közben: össze-visza.

Mélységes tehetetlenséget éreztem. Olyan érzés, mint amikor az ember rájön, hogy a játékot elvesztette. Nem szóltam semmit. Minek is?

Végül is a kliensnek úgy is jó. Nem is veszik észre. Tény és való. Mint ahogy azt sem vette észre Miguel az első háznál, hogy a lambériát szálára csiszoltuk. Erre csak öt évvel később jöttem rá, amikor szemem láttára két andorrai bunkó flexel esett neki a szálára csiszolt lambériámnak. És tiszta flexnyomos lett a ház, és abszolút senkit nem zavart. Úgy álltam ott mint Pilátus Jézus előtt és nem értettem, ebben mi lehet az igazság? De egyáltalán minek kellett azt leflexolni? A pác rajta úgy nézett ki mint új korában. Azért, mert valaki mondhatta neki. És a bunkónak ennyi elég.

Mi a francot csináltam én harminc éven át?

Rájött a spirálörvényes energejzer asszonyság, hogy a házépítés szíve-csücske én vagyok, mert azért köztünk szólva ezek sem éppen maszületett báránykák, és meglibegtette szitakötő szárnyait előttem, de hamar rájött, hogy talán érzéketlen paraszt vagyok, de inkább a fiamnak a szójárásával élnék: azért van nekem is egy alsó küszöböm. Meg aztán annyi bölcsességem nekem is van még, hogy átlássak, ezek csak az embert szopatják, ezek soha semmit nem visznek véghez: a parfüm csak arra való, hogy szédítsenek vele.

Szóval ez a munka is csak arra vezetett, hogy még jobban megundorodjak ezektől. Ez az egész Zsülienes társaság egy rühe a társadalomnak. Ami jóság bennük lakozik az az, hogy addig nem vágnak le, amíg szükségük van rád.

Az ember elvárná tőlem, hogy degedt mellel dicsekedjek az ilyen munkákkal, de bennem csak csalódás van mindig. Ezek annyira bunkók, hogy bárhogy jó nekik, és én az elmúlt tíz évben csak azt látom, hogy ez egyre romlik. Bunkóbbak és bunkóbbak az emberek. Ha bírnék nekik dolgozni tovább, felszámolnék szekunder szégyen érzés százalékot is.

De szerencsére már tényleg nagyon nem bírom.

És eljön lassan a nagy nap, hogy: Nem!

Amíg a kávé megfő

(Lehetséges sorozat: levelek a műhelyből. Van egy ilyen elképzelésem, hogy írogatnék elképzelt leveleket a műhelyből szeretteimnek, ismerőseimnek, régi klienseimnek, ezáltal kifejtve gondolataimat ami a munkámmal és műhelyemmel kapcsolatban van. Meg persze hozva a lelkizmust is ami bennem kísértetként hál. Csakhát lenne rá energia meg idő...) 

Amíg a kávé megfő

Levelek a műhelyből

01

Kedves Trotty!

Sokszor elgondolkodom, mit szólnál, ha itt lennél?

Amíg az öreglány megfőzné a kávét, mi ketten körbe bandukolnánk a műhelyt, és itt-ott megállva elméláznánk, hogy mi mire jó. Már látom is magam előtt, amint mondanád, hogy mivel mit is lehetne még csinálni, vagy miből mit lehetne kihozni.

Te mint apa, az ötvenöt éves kis mackó fiacskádat tanácsolnád erre, arra.

Mert ugye, teremtő lelkek vagyunk, akiket a testi nyavalyáink sem gátolnak meg abban, hogy lélekben, szellemben száguldjunk és soha de soha ne álljunk le gondolatban.

Akkor, amikor hátra dőltél és láttam szemedben, hogy kimentél testedből, rájöttem, hogy teljesen szakítottál ezzel az életformával. Annyira eltűntél testedből, hogy ott és akkor megértettem, hogy van egy másik állapot, amit te mennyei állapotnak neveztél mindig is. Te folyton hittél egy fajta szimbiózisban, ami ezt az életet és a másvilágot illeti, te elegánsan átléptél innen, oda. Nagyon érdekes volt. Mint amikor egy agnosztikus bibliának a végére értem volna, vagy egy titkos evangyéliom végsorait olvastam volna, vagy egy nagyon elaborált teológiai tanulmány megvilágosító erejű vég mondatait olvastam volna. De bármi is volt az, az élmény túlvilági volt.

Te mostanában elmúltál volna 86 éves, uramatyám, ezek a korok nem nekünk valók, akik sietünk folyton a végleges állapotba, mert tudjuk, hogy bármennyit csiszoljuk a dolgokat, sosem lesz olyan, hogy megnyugszunk és azt mondjuk: na kész, tökéletes a felület. Sosem lesz tökéletes, csupán tovább kell lépnünk. Amint te is tovább léptél elegánsan: innen-oda.

Emlékszem, én már 19 éves voltam, amikor te szabadultál a börtönből, csendben bementél a nagyszobába, szétnéztél és azt mondtad, hogy elég volt szétnézni a szobában és megnyugodtál, hogy nem mentünk el a háztól. Láttad a tákolt boxáimat (hangafalakat), erősítőt, egy asztalon tele elektronikai cuccokkal, forrasztópisztollyal sok sok alkatrésszel szanaszét, csak elismerően bólintottál.

Most, ha itt lennél, és amíg az öreglány a kávét főzné, megállnánk egy pillanatra a fúró asztalkám fölött, amit ezelőtt kb 15 évvel csináltam ideiglenesen, amíg egy jobbat fabrikálok, rákérdeznél: „Pasi, ez mi is? Mit lehet vele csinálni? Mi az a tükör ott?” Én elmondanám, hogy egy fúrógép, amivel a csapoknak fúrom a lyukakat. Több lyukat fúrok egymás mellé, és azután a fúrószárral szépen kivésem a lyukak közt, hogy egy nemtom minek nevezhető üreg keletkezzen, amibe aztán a csap fog beleilleni, tudod, ajtók, ablakok esetében, de tudok vele bútor ajtóknak is csaplyukat fúrni, csupán a fúrószárat cserélem le, és az asztal magasságot állítom be azzal a két szárnyas anyás csavarral. Ami az erőssége ennek a kis tákolt fúró asztalnak, hogy mivel az anyagot csúsztatom az asztalkán, nem az asztal mozog ide-oda, sokkal pontosabban fúr. Kicsit kényelmetlennek tűnik a modernista asztalosoknak, de nekem így kényelmesebb, mert csak fogom a fát és teszem, veszem, viszem, hozom. Megszoktam, nekem nem is kéne más.

Tudom, elismerően bólogatnál. És a tükör meg arra kell, hogy mivel fáj a lábam és derekam, leülök egy székre, erre a háromlábúra, mert könnyen lehet húzogatni, és ha ülök nem látom a fúrnivaló felületet, de a tükör szépen ránéz oda, ahova kell. Ezért is neveztem iroda munkának, mert ülve fúrhatok.

És az a kis tárcsa a tengely másik végén, az egy vídiás fenő tárcsa, azzal fenem a körfűrész fogait. Igaz, hogy plusz hármas szemüveg kell már hozzá, de legalább magam fenem a lapjaimat.

Aztán az öreglányra nézve felmennénk a kávénkat meginni, hogy ne hűljön ki, ne legyen hiábavaló a törődése, és közben töredelmesen bevallanám, hogy a sírotok szerződését nem hosszabbítottuk meg, mert nem láttuk értelmét. Nekem nem kell elzarándokolnom a monostori sírhelyhez, hogy emlékezzek rátok, hisz minden nap velem vagytok! És egyébként is, Kolozsvár nem fogadott be minket. Ti pedig már rég nem vagytok itt, semmi értelme a poros maradványaitok fölött bábáskodni. Volt ideje ruhátoknak 21 év szétporlani. Abból gálickő már úgysem lesz, a feltámadáshoz már nagyon kelleni fog a dicsőséges anyag.

Miközben a jó fekete kávét szopogatnánk, rágyújtanál egy Marosestire és legyintenél: „Az nem fontos, Pasi. Jól tetted, kell az a sírhely azoknak, akik odavalók. Mi nem vagyunk idevalók. Ezt nagyon jól megláttad.”

Légyzümmögés

 

A dilemma, avagy a havi 700 lejt érő bejegyzés?

Sikerült megint lelki csetepatába kerülni saját magammal. Feleségem azt mondta, nem igaz, hogy a múlt rendszer (1989 előtti) az úgynevezett forradalom óta eltel 32 év után is kísért annak szelleme.

Ma, ebben a „Kovidforradalomban” érti meg az ember, hogyan működhetett a „kommunista” forradalom. Akkor azok elvettek mindent mindenkitől és ugyanazok hatalmas vagyonokat halmoztak fel maguknak, akik aztán „89-es forradalom” címén újabb javak felhalmozásával lettek elfoglalva, és láss csudát, ugyanaz a profilú ember ma kovidfasizmus címre váltva a mein kampfot, az új világ felosztásából is porciót szel magának.

Undorító nézni is ezt az egész felsorakozást, kicsitől a nagyig, hogy szegődik a sok marha a szájmaszkokkal a vírus szektához, és az az ember típus, aki soha semmilyen formában nem hinne semmiféle Istenben, mondván: csacskaság, most előáll, és bizonyítja nekem, hogy ő hisz a vírusban! Hisz a vírusban bazmeg! Hogy micsinál? Hisz a vírusban! Érted?!

Kiszáltam ebből a diskurzusból, mondván: basszátok meg! Vírus kell nektek? Hát vegyétek, egyétek! Van nekem mivel foglalkoznom, tényleg nincs már kedvem szélmalmokkal harcolni, de máskülönben sem voltam soha egy vitéz hős, aki Dulcineák után rohangásszon. Én az az otthonülős típus vagyok, aki társaságban csak hallgat nagyokat és únja a csacskabeszédet, a libidonövelő udvarlást, mert közben a félbehagyott munkáimra gondolok.

De néha nálam is kimegy a biztosíték.

Apámat 1953-1954 ben, mint fiatal rendszer ellenes bűnözőt elítélték több mint nyolc év börtönre. Mivel Palocsay fia is benne volt, nemzetközi balhé lett belőle és a nyugat nyomására két év után amnesztiát kaptak.

Hogy apám nem írt alá semmit, a bizonyítéka az, hogy életében még kétszer volt elítélve, összesen több mint 8 évet töltött börtönben, különböző időszakokban. Az utolsót már én is kifogtam, 16 éves voltam, amikor hamis vádakkal letartóztatták és bő másfél évig tartották fogva, amíg végül sikerült elítélniük öt év valamennyire, amiből leült három és felet.

Nem lett semmiféle tudományos akadémia dolgozója, és esélye sem volt Amerikába szökni, mert azt is nézték, hogy a munkából hazamegy e direkt, vagy megáll e valahol máshol is, nemhogy dupla állampolgárságot kérhetett volna. Soha semmiféle kérvényét nem hagyták jóvá, és itt nem útlevélre gondolok, hanem banális jogokra, amikre minden csóresz román állampolgárnak joga volt.

A forradalom óta, 31 évig az 1990/118-as törvényen kotoltak a felsorakozó összes kormányok, kezdve kommunisták, kapitalisták, nemzetiek, liberálisok, ami a volt elítéltekre vonatkozik. Azt mondaná az ember, hogy tehetetlen, infantilis buzik voltak ezek a kormányok, akik annál többhöz nem értettek, hogy az adópénzeket elsikkasszák és a hatalmuk befolyásában tartsák a lakosságot, mint egy fürjes rácsos ketrecben a kétszer tojó fürjeket, de ma apám erre azt mondaná egy Marosesti és egy frissen darált főtt kávé mellett, hogy: „Pasi, ezek dolgoznak valamin, ez nem igazságtétel...” Hivatkozna apám erre a juttatásféle törvényhez, amit a volt elítélteknek szavaztak meg ezek a gazfickók.

Elolvastam a törvényt, és bár ne tettem volna. Szakértő barátom is átnézte és azt mondta, hogy nekünk, gyerekeinek is jár a fele, ami járna apánknak.

S akkor itt egy hónapja kómázok itt magamban, hogy mi a fene ez?

Aszongya a törvény, hogy az orosz fogságban tartottak is kapnak juttatást, minden bizonyított évre. Hát elgondoltam, nagyapám Brúdi Géza, hét évig volt orosz fogságban, egy reggel feldobták a teherautóra az utcáról, és megjelent gyalogszerrel hét év után az árva seggével nagyanyám ajtaja előtt. Hogyan tudná Géza bácsi bizonyítani a hét év fogságot?

Igen, ha mondjuk 91-ben apám megkapta volna ezt a juttatást, akkor talán igen, azt mondtam volna, hogy valamiféle igazság született. De nem kapott semmit. Öreg emberek kifacsarásával foglalkozó volt kommunista uzsorások lihegtek apám fülébe, hogy ha megadja a tőkét, vigyázzon, amikor lemegy a lépcsőn a tömbházból. Tisztességnek örvendő nagymagyar geci uzsorások! Hogy a sírjukban a szemhelyük omoljon be és az arany fogaikat a latrok lopják el!

Apám 21 éve halott! A „forradalom” után 32 évvel szavaznak meg egy juttatást a volt rendszer szenvedőinek, akik persze bizonyítani tudják papíron, hogy szenvedtek. Mi ez, ha nem a cinizmus egy „pour art” pörformansza?

De milyen fasza, ha ezek már nem élnek, a gyermekeik ennek felét élvezhetik.

És már nyúlt is a kezem nagy boldogan, hogy lám, a nyugdíj harmada meg es van, már csak a másik két harmadán kell aggódnom. Csakhogy jöttek a nemtom mi a bajom napok. Már nem tudtam semmiféle kifogással tolni a kérvény beadás napját, és a tervezett nap előtt szó szerint rosszul lettem. És lelki tusakodások közepette felmerült bennem a kérdés, hogy de muszáj nekem ezt a poharat kiinom? Kell e nekem beadni ezt a kérvényt? És láss csudát reggelre jobban lettem. Felszabadultam.

Napokig kerestem a válaszokat, és felidéztem magamban az „elnyomott” életemet, és láttam a fiatal magamat, aki kócosan, szakadt ruhákban büszkén viseltem a rendszerellenes lookomat, és fejemben szólt a „Szabadnak születtem”, a „Kör” a „The Wall” revolúciója és eszem ágában sem volt egy majdani „juttatás” koncért lázadni, hanem az Életet akartam! És most mi van? Reszkető térdeim feladták a rockot? A forradalmat? Az életet? Hát basszátok meg! Így érveltem magamban ezekben a napokban.

Hogy apám miatt elnyomott voltam? Büszke voltam arra, hogy apám forradalmár és rendszer ellenes. Akkor álmodozott Nagy Magyarországról, amikor ez a sok mai tejfeljancsi még a faszát verte a kommunista koleszekben és a budik falára írta szivarcsikkel, hogy „szeretlek Yvette”. S akkor most vegyem fel a júdáspénzt, mondjam azt, hogy igazság tétetett?

Hogy apám miatt nem lehettem kommunista? Erre megint külön büszke voltam! Most meg egyenesen röhögök, hogy képzeld bazmeg azt az elnyomást, hogy kommunista sem lehettem apám miatt! Szörnyű bazmeg!

De ha őszinte lennék, lehettem volna kommunista! Mert ha bűnbánóan oda mentem volna doamná Lucsiához a kommunista elnöknőhöz, szerdánként feldugtam volna, mert kamelt engem fiatal suhancot, és fülébe súgtam volna szerelmetesen, hogy rendezze el, hogy felvegyenek a pártba, felvettek volna, és ha apámat beköpöm, hogy otthon Jézusozik, meg Trianonozik, még lehettem volna valaki. De kurvára tetszett nekem ez az ellenállás. Ez az én döntésem volt, úgyhogy ha adni akarnak, akkor értem adjanak, ne apámért! Mert a kommunista ellenességemet magam vállaltam! Az összes rendszer ellenességemet magam vállaltam és vállalom! Kikérem magamnak!

Persze, tudom, hogy fost se ér a cselekedetem. De akkor apám cselekedete sem ért semmit. Az anyámé sem, hogy kitartott mellette. Akkor Jézus is szart se ér, Trianon se, Erdély se, meg semmi se. Járuljunk a kasszához bazmeg.

És nézem ezt a sok agymosottat, ahogy az autójában is egyedül hordja a maszkot bazmeg, mert ő hisz a vírusban! Ahogy hitt a pecsét hatalmában a kommunizmusban. Ugyanaz a pofa, ugyanaz a profil. Messziről lerí. A szemein látszik ki hisz és ki kényszerből hordja. A hív a belső szobájában is maszkot hord. Mert ő nem a vírusban hisz, hanem a rendszerben. Mert ha a vírusban hinne, mérget venne, mert a vírusnak szart se ér a maszk. A rendszerhűség zászlaja a maszk. Nem a vírusé.

Azt mondják a vér nem válik vízzé. És azt mondják, a halott indián a jó indián. És milyen igaz. Velem igazságtétel akkor születik, ha megölnek.

Mert bassza meg, elgondoltam, hogy minden hónap nemtom hányadikán nézném a cetlit, hogy elküldték a júdáslóvét, és nem a Muskóczi nagy szelleme fog engem vezetni, hanem amíg fel nem élem azt a pénzt, a nyakamba fog lihegni, hogy nyix forradalom, éljen a kommunizmus!

Kell e nekem ez az inger az életemben? Most, amikor nagy szellemi alkotásban flowozok? Most, amikor szintet ugrik a Muskóczi? Most, amikor minden forradalmi lelkületemre és erőkészletemre szükségem van?

Nem vettem fel a kovid kesztyűt a blogomban, mert láttam, hogy a kovidfasizmusnak nagyobb a tábora, mint volt a kommunizmusban és az ügy eleve el van veszve, mert a kultúrközeg nem volt erre felkészülve, celebek lejáratásával van elfoglalva immár harminc éve és semmit nem tett le az asztalra. És rájöttem, hogy itt sokkal mélyebben kell az alapokhoz visszamenni, hogy majd a posztkovid túlélőinek legyen mihez hozzányúlnia: Muskóczihoz. És a Muskóczizmus szelleme mögött meg ott lesznek a megörzött könyvek, amik talán túlélik a bepréselést.

Hülye vagyok tudom. A fiam jól megfogalmazta: a dilemmád morális, nem pragmatikus. Igen, mondtam, morális, de ha elvesztem ezt a morális vonalamat, ami bár lehet téves, de az enyém, akkor mi marad belőlem?

Igen, mondtam másnak, lehetnék egy napig cinikus, és adjam be aznap a kérvényt, és utána a pénzt basszam el, vegyek minden hónapban egy cintányért. Ez is megjárta a fejem. Hogy fájjon a rendszernek, vegyem el azt a pénzt, mert ennél többet vett el tőlem a rendszer.

Apám is azt mondaná a mennyből: „Pasi vedd fel a pénzt, hadd a picsába!”

Megmondom őszintén, hogy kétszer vettem fel az úgynevezett Orbánpénzt. Azt a pénzt, amit a gyerekeknek adnak „szülőföldön tanulás” címén. Isten látja küszködő lelkem, hogy ha valaki, mi rászolgáltunk volna erre a segítségre, mert immár 13 éve közszállítás hiányában minden iskolai napon 30 kilómétert autókázunk, de aztán lelki tusakodások közepette többször nem igényeltem a segélyt, mert elszégyeltem magam, hogy amíg Magyarországon sok éhező gyerek van, nekünk hálistennek megadatott ész és erő a dolgozáshoz, és mindig előkerült a benzinrevaló is.

Csak jelezni akartam, hogy a száradafa még él. Csak feleslegesnek tartottam részt vállalni ebben a kovidharcban. Azokat az időket éljük, amikor Jézushoz hasonlóan elhallgatjuk Pilátus elől az igazságot, mert úgysincs felkészülve rá.

A világ egy olyan irányban halad, ahol a magunk fajták felörlődnek, ha minden faszsággal foglalkozunk.

Ha Isten is akarja, hamarosan Muskóczi világában fogok újra színre lépni, saját felületen, mert úgy látom, minden más csak hamar leszálló csillámpor, avagy Mika Waltari szokta mondani: „csak légyzümmögés”.