Csontbrigádolás

Nekifogtam a kandallós csempekályhánknak. Tudom, egy meglévő hegesztett vas kandallót nem szabad beépíteni csempe kályhába. Mert a vas egyféle képen dolgozik, a tégla s agyag másképpen. De ez a fizikai törvény nincs tekintettel arra, hogy nekem adottak a lehetőségeim és nem tudok most egy igazi csempekályhát rakatni. Ez nem hit vagy nemzeti kérdés, ez pénz kérdés. Mint ahogy legtöbb kérdés az életben pénzkérdés.
Mert lehet itt arról vitatkozni, hogy a szíriai helyzet miért olyan amilyen. Hogy vallás, hogy a nyugat, lehet ezen sokáig vitatkozni, de szerintem lényegében a helyzetnek pénzes oka van. Mindegyik félnek kizárólag a pénz a mozgató rugója. Így a csóró szíriai gyermeknek a boldogsága is pénzfüggő. Csak bemesélték neki, hogy azért nincs pénze, mert a vallásnak a rossz oldalán áll, de ne búsuljon, mert majd ha meghal minden rendben lesz. Az biztos, de nem részletezte senki, hogy kinek lesz minden rendben?
Ez a Kandilaci -így nevezem magamban ezt a Lacit kinek évekkel ezelőtt kiadtam egy részt a csarnokból- egyszer elmaradt vagy egy évig a bérlettel és nagyon úgy nézett ki, hogy ki kell rúgnom. De aztán kigondoltam, hogy adjon bér fejében egy olyan vas kandallót és éppen volt neki hozzá ilyen puccos kő borítása, amit visszamondott egy kliense, így felszámoltunk akkor előre egy évre is a bérbe. Na így lett aztán nekünk olyan puccos kandallónk a házba, amit pénzért sosem vettünk volna meg. Akkoriban inkább az volt bennem, hogy ne veszítsem el mint bérlőt, mert az első bérlőm volt és úgy néz ki, hogy ha döcögve is, de ha nem csurran, legalább cseppen tőle, igaz mit számít egy csepp a tengerbe?
Na ez a kandalló aztán bevált az idők folyamán, mikor leálltam a nagy központi kazánnal fűteni, mert a nagy asztalos munkálatok visszaszorultak, hulladék hiányában vásárolt tűzifával nagyon drága a fűtés, ezzel a kandallóval fűtöttük a lakást. Összekucorodtunk a nappaliba az ágyakkal és rakosgattuk a fát a kandallóba. Amíg égett, jó meleg volt. Vasból lévén a kandalló, a kő borítás meg csak dizájn, azon spekuláltam, hogy mi lenne, ha beburkolnám azokkal a bontott csempékkel, amiket egy bontásnál guberáltam? Na ezen mutyizgatok most éppen.
Van ilyen bontásból guberált cigány téglám és azzal elkezdtem szépen körbeépíteni a vas kandallót. Legyen ami lesz címen.
Nehezen haladok. Egyrészt délelőtt a műhelyben pepecselem a szásznak a bútorjait, másrészt borzalmasan fáradok, nagyobb lelki terhet viselek, mint testem bírná. Tudom, el kellene válasszam az anyagi gondokat a lelki dolgoktól, de nem megy. Nem lehet. A banknak kell fizetni, ott mese nincs, mert azok be tudnak hajtani. Nem jut a haveroknak, pedig nekik többet kellene adnunk. S akkor innen a lélekbe való átszivárgása az anyagi világnak.
Ilyen szempontból tisztán „csontbrigád” vagyok, minden nap megharcolok magammal, hogy tudom nincs értelme, mégis menj le és dolgozz két órát. Aztán mint aki jól végezte a dolgát felmegyek, megreggelizem a fiammal, és megint kezdem a csontbrigádolást, hogy menj le dolgozz még két órát.
Na így lesz déli egy-két óra. Teljes összeomlás, ebéd, pihenés, aztán négy óra fele beindul a lelkiismeret generátor, hogy akkor dolgozz ma is négy órát a kályhán, hogy kijöjjön a napi nyolc óra kötelező munkaidő. Mert akkor a csontbrigádolásnak értelme van. Este borzalmas fáradságok közepette úgy elalszom mint a bunda.
Most „olyan” időket élek. Nincs értelme, de olvastam valahol, hogy ha ólomlábakon is jár az idő, menni kell. Hát csoszogok. És bármennyire nem akarom mutatni, szerintem lerí rólam. Minden nap lesi a feleségem a szeme sarkából, hogy mennyit nőtt a kályha, érzem, hogy szerinte keveset. Megjegyezte, hogy vajon szeptember tizenötre, az iskola kezdésre befejezem e? Be. Nyugtattam. Amit nem tud, hogy még nem látom a kályhaépítés menetét. A kizárásos módszerrel építem, azaz hogy nem kell és nem lehet.
Most megépítem a tégla vázat, magát a kályhát, aztán burkolom a kályha csempével. De megfordult a fejemben az is, hogy ezzel a Kandilacival felvágatom a hódfarkú cserepeket dísztéglának és azzal fogom burkolni a téglavázat. Én hagynám így a téglát, de a feleségem húzta az orrát.
Nem fényképezem az építést, mert ha megszívom valamiért, ne legyen szégyenemnek nyoma. De ha majd meglesz és nem omlik össze, meg nem lesz füsttel tele a ház, akkor fényképeket is közlök.

Beadta a derekát

A fiam szegény beadta a derekát. Azt mondta: "te apa, baj, ha nem leszek nagy természetvédő? Inkább maradok a technikánál. Úgy érzem én technikai ember vagyok."
Ez apropó a darazsakra, legyekre, szúnyogokra.
Rám való tekintettel meg az osztálymenőség nyomására próbált a fiam cserkész lenni, természet kedvelő, de összetűzésben van a darazsakkal, legyekkel, szúnyogokkal. Szegényt egyszer három darázs csípte meg egyszerre a kertben. Elmentünk vacsorára valakihez, este a teraszon beszélgettünk, mire a fiam körül legalább négy darázs keringett. Este aztán vallott, hogy akkor a természetvédésből kábé ennyit.
Imádja a legokat, mindent ami technika. Együtt szoktuk nézni és hallgatni a szinti bemutatókat a jutubon.
Tudomásul vettem...

Visszatérő álmok

Anyukám anyukája néhány évig nálunk lakott, szipirtyó volt nagyon, sok szart kevert, mégis igyekeztem tisztelettel viselkedni vele szemben. Mindig odaállt a szobaajtó küszöbére és minket suhancokat nézett, és ha zene szólt, mindig azt mondta: „micunáj...”. Persze undorral nézett minket. Hogy micsa bűnös zenét hallgatunk, ez a „micunáj” valami refrén lehetett „me tonight...” vagy valami ilyesmi. Az öreglány baptista volt ő is, de közben lottózott szenvedélyesen, álmot fejtett, meg nagyon szerette a szerelmes regényeket. Neki is fogott írni egy ilyen szerelmes regényt, itt van nálam, érdekes, hogy a mi családunk volt az egész nagy famíliából a legbalfaszabb, az élhetetlen, mégis hozzánk kerültek az iratok, emlékek, cetlik, képek. Azóta mindenki elvándorolt, talán két unokatestvérem él népes családjával Kolozsváron, kikkel nem szívesen tartottam kapcsolatot, mert alkoholisták. És mikor hozzánk jöttek, valami mindig eltűnt a házból.
Na ez a nagymamám kérdezte mindig, hogy na mit álmodtál. Erotikus álmaimat fix hogy nem mondtam el neki, de volt néhány számomra érthetetlen álom, melyek elég sokszor visszatértek. Na ezeket elmondtam nagyanyámnak. Megfejtései mindig érdekesek voltak. De honnan, honnan nem szedte ki őket, nyomta a szöveget, mintha olvasná. S akkor minden álomfejtés után, volt neki egy ilyen rózsaszínű műanyag bonbon szelencéje, és abba bele volt vágva egy csomó egy szer egy centis cetlicske és azon mindegyiken volt egy bibliai igevers, na onnan kellett húznom egy sors igeverset. S akkor az az ige, mint az Úr üzenete nekem arra az álomfejtésre.
Na így szocializáltam én az öregasszonnyal, noha hülyeségnek találtam már akkor is az ilyesmiket, néhány dolgot azért próbáltam megérteni. Nem azt próbáltam megérteni, hogy mi az igazság a dolgokban, hanem mi hajtja éppen azt a baromságot? Hol a gyökere, hol a motivációja és mi akar lenni az eredménye?
Egyszer mondom ennek a nagyanyámnak, hogy mély vízről álmodtam, a tó feneke tisztán látszott, tele volt szeméttel, a víz teljesen tiszta volt, szédültem a látványtól. Mivel ez az álom elég gyakran jött vissza, gondoltam elmondom neki.
Igen, mondta a nagyanyám. Átlátsz a zavaroson, meglátod a hatalmas igazságot, hogy még te is beleszédülsz tőle. Ez az álom megfejtése. Kihúzunk egy cetlit, mely odavezet, hogy ne félj fiam, mert az Úr mindvégig kísérni fogja lépteidet.
Na volt egy pár ilyen sztori.
Miért jut ez ma eszembe?
Mert meg szeretném kérdezni nagyanyámtól, hogy mit jelentenek a lépcsők, az olyan lépcsők, melyek vékony lécekből vannak csinálva, inognak, recsegnek, félelmetes magasságokba vezetnek, muszáj nekem azokon felmenni, senki sem fél csak én? Meg utána venni a bonbonos szelencét és húzni belőle egy „neféljfiam” cetlit.
Ezek az álmok visszatérőek. Az épület mindig régi, erős, kemény falakkal, de a lépcsők, a lépcsőházak mind új lécekből vannak eszkabálva és borzalmasan veszélyesek. Mások vígan szaladnak rajtuk, inog, mozog minden, nem törődnek, de engem a frász öl még álomban is.
Erotikus álmaimat megértem, sosincs finalitása a dolgoknak, de lehet, hogy jó ez, mert a lépcsős álmoknak sincs végük, sosem esek le azokról a lépcsőkről.
Valamit valamiért.

Tartani a vonalat

Az elmúlt években kerestem az utam. Egyrészt gondolati, elvi zsákutcába vezetett a vissza az ősi módszerekhez témakör, másrészt adottak a konkrét fizikális helyzetek, melyekhez a világ menete, a sors és az én döntésem juttatott, azzal a belső meggyőződéssel, hogy ez Isten akarata volt.
Azzal nem vádolhatom magam, hogy nem kerestem, nem mélyültem el nagyjából a terítéken lévő legtöbb életstílus „ajánlat”-okon. Nemcsak elmélyültem, hanem egy bizonyos fokig beléjük is gabalyodtam, némelyben ráfizettem rendesen.
Más korlátokat kell legyőznöm. Nem azokat, melyeket kétségbeesetten rángattam. Azokat a korlátokat, melyeket le kell győznöm, azok bennem vannak. Bennem kell azokat keresnem. Ezeket a korlátokat meg fogom kapni a jurta sátorban is, mindenhol. Magamban kell felfedeznem és magam kell leszámoljak velük. Nem fogja őket feloldani sem a természet csöndje, sem a meditáció. Mert ennek a korlátnak a neve: balfaszság. És ezt a balfaszságot magamnak kell kikúrálnom. Mert ebből a balfaszságból ágaznak le aztán a többi visszahúzó erők: gátlás, borúlátás, tartós letörés társaságában.
Pár éves blogolásom bejegyzései szerintem eléggé tiszta képet rajzolnak arról, hogy mik foglalkoztattak. Legtöbbször a közösségi létünk, létem a jelen világban érdekelt, véltem képet alkotni arról, hogy látom.
Az az egyik megfigyelésem, hogy a világ meg fogja találni az útját. Embercsoportok már kezdenek elfogadni helyzeteket, bevágódtak, folytatódik a bevágódás. A többség nagyon egyszerűen dönt: úszik az erősebb áradattal. Boldogan, önfeledten. Hogy végre van egy ár, mely visz.
A másik megfigyelésem, hogy ennek az áradatnak nem szabad ellenállni. Elsöpör. Félre kell állni. Most nem részletezem itt az áradatok fajtáit. Eddig ezt csináltam és söpört rendesen a habja.
Nyilvánvaló, hogy ezt az öngyilkos hadjáratot nem tudom tovább vinni.
Elfogadtam magamban, hogy könnyebb igazságtalanságban élni, semmint az igazságot keresni.
Koromra és egészségemre kell tekintettel legyek, mint az alkoholista vagy mint a dohányos, meg kell vívjak minden percet, mely szenvedélytől mentes...nincs már időm gondolati, elvi expedíciókban bóklászni.
Tudatosabban, felelősebben kell élnem. Ez a meggyőződésem.
Eddig is ezt tettem, de nem elég. Még többet. Még jobban.
..
Nem ígérem a további földhöz vágós eszme futtatásaim közléseit. A holnaptól jó fiú leszek címen ha közlök, akkor a munkáimról fogok beszámolni.
Tartanom kell azt a vonalat, amin haladok: csarnok, műhely, illetve az üres emeletnek alternatíva, legyen az fürj, krokodil, vagy más. Nincs visszaút, nincs más út.

A jóra koncentrálni

A dolgokban csak a jóra koncentrálni.
Ötven eurócentes munkabérem jött ki egy elvállalt munkámban.
A jó benne az, hogy eljutni a műhelybe nem kell átszállnom két buszról és egy metróról...

Átrendezés

Átrendeztem végre a műhelyt. Ezzel a restaurálásos munkával megjött a kedvem átrendezni a műhelyt. Vagy kifogásként fogtam neki az átrendezésnek? Talán. Húzni akartam az időt. Az alap oka az volt az átrendezésnek, hogy jó, de mi van ha éppen akkor akar a gépen csiszolni a román asztalos, amikor én éppen az intarziást lakkozom? Ez a hivatalos verziója az átrendezésnek. Van benne lényeg és igazság, de mégis, ha őszinte akarok lenni magammal, csak kifogás volt.
Mindegy mi volt, megvan, a gépek mind egy helyen vannak, nagyon jó elrendezésben. Minden fát, maradék anyagot kivittem a gépműhelyből, világgá lehet engem kergetni amikor zsúfolt műhelyeket látok. Léc, deszka mindenfele, hegyekben a fűrészpor, három éves pókhálók szövik a faltól egy méterre kiterjedő anyag maradékokat. Én szeretem a teret, a levegőt, utálom mikor a lábammal kell félre rugdossam a hulladékokat.
Ezért jó most. A szerelő műhelyem most csak az enyém, az ajtót becsukhatom, ha akarok zenét hallgatok vagy éppen a Kossuth rádiót.
Ezen a címen húztam nyúztam a múlt hetet, hogy majd nyugodtan tudjak restaurálni.
S akkor írjak pár dolgot a restaurálásról.
Ó, én bunkó paraszt. Mert bementem a gugliba, benéztem fórumokra, és ha nem lennék én az az örökké cinikus figura, talán visszamondtam volna ezt a restaurálásos munkát. Restaurálásos munka, mely végül is nem nevezhető restaurálásnak. Egy azért nem nevezhető restaurálásnak, mert a bútort nem az értéke miatt kell felújítani, hanem azért, mert a srácnak érzelmi szálak kötődnek hozzá, apjától örökölte, kettő a felújítás feltételezi, hogy eltávolítom a politúrozást róla, kicsiszolom az elszíneződött furnér felületet és újra lakkozom. És állítólag ez az a folyamat, amitől egy restaurált bútor elveszti értékét. Mert a régi bútort úgy kell restaurálni, hogy a restaurált része kitűnjön a nem restaurált részétől, illetve a fakó, elszíneződött felületek maradjanak úgy és csak a törött, repedt részek legyenek javítva, azok viszont ne legyenek elrejtve, hogy a szakma meg tudja állapítani, hogy hány százalékban van restaurálva, mert minél nagyobb ez a százalék, annál kevesebbet ér.
Tehát amit én akarok ezekkel a bútorokkal végezni, a szakma azt mondja, hogy egy killer vagyok.
Most ha én ezt elmondom a pasasnak, szerintem simán elküld az anyám picsájába. Pedig a röhej az, hogy teljesen felújítva legalább hússzor dolgozok többet rajta, mintha csak „restaurálnám” a szakma szerint.
Nincs hogy...nincs hogy ne jusson eszembe Hamvas Bélának az a megvető írása a vásári faragásokról, hogy azok tulajdonképpen a művészet elleni vétkek, melyeket giccsnek nevezett. És elég hosszasan írt a giccs művelőinek a lelki és szellemi lényegéről, sosem értettem, milyen alapon kapcsolta össze a vásári faragásokat a „hivatásos” művészek „alkotásai”-hoz, holott mint aki ismerek személyesen ilyen vásárra faragó embereket, soha de soha ebben az életben nem hencegtek azzal, hogy munkájuk művészet, hanem alázatosan a mindennapi betevőért, pálinkáért faragtak -egyébként nagyon jól- semmi pénzért. Nem értem, egy Hamvas Béla, kiért ma minden ezo-mazo őrjöng érte mi kapta el a csóró faragókkal? Vásári faragókkal?!
Zárójelben megjegyzem, mostanság olvastam az ateistáról szóló írását, szóval át kell értékeljem magamban a dolgot, hogyan is „jutott” hozzám Hamvas Béla?
Lejött ez most nekem ezzel a restaurálásos dologgal, hogy akkor én volnék az a hamvasi bunkó parazita, aki főnnel és kaparóval belebaszik a furnérozott faszom bútrába, melynek meglátásakor a feleségem felkiáltott, hogy: „Uram Atyám ez a pasas normális? Ezt a bútort én kihajítanám!”
Valójában én sem tenném be a házba, bármennyire intarzia lenne, mert ha fütyfürütty, akkor szerintem ez a bútor az intarzia fütyfürüttység giccsének a giccse. Abból a korból lehet, amikor a Hamvas -féle értelmiségi polgár cöcöségét kimutatva ilyen intarziás bútorokat rendelt a házába. Mert faragott bútorokat a parasztok raktak a házukba. Városi elitpolgár csak római oszlop fütyfürüttységeket akart látni a házában, nem parasztos motívumokat.
Na szóval jól megkavart engem ez a dolog, de tudod mit? Leszarom én ezt az egész konvenciós marhaságot!
Leolvasztottam a fotel karfájáról a zsírtól, mocsoktól beégett, repedezett politúrt, az erre az alkalomra vásárolt kis Bosch csiszológéppel szépen kitakarítottam az intarziás felületet, míg megkapta majdnem eredeti színét, lelakkoztam és istenáldja elküldtem imélen a képet a pasasnak ki németben él, hogy ez lesz belőle. Áldott érte.
Hogy fog érte fejmosást kapni az ellenségtől...kissz má essz...
Amitől inkább megijedtem, és amiért inkább halasztottam a nekifogást, az azért volt, mert a főnnel égetve a politúrt, nagyon nehéz eltávolítani –híres szeszek teljesen csődöt mondtak- a forró hatására olyan lett mint a műanyag, ragadt vissza, féltem felpattogzik a furnér alatta. De ma nyugodtan újra próbáltam és a főn legkisebb fokára kapcsolva nagyon szépen meglazítja a politúrt. Könnyen kaparható. És nem ég meg a furnér.
S akkor a műhely rendben, a politúr legyőzve, lehet nyomni...a szakma megbotránkoztatására...

Az Istvánok

Ezeknek az Istvánoknak senki nem írja meg a sorsukat. Vagy ha lencsevégre kapják azt a pillanatát, amikor szenved, kínos, maszatos arcot vág, oda is írják, hogy aki azon elérzékenyül, hova írjon emelt áras esemest, vagy milyen bankszámlára küldjék a pénzt. És itt bezárul a sajnálat kör. Tudják ezt az Istvánok is, ezért nem is viszonyulnak másként ezekhez a dolgokhoz, mint alkalmi lehetőségek, amíg bánatos pofát vágnak, etetik őket, mire kiderül, hogy minden szar ellenére ami velük történt az életben, mégis vannak álmaik, már nem azok a szerencsétlen gyerekek.
Rögtön felmértem Istvánban, hogy tízéves létére többet tapasztalt az életből, mint kellett volna. A nyomorturisták szemében ez életerő és azt mondják erre, hogy hej de jó lenne minden magyar gyermeknek ilyen életerősnek lennie.
Mondtam is a feleségemnek, hogy mikor ezt az Istvánt látom, mintha azt a tízéves gyereket látnám Szomáliában karddá lapított rozsdás vassal az egyik kezében és egy jókora patkánnyal a másikban, hogy akkor végre a héten ehetik, mert sikerült levadásznia egy vadat.
István családi hátteréről csak foszlányokat hallottam, de az elég, ahhoz, hogy az ember éppen ne csömöröljön meg. A sajnálat bennem már nincs. Ezen a fázison már rég túltettem magam évekkel ezelőtt. Az utolsó fedelét Gigiben tettem rá, akit közel húsz évig pátyoltam, házat, szakmát adtam neki, noha semmit nem látott nálam, mégis alkoholista, mosdatlan, kártyás és szenvedélyes hazudós lett.
Most mikor Istvánt látom, a tízéves srácot, nem érzek szánalmat iránta. A szülei, a társadalom szülte gyermeke ez, melyet aztán se a szülei, se a társadalom nem fog nevelni. Az alkalom fogja nevelni.
Mondhatnám neki is, mint ahogy mondtam sok más fiatalnak is, hogy egy pattintásra megoldom az életét. Itt a műhely, itt az emelet, munkahely, lakás megoldva. Semmi más, csak a hozzáállás kell. Mert részemről türelem és akarat van. Na de mi van Istvánban? Konkrétan benne mi van, még nem tudhatom. Azt tudom, hogy mi volt az eddigi félszázban, akinek osztottam az ajánlatot. Hogy magukban mind álruhás királyfiak voltak, akikre valahol Gammapolisz várt. És uramatyám ki vagyok én, hogy magasztos pályafutásuknak szárnyait szegjem?
Ide leragadni csürkefalvára, a tyúkszaros domb tetejére, még legalábbis nem egy nagyváros központjában, hanem egy faluszéli csarnok padlásán?
Van közülük, aki már bejáratos a börtönbe. Fegyveres rablásért, öregasszony megerőszakolásért, lopásért, stb. Van aki sörgyárban gyúrja külföldön, albérletben van egy ágya. És sorolhatnám mind a félszázat. Végül is megélnek. Ezért nem aggódom ezért az Istvánért sem. Elvegyül ő is a rendszerben. Életerősnek tűnik. Nem lusta, dolgos gyerek. Millió lehetősége lesz betörni. Egészségét tönkre dolgozni szivar és pálinka pénzért. Hogy reggel zavarosan megébredve a remegő képkockákat aztán megint rózsaszínbe festesse, semmint tangó lépésben haladni, inkább stagnálni a biztos nyomorban.
Talán a sok közül azért figyeltem fel rá, mert megtetszett neki egy ajtó, amit éppen lakkoztam. Mikor meglátta a fürjketreceimet, mondta, hogy fogott két galambot és akar százat. Tízévesnek sok mindent akar. Ennek sem állok elébe. Ha majd velem akar valamit, szól majd. És ha majd szól, akkor fogok én is válaszolni.
Zsebpénz kell neki is, mint annyi másnak. Ha nem én adok neki alkalmi munkát, megy máshoz. Jöjjön akkor, kitalálok neki való munkát.
Habár nem kellene bátorítanom a kora vénülést, a gyermek dolgoztatást. Nem normális. De ez az István egy nem normális helyzetbe született, ahol a normalitás alkoholban úszik. És rozsdás vasból lapított mecsetákkal patkányra vadásznak. Ez semmiképpen nem lehet az az életerő, amire mi felnézzünk vagy példát vegyünk róla.
Ezért haragszom, amikor látom ezt a fatalista keletimádást legújabban, hogy ott bezzeg a gyermekek már tízévesen dolgoznak. Hát elég baj az. Mert amíg vannak velünk élő lusta nemzetek, akik genetikailag utálnak dolgozni, viszont eltartja őket a társadalom, akkor ne már ezeken a magyar gyermekeken verjük el a port. És ne már nehogy megharagítsuk, vagy megsértsük ezen lusta dög nemzetek önérzetét, inkább nyelünk, hallgatunk és szenvedünk, viszont fiainktól elvárjuk, hogy tízévesen dolgozzanak és ezért még tapsikoljunk is csodálatunkban.
Miért van az, hogy soha senkitől nem lehet látni egy képben tiszta jövő tervet? Még nem találkoztam semmilyen több emberből álló csoportosulást, ahol ki lennének tűzve konkrét, átlátható jövőtervek. Minden terv általános az emberi jogoktól kezdve a majd szép istenes világunkig.
Mit mondjak? Itt vagyok az Istvánoknak, ha szólnak. Én többet tálcán semmit sem adok.
És ha nem szól senki, akkor is leírom, ha majd valaki kézbe veszi (beavatatlan, mint én a videó kazettákat) legyen mit rakjon polcra vagy tűzre.

Az errorok kompenzálódása

Lehet bőven filózni ezen a kompenzációs micsodán, én észre vettem, hogy az apró hibák -ahol van jóindulat- kompenzálják egymást és a végén minden jó lesz.
Ugye azt sokszor megfigyeltük, hogy a természet, azaz Isten olyan bőségesen árasztja a javait, hogy a jelenlegi Föld lakosságának nemtom hányszorosát el tudná látni. Ha Isten ilyen gáláns, nem smucig a javakkal, nem hiszem, hogy baj az, ha mi emberek szeretnénk jól élni és ezért hajlandók vagyunk dolgozni, mondjuk többet mint a túlélésért. Mondhatnánk, hogy a kamat az egyik nagy error, amit az ember bevetett, viszont kénytelen volt elfogadni és látszólag nincs amivel kompenzálódjon, mondhatnánk úgy is, hogy a kamat a gazdasági élet rákja.
Habár, ha más dimenzióba helyezzük ezt a dolgot is, mondjuk filózván erről, a kamat kompenzációja lehetne a szabadság. Amire rögtön rásütik a keletimádók, hogy a liberális nézet. Amikor a generációk közt valamiért nincs összhang, egyik sem enged a magáéból, a fiatalság veszi a világot a nyakába és lekötelezi magát a hitelezőknél mondjuk a következő harminc évre. Viszont megvan a szabadság illúziója cserébe. Az alkotáshoz, az önkifejezéshez kell ez a szabadságérzés. Aki sosem semmibe nem mászik bele, nehogy őseinek tyúkszemére taposson, nem fogja megtudni milyen ez a „liberális” szabadság.
Legtöbb magamfajta csóringerrel beszélve, akik valamit akartak az életben és „belemásztak” ilyen dolgokba, mindenikünk életében ott van, hogy a nagymamák, nagytaták basztak az unokákra, a lakásukat életükben elkótyavetyélték, nem volt amit tovább vinni, csak a morált, hogy majd az isten titeket is megsegít.
Apósomék is úgy látták volna a lányuk életét, hogy milyen ügyesen egy szobában meghúzódva az orvos vagy prédikátor férjével, és vasárnap szépen felöltözve elmennek az imaházba. Senki sem csinálta ezt, honnan veszik az ilyenek, hogy bárki hajlandó erre? Ha a kamatnak kompenzációt keresnénk, annyi lenne, mintha ennek az örültségnek is kompenzációt keresnénk.
Na de hogy lyukadtam én erre a témára? Egy téma, melyet úgysem lehet sehol megbeszélni, különösen a fészbukkon nem, ahol akkora a falusi kiüléses cöcöség és balfaszság, hogy azt már nézni sem bírtam tovább, inkább itt magamban forgattam, amíg ragasztottam egy konyhapult keményfa lapját. Különböző szélességű és vastagságú léchulladékokat ragasztgattam össze, míg kialakult a nagy konyhalap. Nézi a román asztalosféle, mondván: na azt megnézném, hogyan lesz ebből egy hatalmas blatt, noha nincs hatszázas vastagságoló gépem. Mondtam neki, nem ismeri azt a mondást, hogy az errorok kompenzálják egymást? Hogy az mi? Azt nem értette meg, viszont azt meglátta, hogyan lehet fix harminc milliméterre kihozni egy nagy lapot, noha nincs hozzá megfelelő vastagsági gyalugép. Blöff és merészség kell hozzá.
Nincs tökéletes gyalugép sem, nem vesz egyformán mindenhol, lehet ez előny is, ha ismerjük gépjeink a hiányosságait. A hegedűnek sincsenek beosztásai, a művész mégsem hibázza el a hangot.
Az lenne az igazi fasza, ha az egymás ellenünk vétett hibáink is kompenzálnák egymást. És hiszem, hogy lehetne kompenzálni őket, csak sajnos nem nagyon van akarat hozzá.
Azokban a családokban, ahol megvan ez az akarat, a házakat nem cseszik el a fiatalok elől, a románok ezért tudnak előre haladni, mert soha egyetlen négyzetmétert sem szarnak el a fiatalok elől, ott nagyon látszik, hogy a tökéletlenségek jól kompenzálják egymást. Blöffel, csellel, de összeáll a lényeg.
És a liberalizmus sem esik át a másik oldalra, mert megvan a kötődés, az a fajta kötődés, mely azért élni hagy.
Viszont az is jó házifeladatos gondolat, hogy az örültségbe kergető hagyományizmus, puritánizmus, konzervatívizmus nem e a skizofrénia liberalizálódása? Hm?

Restaurálásos idők

Új utakon barangolok. Van itt egy ember Déván, egy kőműves ember, Ottónak hívják, csináltam volt neki lépcső burkolatot meg esztergáltam neki lépcső korláthoz oszlopokat, nos ez az ember beajánlott engem másoknál is. Történt még a tavasszal, hogy kérdezte, vállalok e restaurálást? Nézzem meg, döntsek azután. Jó, megnéztem, és valamiért elvállaltam. 
fotel karfájának egyik részlete. Lent a régi, fent az új állapot.
Egy szász családban örököltek valami régebbi bútorokat, hogy személyes érzelmi okokból szeretnék felújítani őket, nem kimondottan az értéke miatt.
Két okból vállaltam el. Az egyik ok az, hogy sejtettem ide jutok, hogy egyedül maradok teljesen a műhelyben, nem fogok tudni nehéz dolgokat egyedül dolgozni, a másik ok pedig az, hogy úgy érzem a restaurálások korszaka jön, amikor az emberek nehezebben fognak újat vásárolni, rendelni és megnézik kétszer is mit dobnak ki ezentúl. Kétség kívül nagyon szar idők jönnek az asztalosságra, viszont bármennyit gondolkodtam és spekuláltam, nincs nekem más, mint az asztalosság.
A kertes agrikultúra, az állattartás kétszer fárasztóbb és fele annyit sem hoz. És biza ezentúl sem fogok sem fiatalodni, sem erősödni.
Azért mindig volt bennem egy tisztelet a régi asztalos munkák iránt, néha szóvá is tettem, hogy minek mindjárt mindent kivetni, lecserélni, de a gazdasági fejlődés nem ismert könyörületet, infrastruktúrailag útban voltak, bajnak voltak a régi, lejárt dolgok. Magam is kénytelen voltam sok régi dolgot felaprítani, semmi pénzekért megszabadulni tőlük.
De aztán lassan ráébredtünk, hogy a volt kommunista préselt lemezek is erősebbek voltak mint a mai modern lapok, a fát mind kihordtuk, az erdőket letaroltuk, most pedig Olaszból, Németből hozzuk a furnért a restauráláshoz.
Hogy ez a restaurálásos munka hova vezet, nem tudom. Egyelőre bevállaltam egy egész ház bútorzatát, kiéreztem a dolgokból, hogy hosszú ideje nem találtak senkit aki bevállalta volna. Mert nemcsak arról szól a restaurálás, hogy valamit lecsiszolsz és újra lakkozod. Bele kell tudni látni a készítő elgondolásaiba, mit miért oldott meg úgy, hogy a kitört, megrepedt csapokat illesztéseket újra életre lehessen kelteni.
Érdekes fordulat állt be közben, mert szó szót hozott egy másik pacákkal, hogy valami ajtó restaurálást bevállalnék e? Huzakodtam, vonakodtam, de aztán megnéztem. Furnérozott tölgyfa ajtókon feldagadt, leszakadozott a furnér, át kéne matatni. Gyere lássuk, mondtam. Ahogy javítgattam itthon az ajtót, keresgéltem a megoldásokat, mert ugye nemcsak az van, hogy leszakadozott a furnér, hanem vannak korhadt részei, magyarán az ilyen munka az asztalosság rémálma, magamban büszkélkedtem, hogy ugyan biza ha nem lenne ama bizonyos szakmai hátterem, ma hozzá sem tudnék szólni ehhez. Mert ugyebár most derül ki, hogy nem hiába dolgoztam valamikor két évig furnérozással. Jó érzés volt újra találkozni a dologgal. És jó érzés most újra tapintani, simogatni a vékony falemezeket.
Azon spekuláltam, hogy ha fele áron kijön a restaurálás, mint az új, akkor is megéri mindenkinek. Mert a furnért hordozó alap szerkezet még jó. Tiszta kár lenne felaprítani, viszont igaz, nagyüzemi szerelésben nem éri meg javítani. De úgy néz ki, hogy tíz-tizenkét ajtót nem szeretnének lecserélni, inkább restaurálnák rendre. Mert visszatérve a szász pasashoz, amikor tatarozta a házát, nem volt senki aki az ajtóit restaurálja, így megcsináltatta újból, noha a hitech technológia szerint van az új ajtó, szerintem nem illik bele a régi ház stílusába. És röhej, mert a régi ajtók tökéletes állapotban vannak. Egy sarokba vannak állítva.
Itt nem arról van szó, hogy az Imre által említett pancser ajtó féléket kellett volna restaurálni, hanem szakszerűen legyártott ajtókat.
De tudom, nehéz a remegő, szakadozó képkockákba belenézni, onnan kihámozni a lényeget, aztán részleteire felbontani, elemezni, megérteni és a dolgokat újra összhangba hozni. Nehéz. De öregszem. És nem tudok lépést tartani a világgal. Nem is baj, menjen a világ előre. Szüleim nem szerették a rock zenét. Én igen. A fiam a rockot nem szereti, inkább a technót. Nem baj. Ezen nem fogunk összeveszni. Enni kell, élni kell.
Sajnáltam a kikopott, kilyukadt scholl papucsaimat eldobni, rémesen drágák, mikor megveszed, pehelysúlyom miatt két év alatt az aszfaltig koptatom őket, a feleségem szégyell emiatt kimenni velem az utcára és a világba tudom kergetni azzal, hogy sajnáltatom a roncsokat, hogy nincs ezen a környéken egy cipész, aki restaurálja a lejárt papucsokat. Sajnálom, mert addig hordom, amíg nincs hó. Röhögnek is rajtam, de ne adja Isten senkinek azt a lábfájdalmat amit más cipő okoz nekem. A Scholl az egyetlen ami jó nekem. Há de a nyomor találékony és rájöttem, hogyan restaurálhatom az elrothadt papucsok talpait, mert ugye erről van szó, hogy azok a gumi talpak elkopnak. Ilyen autóba való padló gumiból ragasztok a szandáljaimnak talpat. Hát nincs annál nagyobb mennyei érzés, mint hogy a műhelyben is restaurált scholl papuccsal járhatok.
És ki mondta, hogy olvasó szemüveg csak újan jó? Találtam két régi szemüveget, feltettem, mert megtetszett a kerete, és láss csudát, tökéletesen jó nekem. Hú de megörvendtem. Sanyi szerint, akinek ugyancsak kéne szemüveg, azt mondta vizsgálattal együtt biztos megvan öt misi (milkó régi pénzben). Na el is keseredtem volt, mert nekem egyben sosem lesz öt misim csak szemüvegre.
Na így ezekről a restaurálásos időkről. Már majdnem restartolásos időkről beszéltem, de never say never...
Egyszerű konyhaszekrénynek indult, de gondoltam adok neki egy más, szokatlan formát a megszokott sima éleknek.
A fiókvezetőket is csapágyasakra cseréltem. Jobban bírják a strapát.
A tálca alja ama "szivarfából" készült.