Ioana sétája

Ebből a beteges hajszából, hogy ki a magyarabb, és aki nem egy adott elvárás szerint gondolkodik az nem is magyar, hanem valami elfajult korcs, ki eladta magát és népét, ebből csak úgy lehet kilépni, ha az ember a tőle telhető legnagyobb ignoranciájával kilép belőle. Mert nincs az a szint, amivel a magyarság feltalálóját ki lehetne elégíteni. Mint a vallásban, minél extrémebb fokra süllyed az ember a vallásban, annál radikálisabbá válik, messze túlszárnyallva minden emberi elképzelést és méltóságot. Lásd Isis. Ezzel a kategóriával nem szabad vitatkozni. Amint Vikidál énekelte: “magadból bármennyit adsz, ha megszakadsz, sose nem elég”. Ezekkel bármilyen elvi harcot folytatni csak olaj a tüzére amit szít.
Feleségem szerint elfogult vagyok, azért nem akarom belátni, hogy apám kihasznált engem. Elfogult vagyok, és tudom, hogy kihasznált engem. De egyetlen apám volt, úgy éreztem, hogy ami tőlem telik meg kellett csináljam érte. De valahogy úgy voltam vele is, hogy sosem volt elég neki. És ezért alakult ki bennem ez a készenlét és szervilizmus, hogy megfeleljek mindenkinek. Főleg az ő világképének.
Hogy nem voltam jó tanuló, nem vágtam a Petőfi verseket, szerinte kétszáz szóból sem állt a magyar szókincsem, nem rajongtam a trianoni esetet, többre értékeltem egy tranzisztoros hangszínezőt, mint az Erdély történelmét, szomorúan nyugtázta, sértett volt és valószínű elvesztettnek tekintett, mint egy szellemi, lelki fogyatékosra. Hogyne, próbáltam én érteni amiről beszélt, de mikor kimentem az életbe ott teljesen másról szólt minden, mindaz amiről regélt, sehol sem tükröződött vissza. Fájt, hogy olyasmiért hibáztatott, amit nem én tettem és nem tehetek róla.
Ez a hibáztatás csapott engem fejbe, mikor egy pap valami szektás nemzeti vadmetál zenét hallgattatott fiatalokkal, ahol valami olyasmi volt, hogy kivágtátok az ősi fákat, és tolta az orruk elé, hogy látjátok, és titeket ez nem is érdekel? Akkor kiborultam, hogy mi a fasz? Ezek a gyerekek vágták ki azokat a kibaszott fákat? Életükben nem vágtak ki egy bokrot, nemhogy fákat, erdőket, de miért nem esik neki Verestoynak, nagy nemzetmentőnek, aki tényleg kivágatta a fákat? Köztudott, hogy ebből csinálta mérhetetlen vagyonát.
Hol voltunk mi amikor aláírták Trianont? Ha valaki hibás, akkor pontosan az elődeink azok, valamiért ezt hagyták hogy hadd ne mondjam úgy elbaszták, hogy ez lett belőle.
Mi amikor megszülettünk, a trianon nem volt az úticsomagunkban.
Apámnak sok minden nem volt jó, amit csináltam, mégis szeretetben eltűrtem neki. Nem volt jó az se, amikor hullára dolgoztam magam, amikor elkezdtem vállalkozni. De az jó volt, hogy pénzzel tudtam segíteni. De azt is úgy vette el, hogy éreztette velem, őt nem lehet lefizetni. Rosszúl esett, de elnéztem neki.
Úgy halt meg, hogy bennem az maradt, nem tettem meg mindent érte. Pedig tudom, hogy nem igaz. Mindent megtettem, de sikerült bennem ezt az érzést keltetnie. Nem egészen érzem mi volt a célja vele, de szerintem nem egy kigondolt terv volt ez, hanem az a típikus büszkeség, amit aztán sok nagy nemzetinek magát vallóban véltem felfedezni. Mintha minden marha por, szolga, zsellér népek az ők igéjük által élnek, kik magától az istentől kapják a mennyei bölcsességet lelki intravénásan. És mi balgák nem tudtuk ezt a lehetőséget felismerni és élni vele.
Képes volt nem hinni nekem, amikor megkért vigyek le a Szabadság szerkesztőjébe egy írását és személyesen adjam oda valami főszerkesztőnek, mivel nem jelent meg az írása, engem okolt, hogy el se vittem. Pedig elvittem, személyesen oda adtam, de láttam a tisztelt főszerkesztő úr pofáján, hogy az neki a legkevesebb problémája, hogy ki miket írogat. Akkor egy hétig nem beszélt velem apám, aztán anyám jött sírva hozzám, hogy ha én nem megyek bocsánatot kérni, ő sosem teszi meg. Bementem én hozzá és kértem béküljünk ki. Csak némán bólogatott, de nem hitt nekem. Végig arról beszélt nekem az elmúlt években, hogy amint az Atya úgy a Fiú is, mert ketten egyek. Csak itt az atya megkérdőjelezte a fiúságomat. Csak egy elesett ember voltam apám szemében, akit vergődni lát, nem tud dicsőségesen felemelkedni a földtől, vonszolja magát a sárban, sötétben, nem az alázatot ismerte fel bennem, hanem valószínű arra gyanakodott, hogy butaságomban ez nekem tetszik. Nem tetszett, de valamely ősi genetikai izgága nyúlvány megszólalhatott bennem, hogy nem követtem a fatalista világnézetet, mely családomon ősrég óta nagyon uralkodott.
És mint a hangya percről percre szorgalmasan gyűjtöttem a szárakat, magokat, akkor is ha bolyomat többször megturkálták, feldúlták, mert hittem az életben. Lassan elengedtem az isteneket, a nemzeti érzületeket, mert mindenek felett értelmesebbnek találtam az Életet, ami mindenek fölött bizonyíthatóan ott Van, kínálja magát nap mint nap, nemcsak nosztalgizál némi elcseszett kormányzási partykról vagy embergyűlölő istenről álmodozik.

Ezeket forgatva elmémben és szívemben, valamiért eszembe jutott a keredombi időszakunk. Próbáltam rekonstruálni az útvonalat az állomás elől egész a bérelt szoba konyhánkig. A konyha és a műhely helyiség közé egy mini előszobát ácsoltam, gyakorlatilag egy ajtó erejéig, hogy összekössem a szobát a konyhával, ne zúduljon minden pór a két ajtóra.
Valamiért Joana jutott eszembe, Adina akkori főnöknője, aki eljött hozzánk inekciózni. Adina nagyon beteg volt és nem volt senkink aki inekciózott volna. Este nyolckor elmentem Ioana után, hideg tél volt, sötétség. A Vitéz Mihály térről mentünk az állomásig trólival, onnan gyalog az állomás alúljáróján át, ami tele volt emberi vízzel, ürülékkel, sötétség volt, egy lámpa égett az egyik végében, azt célozva baktattunk középen, remélhetőleg ne tapossunk trutyiba, aztán az aluljáró végén felmentünk a szabadba, a vasúttal párhuzamos, ugyancsak sötét utcára, tele gödörrel, szeméttel, hogy ne féljünk beszélgettünk, szerencsére Joanának be nem állt a szája. Oh man! Lehetett ez már huszonöt éve. De ahogy írom, jut eszembe az útvonal, és már érzem is a hideget. Kb 800 méter volt ez az útszakasz, párhuzamosan a vasúttal, aztán felkanyarodtunk nagy ívben balra, ott még mentünk pár száz métert, ugyancsak sötétben, buckákon bukdácsolva, elhagytuk Bogya Zoli műhelyét, kitől akkor részletre megvettem az egyengető gyalugépet és körfűrészt, majd kiértünk a Máramaros utcára, ami volt az első majdnem kövezett utca, főutca féle. Onnan egyenesen felfele, félmeredek utcán, enyhén balra kanyarodva, kijutottunk majdnem a részeges Zoli házához, aki eladta a házát és elitta meg pokerezte (de a kocsmában ő volt az Árpád egyik sávja), aztán kissé jobbra egy meredek utcán felfelé, ott már kerülgetni kellet a lakásokból kiömlő szennyvizet, mert nem volt kanalizálás és árok sem volt, hanem az utca közepén folyt ahol útat tudott vájni magának, a járdaféle életveszélyes volt a gödrök és a kutyák miatt. Így is egész úton félelmetes kutyaugatásban jöttünk. Elmentünk a drogos festő bérelte ház mellett, aki hetente nyolc természet festményt kellett fessen valami uzsorás banditáknak, hétvégén jól berúgott és elverte a csaját, de annak tetszett ez, mert hétközben csend volt, nyugalom és jólét. A sarkon ahol Juon élt a feleségével és a zsírúj autójukkal, amit sosem indítottak el, mert a fiúké volt, aki felakasztotta magát, mert nem tudtak kiegyezni a Caritas pénzforgatón nyert 64millió lej elosztásán, innen már balra tértünk egyenes útra. Mikor már a süketnémák orditózását hallottuk, akkor már otthon voltunk, mert tő szomszédok voltunk.
Az egész út két kilóméter volt.
Inekció beadva, majd ugyanez az útvonal vissza az állomásig. Itt már karon fogott Joana, csúszott az út, félt a sötétben, de nagyon bátran jött. Az állomáson megvártam amíg jött a busz ami direkt a Grigoreszku negyedbe vitte és elbúcsuztunk.
Én meg visszacammogtam a sötét utcákon.
Ez a Joana a mai napig is Adina mentora, noha évek óta nem tud semmit róla.
Bennem is hatalmas benyomást tett. Egy patika tulajdonosa, feleségem főnöknője eljött velem gyalog azon az estén, egy vak zokszó nem hagyta el száját, egy árva megjegyzéssel nem utalt nyomorúságos helyzetünkre, több éves ismerettségünk ideje alatt egyszer nem hozta fel a nemzeti kérdést.

Nyomorúságosak voltak azok az évek Kolozsváron. Most visszatekintve, volt mégis valami szépség benne, amit csak most tudok értékelni, éspedig a remény az emberségre. Azokhoz az időkhöz képest ma az emberek gonoszok, skizofrének. Volt rohadék akkor is, de nem minden második ember. Ma az.
Nem volt internet, nem volt ez a szellemi fertőzés, ami most eláraszt minket.

Mi, akik így nőttünk fel, hogy a román többségben a magyar kisebbség, mely meghatárózás is a politikum szüleménye, mert mindaddig csupán magyarok voltunk a románok közt, senki sem degradált minket kissebbséggé, nekünk természetes volt, hogy románokkal élünk együtt. Ha jelentett is volna valamit a trianon nekünk, egyszerűen nem volt hova tenni. Egyáltalán minek vágyakozni rá? Hogy Nagy Magyarország? Az aki nem élt román többségben, el nem tudja képzelni, hogy nekünk ez miért tűnik marhaságnak. Mert akkor hogy lesz? Kiűzzük a románokat? Vagy mi tömörülünk valami Magyarországi gettó táborokba? Vagy mi? Nonszensz.
Pláne miután olyan negatív tapasztalatokat szereztünk amaz nagy magyar emberszeretetből magyarigeni kétéves létünk alkalmával, minden okunk megvolt a nagymagyarság gondolatából kiábrándulni. Akkoriban jártam Budapestre többször, jobbos barátok meghívására, próbáltak beavatni a mélymagyarságba, kénytelen voltam Badinyt is meghallgatni a sumér teoriáival, aztán mikor több ezer ember torka szakadtából elkezdte üvölteni hogy a zsidók mennyenek haza, akkor megértettem, mitől ekkora nagy ez a magyarság. És persze mindez az ősi nagy összefogás csak valami több ezer éves emlékféle, mert a valóságban fix úgy éhen dögölhetsz a legmélyebb magyar keblén is, míg a román uzsorás egyszer azt mondta nekem, na hagyjuk a faszomba, ezt már nem a kamatba írjuk, hanem ezzel kifizetted a tartózásod.

Felelevenítem ezeket a gondolatokat, mert lassan már el sem hiszem, hogy volt ilyen idő az életemben, amikor ez a nemzeti kérdés nem foglalkoztatott. De ahogy sem a kocsmás pesti jobbosság nem tudott magába szippantani, úgy a most dúló embergyűlölő világnézet sem fog engem magába szippantani.
Vegyük úgy, hogy csalódott bennem a nemzetem. Mert én a tőlem telhető ignoranciával ebből a dologból én kilépek.

Hozzon jót, vagy rosszat, az Életet választom.

Felborult a bili (a blogolás szépségei)

Tudom, hogy nemcsak (kihangsúlyozottan) Imre bajszát viszketteti, hanem sok mások bajszát is, hogy nekünk, erdélyi szórványosoknak más a hozzáállásunk a Nagy Magyarország projekthez. Bár elismerik jóhiszeműségünket, úgy tekintenek ránk, mint beoltottakat, akit a románság szelleme beszippantott.
Először hallottam román szájából (igaz, pro eurós), hogy igen Erdély Magyarországhoz tartózott, de mivel a történelem rossz oldalán állott, elvesztette azt. (Mellesleg megjegyezte: "sajnos úgy látszik Magyarország semmit sem tanult az idők folyamán és most is a történelem rossz oldalán áll")
Kós Károly személyesen volt ott a gyulafehérvári sokadalomban, és úgy nyilatkozott, hogy rájött, nekünk erdélyi magyaroknak békében kell élni a románokkal, mert nincs más útja a fennmaradásunknak. Szememben pedig nagy magyar volt Kós Károly, az is bizonyítja, hogy nevét szeretik hangoztatni, de magasról leszarják úgy ahogy van.
(Tervezem, hogy a csarnokom falára szimbolikus emlékművet szereljek Kós Károly emlékére, ezzel létrehozva az egyetlen “mintiai Kós Károly emlékmű”-vet)
Hogy miféle csatákat vívtak meg eleink és miféle politikai kártya vígadalmakban milyen játszmákat vesztettek vagy nyertek nagyjaink, az a mi mai életünkben úgy csapódik le, ahogy le van csapódva. Tény, hogy a magyar egy túlfűtötten büszke ember, és képes a szomszédja haláláért a saját életét is feláldozni. Mi sem bizonyítja ezt a jelenlegi gyűlölet pszichózis, amiben ma Magyarország él, gyűlöletre biztatva a világ szerte élő magyarjait is. Mindenki hibás, de ő nem.
Ebből sosem csináltam titkot, én most is így látom. Hogy nem élünk a béke adta stratégiákkal, hanem megint jár a pofánk, pattogunk a világi hatalmakkal szemben -mint poker játszma kamulépése- de közben azok akik szítanak, egyértelműen saját zsebre dolgoznak, nem a köz javáért.
Abból is látszik, hogy mennyire felületes és érzelmi alapokból fakad az erdélyi szórvány magyar lerománozása, hogy ahányszor valamit írtam a mi romániai magyar életünkről, mint Imre is (kihangsúlyozom, hogy nemcsak Imrének szól, hanem nála szakadt el a cérnám), kiemelt egy szót és arra épített, hogy Erdély elfoglalását egyesülésnek neveztem. Soha egy árva gondolatot nem tett ahhoz senki, a gazdasági elképzeléseim mellé, pedig mint aki harminc éve konkrétan a piacról élek, azaz vállalkozásom nem köthető pártokhoz, vagy egyéb gittegyletekhez, hanem igenis szélmalom harcot vívtam a világmárkás üzletházakkal -nemcsak járt a pofám- úgy érzem, van némi jogom ehhez hozzászólni és tanácsra, cselekvésre buzdítani, de ebben a fene nagy nemzeti önérzet buildingos időkben erre egyszerűen nincs igény, már abból az egyszerű okból is kiindulva, hogy igazi, piacról élő magyar vállalkozó alig van, illetve el van foglalva a saját problémájával, nem ér rá nemzetben gondolkodni.
Akik állami vagy alkalmazott rendszerekben öregedtek meg, vajmi kevés fogalmuk van az áfáról, az adókról, arról, hogy egyáltalán mit jelent egy kibaszott lejt (forint, dollár, yen) letenni az asztalra, így nem is tudják, de nem is érdekli őket, hogy mit jelent a kisipar.
Megmaradni magyarnak, valamit letenni az asztalra, lehetőleg nem éhezve, mindenkivel békében élve és okosan, lépésről lépésre gyarapodni, ennél értelmesebb stratégia nemzetünk jövőjére nézve nincs. Aki mást ígér, az felelőtlen hazug, álnok és nemzet gyilkos.
Nem beszélek senki nevében, de látom a szórvány magyarjait, nem akarnak háborút, élnek a helyzet adta lehetőségekkel, én úgy érzem, hogy elég sikeresen. Adná az Isten, hogy a székelyek kivívják maguknak az autonómiát. Ők úgysem keverednek, már akik nem mentek németbe, angolba s ki tudja hova felmosó niggernek, nekem nem oszt vagy szoroz, hogy ők egy tömbben élnek. Indiánok is több törzsben éltek és nem volt baj amíg át nem lépték egymás vadász mezejét. Igaz, hogy aztán az indiánok sem tudtak egyesülni az ellenség ellen. De hát a behozott nigger rabszolga is elszaporodott most Amerikában, mint az Erdélybe hozott olcsó román és cigány munkaerő. Ha sikerül a székelynek egy szigeten egyben maradni, az jó. Érdekes lenne megfigyelni.
De én azt már nem élem meg.
A mi romániai magyar létünk attól is fenyegetve van, ha nem vagyunk képesek integrálódni. Például a fiam nem képes románul beszélni. Angolul már mondatokat alkot, de románul a vécéig nem tud elmenni. És ez gond. Mert azt jelenti, hogy neki el fog kelleni menni oda, ahol magyarul vagy angolul érvényesülhet, azaz még egy mintiai magyarral kevesebb, még egy ingatlan román kézbe kerül, és onnan tovább az román föld, hiába lucsog a magyar izzadságtól.
És akkor verjem a fiam, hogy tanuljon románul, hogy megmaradhasson itt a magyar? Hogy jöjjenek a bajszosok és hümmögjenek itt neki?
Nem, itt a játszmát nem az idegenek nyerték meg velünk szemben, hanem mi nem tudtunk egy nevezőre jutni stratégiailag. És sajnos vesztettünk.
A fiatalok nem hülyék, látják hogy balfaszok voltunk, nem ők nem adták magyarnak az ingatlanokat, hanem eleink tagadtak meg minket és adták idegeneknek az ingatlanokat.
Most már annyi éve nem kéne ilyeneket felvegyek, de rosszul esik, hogy egész életem munkásságából annyit lát mindenki, hogy eladtam a népemet.
Nem adtam el. Hanem fel akarom építeni a romjaiból. Mely romjain igen, ti, akik csak bajszokat pödörtök hümmögve, nem akarjátok belátni hogy az ami elkártyáztatott, az elveszve vagyon és ti, akik kimentetek itthagyva csapot s papot, és onnan a mosogató tálca mögül oktattok engem a hazafiságról és kurva kapitalistáztok meg mocskos migránsoztok, holott ti vagytok a legundokabb mocskos gazdasági migránsok a kapitalizmus szemétdombján (ez utóbbi sem Imrének szól). De nem, ti nem maradtok itthon gecizni, aszondjátok. Mi az egy vállalkozást csavarról csavarra építeni, minek? Amikor mosogatásra adnak ötponthat eurót? Egy euróért gecizni itthon?
Na így az önérzetében megsértett geci elrománosodott janicsárról. Sorosbérencről.

(Hú ez jólesett..... na Kornélia, ez változott meg bennem?)

Ló blues

Névtelen ló emlékére
(szomszéd lova blues)

Nem klappolnak patái
a cementes udvarúton,
bánatos képét sem látom
az öreg pacinak.

Emlékem van vele,
egyszer megitattam,
három kortyból
a vedret kiitta.

Egyszer pedig kikötve
kerítésembe gabalyodott,
kibogoztam s láttam rajta:
gazdának elfogadna.

Megbetegedett,
nem húzott,
végtisztességből
kolbászba őrölték.

Gondoltam megírom
ezt versben,
hogy rá mindenki

így emlékezzen.

Tömérdek egyensúly hiány

Egyensúly. Emlékszem tizennégy évesen, mindamellett, hogy apám meg akart kímélni, mondván elrendezi a papírt anélkül, hogy dolgozni menjek, erősködtem, hogy de igenis dolgozni akarok, nemcsak úgy papírt rendezni. Az iskolában volt ilyen, hogy a nyári vakációban kötelező volt valahol inaskodni két hetet, bárhol, bármilyen szakmában és arról papírt vinni. A gyakorlat az volt, hogy a szülők papírt hoztak a munkahelyükről. Én dolgozni is akartam. A főnök is ironizált velem, de végül beosztottak Csegöldi Zoli mellé, apámnak az egyik munkatársához, vele mentem telefont szerelni. Emlékszem, a létrát alig tudtam megfogni, nagyon nehéz volt nekem, vállaimat össze vissza vágtam, de meg se nyikkantam szégyenemben. Két nap után rájöttem, hogy több bajnak vagyok, mint haszonnak és gyakorlatilag elviselnek engem, mert apám fia vagyok. Viszont nekem egy élmény volt lekövetni, hogyan szerelik a telefonokat a házakba, vezetik a kábeleket az oszloptól a házakig, a kötések, meg ahogy az oszlop tetején ahogy Zoli egy ilyen célra eszkabált telefonon bebeszélt a központba, hogy aktiválják az új telefont. Én akkor telefonos akartam lenni. Pláne mikor Zoli adott a borravalóból, azt hittem megfogtam az Isten jobb lábát. Az utolsó munkanapra szabad napot adott Zoli, én meg váltig erősködtem, hogy de szeretnék jönni, de mondta, hogy más dolga lenne és oda nem vihet. Azóta is úgy érzem, hogy a munkám végezetlen. Erre nem gondolt valószínű Zoli, hogy nálam ez probléma.
Fiam lassan tizenhárom éves, lejött a műhelybe, noha kíméltem, hogy segít a tűzifa rendezésbe, meg bármibe. Ahogy fogta a kis baltát, esett ki a kezéből amit éppen zúzott, eszembe jutottam amint vittem a létrát tizennégy évesen, imbolyogva, néma nyögésben. Hirtelen az fogalmazódott meg bennem, hogy az “egyensúly”. Nem tudtam, hogy a dolgokat hol kell megfogni, hogy egyensúlyban legyenek. Próbáltam úgy fogni mint Toldi a nyomórudat.
Vesztes virág
Ettünk aztán egy rend jó görög kaját a bevásárlóban, elnéztem a népeket, puhány harmincas férfifélék, ezeknek nyomta e vállukat vaegy létra életükben? Nem úgy néznek ki. Mondtam is a fiamnak mikor verejtékezve hajlongtunk s rendeztük a hulladékfát, hogy van ennek egy kényelmesebb útja, ha tanul, és életében a könnyebben élést választja. Hoztam is példának, mikor feleségem munkahelyén gyógyszeres fiókok elkopott fióksínjeit cseréltem, s fiam is asszisztált, s közben rólam patakokban folyt a víz s térdelve, fejemet a bútorba dugva csavaroztam, hogy ott anya, nem izzad, dupla fizetésért, én itt megalázva, izzadva kevés pénzért. Melyik jobb? Ez se rossz, mondta a fiam. Igen, gondoltam, csak ehhez gyakorolni kellene az egyensúlyt akkor.
De kérdés, hogy az egyetem padjaiban milyen egyensúlyt sajátítanak el? A kikerült mérnöknek van fogalma a valós egyensúlyról, vagy csak számokból ismeri?
Miközben a görög konyhát majszoljuk, mutatom a fiamnak, látod, ott ahol a pityókahasábokat rakosgatják a tálcára, na ott el lehet kezdeni az életet. Nem rossz, mondja a fiam, legalább van kivel beszélgetni. Mert nem biztos már benne, hogy informatikára akar menni. Tudom, hogy amíg egyensúlyra gondolok, a fiam beszélgető társra, valódi szocializálásra, nem virtuálisra. Nem elég bajnak, hogy nincs egyensúly az életben, de emberi kapcsolatok sincsenek.

...megöregedtél, disznó hájas lettél, fogaid kihulltak...
Untold. Szidtam a Dire Straits utánzó bandát a télen, kár volt rajtuk elvernem azt a port, amit a lelketlen marketingeseken kellett volna rendesen kisajtolni. A zenészek becsületesen, hangjegyről hangsúlyra vissza adtak mindent. Nem hencegtek, hogy ők a Dire Straits. Én voltam félre vezetve, mint a mű majonézzel. Ehhez képest ez az Untold, ami Kolozsváron 300.000 embert hozott lázba, ez valóban a pokol tornáca. Csak részleteket hallottam a tévében, de ezt a jelenséget nem lehet zenének nevezni. Legjobb esetben néhány eszement, torz agynak a fosásának nevezném, hogy ekkora fiatal masszát meg tudott mozgatni és extázisba kergetni, azt már tömeg pszichózisnak diagnosztizálnám. Pár majom, szó szerint, tekernek össze vissza valami tányér méretű gombokat és ők dj művészek. Mi a fasz? Csináltak ők egy méter zenét életükben? Hallottak ők egy igazi fém húrt megpengetve? Egy megütött bőrt szólni? Vagy rezet?
Nem is az a pár majom aggaszt, hanem az a sok majom imádó. Egyszerűen nem értem a jelenséget. Hogy lehet élvezni azokat a deformált zajokat? Ez nem elektronikus zene, ez pszichedelikus skizofrénia. És hogy ilyen primitív, agresszív fonikus szennyeződésben jól érzi magát a közönség, ez arra utal, hogy igenis oda való.
Ez még jobban alátámasztja hitemet az első cover albumomba, ami kezd körvonalazódni a fejemben. Összegyűlt már egy tucat kikevert átdolgozásom, amit ki akarok finomítani, rádobolni és ezt egy cédére koncentrálni. A cél: csak azért is. Hogy legyen egy ilyen, hogy ezt egy mintiai paraszt csinálta, a lepukkant csirkefarmjában, mint anno a blogommal tettem: egy bunkó asztalosnak kell ezeket megírnia? Hol élünk? Hol vannak az elhivatottak? A profik? A tehetségesek? Akiknek megadatott? Ezért.

Trianon. Mondott valamit ez a Kelemen Hunor, hogy mit tettek a politikusok a románokért az elmúlt száz évben, az egyesülés óta. Igaza van, szépen beszélt. Csak magát is meg a szövetséget is oda kéne sorolja a politikusok közé. Nekem spéci az a bajom a magyar demokrata szövetséggel, hogy választások után mindig szövetkezik az ellenséggel. Én nem erre bíztam meg őket. Hanem arra, hogy amikor törvényeket hoznak, ott legyenek és a megfelelő százalékban adják vagy se voksukat egy egy törvényhez, ami engem is érint. Szövetkeznek mert így személyes funkciókat vásárolnak meg maguknak, amit nekem be akarnak majd erényként etetni. Ha feddhetetlenül ülnének a parlament padjaiban és az én érdekeimben tennék a dolgukat, elhinném, hogy ennél többet nem tehetnek a demokrácia adott kereteiben. Ez az örök lavírozás, az Rmdsz politikai zsarolása a románokban is ellenszenvet generál, nem tekintenek méltó ellenségként ránk, romániai magyarokra, hanem tetveknek néznek, akiket ki kell irtani.
Lehet, biztos túl leegyszerűsítem a dolgokat. Tudom, az asztalosságban is lehet jobban keresnék, ha falaznék, spekulálnék meg odamagyaráznám a dolgokat, vagy legalább azt amit valóban csinálok valamennyire szóban is kiemelném, mert így nem tudják mi van a dolgok mögött, de nekem így egyszerűbbnek tűnik. Valójában én sem vagyok jobb a cirokos embernél. Szeretem ha szenvedhetek, mondanák. De nem igaz.


Asztalok

Most meg vinettát, azaz padlizsánt kéne süssek. De mindjárt. Hadd élvezzem egy kicsit hogy megenyhült ez a nagy meleg. Egy picit enyhült.
A legjobb munkák, amik hamar és jól hoznak a konyhára, azok a spéci javítások. Például egy összetört masszázs asztal. Hiába venne újat a masszírozó, ugyanolyan gyenge lenne. Egy százharminc kilós embert nem bírna el. És akkor jövök én, aki imádom ezeket a masszívitó tunningolásokat. A kliens jól jár. Aki megbízik bennem az mégjobban. Mert tudom, hogy nem szarozik a pénzzel, neki a megoldás kell. Az a kliens aki piacilag hivatkozik az olcsóságra, nem fogja megoldani problémáját. Nekem is meg kell gondolni mennyiért dolgozok. Ahogy a kliens nem enged, én sem engedhetek. S akkor megy és vesz egy újat. Mert azt mondja, azért már vesz egy újat. Igen, de ugyancsak ilyen vegás szellemjáróknak vannak azok kitalálva, akiken gyakorlatilag nincs mit masszírozni, inkább státusként járnak masszíroztatni. Például ezt az asztalt én 250 lejért csináltam meg. 150 volt az anyag, 100 a munkadíj. Úgy számoltam, hogy kijöjjön a 25 lejes órabérem. Ez nem sok. A masszírozó 40 lejbe számol egy órát. De nekem megfelel.
Ahhoz, hogy valamennyit megmentsek az asztalból, úgy okoskodtam, hogy először csinálok egy rácsos szerkezetet, azt kihozom egy vastagságra az asztallal és majd a rácsozatot és asztalt összekötöm egy csavarólt lábszerkezettel. Persze jobb lenne csapolni az elemeket, de a mézes pogácsás néni elment más piacra árulni. Mióta ez a fene nagy piac gazdaság a Credo, a csapolások ideje lejárt. Sok csavarral helyettesítjük. A csapolásos rendszer még egy annyi időt kérne, de arra már nyekkenne a legtürelmesebb kliens is. Nem értené a különbséget. Ezt én lelkileg s morálisan már letudtam. A csavar is tök jó, házakat szerelnek csavarokkal, nincs azzal baj. Egy kicsit a szakmai önérzetem csorbult mióta keresem a csavaros megoldásokat, és hihetetlen sok kreatív megoldás létezik. Viszont az is rossz érzés, amikor csapolsz mint az állat és a kliens nem tudja mi az. Összehasonlít a csavarossal. Rájöttem, ez is csak nüansz kérdés, mint sok minden a modern életünkben. Régebb is a dió furnír alá minden szar fát besepertek és mindenki úgy hítta a bútrát, hogy a diófa bútra. Dió egy lócitromot.
Vagy itt van ez az asztalka. Rúgták mindenfelé, másztak rá meszeléskor, éleire nem vigyáztak, vertek hozzá mindent. Viszont erős bükk fa szerkezetű, a lapja is a régi generációs, amikor még bemart fa léccel védték meg a széleket, nem öntapadós csíkkal, mint ma. Nem minden asztalt érdemes megreperálni. Ha munkaidőben többet vesz fel mint két óra a rendbe tevése, veszteségessé válik. Ebben az esetben belefértem a két órába. A lábak és a blatt ütődött széleit markánsan lemartam, majd lecsiszoltam. Mivel ez asztal festve kell, csak tisztítani kellett a felületet. Ha natúrba kellett volna kihozni, az bajos lett volna. Nem egyenletesen barnult a fa időben, a blattnak is valami bordó volt eredetileg a színe, az festett préselt lemez, nem furnérozott. Natúrba nem is vállaltam volna. De a festés az más, mert mindent eltakar.
Ehhez jó alkalom adódott arra, hogy megnézzem mi a baja a már második Bosch ilyen kézi remegő csiszoló gépemnek. Az elsőnek elolvadt az egyenáramosító hídja, Megrendelni drága lenne. Azért majdnem új gépet veszel. Vettem is. De az is elkezdett görcsölni, a motor gyengült el. Pedig én tudok ügyelni a szerszámokra. Igaz az elsőt kölcsön adtam. Kiderült háromnegyed órát gyötörték megállás nélkül, forró volt mikor visszaadták, hogy nem megy. De ezt az újat nem gyötörte senki. Szétszedtem, nem tudtam rájönni mi lehet vele, a motorral van valami baj, nem forog nehézkesen üresben, de áram alatt egyenetlenül zúg és forog. Viszont az egyenáramosító hídja nagyobb mint az előzőé. Nosza valahogy begyümöszöltem a régibe, és tökéletesen működik. Az első csiszolóm erősebb is. De ezentúl nem veszek Bosch cuccokat. Mióta rátértem a Makitára, a munka is más velük.

Van még egy ilyen forgó-remegő kézi csiszológépem, ugyancsak Bosch, nem volt azzal baj, csak egyszer Ildikó nem vette észre, hogy nincs rajta csiszpapír és úgy tekerte mint az állat, lekoptatta azt a tappancsos felületét. Rájött aztán miért nem csiszol. Nem akartam elkeseríteni, nem szóltam neki, de így használhatatlan. De megoldom, csinálok egy adaptert hozzá és bármikor lecserélhetem majd ilyen olcsóbb tappancsos korongokra, amiket a flexekre szoktak csavarozni. Egyébként a Bosch elég szar, gyenge tappancsokat ragasztanak a kézi csiszolójukra, nem is cserélhetők, nem lehet kapni hozzájuk alkatrészeket. Nem is értem, miért nem hozzák törvénybe, mint az autókhoz, hogy legalább tíz évig kapható legyen eredeti alkatrész hozzájuk. Mert a legtöbb akkus fúrógépet az aksija miatt kell kidobni, mert nem lehet külön csak az aksit megvenni. Ez genyóság. Az ember nem vehet minden évben egy egy szerszámot, holott 80%-ban javítani lehetne még a hozzáértők nélkül is. Az se normális, hogy egy 250 lejes gépnek az egyenirányító hídja 100 lej legyen.

Nyelv és Pride cirokban végezve

Most normálisan paszulyt és zöldséget kellene pucolnom, de pihenem az éjszakai fáradozást: ilyen melegben aludni sem lehet rendesen.
Dög vagyok bejegyzést írni, pedig lenne mit. Inkább itt ott hozzászólok. Alábbit Imrénél hagytam a régi blogjában:
"Amit nekünk nem tanítottak, vagy én nem voltam eléggé figyelmes, hogy az egyszerű magyar szavakkal bonyolult dolgokat is ki lehet fejezni. Mi leragadtunk ott, hogy nem szerettünk olvasni, írni pedig még úgyse. Mióta blogolok élvezem, hogy sok gondolatot le lehet írni. Hogy a fiam nem szeret olvasni, nemcsak az ő baja, hanem az egész generációjának, mint ahogy zenélni sem akarnak.Gépeznek, mert ösztönösen érzik, hogy ez a jövő. Lásd én röhögtem amikor megjelentek a mobil telefonok, hogy ennek nincs jövője. Tévedtem. Igen, elvesztenek egy kultúrát, amiről fogalmuk sincs, hogy elvesztik. Ki tudja mi is ebben a pillanatban milyen veszteségünkről nem tudunk már. Én azt mondom, mégis le kell írni minden marhaságot, mert lehet valamikor ez lesz az utolsó összekötője valaminek. Ahogy a magnószalag és bakelit lemez eltűnt, a zenehallgatás is csak a "commercial" kiegészítője lett. Cincog innen, onnan. Ma már teljesen felesleges régi zenét keverni, hogy megtapintható legyen a lábdob bőrének a rezgése, a telefonokból csak kattogásnak hatnak. Annyira rászoktak az okostelefonos zenehallgatásra, hogy gyakorlatilag hangszórós kiszerelésben már nem is tudják milyen lehetne.
A román nyelvet nem tudtam sosem elsajátítani, nem adnak el a vásáron, annyit tudok, de ezekkel a nemes szófogalmazásokkal sosem voltam tisztában. Amennyire kiéreztem a fiammal együtt gyötrődve teljesen eredménytelenül, nekem úgy fest a dolog, hogy a román nyelvtant a beszéd alakította és nem fordítva. Lehet, hogy általában a nyelvtan egy olyan dolog, mint az autodidakta ember: menet közben tanul és osztályozza a tanultakat. Nem tudom."

A következő hozzászólást Ágoston Laci oldalán hagytam, akit kuriózumként követtem a tegnapig. Meglepő számomra, hogy aki hetekig a "Pride" mozgalom kapcsán elítélt mindenféle megkülönböztetést, most olyannal rukkolt elő, hogy ne szavazhasson minden polgár egyenrangúan. A tanult embernek többet érjen a szavazata mint a csak munkásnak, és az öreg ember sem beszámítható, mert ugye mennyit élhet meg abból a megszavazott jövőből? Ennek a gondolatnak csak a felvetése is eléggé furcsa, és ez az a pont, amikor a Prideozását is ebben a fényben kell értelmeznem. De attól, hogy követtem, a Prideot rezerváltan kezeltem. Ahogy nekem nem volt szükségem magyar igazolványra, hogy magyarnak érezzem magam, nem volt szükségem együtt érezni a Pride mozgalommal, hogy szabadnak érezzem magam. Ennek a fényében szerintem eléggé kulturáltan szóltam hozzá, mely kommentemet a szokásos érdektelenség övezte, így igazamat bizonyítva.
Én az vagyok, aki megnézem mit mond ez is meg az is. Ahogy kiszálltam a diploma nélküli iskola csoportból is, mert rájöttem, rejtett ingatlan reklám az egész, a sok bamba, klimatizált irodában rothadó, jógázó, angyalozó fehérnépek piacának, akik extázisba esnek egy mezítlábas, sportos alkatú férfitől, kiszálltam az Ágo Laci félék társaságából is. Nézegettem az Echoban azt a sült parasztot és garnirungját,  azok beteg nácik, ezek a Prideosok pedig hülye buzik. És közben senkit nem érdekel, hogy miből fogunk megélni. A hozzászólás:
"Ha már megkülönböztetésekről beszélünk (amit a pride nem tűrt meg), egy érdekes megfigyeléssel szeretnék hozzászólni, amit nem én hanem a száz évvel ezelőtt történtekről írt Mollináry Gizella regényeiben, hogy a zsidóknak azért mentek jól a dolgaik, mert tanult emberek voltak, sokat olvastak, dolgoztak és gondolkodtak. Előre látták az időket, mert őket érdekelte az eljövendő, képesek voltak összefüggően gondolkodni, és nem tudták tisztelni a "szemét" népeket, akik felfaltak minden keresetüket, elitták, elkártyázták, így nem tudtak egyről a kettőre menni. Könnyebb volt erőszakkal viszonyulni a zsidósággal szemben, semmint eltanulni tőlük a megélhetés fortélyait. Nos, ez a pontozásos szavazó rendszer tulajdonképpen megint csak a zsidóknak, az elit, a tanult embernek kedvezne, mert a törvényeket a maga képére teremtené. Mert ugyebár a tanultság nem feltétlenül egyenlő az empátiával, a szociális részvéttel. Amint a zsidók mindenféle zsanér nélkül átvedlettek szocialistákká, mert okosan tudták mit kell tenni, hol magyarosították neveiket, hol németesítették, mikor mi volt jó, úgy az így alakuló szavazatra érdemes ugyancsak a maga malmára terelné a vizet. Igen, a csóró ember buta, befolyásolható, de a tanultakban nem bízom. A tanult ember sok mindent megtanult, az egyik, hogy ne törődj mások dolgával... Mint erdélyi nem fogok beleszólni Magyarország belügyeibe, nem vettem igénybe sem a magyar igazolványt, sem az állampolgárságot. Csak figyelem miket műveltek odaát, annyit megjegyeznék, hogy amíg a lakosság apraja nagyja politizál és szögesdrótokon vitatkozik, addig senki nem foglalkozik azzal, hogy jó, de milyen lesz a jövő gazdasági képe? Ez meg egy olyan téma, ami úgysem érdekli senkit."
Szerintem nekünk igenis figyelni kell az időket, a történéseket és ne hagyjuk, hogy az extrémek magukba szívjanak. Minden pólusnak vannak extrémei. Azokkal vitatkozni is veszélyes, mert a tömbösített extrém hangoknak hatalmas a befolyásuk. Mindeközben élni, alkotni kellene és hinni abban, hogy alkotásunknak értelme és tere lesz a jövőben is. Azzal, hogy szeretem a magán szférát, a szabad vállalkozást, az egyéni szabadságot, még nem vagyok sorosbérenc, (én Sorosra ezelőtt húsz évvel gyanakodtam, amikor láttam Kolozsváron miféle emberek oktatják a "nyílt társadalmat"... ki a lófaszt tudott akkor is ilyen kulimászokba mászni, ha nem a volt kommunistákból vedlett rmdsz-esek ivadékai?) és ha nem szeretem az idegeneket még nem vagyok bekövesedett hagyományos.
Valamivel meg kellene erősödni. Erőszakkal nem lehet, mert annak csak annyi az életképessége, amíg a másik nem áll össze mással és nem lesz nagyobb erőszakos befolyása, holott mi "mezítlábasak" vagyunk gazdaságilag.
Ha varázs szót kéne megnevezzek, akkor a gazdaságot nevezném annak. Ez lenne hozzánk méltó megmérettetés és kreatív kihívás. Ne olvadjunk bele a fasírtba, de ne is vedledjünk cigányokká, sátrakban, latyakban tapicskolókká. Ahogy a zsidók megkapták a módját, hogy mindenféle rendszerben létezni tudtak, mert a korokhoz való adoptálódás mellett nekik igenis fejlett gazdasági koncepcióik voltak, a manővereket a vagyonuk mentése érdekében művelték, úgy nekünk is ki kell dolgozni egy gazdasági koncepciót. Mollináry a cirokot áruló emberben, és az anyja kávéméréses üzletében bemutatta a magyar gazdasági koncepció bukását. A cirokot áruló ember pontosan tudta kinek kell jól eladni a cirokot, mégsem tette kényelemből, az anyja kávéméréséről úgy ír Gizella, hogy csodálkozik annak meneteléről, hogy annyira poshadt ízű kávék után, mocskos asztalok és csészék után, borzalmas kiszolgálás után is hoz a konyhára, mi lenne, ha mint a zsidók, a haszonból egy kicsit átrendeznék a helyet, kitakarítanák és kedvesebbek lennének a betérőkhöz? De nem ezt csinálták, hanem amikor egy kis pénzük volt, rögtön felélték teljesen fejetlenül. Amíg a zsidó ez idő alatt már a második vendéglőjét nyitotta. 
Nna... megint elkapott a gépszíj....