Emillel
úgy ismerkedtem meg, hogy elkezdtem cintányért vásárolni tőle.
Tudvalevő, hogy a cintányér probléma még egy tehetségtelen és
reménytelen kezdő dobosnak is hatalmas kihívás. Ezt igazán a nők
tudnák megérteni, ha megkérném őket, beszéljenek a táskáikról
vagy cipőikről.
Ahány
cintányér annyiféle hívogató szirén, és se vége és se hossza
a csábító hangjaiknak.
A
postás már gyanakvóan hozta nekem a cintányérokat Emiltől, hogy
ugyan minek nekem annyi réztányér? Aztán mikor utoljára a
Mintiai kocsmában kellett átvennem egy küldeményt, ahol minden
kocsmázó szeme láttára kellett átvennem a tányérokat, a részeg
földművesek gúnyoltak velem, hogy ha kell hoznak nekem sokkal
nagyobb tárcsákat, ha gyűjtőnek álltam be, na azóta futár
cégre váltottunk. De volt, hogy egy céges árú szállító srác
is közvetített köztünk, mert közben úgy alakult, hogy lassan
felvásároltam Emil egész dobkészletét. Hát hogyne, hisz adott
hozzá egy Ludwig vintázs pedált, ami se szó se beszéd pont
elefánt lábamra volt kitervezve. Az öreg Amati dobcucc sem
elvetendő, sokan gúnyolódnak vele, hogy régi gagyi, de én
mondom, ez csak értelmezés kérdése, mert anyagban sokkal
keményebb mint a kínai Gretsch dobom, melyért újonnan egy szekér
pénzt adtam.
Hogy
én mégis a Gretschet használom (legalábbis ezelőtt fél évig,
mert azóta depi révén rá nem tettem a kezeim), az csupán érzelmi
okokból van, mert hozzá kötődik a bakancslistám egyik tétele
(nincs oly sok tétel, nem kell aggódni). Az Amati dobcuccnak
csináltam egy polcot a dob bunkerem előterébe, melyet direkt a
polcért alakítottam ki. Ez a bespájzolt Amati ad nekem egy
biztonságos hangulatot, amint a háziasszonynak adhatott valamikor
biztonságot egy láda teli liszttel. Ma már se láda liszt, se
háziasszony, de van Amati. Jó helyen.
Aztán
szó szót hozott, hogy van egy élettársa, aki énekel, verseket
ír, meg regényt, ő is ilyen művészlélek, és összehoztak pár
számot, fel kéne vegyék.
Én
akkoriban ismerkedtem a Focusrite Scarlett hangkártyájával, a
Midivel és a Cubaseval, amit azt sem tudtam, hogy mivel eszik.
Mert
jó reggel Világ, felébredtem én is harminc éves karakán
böjtből, megvonván magamtól mindentől ami zenével kapcsolatos,
és néztem mi ez a bundlében kapott Cubase VST? A Hangkártyára is
úgy vetemedtem, hogy miután megvettem a dobokat, a Gretschet, nem
találtam nekem tetsző zenét, amire doboljak, és vintázs banán
agyammal, aki még a vasak világában élt arra gondoltam, hogy
veszek egy orgonát, melynek van legalább négy memória sávja, és
arra felpötyögtetek valami alapot, kottából, aztán dobolok rá.
Ki is kerestem az orgonát, egy Yamaha piaggero-t, és ahhoz adtak
egy cédét. Nosza nézem a meg mire kell? Installáltam a
nemtommit, és erre azt mondta, hogy ingyen hozzáférést ad nemtom
miféle midi fájlokhoz. Mibe kerül, gondoltam, lemásoltam egy midi
fájlt. Ennek a Michael Jacksonnal a Billy Jeanjét. Rájöttem, hogy
egy usb kártyáról be lehet olvasni a Yamahába. Addig ügyeskedtem,
hosszú-hosszú órák tanulmányozása révén, a Yamaha
kézikönyvéből, hogy össze tudtam hozni a szintit a midi fájllal
és megnyomtam a play gombot. Elkezdett szólni a Billy Jean az
orgona tónus készleteivel. Én megrémülten meghökkentem, hogy
miféle ördög műve ez?
Aztán
elkezdtem olvasgatni erről a midiről, mert rájöttem, hogy az
ördög abban lakozik. És kell hozzá hangkártya. Néztem a
Scarlett csomagba jött egy mikrofonnal, meg egy fejhallgatóval és
egy Cubase nevű akármivel. Azt figyelembe sem vettem... De fúrt a
kíváncsiság, hogy mi is lenne az? Nosza dagasztottam a sarat egy
ideig, hogy letöltsek e 5 Gigabájt anyagot, amikor a havi wifimnek
volt valami 10G havi letöltési fejadagja. De álltam a kihívás
elé és beleástam magam egy hatalmas procedúrába, ami azt hiszem
egy hétig is eltartott, mire filmek és leírások segítségével
installáltam a Cubase nevű virtuális stúdiót.
Hát
mit mondjak, amikor először kinyílt nekem a Cubase, azt hittem
álmodok.
Kellett
egy jó év, amíg megtanultam benne az alap dolgokat, felvenni,
visszajátszani, meg keverni.
Eközben
zajlott Emillel a cintányér sztori a dobokon át a felvételig.
Felajánlottam,
hogy jöjjenek el hozzám, vegyünk fel pár számot. El is jöttek
és felvettünk pár számot, de úgy, hogy foggalmam sem volt mit
csinálok. Arra rájöttem, hogy a pirosra ne nagyon menjenek rá a
jelek, de a többi előttem teljesen káosz volt.
Kézen
közt létrejött az első albumuk, aminek nagyon örvendtek, és én
is, mert életemben nem csináltam addig.
Közben
megbarátkoztunk. És minden ami ezzel jár. Voltam náluk a fiammal
is Vásárhelyen, amikor egy helyi Pink Floyd tribut zenekar
koncertezett. Jó volt.
Közben
elkezdtem én is ezt azt összevásárolni, dob mikrofon szettet, egy
nyolc sávos Motu hangkártyát, melynek volt aztán egy kis hibája,
de több hónapos fórumozás után azt is megjavítottam, azóta le
a kalappal ahogy működik. Elkezdtem a dobolásomat felvenni, és
noha teljesen önképző módon és csupán mikor erőm és lelkem
engedte, munka után, eljutottam egy „nem rossz” szintre.
Aztán
közben Emilék bandát alapítottak, lett dobosuk, basszerosuk és
szóló gitárosuk is. Emillel a kísérő gitáron és Olival (Oli
Steel) a vokál szektoron összeállt az együttes. Néhány próba
után eljöttek és három napos maratonnal felvettünk egy rakás
számot. Mivel a dobok miatt külön bunkert építettem, a keverő
szobának is külön helyet szántam, ezért lehetett nálam
felvételt készíteni.
Ekkor
még nem mertem bevállalni a mixet, a keverést, mert noha én
midizgetve megcsináltam ugyan az első „cover” albumomat, de a
Stonecrops zenét nem éreztem át. Akkor még nem is tudtam, hogy a
zenét értelmezni is tudni kell, mint egy CT vagy ultrahang
vizsgálatot. De szerencsére megoldották egy másik stúdióban,
ahol nem voltak felvevő lehetőségek, lévén az is ilyen bedroom
stúdió, viszont több tudással és tapasztalattal. Így lett meg a
Stonecrops második albuma.
Akkoriban
azt hittem, hogy a busszinesz azzal le is zárja az ablakredőnyeit,
de nemrég átalakult a Stonecrops legénysége és lettek új számok
is, a lelkesedés hevében, hogy akkor vegyük fel ezt is. Kicsit
csodálkoztam, hogy eljönnének újból hozzám, mert az utazás
kiadásaiból talán kijött volna ha helyben veszik fel egy jobb
stúdióban, de több szempontból engem preferáltak. Azért, mert
nem kötelezem őket metronomra, és türelmesen felvesszük
ahányszor kell a sávokat, sőt arra is vállalkoztam, hogy
részekből is összevarrjuk a feljátszásokat, ha egyből nem jön
ki pöpecre.
Azt
ugye nem is kell mondjam, hogy pro bonoban fizetnek, azaz chips for
free, illetve nekem sem kell fizetni a tapasztalásért, élesben
való tanulási lehetőségért.
Nna
meglett ez a felvétel is, két nap alatt nyugodtan feljátszodták a
dalaikat, közben temérdek sört megittak és éjjel felfújhatós
matracokon aludtak a stúdióban. Mert volna a kialakított „Hotel
Kalifornija” szállórész, de az fűtetlen.
Ezúttal
sem vállaltam a mixelést, mert még mindig nem vagyok kész más
zenéjét értelmezni. Viszont párszor nekiestem azért, mindig egy
egy picit megvilágosodtam, de éreztem, hogy valami nem áll össze.
Nem tudom, hogyan is kéne szóljon? Csak azt tudom, hogy amit
csinálok, nem jó.
Mindeközben
olyan fél éve kialakult egy másik barátságom is, egy amatőr
zenei csoporton keresztül, Borbás Ferivel, ki Íroszágban
dolgozik. Úgy ismertem meg, hogy megosztotta zenéjét és nekem
nagyon tetszett a stílusa. Talán egyszer rákérdeztem, a
keverésével kapcsolatban, mert ráéreztem, hogy ott valami több
van a zenéjében, mint sima kütyülés. Erre felhívott telefonon
és félórát ecsetelte mit hogyan csinál. Akkor ledöbbentem, hogy
valaki csak így vadidegen felhív és ossza az Igét, amit más
pénzért sem hajlandó átadni. Sőt, videót is csinált arról,
hogy milyen láncot használ a maszteringben és azt hogyan
használja, mert közben aztán kiderült, hogy ebben a láncban van
a trükkje elásva, annak amit én különösnek hallottam.
Azóta
napi szinten osztjuk gondolatainkat és én nagyon örvendek ennek,
mert Feri többrétűsége engem is inspirál és dologra serkent.
Feri nemcsak tehetséges zenész meg maszteres, hanem imád festeni
meg kenyeret, kiflit sütni. Főleg azt értékelem benne, hogy
különleges, jó ember.
Most
is átküldtem neki pár keverésemet a Stonecrops Ajtó című
dalával, hogy véleményezze, és mindannyiszor átvitte a maszteres
láncán, hogy halljam a végeredményt. Így tudtam valamennyire
visszakövetkeztetni, hogy mit nem csinálok jól. Aztán az éjjel
nem tudtam aludni, ennek előzményeképp munka közben meghallgattam
pár óra régi, ötvenes évekbeli zenét, hogy hallám nem e esik
le nekem azokból valami, és újra kevertem az Ajtó számot.
Ez
az utolsó verzió, ez is egy értelmezés. Kíváncsi vagyok, hogy a
másik mixes hogyan fogja értelmezni. Állítólag megígérte, hogy
küld nekem egy sima, maszterizálatlan mintát. Erre az enyémre
Feri azt mondta, hogy szerinte részemről ez a maximum, mert már
tele lett vele a fejem és bele vagyok zavarodva. Igaza van, és
ezzel le is zárom ezt a fejezetet, elengedem.
Persze
ezt a verziómat is átpréselte a vasain, az itt megosztott verzió,
ez az általam mixelt, és Feri által maszterolt úgymond végleges
termék.
Az
alkotási folyamatnak, úgy általában van egy olyan része, ahol az
ember nagyon tökéletlennek érzi magát. És ilyenkor ha akad egy
barát, aki hisz benned, és segítőkész, úgy megy le a nap, hogy
reménykedni mersz reggel felkelni és ha nem más, újból
megpróbálni.
Én
nagyon remélem, hogy a Stonecropsnak jelentek valamit, ha nem is a
keverős tudásommal, de legalább a türelmemmel.
Amikor
az ember meg tudja osztani barátok közt a gondolatait, nincs
egyedül. Ez azért is jó, mert nem engedheted meg magadnak azt a
luxust, hogy csendben eltűnj, mint a kámfor, és úgy tegyél,
mintha nem is próbáltál volna semmit. Merni kell szégyenkezni
szerintem, mert kisülhet még valami jó is abból a merszből.
Én
megfigyelhettem a Stonecrops fejlődését, és megtanultam általuk,
hogy a kialakult hangzásért meg kell dolgozni, a tehetség nem
hozza magával a mászterpíszt, gyakorolni kell, próbálkozni kell,
és esetleg néhány év távlatában fel lehet mutatni valamit.
Az
ember bár lehet lúzer amatőr, de minél többet kapál, annál
többre megy.
Nekem
ez egyértelműen lejön ebből az ekszperianszból is...