Nézem
az ablakomon a mezőn a kukorica táblát (hogy élvezem, mikor így
beszélnek: kukorica tábla, mint akik otthonosan mozognak a
kukoricásban, és csak rutinból mondják, hogy kukorica tábla,
hisz tudod: kukorica tábla..), hogy közép táján van egy száraz
réteg. Eddig nem figyeltem fel, amíg csak szárigált a középtája
a kukoricásnak, de most már egyre erősebben szárad. Jobban
szemügyre veszem, már amennyire szemügyre tudok valamit venni így
késő délután, két óra ájulás után, hogy mik azok a lekonyult
száraz valamik? Hát jobban megfigyelem, és biza a kukorica csövek
lógnak lefele szárazon. A növény még zöld. A növény teteje
olyan hetykén zöld, hogy csuda. Semmit nem mutat abból, hogy
alatta minden szárad.
Valószínű
ez mindig is így volt, de sosem értem rá kómásan kinézni az
ablakon, hogy lógnak e ott valami száradó izék. Most is csupán
tehetetlenségemben álltam ott és néztem azokat a lekókadó
valamiket. Kijöttem a szobából, bennem szemernyi sértődés
nélkül, hogy a felesegg elmosogatott nagy zajosan, kihunyt belőlem
a fiatalos sértődékenység hirtelen, és csak néztem a kukorica
beérését. És valahogy egyet éreztem azzal a kukoricával.
Felismertem ezt az állapotot, a beért stádiumot. Megértem.
Beértem.
Eszembe
jutott messzenéző kukoricázásomban, hogy ott a Blues hegyen, a
Panoráma szálló tövében, nyílalt egy hatalmasat a szívem
táján. Csak ott álltam és néztem a színpadon a bandát, s mintha
valaki a hátamba vert volna egy tört, mely a szívemig hatolt,
olyan szúrást éreztem. Akkor és ott eszembe jutott, hogy olvastam
valahol, ha valakit szívroham ér, az erős köhögés még
megmentheti. Elkezdtem köhögni és közben az járt a fejemben,
hogy valahogy így jön a vég? Egy Iris koncerten? Nem is rossz,
csak az a baj, hogy a fiam nem tud románul, és nem tud románul
segítséget kérni, de eszembe jutott, hogy angolul tud, és
megegyeztünk egy előbbi alkalommal, hogy bárhol bármi történik,
szóljon angolul az emberekhez, az nem irritálja annyira őket,
mintha magyarul románkodna. Mikor már elkezdtem a levegőt
kapkodni, kérdi a fiam mi a baj? Közben hirtelen elmúlt a szívem
táján a szúrás, és mintha az a valaki aki a hátamba szúrta a
kést, mintha kivette volna és csak egy éles fájdalom maradt a
hátamban, rájöttem, hogy becsípődött egy ideg a hidegtől.
Megfáztam.
Pedig
meg sem mozdultam. Feleségem azt mondta, nekem már elég, ha csak
állok. Szóval kész, már az is baj, ha élek. Némi kenőccsel és
pár félnormával helyre is jött a hátam.
De
ahogy nézem ezt a kukoricást, ez eszembe jutott. Ezek a dolgok már
együtt utaznak az első és az utána következő szerelmekkel.
Szerencsémre a be nem teljesültekkel. Van így, hogy az élet is
vigyáz az emberre. Kis hidegcsípte ijedelem, de elég az hozzá,
hogy beszarjon az ember.
Nem
azért szartam be, mert mi lesz velem, hanem mi lesz a fiammal.
Másnap
le is vittem a műhelybe és hosszasan elbeszélgettünk, hogy mihez
kezdjen, ha én egy nap kinyuvadok. Megmutattam a gépeket, melyik
kábé mennyit ér, és bizonygattam, hogy listát fogok készíteni
róluk, mire a fiam megnyugtatólag és szemmel látható
bizonyossággal mondta, hogy ne aggódj apa, nem fogom elherdálni,
ahogy te szoktad. Meglepődtem rajta. Kérdeztem, hogy tegyük fel,
mihez kezdenél? Szépen elmondta, hogy mindent lefényképezne, és
fórumokon érdeklődne, hogy mi mennyit érne meg, és rendre
eladogatná. Kivárná amíg megadják érte a pénzt. Na ez okos
dolog, és büszke voltam a fiamra.
De
azért azt még megcsinálom, hogy a szanaszét heverő csavarokat,
görbe szegeket mind összegyűjtöm egy helyre, úgyis vannak azok
az íróasztal fiókrendszerek egy kiszuperált német rendőrség
aktatározója (találtam bennük német rendőrségi aktákat, semmi
érdekest), barom erős sín rendszerekkel, azokat már rég centizem
befogni ilyen tárolóknak. Ha nem más, azok mint műhelybútorok is
nyomnak a latban és alku tárgyává képezhetik majd.
Persze
azt is tárgyaltuk, hogy esetleg bérbe adhatja a műhelyt,
számításaink szerint öt év alatt kihozná azt a pénzt, amiért
eladta volna a felszerelést. De nyugtával dicsértem a napot, hogy
nem volt szívrohamom és a fiam majd megoldja. Szerintem a lényeg,
hogy van mihez nyúljon. Nekem a tökömön kívül máshoz nem volt
mihez nyúljak.
Erőt
gyűjtöttem a vacsorához, kikészítettem az első savanyú uborkás
üveget, amit kibontottunk, mert úgy megfehéredett valami benne
(miután elmúlt a zavarossága), hogy azt hittük valamit
elcsesztünk (azaz csesztem) és dobhatjuk ki az egészet. Más baja
nem lett, minthogy nagyon finomra savanyodott.
Néztem
a minap a Lidl-ben, hogy egy ilyen üveg uborka 6,7 lej, valami
másfél euró, hát gondoltam a lófasz csinálná ennyiért, ha
finom is lenne, de sajnos a bolti savanyúság ehetetlen. S akkor
mind lehet olcsóbb. Csak ugye meddig bírja takonnyal az ember? Mert
a kerti munka sem valami klimatizált iroda munka. Most van ez a
Cézár, de ha nem lenne, kert se volna. Mert mondtam, most vagy
kert, vagy műhely? Nnna.
Nincs
amit kezdjek az asszony mániákus mosogatóságával, nem ért, hogy
kontraidőben vannak az elképzelései az én lehetőségeimmel, mert
el akarok mosogatni minden nap, de nem akkor basszam, amikor ő
gondolja. Épp az este néztünk egy filmet, valami “demolition”
című komédiát, ahol a csávónak meghal a felesége és a
feleségem szerint bekattant a csávó, de szerintem akkor jött
helyre, ugyanis szétverte a konyhát meg a hűtőszekrényt, amiért
mindig csesztette a felesége, hogy nem képes megjavítani. Mondtam
az asszonnak, teljesen megértem a pasast. Persze, hogy röhögött,
de én halál komolyan gondoltam.
Úgyhogy
marad a kontraidő, mert meglehet az időm véges és egy nap valós
lesz az a hátbaszúrás. Nem akarok olyan hetykésen viselkedni mint
a kukorica, hogy azt hiszi minden rendben, holott azért amiért élt,
az már rég beért...