Nem az otthon, hanem a világ mind bizonygatta nekem, hogy a korral haladni kell.
Az iskola, a munkahely, a baráti társaság mind mind arra ösztökélt, hogy a korral haladni kell. Most a techvilág is orrba-szájba adja, hogy a korral haladni kell, nap mint nap, percről percre. Innen ez a kétségbeesett kapkodás, hogy nehogy lemaradjunk valamiről.
Csak tudnám miről maradunk le, hogy így rohanunk? Lélekszakadva?
A rohanásból vissza kell fogjak.
Igaz, hogy már inkább csak lélekben rohanok, de már abból is vissza kell fognom.
Felteszem magamban, hogy nem rohanok. Még lelkileg sem.
A fészbukk függőségemmel harcolva (immár negyedik hete) belemerültem a „Rejtjelek” sorozatba. Összeesküvések, terrorizmus, szervezett bűnözés, korrupció garmada tölti ki a sorozat minden részét. Nagyon úgy éreztem, hogy hiábavaló narkózás a sorozat nézése, amíg meg nem szoktam a szereplőket. Aztán már érdekelt az irány.
A film bemutatja, hogy mennyire nehéz jót csinálni, és milyen könnyű gonoszat. Hogy a csapat működik, mert van egy lelkes eleme. Ha az a lelkes eleme kiesik egy betegség miatt, seperc alatt szétszéled a társaság és milyen nehéz újra összeállni. Mert hiába a sok tehetség, ha nem szimbiotikus a társaság, mindig újra és újra meg kell fogalmazni a miérteket, a célokat, a módszereket. Bele lehet fáradni.
A koronavírus jellegű világterrort nagyon szépen megrajzolja a film, egy sima 45 perces filmben. Amikor ezt megírták és leforgatták, még nem volt covid 19. De a lehetséges forgatókönyvet már megalkották. A film szerint az akció megszervezőjének megvannak az érdekeltjei, a nevei, az eszközei és a lecsengés utáni cél is. Sőt nemcsak a cél, hanem a konkrét emberekből álló új hatalom.
Csak mi ezt nem látjuk. Mint ahogy nem fogjuk látni a hatalmat sem.
A fecskék már elmentek rég. Vajon mennyit él egy fecske? Mert szerintem a purdék jönnek vissza a régi fészkükbe. Mit csinálnak jól ezek a madarak, hogy a saját genetikai kódjukra tökéletesen oda tudnak figyelni?
Mi emberek, miért nem tudunk ösztöneinkre hallgatni?
Ha ösztönömre gondolok, akkor nekem valamiért az otthon jut eszembe. A gyermekkor, amikor még pislákolt bennem az ösztön. Mivel rossz óvodás és iskolás voltam, ösztönömben túl sok kárt nem tettek. Viszont az élet földhöz vágott rendesen. Időm sem volt taknyom-nyálam feltörölni a rohanástól, a nehogy lekéssek valamiről.
A lelkiismeret néha jelzett, de csak szólt, mint egy messzi, halk sípolás a ködben.
Most, hogy az erő és szellemi tartalékaimnak a végére járok, a rohanásnak sem igen kellek. A rohanáshoz izom kell. Az nekem már nincs.
De már nem is akarok rohanni többet.
Az egész átállásban van azért valami gyógyuló jelleg is. Érzem, ahogy napról napra leválnak rólam az idegen cselekvésekre hangolódásaim. Keresem a saját kútfőmet. A saját bódémban kutakodok és veszem elő a régi, elfeledett szerszámaimat, készségeimet, álmaimat.
Azon vettem észre magam, hogy rajzolok. Fiókos komódocskákat rajzolok.
Mert kis dolgok. Pepecs munka. Szeretek pepecselni. Szeretem a fiókokat. Ideje lenne felszámolni a szekrénymozgatásokat. S ilyeneket. Kis dolgokat kéne csinálni. Kedvem szerint.
Vissza az alaphoz, a kútfőhöz.
Ezt fogom csinálni a stúdióval is. Vissza az alapokhoz.
A rohanás folytatásához hatalmas befektetések kellenének.
Az alapokhoz visszalépni, több van mint szükséges.
Ha a rohanás már nem opció, az újrafogalmazás a szempont.
