Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Ioana sétája

Ebből a beteges hajszából, hogy ki a magyarabb, és aki nem egy adott elvárás szerint gondolkodik az nem is magyar, hanem valami elfajult korcs, ki eladta magát és népét, ebből csak úgy lehet kilépni, ha az ember a tőle telhető legnagyobb ignoranciájával kilép belőle. Mert nincs az a szint, amivel a magyarság feltalálóját ki lehetne elégíteni. Mint a vallásban, minél extrémebb fokra süllyed az ember a vallásban, annál radikálisabbá válik, messze túlszárnyallva minden emberi elképzelést és méltóságot. Lásd Isis. Ezzel a kategóriával nem szabad vitatkozni. Amint Vikidál énekelte: “magadból bármennyit adsz, ha megszakadsz, sose nem elég”. Ezekkel bármilyen elvi harcot folytatni csak olaj a tüzére amit szít.
Feleségem szerint elfogult vagyok, azért nem akarom belátni, hogy apám kihasznált engem. Elfogult vagyok, és tudom, hogy kihasznált engem. De egyetlen apám volt, úgy éreztem, hogy ami tőlem telik meg kellett csináljam érte. De valahogy úgy voltam vele is, hogy sosem volt elég neki. És ezért alakult ki bennem ez a készenlét és szervilizmus, hogy megfeleljek mindenkinek. Főleg az ő világképének.
Hogy nem voltam jó tanuló, nem vágtam a Petőfi verseket, szerinte kétszáz szóból sem állt a magyar szókincsem, nem rajongtam a trianoni esetet, többre értékeltem egy tranzisztoros hangszínezőt, mint az Erdély történelmét, szomorúan nyugtázta, sértett volt és valószínű elvesztettnek tekintett, mint egy szellemi, lelki fogyatékosra. Hogyne, próbáltam én érteni amiről beszélt, de mikor kimentem az életbe ott teljesen másról szólt minden, mindaz amiről regélt, sehol sem tükröződött vissza. Fájt, hogy olyasmiért hibáztatott, amit nem én tettem és nem tehetek róla.
Ez a hibáztatás csapott engem fejbe, mikor egy pap valami szektás nemzeti vadmetál zenét hallgattatott fiatalokkal, ahol valami olyasmi volt, hogy kivágtátok az ősi fákat, és tolta az orruk elé, hogy látjátok, és titeket ez nem is érdekel? Akkor kiborultam, hogy mi a fasz? Ezek a gyerekek vágták ki azokat a kibaszott fákat? Életükben nem vágtak ki egy bokrot, nemhogy fákat, erdőket, de miért nem esik neki Verestoynak, nagy nemzetmentőnek, aki tényleg kivágatta a fákat? Köztudott, hogy ebből csinálta mérhetetlen vagyonát.
Hol voltunk mi amikor aláírták Trianont? Ha valaki hibás, akkor pontosan az elődeink azok, valamiért ezt hagyták hogy hadd ne mondjam úgy elbaszták, hogy ez lett belőle.
Mi amikor megszülettünk, a trianon nem volt az úticsomagunkban.
Apámnak sok minden nem volt jó, amit csináltam, mégis szeretetben eltűrtem neki. Nem volt jó az se, amikor hullára dolgoztam magam, amikor elkezdtem vállalkozni. De az jó volt, hogy pénzzel tudtam segíteni. De azt is úgy vette el, hogy éreztette velem, őt nem lehet lefizetni. Rosszúl esett, de elnéztem neki.
Úgy halt meg, hogy bennem az maradt, nem tettem meg mindent érte. Pedig tudom, hogy nem igaz. Mindent megtettem, de sikerült bennem ezt az érzést keltetnie. Nem egészen érzem mi volt a célja vele, de szerintem nem egy kigondolt terv volt ez, hanem az a típikus büszkeség, amit aztán sok nagy nemzetinek magát vallóban véltem felfedezni. Mintha minden marha por, szolga, zsellér népek az ők igéjük által élnek, kik magától az istentől kapják a mennyei bölcsességet lelki intravénásan. És mi balgák nem tudtuk ezt a lehetőséget felismerni és élni vele.
Képes volt nem hinni nekem, amikor megkért vigyek le a Szabadság szerkesztőjébe egy írását és személyesen adjam oda valami főszerkesztőnek, mivel nem jelent meg az írása, engem okolt, hogy el se vittem. Pedig elvittem, személyesen oda adtam, de láttam a tisztelt főszerkesztő úr pofáján, hogy az neki a legkevesebb problémája, hogy ki miket írogat. Akkor egy hétig nem beszélt velem apám, aztán anyám jött sírva hozzám, hogy ha én nem megyek bocsánatot kérni, ő sosem teszi meg. Bementem én hozzá és kértem béküljünk ki. Csak némán bólogatott, de nem hitt nekem. Végig arról beszélt nekem az elmúlt években, hogy amint az Atya úgy a Fiú is, mert ketten egyek. Csak itt az atya megkérdőjelezte a fiúságomat. Csak egy elesett ember voltam apám szemében, akit vergődni lát, nem tud dicsőségesen felemelkedni a földtől, vonszolja magát a sárban, sötétben, nem az alázatot ismerte fel bennem, hanem valószínű arra gyanakodott, hogy butaságomban ez nekem tetszik. Nem tetszett, de valamely ősi genetikai izgága nyúlvány megszólalhatott bennem, hogy nem követtem a fatalista világnézetet, mely családomon ősrég óta nagyon uralkodott.
És mint a hangya percről percre szorgalmasan gyűjtöttem a szárakat, magokat, akkor is ha bolyomat többször megturkálták, feldúlták, mert hittem az életben. Lassan elengedtem az isteneket, a nemzeti érzületeket, mert mindenek felett értelmesebbnek találtam az Életet, ami mindenek fölött bizonyíthatóan ott Van, kínálja magát nap mint nap, nemcsak nosztalgizál némi elcseszett kormányzási partykról vagy embergyűlölő istenről álmodozik.

Ezeket forgatva elmémben és szívemben, valamiért eszembe jutott a keredombi időszakunk. Próbáltam rekonstruálni az útvonalat az állomás elől egész a bérelt szoba konyhánkig. A konyha és a műhely helyiség közé egy mini előszobát ácsoltam, gyakorlatilag egy ajtó erejéig, hogy összekössem a szobát a konyhával, ne zúduljon minden pór a két ajtóra.
Valamiért Joana jutott eszembe, Adina akkori főnöknője, aki eljött hozzánk inekciózni. Adina nagyon beteg volt és nem volt senkink aki inekciózott volna. Este nyolckor elmentem Ioana után, hideg tél volt, sötétség. A Vitéz Mihály térről mentünk az állomásig trólival, onnan gyalog az állomás alúljáróján át, ami tele volt emberi vízzel, ürülékkel, sötétség volt, egy lámpa égett az egyik végében, azt célozva baktattunk középen, remélhetőleg ne tapossunk trutyiba, aztán az aluljáró végén felmentünk a szabadba, a vasúttal párhuzamos, ugyancsak sötét utcára, tele gödörrel, szeméttel, hogy ne féljünk beszélgettünk, szerencsére Joanának be nem állt a szája. Oh man! Lehetett ez már huszonöt éve. De ahogy írom, jut eszembe az útvonal, és már érzem is a hideget. Kb 800 méter volt ez az útszakasz, párhuzamosan a vasúttal, aztán felkanyarodtunk nagy ívben balra, ott még mentünk pár száz métert, ugyancsak sötétben, buckákon bukdácsolva, elhagytuk Bogya Zoli műhelyét, kitől akkor részletre megvettem az egyengető gyalugépet és körfűrészt, majd kiértünk a Máramaros utcára, ami volt az első majdnem kövezett utca, főutca féle. Onnan egyenesen felfele, félmeredek utcán, enyhén balra kanyarodva, kijutottunk majdnem a részeges Zoli házához, aki eladta a házát és elitta meg pokerezte (de a kocsmában ő volt az Árpád egyik sávja), aztán kissé jobbra egy meredek utcán felfelé, ott már kerülgetni kellet a lakásokból kiömlő szennyvizet, mert nem volt kanalizálás és árok sem volt, hanem az utca közepén folyt ahol útat tudott vájni magának, a járdaféle életveszélyes volt a gödrök és a kutyák miatt. Így is egész úton félelmetes kutyaugatásban jöttünk. Elmentünk a drogos festő bérelte ház mellett, aki hetente nyolc természet festményt kellett fessen valami uzsorás banditáknak, hétvégén jól berúgott és elverte a csaját, de annak tetszett ez, mert hétközben csend volt, nyugalom és jólét. A sarkon ahol Juon élt a feleségével és a zsírúj autójukkal, amit sosem indítottak el, mert a fiúké volt, aki felakasztotta magát, mert nem tudtak kiegyezni a Caritas pénzforgatón nyert 64millió lej elosztásán, innen már balra tértünk egyenes útra. Mikor már a süketnémák orditózását hallottuk, akkor már otthon voltunk, mert tő szomszédok voltunk.
Az egész út két kilóméter volt.
Inekció beadva, majd ugyanez az útvonal vissza az állomásig. Itt már karon fogott Joana, csúszott az út, félt a sötétben, de nagyon bátran jött. Az állomáson megvártam amíg jött a busz ami direkt a Grigoreszku negyedbe vitte és elbúcsuztunk.
Én meg visszacammogtam a sötét utcákon.
Ez a Joana a mai napig is Adina mentora, noha évek óta nem tud semmit róla.
Bennem is hatalmas benyomást tett. Egy patika tulajdonosa, feleségem főnöknője eljött velem gyalog azon az estén, egy vak zokszó nem hagyta el száját, egy árva megjegyzéssel nem utalt nyomorúságos helyzetünkre, több éves ismerettségünk ideje alatt egyszer nem hozta fel a nemzeti kérdést.

Nyomorúságosak voltak azok az évek Kolozsváron. Most visszatekintve, volt mégis valami szépség benne, amit csak most tudok értékelni, éspedig a remény az emberségre. Azokhoz az időkhöz képest ma az emberek gonoszok, skizofrének. Volt rohadék akkor is, de nem minden második ember. Ma az.
Nem volt internet, nem volt ez a szellemi fertőzés, ami most eláraszt minket.

Mi, akik így nőttünk fel, hogy a román többségben a magyar kisebbség, mely meghatárózás is a politikum szüleménye, mert mindaddig csupán magyarok voltunk a románok közt, senki sem degradált minket kissebbséggé, nekünk természetes volt, hogy románokkal élünk együtt. Ha jelentett is volna valamit a trianon nekünk, egyszerűen nem volt hova tenni. Egyáltalán minek vágyakozni rá? Hogy Nagy Magyarország? Az aki nem élt román többségben, el nem tudja képzelni, hogy nekünk ez miért tűnik marhaságnak. Mert akkor hogy lesz? Kiűzzük a románokat? Vagy mi tömörülünk valami Magyarországi gettó táborokba? Vagy mi? Nonszensz.
Pláne miután olyan negatív tapasztalatokat szereztünk amaz nagy magyar emberszeretetből magyarigeni kétéves létünk alkalmával, minden okunk megvolt a nagymagyarság gondolatából kiábrándulni. Akkoriban jártam Budapestre többször, jobbos barátok meghívására, próbáltak beavatni a mélymagyarságba, kénytelen voltam Badinyt is meghallgatni a sumér teoriáival, aztán mikor több ezer ember torka szakadtából elkezdte üvölteni hogy a zsidók mennyenek haza, akkor megértettem, mitől ekkora nagy ez a magyarság. És persze mindez az ősi nagy összefogás csak valami több ezer éves emlékféle, mert a valóságban fix úgy éhen dögölhetsz a legmélyebb magyar keblén is, míg a román uzsorás egyszer azt mondta nekem, na hagyjuk a faszomba, ezt már nem a kamatba írjuk, hanem ezzel kifizetted a tartózásod.

Felelevenítem ezeket a gondolatokat, mert lassan már el sem hiszem, hogy volt ilyen idő az életemben, amikor ez a nemzeti kérdés nem foglalkoztatott. De ahogy sem a kocsmás pesti jobbosság nem tudott magába szippantani, úgy a most dúló embergyűlölő világnézet sem fog engem magába szippantani.
Vegyük úgy, hogy csalódott bennem a nemzetem. Mert én a tőlem telhető ignoranciával ebből a dologból én kilépek.

Hozzon jót, vagy rosszat, az Életet választom.

3 megjegyzés:

  1. Már értem a felfokozott érzékenységedet. Nem akartam ilyen sebeket felszaggatni.
    Csak én sem akarom benyelni egy jószándékú gesztus - mint pl. a magyar igazolvány - állandó szidását. Akinek ez örömöt hoz, annak legyen. Akinek nem kell, az nem kéri. Kész. Amikor kést veszek a boltban, nem ölni akarok vele. Aki gyártja, az is kést gyárt, és nem gyilkos szerszámot.
    Ha pedig csak almán élek, és van fogam, nincs is szükségem vágóeszközre.
    Még egyszer elnézést kérek, ha megbántottalak. Én is mások kedvét keresem, ha nem is mindig találom meg.

    VálaszTörlés
  2. Imre, még ha utalsz is rá elnézésemet kérve, ez nem az a fejezet, hogy nem volt gyerekszobám és érthető szomorúságom.
    A minap (mert ugye itt is vannak felfőtt nemzetre hivatkozók, akik fene hangosan és összevont szemöldökkel tudnak valami általuk birtokolt és más által nem értett, felkent értelemmel számonkérni) szót váltottam valakivel és dicsértem néhány román zenészt (mert ugye a basszusgitár húrja nem foglalkozik azzal ki pengeti..), persze én liberális balga nem gondoltam hogy lelkébe durrantok ezzel, és feltette a nagy kérdést: te szereted a román zenészeket? (közben arról áradozott, hogy ő mennyire nem is ismeri őket, mint erényt tálalva). A meglepetés sora rajtam volt és azt kérdeztem vissza, hogy miért, gyűlölnöm kellene őket? A levegőben maradt a disputa vége, mert láttam, hogy ő is zavarba jött.
    Az, hogy nekem ezek sebek, amikre emlékszem, az azért is van, mert örökké vannak akik emlékeztessenek ezekre a dolgokra. Az egy dolog, hogy mi a történelem, az másik, hogy kinek volt akkor és kinek van ma igaza. Mi élünk egy szituban, és úgy látszik a genetikánk miatt le sem tagadhatnánk, hogy magyarok vagyunk, nem is akarjuk letagadni, de azt végképp kurvára senkitől nem tűrjük, hogy azért, mert nem gyűlöljük az egyébként 80% fölötti többséget, akikkel együtt élünk, meg legyünk bélyegezve mint nem elég magyarok, oláhok, geci románok, geci oláhok, anyaországi testvéreinktől, akik attól is megriadnak, ha papíron látnak idegent. Mi itt egy teljesen idegen nép keblében megmaradtunk annak akik mindig is voltunk. Azért volt nekem arcul csapás a magyar igazolvány, mert akkor addig mi voltam? Geci oláj?
    Nem. Végtelenül tiszteltem Barkóczi Jánost, Körömi Lacit, akik abban az időben minden évben eljöttek hozzánk, könyveket, zenét és szalámit hoztak és úgy hallgattuk őket mint a messiást. Ők aztán vitték tőlünk a faragott dolgokat. Ők jelentették nekünk a kitartást, a reményt. Én a mai napig abból élek. Ők viszont soha egy percig nem vonták kétségbe magyarságunkat és sosem szítottak gyűlöletre. Örvendtünk egymásnak. Ünnep volt amikor levelet kaptam valamelyiktől.
    Még az a magyar is, aki vegyes házasságba vállalkozik, ami tőle telik megteszi.
    Azt, hogy a székelyek többségükben, sanyarú humorukkal, miszerint nincs a világon ügyesebb mint ő, könnyebben fogadják be a budapesti irányzatokat, az azért is van, mert sosem volt alkalmuk szélesvásznon nézni a Világot. De mi szórványban ezt másképp éljük meg. Világosan látjuk, hogy itt Nagy Magyarország nem lesz soha, amíg nem szüljük tele meglévő ingatlanjainkat, és nem szüljük túl a románokat. Mondtam már, ha erőszakkal kimegy minden román, lesz e magyar aki belakja az üres házakat? Nem. Mert Magyarország is fogy. Úgyhogy ez a vád ránk nézve, hogy eladtuk a forradalmat: nem igaz. De nem is ámítjuk magunkat.
    Persze, hogy érdekel minden román esemény, mert ismerni akarom az ők nézőpontjukat is. Én nem elégszem meg azzal a tanítással, hogy geci románok. Én nem úgy látom, hogy minden román geci, mint ahogy a magyarok közt is rengeteg a tróger és bóvli ember.
    És sosem mulasztottam el a magyar zenészeket dicsérni.

    VálaszTörlés
  3. Most úgy érzem magam, mint Karinthy a novellájában. Meg akar simogatni egy nyulat, de az minél közelebb érzi az embert, annál jobban fél, és menekülne.
    Abbahagyom az összes erdélyi hír figyelését, és kiszállok a témából.
    Utolsó megjegyzésemként vedd, hogy nem tartottalak árulónak és janicsárnak, megy egyéb rongy embernek. Szerintem ezt érezted volna. De ha nem így érezted, akkor elmondom nyíltan is.
    A húgom például - apám lánya - az NSZK-ban született, anyja Berlini. A fal építésekor szökött át gyerekként... stb. Szóval Jeannine ma Ausztriában él a svájci hármas határ közelében, és magyarnak tartja magát, bár nem is beszél magyarul.
    Nem fog magyar igazolványt igényelni. A gyermekei sem.
    A románokról pedig vajmi keveset tudok. A könyveink jót nem írnak róluk. Az első világháború nyertesei. Eddig talán egyforma a tudásunk. Innentől különbözik.
    Én nem élek ott, s Te nem élsz itt. Innét azt látjuk, hogy ott nem jó a magyaroknak. Akár jó emberek, akár rosszak, magyarok. Ha akadályozzák az érvényesülésüket, akkor a politikusaink szeretnének nekik is hátszelet adni. Akinek jól jön, az örül neki, aki beilleszkedett, azt zavarja. Tehát nem árulásról van szó, hanem a túlélésről.
    A politikus abból él, hogy ígérget. Ha hatalomra jut, akkor osztogat is. Az erdélyi magyar egyetemek anyagi bázisát is szépen pótolgatják. (Ha nem igaz, akkor bevettem a hazugságukat.)A Kárpátaljait szintén. Még csak nem is sárba dobott kenyér, mert ha tévéinterjún hallom az erdélyi értelmiséget beszélni, sokkal szebben beszél magyarul, mint a germanizmusoktól hemzsegő kérdéseit kínnal összetákoló mikrofonos ember.
    A Kossuth rádiót is sokszor dühösen kapcsolom ki a nyakatekert és idegen szavakkal tűzdelt semmitmondások miatt.
    Majd visszaolvasom magam, mikor és hol voltam bunkó. Állítsd fel nyugodtan a bilit. Nem foglak tovább zavarni.

    VálaszTörlés