Festői tájakon

 

Festői táj fogadott, ahova a faházat építjük. Mindjárt ahogy elkezdünk kapaszkodni a Nagyági emelkedőn (Săcărâmb a román neve, szökörümbnek ejtik, és románul semmit sem jelent) lakásomtól 17 kilométerre. A faház még nem ebben a Szökörümbben van, hanem fene nézte miféle faluban. Azt tudom, hogy ott kanyarodunk fel, ahol van egy nyíl, hogy „Hondol”.

Valaki azt mondta, hogy a házhelynek hatalmas az energiája. Kérdeztem, hogy mivel mérték le a hatalmas energiáját? Rájöttem én, hogy a dolgoknak spirituális alapja van, hisz nem vagyok hülye de néha jó annak tétetni magam. Hogy főleg a spirálban forgó energiája nagy annak a helynek. És azt nem mérik, hanem érzik. Az érzéshez meg beavatás szükséges. Nagyobb szintű beavatás. Aki sokat foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mint a hívőnek a mennyek kapuja, úgy nyílnak meg előtte is az energia vonalak, színes sávok, aura formájában.

A tulaj egy ilyen spiri nő, de megfigyeltem, hogy bevágott két miccset sutyiban, biztos rájött, hogy mi munkások ezt úccs'e értjük, az ember ha csak a pucukája végét dugta be idegen pinába, az még csak egy icipicit bűn, nem nagy. Két miccs felhígul a sok murok és cékla közt. De javára szóljon, hogy ha nem is csontsovány, de a hatvan éves „csaj” meglepően jó karban van, még majdnem jól is néz ki, főleg korához képest, de ott van szemeiben a karma: „you can't touch me”, azaz „Vagyok aki vagyok”, ami földhöz vág mindenféle olyan emberi gyarlóságot, mint a szimpátia. Van benne valami, ami már nem emberi. Hanem mint a szentek, már vagy húsz centire a földtől lebeg.

Sosem értettem meg, hogy ezek a „szentek” hogyan tudnak szimbiózisban élni az állami alkalmazott státusukkal, hogy egész nap lötyögnek, nem csinálnak sok mindent, a munkaidejükben a saját dolgaikat végzik? Úgy látszik a spirituális térben az erkölcsnek sajátos megfogalmazásai vannak, dugni csak szertartásosan lehet, de lopni azt bárhogy.

De tény és való igaz, hogy ezek a feminált nők tényleg jobban virulnak férfi nélkül. Jól elvannak egymagukban, hangoztatják, de attól még használják hódító sármukat, szédítik a balga faszfejeket, mint a szirének Odüsszeuszt, mert azért a lelkük mélyén tudják, hogy kegyetlen férfi világban élünk és a túléléshez ész kell. A férfiak meg húsban gondolkodnak. Így a femina spiri. De mondom, bekapta azt a két miccset, azt a minden turpisságot leleplező miccset.

Aztán ahogy építgettük a faházat, még a félig dugult füleimben is csengtek a festői táj audió fájljai, megannyi kutyaugatás, vonyítás formájában, elképzelhető milyen vonyítás orgia lehet ott éjszaka, ahol a fácán kukorékolás vegyül a róka nyöszörgéssel. Aztán valahol a völgyben kisgyerekek üvöltöztek, talán ölték egymást, mint a tehenész aranyos kis gyerekei, akik csak azért nem ütik le egymást feszítő vassal, vagy csévélő tányérral, mert még nincs erejük felemelni. És fura sok energia szorult beléjük, vagy kiegyeztek a völgy összes gyerekei, hogy nosza bosszantsuk ezt az asztalost ma egész nap, egész délelőtt ordítottak, hogy sírásuktól, őrjöngésüktől zengett a völgy. Gyönyörű szép festői tájon, mondom.

Közben öt percenként egy traktor eredt neki a Szökörümb hegynek, hallatszott a burrogásból, hogy nagyon elszánt a hegyet megmászni, és a motorzaj fix akkor kezdett elhalkulni, amikor mindjárt csatlakozott hozzá a következő. Az embernek olyan fílingje támadt, mintha egy fűrészüzem mellett lenne, ahol egy ősrégi traktor pöfög egész nap, amíg ide-oda teszi a rönköket.

És hogy a csend ne legyen kínos, néha fácán kukorékolt recsegő hangján.

És egy szombat délelőtt egy másik üdülésre épített faházból mánélé akkordjai szűrődtek ki, talán egy blututból. Ezt a munkatársaim bizonygatták, hogy blutut, mert annak ilyen jók a basszusai.

S aztán, hogy az öröm teljes legyen és ne legyek tétlen résztvevője a festői tájnak, néha én is zajra zengtem a czirkulámmal, ha éppen vágnom kellett.

A házból a két ideiglenes munkatársam sűrű káromkodása fehér zajjá töltötte be a hangpalettát. Vagy a lamberli nem ment a helyére, vagy a csavar ment félre.

Én nem néztem, mert feltételeztem, hogy ha már a ház külső falait sikerült helyesen felcsavarozni, igaz felügyelettel, akkor a belsejét is sikerül valahogy, de csak utólag vettem észre, hogy a csavart nem ahogy kell, a lambéria illesztésbe fúrták be, hanem ahol érték. És „ká pisátu boului”, azaz ahogy a tehén pisil menet közben: össze-visza.

Mélységes tehetetlenséget éreztem. Olyan érzés, mint amikor az ember rájön, hogy a játékot elvesztette. Nem szóltam semmit. Minek is?

Végül is a kliensnek úgy is jó. Nem is veszik észre. Tény és való. Mint ahogy azt sem vette észre Miguel az első háznál, hogy a lambériát szálára csiszoltuk. Erre csak öt évvel később jöttem rá, amikor szemem láttára két andorrai bunkó flexel esett neki a szálára csiszolt lambériámnak. És tiszta flexnyomos lett a ház, és abszolút senkit nem zavart. Úgy álltam ott mint Pilátus Jézus előtt és nem értettem, ebben mi lehet az igazság? De egyáltalán minek kellett azt leflexolni? A pác rajta úgy nézett ki mint új korában. Azért, mert valaki mondhatta neki. És a bunkónak ennyi elég.

Mi a francot csináltam én harminc éven át?

Rájött a spirálörvényes energejzer asszonyság, hogy a házépítés szíve-csücske én vagyok, mert azért köztünk szólva ezek sem éppen maszületett báránykák, és meglibegtette szitakötő szárnyait előttem, de hamar rájött, hogy talán érzéketlen paraszt vagyok, de inkább a fiamnak a szójárásával élnék: azért van nekem is egy alsó küszöböm. Meg aztán annyi bölcsességem nekem is van még, hogy átlássak, ezek csak az embert szopatják, ezek soha semmit nem visznek véghez: a parfüm csak arra való, hogy szédítsenek vele.

Szóval ez a munka is csak arra vezetett, hogy még jobban megundorodjak ezektől. Ez az egész Zsülienes társaság egy rühe a társadalomnak. Ami jóság bennük lakozik az az, hogy addig nem vágnak le, amíg szükségük van rád.

Az ember elvárná tőlem, hogy degedt mellel dicsekedjek az ilyen munkákkal, de bennem csak csalódás van mindig. Ezek annyira bunkók, hogy bárhogy jó nekik, és én az elmúlt tíz évben csak azt látom, hogy ez egyre romlik. Bunkóbbak és bunkóbbak az emberek. Ha bírnék nekik dolgozni tovább, felszámolnék szekunder szégyen érzés százalékot is.

De szerencsére már tényleg nagyon nem bírom.

És eljön lassan a nagy nap, hogy: Nem!