A most érik a


Nézem az ablakomon a mezőn a kukorica táblát (hogy élvezem, mikor így beszélnek: kukorica tábla, mint akik otthonosan mozognak a kukoricásban, és csak rutinból mondják, hogy kukorica tábla, hisz tudod: kukorica tábla..), hogy közép táján van egy száraz réteg. Eddig nem figyeltem fel, amíg csak szárigált a középtája a kukoricásnak, de most már egyre erősebben szárad. Jobban szemügyre veszem, már amennyire szemügyre tudok valamit venni így késő délután, két óra ájulás után, hogy mik azok a lekonyult száraz valamik? Hát jobban megfigyelem, és biza a kukorica csövek lógnak lefele szárazon. A növény még zöld. A növény teteje olyan hetykén zöld, hogy csuda. Semmit nem mutat abból, hogy alatta minden szárad.
Valószínű ez mindig is így volt, de sosem értem rá kómásan kinézni az ablakon, hogy lógnak e ott valami száradó izék. Most is csupán tehetetlenségemben álltam ott és néztem azokat a lekókadó valamiket. Kijöttem a szobából, bennem szemernyi sértődés nélkül, hogy a felesegg elmosogatott nagy zajosan, kihunyt belőlem a fiatalos sértődékenység hirtelen, és csak néztem a kukorica beérését. És valahogy egyet éreztem azzal a kukoricával. Felismertem ezt az állapotot, a beért stádiumot. Megértem. Beértem.
Eszembe jutott messzenéző kukoricázásomban, hogy ott a Blues hegyen, a Panoráma szálló tövében, nyílalt egy hatalmasat a szívem táján. Csak ott álltam és néztem a színpadon a bandát, s mintha valaki a hátamba vert volna egy tört, mely a szívemig hatolt, olyan szúrást éreztem. Akkor és ott eszembe jutott, hogy olvastam valahol, ha valakit szívroham ér, az erős köhögés még megmentheti. Elkezdtem köhögni és közben az járt a fejemben, hogy valahogy így jön a vég? Egy Iris koncerten? Nem is rossz, csak az a baj, hogy a fiam nem tud románul, és nem tud románul segítséget kérni, de eszembe jutott, hogy angolul tud, és megegyeztünk egy előbbi alkalommal, hogy bárhol bármi történik, szóljon angolul az emberekhez, az nem irritálja annyira őket, mintha magyarul románkodna. Mikor már elkezdtem a levegőt kapkodni, kérdi a fiam mi a baj? Közben hirtelen elmúlt a szívem táján a szúrás, és mintha az a valaki aki a hátamba szúrta a kést, mintha kivette volna és csak egy éles fájdalom maradt a hátamban, rájöttem, hogy becsípődött egy ideg a hidegtől. Megfáztam.
Pedig meg sem mozdultam. Feleségem azt mondta, nekem már elég, ha csak állok. Szóval kész, már az is baj, ha élek. Némi kenőccsel és pár félnormával helyre is jött a hátam.
De ahogy nézem ezt a kukoricást, ez eszembe jutott. Ezek a dolgok már együtt utaznak az első és az utána következő szerelmekkel. Szerencsémre a be nem teljesültekkel. Van így, hogy az élet is vigyáz az emberre. Kis hidegcsípte ijedelem, de elég az hozzá, hogy beszarjon az ember.
Nem azért szartam be, mert mi lesz velem, hanem mi lesz a fiammal.
Másnap le is vittem a műhelybe és hosszasan elbeszélgettünk, hogy mihez kezdjen, ha én egy nap kinyuvadok. Megmutattam a gépeket, melyik kábé mennyit ér, és bizonygattam, hogy listát fogok készíteni róluk, mire a fiam megnyugtatólag és szemmel látható bizonyossággal mondta, hogy ne aggódj apa, nem fogom elherdálni, ahogy te szoktad. Meglepődtem rajta. Kérdeztem, hogy tegyük fel, mihez kezdenél? Szépen elmondta, hogy mindent lefényképezne, és fórumokon érdeklődne, hogy mi mennyit érne meg, és rendre eladogatná. Kivárná amíg megadják érte a pénzt. Na ez okos dolog, és büszke voltam a fiamra.
De azért azt még megcsinálom, hogy a szanaszét heverő csavarokat, görbe szegeket mind összegyűjtöm egy helyre, úgyis vannak azok az íróasztal fiókrendszerek egy kiszuperált német rendőrség aktatározója (találtam bennük német rendőrségi aktákat, semmi érdekest), barom erős sín rendszerekkel, azokat már rég centizem befogni ilyen tárolóknak. Ha nem más, azok mint műhelybútorok is nyomnak a latban és alku tárgyává képezhetik majd.
Persze azt is tárgyaltuk, hogy esetleg bérbe adhatja a műhelyt, számításaink szerint öt év alatt kihozná azt a pénzt, amiért eladta volna a felszerelést. De nyugtával dicsértem a napot, hogy nem volt szívrohamom és a fiam majd megoldja. Szerintem a lényeg, hogy van mihez nyúljon. Nekem a tökömön kívül máshoz nem volt mihez nyúljak.
Erőt gyűjtöttem a vacsorához, kikészítettem az első savanyú uborkás üveget, amit kibontottunk, mert úgy megfehéredett valami benne (miután elmúlt a zavarossága), hogy azt hittük valamit elcsesztünk (azaz csesztem) és dobhatjuk ki az egészet. Más baja nem lett, minthogy nagyon finomra savanyodott.
Néztem a minap a Lidl-ben, hogy egy ilyen üveg uborka 6,7 lej, valami másfél euró, hát gondoltam a lófasz csinálná ennyiért, ha finom is lenne, de sajnos a bolti savanyúság ehetetlen. S akkor mind lehet olcsóbb. Csak ugye meddig bírja takonnyal az ember? Mert a kerti munka sem valami klimatizált iroda munka. Most van ez a Cézár, de ha nem lenne, kert se volna. Mert mondtam, most vagy kert, vagy műhely? Nnna.
Nincs amit kezdjek az asszony mániákus mosogatóságával, nem ért, hogy kontraidőben vannak az elképzelései az én lehetőségeimmel, mert el akarok mosogatni minden nap, de nem akkor basszam, amikor ő gondolja. Épp az este néztünk egy filmet, valami “demolition” című komédiát, ahol a csávónak meghal a felesége és a feleségem szerint bekattant a csávó, de szerintem akkor jött helyre, ugyanis szétverte a konyhát meg a hűtőszekrényt, amiért mindig csesztette a felesége, hogy nem képes megjavítani. Mondtam az asszonnak, teljesen megértem a pasast. Persze, hogy röhögött, de én halál komolyan gondoltam.
Úgyhogy marad a kontraidő, mert meglehet az időm véges és egy nap valós lesz az a hátbaszúrás. Nem akarok olyan hetykésen viselkedni mint a kukorica, hogy azt hiszi minden rendben, holott azért amiért élt, az már rég beért...