Piacing


Próbálok visszaemlékezni serdülő koromra, amikor kezdtem megfigyelni az emberek hogyan élnek. Nekem ez mindig is egy központi érdeklődési köröm volt, hogy az emberek a legapróbb részletekig hogyan élnek, miből élnek. Ez talán abból fakadt, abból a mélységes gyűlöletből, hogy szüleim reggel korán elmentek a munkába és késő délután jöttek haza fáradtan, semmire nem volt már energiájuk. Nagy volt a nincstelenség is, nem lehetett kapni semmit, és nem volt pénz se hozzá. S akkor ha láttam jobban élő családokat, akik nem is dolgoztak reggeltől estig, feszített az érdeklődés bennem, hogy ugyan mit csinálnak másképp?
Volt egy ilyen szójárás akkoriban, hogy mások valószínűleg jobban beosztották a pénzüket. Ezt a sporlós pénzbeosztást sem igazán tudtam megérteni, hogy tudsz kevés pénzt úgy beosztani, hogy mégis mindened megvan? Kaja pia bőven, saját lakás, új perzsaszőnyeg, évente egy két hetes üdültetés, és emellett bizony ott a cigeretta, és biza nem a Marasesti (Ejtsd: marosesti) vagy a Carpati (kárpáci), hanem a finomabbak közül, ezek nevét nem is tudom. És túlóra sem volt, hogy legyen magyarázata a relatív jobb életnek. A tömbházas polgárnak ezt a rétegét sosem tudtam kiolvasni, igazán miből éltek?
Hozzánk hasonló családok, akik “nem tudták” beosztani a jövedelmeiket, rengetegen voltak, azoknál átlátszó volt a büdzsé forgalma, és ugyanúgy átlátszó volt az életük is: nyomor. Igen: Kárpáci és Marosesti szinten.
Ami más fura is volt a sporlós szerkezetű házi gazdaságokban, hogy olyan élelmek kerültek az asztalra, amik a kereskedelemben egyértelműen nem voltak, és akkoriban a csempészet sem volt lehetséges, mert zárt határok közt éltünk. Még a madár sem járt át a kerítéseken.
Feszítették kíváncsiságomat ezek a kérdések. Kérdések, melyekre ma sem kapok válaszokat. Meg akartam érteni csupán, főképpen azért, mert a jól élőknek volt egy valamiféle erkölcsi üzenetük a szegényekre nézve, amolyan magasról lenézés, szánalom és nem utolsó sorban undor. Hogy én abba a táborba születtem, akire szánalommal és undorral néztek mindig, az már csak természetes. Számomra azért is természetes, mert én legalább el tudok magammal számolni.
Megfigyelésem tárgyai nem a villás gazdagok voltak, hanem ezek a pórnép közé vegyült kispolgárok, kiknek valamitől jobban ment az életük. Mert akkor azt mondtam magamban, hogy ha megértem a sikerük titkát, netán én is elsajátíthatnám, és én is “másképp” oszthatnám a jövedelmem, úgy, hogy jusson is és maradjon is. És Isten a tanúm, hogy nagyon szerény elvárásaim voltak az élettel szemben.
Nemrég láttam egy filmet, ahol egy néger srácot ártatlanul elítéltek és amíg kiderült, eltelt húsz év. Mikor szabadult, öreg anyja (mert más mindenki elhagyta) sírva, nevetve a boldogságtól hálálkodott Istennek, Jézusnak és az összes fennvaló garmadának. Valahogy ilyen a szegény kispolgár élete, hogy a nagy nyomorban valami nemremélt kis jó jön, hosszú nélkülözés után, nevetve, sírva hálálkodik Istennek, Jézusnak s a fennvaló mindenféle garmadának.
Próbáltam megérteni a fölényes erkölcsi távolság igazát, a jól élők szűk köre és a tömben élő szegények közt. Olyan ez, mint a Szaturnusz bolygó a plebsz és a köré képződött felhő gyűrűje a jó gazdálkodók.
Az egyetlen átlátható életmintát a piacon keresztül vehettem nagyító alá, a hostátiakon keresztül. Akiket aztán a rezsim, Csauseszku dedikált kívánságára szó szerint kinyírtak. Lebontatta házaikat, elkobozta kertjeiket, kiszúrta szemüket ilyen tömbházas lakással, mint kárpótlás. Ha voltak atrocitások, mi, a plebsz nem tudtunk róla, akkora volt a félelem, hogy tudomást sem akart szerezni róla az ember, mert már az is börtönnel fenyegetett.
Serdülő koromban még megvoltak a hostátiak zöme, néztem a piacokon ahogyan szervezik az életüket. Reggel a lovas szekérrel férj és feleség behozták az eladnivaló zöldségeket, egyéb terményeket. Pár tojás, kis sajt, savanyú uborka, egy két üveg tej, de ezek mindig hamar, legtöbbször rendelésre elkeltek. Nem sok pénzhez, de minden nap valamihez hozzá jutottak. Délig a férfi megcsinált egy két fuvart a városban. Bútort szállított. Onnan is jött valami. Emlékszem, kifizethető árakon szállítottak. A hostáti negyedben, ahol tömbben éltek, nem túl nagy kertes házakban, legtöbb ezer négyzetméteres kertjeikben gazdálkodtak, ahol viszont minden négyzetcentiméter gondosan meg volt művelve. Kertjeiket csodálva, látszott, hogy nagyon régről csinálják, nemcsak tapasztalatuk van, hanem titkaik is. Ide még befért egy disznó, egy tehén és az elengedhetetlen ló.
Ezek a modellek teljesen átláthatók voltak, nem volt életükben semmi hivalkodó, egyszerű emberek voltak, nem osztották az erkölcsöt, viszont sokat dolgoztak. Ami engem főképpen lenyűgözött, és azután központi társadalom megfigyelő témámmá avanzsált, hogy a család tagok együtt voltak egész nap jóformán.
Ha a férj a fuvarral hamarább végzett, benézett a piacra az asszonyhoz, érdemes e még piacolni, vagy inkább menjenek haza? Maradjunk még, mondja az asszony, azt a tálca zöldséget talán még megveszik. S akkor még maradnak egy darabig. Közben beszélgetnek.
Tehát ez nekem olyan volt, mint egy Pálosista jelenés.
Ezen törtem a fejem mindég, hogy ezt a modellt hogyan tudnám életbe léptetni? A szekeres és lovas dolgot átcseréltem asztalos műhelyre, a piacolás helyett is másra gondoltam, a lényeg ez a magán és otthon gazdálkodás. Igen, csak a mi, nemhóstáti népeink körében ez az együttlétes dolog nem annyira népszerű. Ki akar begubózni, bezárkózni egy ezer négyzetméteres világba, míg a világ kint tágasabb?
Beléptünk ebbe a nagy Euró experianszba, tágra nyitván legrejtettebb zúgaink kapuit, s járnak rajta ki s be mindenkik s mindenek. Szétbaszva virágágyást, meghitt szobát s mindent.
S akkor ott állok már jóval a serdülőn túl, és még mindig nem értem a világot, és már ezt a hóstáti jellegű modellt is elvesztettem szem elől.
Mondhatni és ráfoghatni a nyugat gyarmatosító politikájára, de normálisan, ha nekünk volna némi elképzelésünk és fantáziánk, főképpen vágyunk a nagy együttlétre, keresnénk megoldást, de nekem az az érzésem, hogy ez a liberális világ a gyarmatosításával egy kibaszottul jó időben jött alibi, amivel végre felszámolhatjuk (önként, másra kenve) a nyomasztó családi kötelékeinket, cserébe a wizzair fapados világpolgári státusra.


Ebben a szalámi harcomban, mostanság többet járok piacra, így öregedőn is próbálom megérteni, átlátni, hogyan működik a piac, és azt látom, hogy a hetven éves öreg néni ugyanazt a félméteres tormát árulja, ugyanolyan színű zsákból, mint a többi négy tormát áruló egyéb nénik. Minden ugyanakkora és ugyanolyan színű. Legyen szó paprikáról, uborkáról, paradicsomról. Láss csudát, szombat délben bezár a piac, és hétfő reggel ugyanaz a paradicsom virul, se nem romlik meg, meg se pettyesedik, és ha megveszem, otthon is eláll hetekig. A saját kerti paradicsomom, ha ma pirosan leszedem, és legkésőbb holnap estig nem ettem meg, dobhatom el, megpuhul, megromlik.
Ha egy asztalnál nincs hagyma, nincs az egész piacon. Hogyhogy? Mikor egyik asztalnál megjelenik a hagyma, mindenhol van hagyma. Ugyanolyan, ugyanakkora. Hm.
A piaci kasszánál egy piacra nem illő vékony csajocska köteg pénzt fizet, számlát kap. Rájöttem, fővállalkozó. Valószínű övé 30 asztal, mert hamar kiszámoltam, 400 lejt fizetett, egy asztal 15 lej napjára. Ja persze, az eladónak ebben az esetben nem diplomára van szüksége, hanem termelői csertifikátra. Ezt meg seperc alatt kiállítja az önkormányzat. Szóval így árulják a paradicsomot: aradi paradicsom, saját kertemből, de kérdem én mikor termeli meg az az öreg néni, ha ő Aradtól éppen 200 km-re árul, és minden nap, több éven át?
Olyan hazugság mennyiség, hogy megfelel egy szökőárnak, de lelkünk valamivel nyugodtabb, vesszük a piacról, mert legalább hazai. Hát nem, a krumpli fix úgy néz ki, mint a mosott egyiptomi krumpli. Én még nem láttam házi kertből származó krumplit megmosva. Sem félméteres tormákat. Sem öklömnyi fokhagymákat.
De hát ezek már mind részletkérdések, melyek fölött szemet hunytunk. Mint ahogy az együttlét is csak valami ósdi, hagyományos marhaság. De még az sem, mert a család az mindig valami béklyóként jelenik meg a köztudatban. De sebaj, lehet menni tusványosra ingyen koncertre, ingyen berúgni, orrba szájba egymást baszni, jól benemzetelünk, kifingjuk majd a babfőzelékkel, nosztalgiázunk a semmire, oszt hétfőtől mehetünk a jó kurva büdös lófaszba, mert addigra minden kérdés letisztult bennünk, ha egyáltalán felmerült valaha valamilyen kérdés.