"...két úr várja kint..."

Szeretnék valami szépet, jót írni Makovecz emlékére. Nem nagyon megy nekem az ilyesmi. Mert az ilyen nagy embereknél megjártam már, hogy beleláttam azokba a hétköznapjaikba, ahol a nagy elmélet és duma nem voltak éppen olyan értékűek, mint azok látszani akartak. S akkor lassan leszoktam arról, hogy személyeket imádjak. Vagy rajongjak azért amit mondanak vagy csinálnak.
Ez a Makovecz, Kós Károly vonal sokat inspirálhatott volna engem a szakmában. De nem tette, mert a megrendelők mondhatni finoman kibújtak az ilyen organikus dizájnokból. De bennem maradt a vírus, és mindig dolgozni éreztem. A mindennapi túlélés aztán teljesen kiszívta belőlem ezt az irányzatot. A konkrét megrendelések általában sokkal egyszerűbb világba sodortak, semmint ilyesmikről álmodozhassak.
A nagyvagány magyar is ha rendelt, soha de soha nem volt kíváncsi a Kós Károly vonalra, dizájnra. Sokan csak bólogattak, de kiéreztem, hogy fogalmuk sincs ki volt Kós Károly. Aztán nem is erőltettem a dolgot. Az is aki esetleg tudta, inkább pozícióját erősítve használta a Kós Károly nevet, mint márkanevet. Jól hangzik bizonyos körökben ilyen neveket hangoztatni. Az embernek az az érzése első hallásból, hogy na hazajött, de aztán lófaszt, kiderült, hogy mindent, a csirkehústól a technikáig, a bútorzattól a fene tudja miig, mind idegenül éli. Frásza van a repedt gerendától, a vakolatlan faltól és ha olcsóbb, papír ajtót tesz, meg úgynevezett vasajtót, ami ugye a legolcsóbb pléhből van és budipapír a belseje. Ha rákérdeznél, hogy akkor mi is van Kós Károllyal? Az hiba lenne. Ilyent nem szoktak kérdezni. Nem illik. Nem illik társaságban fingani, böfögni.
Nem ismerem Makovecz Imrét az embert. Csak amennyit a munkái engedtek megismerni. Tévedhetek, de vele mindig az volt az érzésem, hogy nem tudnák úgy elbeszélgetni, mint Kós Károllyal. Szerintem Kós Károllyal órákig el tudtam volna beszélgetni. Makovecz tervei, rajzai mindig az égbe akartak nyúlni, mint a magas fák, melyek nem nagyon veszik számba a kis fa csemetéket. Kós Károly aprólékos, kidolgozott részlet rajzai arról tanúskodnak számomra, hogy leállna egy értelmetlen dumára velem asztalossal. Épületeinek lényegtelen részei is az emberhez szól. Kós Károly szerintem az emberért, a földiekért élt, dolgozott. Makovecz Imre az égiekért. Ja, nem akarom én versenyeztetni őket egymással, csak megjegyzem észrevételemet, abból a kevésből, amennyit láthattam, olvashattam róluk.
Ha valaki megkérdezte volna tőlem ezelőtt húsz éve, mi késztetett téged az asztalosságra, egyértelműen azt feleltem volna, hogy apám kézügyessége, Kós Károly magyarsága, szerkezeti megoldásai, és Makovecz épületei. Arra nem gondoltam, hogy eltelik az életem és mindezekből nem sokat adhatok tovább. Még rejtett üzenetekként sem adhatok tovább mindezekből semmit. Mikor eljöttem Dévára Böjte Csaba hívására, azt reméltem, hogy eljött az ideje ezeknek az alapoknak a letevésére. Valószínű az én számból a Kós Károly neve nagyon nevetségesen hangzott. Nem tudom. Ha valaki hallotta Pataki Attila (Edda) „Színház” című számát, van benne egy részlet a végén, ahol összezavarodnak a hangok, egymásba beszélnek többen és a háttérben Attila igyekszik bekiabálni valami fontosat, hogy „…két úr várja kint…” Hát én évek óta próbálom megfejteni mit jelent ez a végzés. Azt hiszem megfejtettem a dolgot. Kiábrándult a színházból. Próbálkozhatott a színházzal és talán nem tudott túljutni a kapus szinten. És ezzel a bekiabálással fejezte ki azt, hogy nem az a színház, mint aminek mutatja magát. Mert a bekiabálását nem vették számba. Hiába igyekezett, hiába kiabált, úgy tűnt ki abból a zajból, mintha az úgynevezett magas szinten űzött vitákat holmi semmiségekkel zavarná.
Ilyen nevetséges lehetett az én álmom is, mint ez a „két úr várja kint” kétségbeesett bekiabálás. Ilyenkor az ember igyekezete nagyon nevetségessé tud válni. És erőtelenné. Úgy érzi megroskad az olyan feladatoktól, amiket nem vállalt be, de amikkel felruházták. Ilyenkor az ember hangja is elbátortalanodik. Gyermekeknél láttam ezt a viselkedést, ha valaki ártatlanul beárulja a feletteseknek, és a felettesek meg elkezdik mosni a fejét, anélkül, hogy elbeszélgessenek a dologról. Láttam, amint a gyermek elszégyelli a felnőtt igazságtalanságát és megnémul emiatt. Nem jön ki hang a torkán a meglepődéstől. Ha meg is szólal, olyan elváltozott hangon szólal meg, teljesen elgyengülve. És talán senki nem veszi észre, hogy attól a pillanattól a gyermek elveszti minden felnőtt iránt a tiszteletét. Ugye, ott van a „Légy jó mindhalálig” mindenkori üzenete.
Én itt Déván nőttem ki gyermekségemet. Azt a fajta idióta naivitásomat, hogy az emberek alapjában jók. Nem, az emberek alapjában hülyék, részrehajlók és önimádók. És egy ilyen zajos társaságban, hogy „két úr várja kint”, mi lehet másabb, mint nevetséges?
Ezért kezdtem ezzel, hogy szeretnék írni szépeket ezekről a nagy emberekről. Nem tudok. Én megmaradok a Lajos bácsik, a Péter bácsik, a Nyikulica bácsik szintjén, akik felemelt fejjel élik mindennapjaikat. Ők nekem a példaképek.