Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Mit kéne eladni?


Miközben készítették a videó felszerelést, hogy lejátsszák azt a filmet, amit az a csaj készített a templomról s a templomot körbevevő épületekről amikre teljesen blöffszerűen rávágták, hogy a Bethlen szárnyak, s a falu mindenféle szépségeiről, nevezetességeiről, addig az összegyűlt tisztes vendégsereg mosolyogva és tettet érdeklődéssel hallgatta a legöregebb magyar s egyúttal az utolsó gróf öreg embert, amint meséli, hogy hány fehérnépet baszott meg -magyarán- életében. Dicsekedve mesélte a sztorikat, azt hiszem egy kicsit eltévesztette a társaságot, de attól függetlenül a jelenlevők doktori s ezekhez hasonló címei nem csorbultak meg, sőt az volt az érzésem, hogy amíg az alja nép trágársága egyenes és őszinte, addig a felső, az entellektuel rétegé még a trágárság is mű. Szebb szavakkal, de ők is kúrva anyáznak.
Nagyokat nevettek, ahogy gróf Kakapeci XIII-ik Ignác mesélte amint elkapta a cigány szolgáló lányt és megbaszta és nem szólhatott semmit, mert kidobták volna. Aztán lett is tőle egy bitangja, aki aztán ma be is perelte őt és ki kellett fizesse. Nagy röhögés. Büdös cigányát, mormolták az orruk alatt. A pap is vakarta az orrát s nevetett.
Közben meglett a videószerketya, középre ült az a bácsi, aki aztán 56 ban kiment amerikába és azt mondták, hogy híres filmrendező lett belőle s oszt hazajött az Ungáriába s osztotta az eszet, s zsidózott mindenfelé, hogy nem veszi senki számba. Lezajlik a film, nekem paraszt asztalosnak nagyon tetszett a film, ki nem néztem abból a csajból, hogy miket meg nem látott, milyen szépen összevágta a filmet, egy színész mondta be a szöveget, nom du nom, láttam ezerszer szarabb filmet a Dunán, s pedig ez az az időm volt, amikor még imádtam a Dunát. Azóta sok víz lefolyt. A hej Dunán.
Öcsém, a társaság csendben várt, a csaj a konyhában reszketett és ette a körmeit, hogy egy 56 os most vágja le a fejét, vagy adja áldását a filmvilágba. Kérem szépen az öreg nagy fontosan azt mondta, hogy ezzel a filmmel mit akartok eladni? És elkezdi felvázolni, hogy a Coca Cola miként adja el azt a húgylevet. Belebonyolódott a marketingbe s ilyenekbe. Én paraszt csak álltam és megnémultam. A csaj sírt. Pakolt. Meg sem várta az estét. Elment. Ott volt a bukaresti magyar tévétől is egy csaj, egy kibaszott szót nem mondott. Ő is filmezett, láttam aztán a filmet, mert adták, hát hogy mondjam? Lefilmezni egy pár ledöntött sírkövet és bejátszani holmi archív felvételekből, nekem, mint amateur ilyen szülinapos kamerásnak, nem tűnt egy produkciónak.
Aztán kiderült, hogy az 56 os filmrendező bácsi a reklámiparban dolgozott egy pár évet, nem jöttem rá, mit is reklámozott, mit filmezett, mert állítólag nem volt egy méter saját szalagja sem, amit bemutathatott volna az új zsidógyűlöletre szított fiataloknak mint tananyag, hogy sok tejfeles száj idenézz: íme a film!
De hát a szobafestő is úgy nyer magának bizalmat, ha kikezdi az asztalos munkáját. Elvégre a doktorok is így szerzik a címet nem? Lehánynak másokat.
Aztán még találkoztam azzal a csajjal. Rákérdeztem, hogy is volt? Még filmezik? Á, nem. Mondta. Miért? Kérdeztem. Hát mert rájöttem, hogy valóban nem tudok eladni a filmjeimmel. Még dumáltunk egy kicsit, aztán elköszöntünk. A filmet a saját költségére készítette, meg sem köszönték. Így van ez rendjén. Mondom én.
Ilyeneket hallok, hogy a mai fiatalok. Sírnak. Jajgatnak. Hogy nem mernek vállalni. Hogy félnek az élettől.
Kérdem én a nagy felnőttektől, öregektől, akik úgymond végigszenvedtétek a kommunizmus éveit, persze nem mind egyformán, ma mit tennétek másképpen a fiatalok helyett? Azok a fiatalok helyett, akik nem bíznak már a szociális biztosításban, akik megutálták, hogy minden politikus hazug, csaló és tolvaj, akik hiába reménykednek ma egy dologban és holnap kiderül, hogy semmi alapja nincs reményüknek, hogy tanulnak tíz évig egy szakmáért és egyik napról a másikra munka nélkül maradnak? Mit tennétek? Azok a fiatalok helyett, akik feleszméltek, hogy teljesen magukra maradtak minden szempontból? Gazdaságilag, lelkileg és szellemileg teljesen magukra maradtak? Mit tennétek másképpen?
Mit kéne nekünk jobban eladni?