Ebből
a beteges hajszából, hogy ki a magyarabb, és aki nem egy adott
elvárás szerint gondolkodik az nem is magyar, hanem valami elfajult
korcs, ki eladta magát és népét, ebből csak úgy lehet kilépni,
ha az ember a tőle telhető legnagyobb ignoranciájával kilép
belőle. Mert nincs az a szint, amivel a magyarság feltalálóját
ki lehetne elégíteni. Mint a vallásban, minél extrémebb fokra
süllyed az ember a vallásban, annál radikálisabbá válik, messze
túlszárnyallva minden emberi elképzelést és méltóságot. Lásd
Isis. Ezzel a kategóriával nem szabad vitatkozni. Amint Vikidál
énekelte: “magadból bármennyit adsz, ha megszakadsz, sose nem
elég”. Ezekkel bármilyen elvi harcot folytatni csak olaj a tüzére
amit szít.
Feleségem
szerint elfogult vagyok, azért nem akarom belátni, hogy apám
kihasznált engem. Elfogult vagyok, és tudom, hogy kihasznált
engem. De egyetlen apám volt, úgy éreztem, hogy ami tőlem telik
meg kellett csináljam érte. De valahogy úgy voltam vele is, hogy
sosem volt elég neki. És ezért alakult ki bennem ez a készenlét
és szervilizmus, hogy megfeleljek mindenkinek. Főleg az ő
világképének.
Hogy
nem voltam jó tanuló, nem vágtam a Petőfi verseket, szerinte
kétszáz szóból sem állt a magyar szókincsem, nem rajongtam a
trianoni esetet, többre értékeltem egy tranzisztoros hangszínezőt,
mint az Erdély történelmét, szomorúan nyugtázta, sértett volt
és valószínű elvesztettnek tekintett, mint egy szellemi, lelki
fogyatékosra. Hogyne, próbáltam én érteni amiről beszélt, de
mikor kimentem az életbe ott teljesen másról szólt minden, mindaz
amiről regélt, sehol sem tükröződött vissza. Fájt, hogy
olyasmiért hibáztatott, amit nem én tettem és nem tehetek róla.
Ez a
hibáztatás csapott engem fejbe, mikor egy pap valami szektás
nemzeti vadmetál zenét hallgattatott fiatalokkal, ahol valami
olyasmi volt, hogy kivágtátok az ősi fákat, és tolta az orruk
elé, hogy látjátok, és titeket ez nem is érdekel? Akkor
kiborultam, hogy mi a fasz? Ezek a gyerekek vágták ki azokat a
kibaszott fákat? Életükben nem vágtak ki egy bokrot, nemhogy
fákat, erdőket, de miért nem esik neki Verestoynak, nagy
nemzetmentőnek, aki tényleg kivágatta a fákat? Köztudott, hogy
ebből csinálta mérhetetlen vagyonát.
Hol
voltunk mi amikor aláírták Trianont? Ha valaki hibás, akkor
pontosan az elődeink azok, valamiért ezt hagyták hogy hadd ne
mondjam úgy elbaszták, hogy ez lett belőle.
Mi
amikor megszülettünk, a trianon nem volt az úticsomagunkban.
Apámnak
sok minden nem volt jó, amit csináltam, mégis szeretetben eltűrtem
neki. Nem volt jó az se, amikor hullára dolgoztam magam, amikor
elkezdtem vállalkozni. De az jó volt, hogy pénzzel tudtam
segíteni. De azt is úgy vette el, hogy éreztette velem, őt nem
lehet lefizetni. Rosszúl esett, de elnéztem neki.
Úgy
halt meg, hogy bennem az maradt, nem tettem meg mindent érte. Pedig
tudom, hogy nem igaz. Mindent megtettem, de sikerült bennem ezt az
érzést keltetnie. Nem egészen érzem mi volt a célja vele, de
szerintem nem egy kigondolt terv volt ez, hanem az a típikus
büszkeség, amit aztán sok nagy nemzetinek magát vallóban véltem
felfedezni. Mintha minden marha por, szolga, zsellér népek az ők
igéjük által élnek, kik magától az istentől kapják a mennyei
bölcsességet lelki intravénásan. És mi balgák nem tudtuk ezt a
lehetőséget felismerni és élni vele.
Képes
volt nem hinni nekem, amikor megkért vigyek le a Szabadság
szerkesztőjébe egy írását és személyesen adjam oda valami
főszerkesztőnek, mivel nem jelent meg az írása, engem okolt, hogy
el se vittem. Pedig elvittem, személyesen oda adtam, de láttam a
tisztelt főszerkesztő úr pofáján, hogy az neki a legkevesebb
problémája, hogy ki miket írogat. Akkor egy hétig nem beszélt
velem apám, aztán anyám jött sírva hozzám, hogy ha én nem
megyek bocsánatot kérni, ő sosem teszi meg. Bementem én hozzá és
kértem béküljünk ki. Csak némán bólogatott, de nem hitt nekem.
Végig arról beszélt nekem az elmúlt években, hogy amint az Atya
úgy a Fiú is, mert ketten egyek. Csak itt az atya megkérdőjelezte
a fiúságomat. Csak egy elesett ember voltam apám szemében, akit
vergődni lát, nem tud dicsőségesen felemelkedni a földtől,
vonszolja magát a sárban, sötétben, nem az alázatot ismerte fel
bennem, hanem valószínű arra gyanakodott, hogy butaságomban ez
nekem tetszik. Nem tetszett, de valamely ősi genetikai izgága
nyúlvány megszólalhatott bennem, hogy nem követtem a fatalista
világnézetet, mely családomon ősrég óta nagyon uralkodott.
És
mint a hangya percről percre szorgalmasan gyűjtöttem a szárakat,
magokat, akkor is ha bolyomat többször megturkálták, feldúlták,
mert hittem az életben. Lassan elengedtem az isteneket, a nemzeti
érzületeket, mert mindenek felett értelmesebbnek találtam az
Életet, ami mindenek fölött bizonyíthatóan ott Van, kínálja
magát nap mint nap, nemcsak nosztalgizál némi elcseszett
kormányzási partykról vagy embergyűlölő istenről álmodozik.
Ezeket
forgatva elmémben és szívemben, valamiért eszembe jutott a
keredombi időszakunk. Próbáltam rekonstruálni az útvonalat az
állomás elől egész a bérelt szoba konyhánkig. A konyha és a
műhely helyiség közé egy mini előszobát ácsoltam,
gyakorlatilag egy ajtó erejéig, hogy összekössem a szobát a
konyhával, ne zúduljon minden pór a két ajtóra.
Valamiért
Joana jutott eszembe, Adina akkori főnöknője, aki eljött hozzánk
inekciózni. Adina nagyon beteg volt és nem volt senkink aki
inekciózott volna. Este nyolckor elmentem Ioana után, hideg tél
volt, sötétség. A Vitéz Mihály térről mentünk az állomásig
trólival, onnan gyalog az állomás alúljáróján át, ami tele
volt emberi vízzel, ürülékkel, sötétség volt, egy lámpa égett
az egyik végében, azt célozva baktattunk középen, remélhetőleg
ne tapossunk trutyiba, aztán az aluljáró végén felmentünk a
szabadba, a vasúttal párhuzamos, ugyancsak sötét utcára, tele
gödörrel, szeméttel, hogy ne féljünk beszélgettünk,
szerencsére Joanának be nem állt a szája. Oh man! Lehetett ez már
huszonöt éve. De ahogy írom, jut eszembe az útvonal, és már
érzem is a hideget. Kb 800 méter volt ez az útszakasz,
párhuzamosan a vasúttal, aztán felkanyarodtunk nagy ívben balra,
ott még mentünk pár száz métert, ugyancsak sötétben, buckákon
bukdácsolva, elhagytuk Bogya Zoli műhelyét, kitől akkor részletre
megvettem az egyengető gyalugépet és körfűrészt, majd kiértünk
a Máramaros utcára, ami volt az első majdnem kövezett utca,
főutca féle. Onnan egyenesen felfele, félmeredek utcán, enyhén
balra kanyarodva, kijutottunk majdnem a részeges Zoli házához, aki
eladta a házát és elitta meg pokerezte (de a kocsmában ő volt az
Árpád egyik sávja), aztán kissé jobbra egy meredek utcán
felfelé, ott már kerülgetni kellet a lakásokból kiömlő
szennyvizet, mert nem volt kanalizálás és árok sem volt, hanem az
utca közepén folyt ahol útat tudott vájni magának, a járdaféle
életveszélyes volt a gödrök és a kutyák miatt. Így is egész
úton félelmetes kutyaugatásban jöttünk. Elmentünk a drogos
festő bérelte ház mellett, aki hetente nyolc természet festményt
kellett fessen valami uzsorás banditáknak, hétvégén jól
berúgott és elverte a csaját, de annak tetszett ez, mert hétközben
csend volt, nyugalom és jólét. A sarkon ahol Juon élt a
feleségével és a zsírúj autójukkal, amit sosem indítottak el,
mert a fiúké volt, aki felakasztotta magát, mert nem tudtak
kiegyezni a Caritas pénzforgatón nyert 64millió lej elosztásán,
innen már balra tértünk egyenes útra. Mikor már a süketnémák
orditózását hallottuk, akkor már otthon voltunk, mert tő
szomszédok voltunk.
Az
egész út két kilóméter volt.
Inekció
beadva, majd ugyanez az útvonal vissza az állomásig. Itt már
karon fogott Joana, csúszott az út, félt a sötétben, de nagyon
bátran jött. Az állomáson megvártam amíg jött a busz ami
direkt a Grigoreszku negyedbe vitte és elbúcsuztunk.
Én
meg visszacammogtam a sötét utcákon.
Ez a
Joana a mai napig is Adina mentora, noha évek óta nem tud semmit
róla.
Bennem
is hatalmas benyomást tett. Egy patika tulajdonosa, feleségem
főnöknője eljött velem gyalog azon az estén, egy vak zokszó nem
hagyta el száját, egy árva megjegyzéssel nem utalt nyomorúságos
helyzetünkre, több éves ismerettségünk ideje alatt egyszer nem
hozta fel a nemzeti kérdést.
Nyomorúságosak
voltak azok az évek Kolozsváron. Most visszatekintve, volt mégis
valami szépség benne, amit csak most tudok értékelni, éspedig a
remény az emberségre. Azokhoz az időkhöz képest ma az emberek
gonoszok, skizofrének. Volt rohadék akkor is, de nem minden második
ember. Ma az.
Nem
volt internet, nem volt ez a szellemi fertőzés, ami most eláraszt
minket.
Mi,
akik így nőttünk fel, hogy a román többségben a magyar
kisebbség, mely meghatárózás is a politikum szüleménye, mert
mindaddig csupán magyarok voltunk a románok közt, senki sem
degradált minket kissebbséggé, nekünk természetes volt, hogy
románokkal élünk együtt. Ha jelentett is volna valamit a trianon
nekünk, egyszerűen nem volt hova tenni. Egyáltalán minek
vágyakozni rá? Hogy Nagy Magyarország? Az aki nem élt román
többségben, el nem tudja képzelni, hogy nekünk ez miért tűnik
marhaságnak. Mert akkor hogy lesz? Kiűzzük a románokat? Vagy mi
tömörülünk valami Magyarországi gettó táborokba? Vagy mi?
Nonszensz.
Pláne
miután olyan negatív tapasztalatokat szereztünk amaz nagy magyar
emberszeretetből magyarigeni kétéves létünk alkalmával, minden
okunk megvolt a nagymagyarság gondolatából kiábrándulni.
Akkoriban jártam Budapestre többször, jobbos barátok meghívására,
próbáltak beavatni a mélymagyarságba, kénytelen voltam Badinyt
is meghallgatni a sumér teoriáival, aztán mikor több ezer ember
torka szakadtából elkezdte üvölteni hogy a zsidók mennyenek
haza, akkor megértettem, mitől ekkora nagy ez a magyarság. És
persze mindez az ősi nagy összefogás csak valami több ezer éves
emlékféle, mert a valóságban fix úgy éhen dögölhetsz a
legmélyebb magyar keblén is, míg a román uzsorás egyszer azt
mondta nekem, na hagyjuk a faszomba, ezt már nem a kamatba írjuk,
hanem ezzel kifizetted a tartózásod.
Felelevenítem
ezeket a gondolatokat, mert lassan már el sem hiszem, hogy volt
ilyen idő az életemben, amikor ez a nemzeti kérdés nem
foglalkoztatott. De ahogy sem a kocsmás pesti jobbosság nem tudott
magába szippantani, úgy a most dúló embergyűlölő világnézet
sem fog engem magába szippantani.
Vegyük
úgy, hogy csalódott bennem a nemzetem. Mert én a tőlem telhető
ignoranciával ebből a dologból én kilépek.
Hozzon
jót, vagy rosszat, az Életet választom.
Már értem a felfokozott érzékenységedet. Nem akartam ilyen sebeket felszaggatni.
VálaszTörlésCsak én sem akarom benyelni egy jószándékú gesztus - mint pl. a magyar igazolvány - állandó szidását. Akinek ez örömöt hoz, annak legyen. Akinek nem kell, az nem kéri. Kész. Amikor kést veszek a boltban, nem ölni akarok vele. Aki gyártja, az is kést gyárt, és nem gyilkos szerszámot.
Ha pedig csak almán élek, és van fogam, nincs is szükségem vágóeszközre.
Még egyszer elnézést kérek, ha megbántottalak. Én is mások kedvét keresem, ha nem is mindig találom meg.
Imre, még ha utalsz is rá elnézésemet kérve, ez nem az a fejezet, hogy nem volt gyerekszobám és érthető szomorúságom.
VálaszTörlésA minap (mert ugye itt is vannak felfőtt nemzetre hivatkozók, akik fene hangosan és összevont szemöldökkel tudnak valami általuk birtokolt és más által nem értett, felkent értelemmel számonkérni) szót váltottam valakivel és dicsértem néhány román zenészt (mert ugye a basszusgitár húrja nem foglalkozik azzal ki pengeti..), persze én liberális balga nem gondoltam hogy lelkébe durrantok ezzel, és feltette a nagy kérdést: te szereted a román zenészeket? (közben arról áradozott, hogy ő mennyire nem is ismeri őket, mint erényt tálalva). A meglepetés sora rajtam volt és azt kérdeztem vissza, hogy miért, gyűlölnöm kellene őket? A levegőben maradt a disputa vége, mert láttam, hogy ő is zavarba jött.
Az, hogy nekem ezek sebek, amikre emlékszem, az azért is van, mert örökké vannak akik emlékeztessenek ezekre a dolgokra. Az egy dolog, hogy mi a történelem, az másik, hogy kinek volt akkor és kinek van ma igaza. Mi élünk egy szituban, és úgy látszik a genetikánk miatt le sem tagadhatnánk, hogy magyarok vagyunk, nem is akarjuk letagadni, de azt végképp kurvára senkitől nem tűrjük, hogy azért, mert nem gyűlöljük az egyébként 80% fölötti többséget, akikkel együtt élünk, meg legyünk bélyegezve mint nem elég magyarok, oláhok, geci románok, geci oláhok, anyaországi testvéreinktől, akik attól is megriadnak, ha papíron látnak idegent. Mi itt egy teljesen idegen nép keblében megmaradtunk annak akik mindig is voltunk. Azért volt nekem arcul csapás a magyar igazolvány, mert akkor addig mi voltam? Geci oláj?
Nem. Végtelenül tiszteltem Barkóczi Jánost, Körömi Lacit, akik abban az időben minden évben eljöttek hozzánk, könyveket, zenét és szalámit hoztak és úgy hallgattuk őket mint a messiást. Ők aztán vitték tőlünk a faragott dolgokat. Ők jelentették nekünk a kitartást, a reményt. Én a mai napig abból élek. Ők viszont soha egy percig nem vonták kétségbe magyarságunkat és sosem szítottak gyűlöletre. Örvendtünk egymásnak. Ünnep volt amikor levelet kaptam valamelyiktől.
Még az a magyar is, aki vegyes házasságba vállalkozik, ami tőle telik megteszi.
Azt, hogy a székelyek többségükben, sanyarú humorukkal, miszerint nincs a világon ügyesebb mint ő, könnyebben fogadják be a budapesti irányzatokat, az azért is van, mert sosem volt alkalmuk szélesvásznon nézni a Világot. De mi szórványban ezt másképp éljük meg. Világosan látjuk, hogy itt Nagy Magyarország nem lesz soha, amíg nem szüljük tele meglévő ingatlanjainkat, és nem szüljük túl a románokat. Mondtam már, ha erőszakkal kimegy minden román, lesz e magyar aki belakja az üres házakat? Nem. Mert Magyarország is fogy. Úgyhogy ez a vád ránk nézve, hogy eladtuk a forradalmat: nem igaz. De nem is ámítjuk magunkat.
Persze, hogy érdekel minden román esemény, mert ismerni akarom az ők nézőpontjukat is. Én nem elégszem meg azzal a tanítással, hogy geci románok. Én nem úgy látom, hogy minden román geci, mint ahogy a magyarok közt is rengeteg a tróger és bóvli ember.
És sosem mulasztottam el a magyar zenészeket dicsérni.
Most úgy érzem magam, mint Karinthy a novellájában. Meg akar simogatni egy nyulat, de az minél közelebb érzi az embert, annál jobban fél, és menekülne.
VálaszTörlésAbbahagyom az összes erdélyi hír figyelését, és kiszállok a témából.
Utolsó megjegyzésemként vedd, hogy nem tartottalak árulónak és janicsárnak, megy egyéb rongy embernek. Szerintem ezt érezted volna. De ha nem így érezted, akkor elmondom nyíltan is.
A húgom például - apám lánya - az NSZK-ban született, anyja Berlini. A fal építésekor szökött át gyerekként... stb. Szóval Jeannine ma Ausztriában él a svájci hármas határ közelében, és magyarnak tartja magát, bár nem is beszél magyarul.
Nem fog magyar igazolványt igényelni. A gyermekei sem.
A románokról pedig vajmi keveset tudok. A könyveink jót nem írnak róluk. Az első világháború nyertesei. Eddig talán egyforma a tudásunk. Innentől különbözik.
Én nem élek ott, s Te nem élsz itt. Innét azt látjuk, hogy ott nem jó a magyaroknak. Akár jó emberek, akár rosszak, magyarok. Ha akadályozzák az érvényesülésüket, akkor a politikusaink szeretnének nekik is hátszelet adni. Akinek jól jön, az örül neki, aki beilleszkedett, azt zavarja. Tehát nem árulásról van szó, hanem a túlélésről.
A politikus abból él, hogy ígérget. Ha hatalomra jut, akkor osztogat is. Az erdélyi magyar egyetemek anyagi bázisát is szépen pótolgatják. (Ha nem igaz, akkor bevettem a hazugságukat.)A Kárpátaljait szintén. Még csak nem is sárba dobott kenyér, mert ha tévéinterjún hallom az erdélyi értelmiséget beszélni, sokkal szebben beszél magyarul, mint a germanizmusoktól hemzsegő kérdéseit kínnal összetákoló mikrofonos ember.
A Kossuth rádiót is sokszor dühösen kapcsolom ki a nyakatekert és idegen szavakkal tűzdelt semmitmondások miatt.
Majd visszaolvasom magam, mikor és hol voltam bunkó. Állítsd fel nyugodtan a bilit. Nem foglak tovább zavarni.