Az
ember egy életen át ringathatja magát, finoman kifejezve: hamis
vizeken. Büdös álló vizeken. Most a kekeckedők azt mondanák,
hogy én Erdélyre értem azt, hogy egy büdös állóvíz. Nem.
Most csak így érzem bennem ezt a dolgot, de nem hiszem, hogy Erdély
bármilyen szempontból egy büdös állóvíz lenne. De a hangulatom
még lehet az.
Azt
mondják, az átalakulás ilyen. A fejlődés. A régi dolgok
elavulnak, kinyílnak az új bimbók. Szerintem ezek a bimbók nagyon
elbimbaszódtak.
Nem
azt siratom, hogy nem mehetek egyenes háttal nyakkendőben a
templomba, mert ezt még megtehetném. Ez nem változott. Vannak
alapvető emberi dolgok amik nem változnak. Ezt a nyakkendős
állapotot nem zavarja társadalmi vagy gazdasági krízis. De
például egy nép identitásába durván beleszól. Ja. Úgy nem
szól bele, hogy Floridából jönnek a siralmas videóüzenetek,
hogy drága szép Erdély, de kösz, amíg Brisbaneban 16 dolcsi az
átlag órabér és egy dolcsi a tej, maradunk az ó drága Erdély
drágánál.
Ami
változott, az a munka értéke. Azt mondják az okosok, hogy a
produktivitás esett és nincs marketingünk. Ezért nem mennek a
dolgaink és ezért az átlag keresetünk 1-3 dolcsi per óra. Persze
1,1 dolcsis tejárral.
Azt
mondják a jólelkek, hogy mindez nem hit vagy nemzeti érzület
kérdése. Nem a pénz számít. Nem a kereset. A pénz nem boldogít.
Ez
így van. Talán ezért mennek a fiatalok fülig és természetes
mosollyal Norvégiába mosogatni. Mert a pénz nem számít. Nem hit
és nem nemzeti érzület problémája. Az ember hívő és hű
nemzetéhez bárhol a világon.
Na
eddig a filó.
Nem
is tudom miért nem fényképeztem le az Andorrába készített
ajtókat és ablakokat? Ez a Zsülien most nélkülem akar menni
istállót szerelni Andorrába. Bevallotta tekervényes úton, hogy
van nálam olcsóbb, és amíg tűzifában kifizetheti a munkámat,
hozzám jön ajtót ablakot készíteni. Nem fényképeztem le, mert
elfelejtettem. Mióta visszajöttünk a tengerről nem volt egy perc
nyugtom. Ez a Csabi eladta a forradalmat. Hagytam neki pénzt, hogy
etesse a madarakat, nyulakat, a kertben kaszáljon, gyomláljon.
Semmit nem csinált. Emellé bevállalt valami lambériát, felvette
a lóvét és egy éjszaka elitta. Persze elvesztette a kulcsait,
amiket megtaláltam a műhelyben a földön, lécek szanaszét amikbe
bebotlott, a szoba ablakán a szita letépve...másnap eltűnt. Írtam
neki maradjon távol egy ideig. Aztán egy hétre rá felhívtam, már
más cégnél dolgozik.
Ezentúl
örökre sok sikert kívántam neki. És talán, sőt majdnem
biztosan örökre búcsút mondtam az inasoknak. Ezentúl ha van
miből, alkalmi munkást hívok, ha szükség adódik.
Nem
kimondottan egy olcsó dráma ez a kijelentésem. Hosszú ideje
lappang ez bennem. És nem kertelek, egyetlen oka, amiért nem
szeretnék inast a jövőben, hogy nem tudom kifizetni.
Beszéltem
egy volt szakiskolás tanítványommal, csak puhatolóztam, hogy s
miként. Lábán a köröm ápolt, sarka nem kérges,
strandpapucsban. Azt mondja, mennyit tucc te adni egy inasnak
(figyeled?: „mennyit tudsz te adni egy inasnak?”)? Me németben
lá ágrikulturö hat euró az órabér! Tucc te ezzel konkurálni?
Nem.
Nem tudok konkurálni. Mert nekem, szakinak, saját műhelyben, sötét
feketén nem jön ki fele sem, illetve három euró egy órára,
miből költségeket is kéne fedeznem. Úgyhogy ha inast akarok,
akkor egy nagyon hazafi inast kell magamnak szerezzek, egy kótyagos
hülyét, de az meg minek, de mit beszélek, hisz ott volt a híres
Cézár a sült hülye, kinek élete álma volt seperni a műhelyben,
mert másra nem volt alkalmas csak arra, hogy apja élvezeti cikknek
használja (magyarán seggbe bassza), de felébredtek a román
babpisták, hogy egy megtért hülye pont jól jön nekik, mert
tolja a sódert mintha olvasná, mert az ilyen az ilyesmit seperc
alatt bevágja és mennyből lenéző tekintettel tanúbizonyságot
tesz, persze miközben mindenféle segélyeket behajtanak
munkaképtelen bivaly hátán. Na ez a Cézár és mennyei serege
megfenyegetett volt, hogy örvendjek, hogy nem jelentenek fel valami
hülyéket védő intézethez, hogy a srácnak be akartam magyarázni,
hogy nem hülye csak traumás a sok seggbe baszástól és vissza
akartam adni önérzetét és bizalmát önmagába.
Ma
az ember nem lehet magabiztos. Nem szabad neki magabiztosnak lenni.
Nem azért, mert valamiféle páholy mondja ezt, hanem azért, mert
annyi a marha, hogy kaszálni lehet, és nem lehet senki okosabb mint
az a sok mennyei marha. Na tehát a hülyék sem jöhetnek
számításba.
Így
azt mondom én is, mint Tarkovszkij harang öntője, hogy sírba viszi
a harang öntés titkát.
S
akkor ennyit az inaskérdésről napjaimban...
A létkérdésről pedig imigyen:
Mert
mi van akkor, ha a „lelkes”, az evoluáltabb ember az aki magára
veszi Jézus tanait, lévén korában egy irtó lelkes, haladó ember
és a barom, a vad ember, ki attól még az, hogy megtanult írni
olvasni és bizonyos dolgokat be tud memorálni mint a majom a
banánfa lelőhelyet, nem veszi magára Jézus haladó eszméit?
Mert
a lelkes ember a halálba megy bármikor egy eszméért, de a barom,
a vad ember életét féltve fél „istentől” mint az állat a
mennydörgéstől, de nem rúgatná fel talpát semmiféle eszméért?
Mégis,
miért van az, hogy a fejlett, lelkes embernek kutya kötelessége
a baromnak engedni, azt megérteni, putyukálni és ugyanahhoz a
tálhoz engedni, mit fáradságos munkával szerez meg magának, míg
a barom kikéri magának a dolog alól felmentetni?
Hogy
van az, hogy amíg a lelkes befektet a tudásba, a barom
istenverésnek nevezi a tudást? Hogy van az, hogy a gondolkodás, mi
az emberi lét lényege, ma az emberiség legrémisztőbb ellensége?
Hova
jutottunk, hogy amit az ember kitanult az évezredek alatt a
majomembernek joga és erkölcsi hatalma van azt a disznók elé
vetett gyöngyök formájában eltaposni?
Mi
lehet borzalmasabb az emberiségre nézve, mint a csorda hordák
uralma?
Krisztus
után mire jók a mártírhalálok? Ha az emberiség nem tanul
belőlük, mire jók?
Miért
kell a lelkes embereknek a lelketlenekhez viszonyítsák
lelkiségüket? Kik a lelketlen barmok, akiknek tartoznak a lelkesek
életükkel?