Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Buék

Megvolt a mi időszámításunk szerinti újévi fordulat. Télen semmi esetre sem lehet nálunk év vége, illetve új év eleje, hisz teliben vagyunk a munkával. Fűtés egész télen, hajtás, miegymás. Az óév nálunk a tengeri utazással ér véget és az újév a tengeri utazás után kezdődik. Mert ekkor vagyunk rendesen a nullán. Sőt, a mínuszon. Pontosabban egy olyan mínuszon, amit jövő év tengeréig kamatostól megadunk. (Legalábbis kéne).
Tudom, hogy hitelező barátaim talán joggal húzhatnák szemöldöküket, hogy nem e inkább azt a pénzt nekik kellett volna adnom? Őszintén? Mi az az ötszáz ötven ezerhez? Hogy inkább mentem volna Székelyföldre és tettem volna azt a pénz magyar kézbe. Hallok ilyen apropókat is. Hogy miért nem megyek Parajdra, az is só, mint a tenger sója. Ez is lehetne egy opció. Csak nekem rossz tapasztalataim vannak a híres székelyekkel, ott basztak át, ahol éppen értek. Annyira furfangos az eszejárásuk, hogy észre sem veszed, hogy forgatnak az ujjuk körül. Nem érzem át a székelyeket. Biztos én vagyok túl komplikált. Viszont nem tudom mitől lett volna nehéz annak a székely csajnak megköszönni, hogy rendeltem tőle két kürtös kalácsot a tengeren? Szépen, magyarul köszöntem, magyarul kértem szépen két kürtös kalácsot, habár ők a plakátra ezt írták: „kurtos kalacs”, és búval baszott képpel kiszolgált, azt se mondta búj seggembe...Rosszul esett, mert hallottam őket jó üstenesen magyarul, illetve székelyül kárinkodni. Azt megértette a csaj, hogy kettő kürtös kalácsot kérek, azt láttam, hogy a két legkisebbet választotta ki nekem, meg is lepődtem egy kicsit rajta, de inkább nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek. Lehet van nekik egy irritációjuk a szórványosokkal, az áruló magyarokkal szemben. Na ezt a nemzeti cöcöséget utálom én a székelyekben.
A többség, a tömeg, és itt nem a székelyekre értem, hanem általában az emberekre, olyanok mint a tenger vize: folyik, betölti az üregeket, hullámzik ha szél fúj, lapul ha nem fúj.
Szóval, vége az iskolai évnek, lejárt a tenger, jól legatyásodtunk, úgyhogy pont jó ez egy igazi újévi kezdésnek. Sok mindent feltettem magamban, hogy a tengeri utazás után meg kell változtassak. Sok mindent átgondoltam, sajnos nem sokat tudok változtatni, mégis ki kell állítsak néhány cölöpöt az irány meghatározására.
Például: el kell döntsem, vagy maximálisan asztaloskodom, vagy csinálom tovább itt a hülyét a házi agrikultúrával, mely többe kerül, mint amennyi hasznot hoz? El kell döntsem. Mert nem tudok ketté szakadni. Elveszek az apró részletek között. Viszont ha visszatérek csak az asztaloskodáshoz, ott is teljesen át kell rendezzem az életemet. És talán kezd megfogalmazódni bennem, hogy keressek egy modellt. Egy üzleti modellt, ami tetszik nekem és csinálni tudnám.
A sok kudarc elvette a harc kedvemet. De újra kell gondoljam a harci stratégiákat. Nincs más út, mint előre. Mert balfaszabbak nálam mennek előre. Azért mert nem értenek hozzá és blöffölnek. Mert úgy hiszik, hogy nekik jár ez. Én mi a francér nem hiszem, hogy nekem is jár? Honnan bennem ez a fertelmes nyomorkultusz?
Van itt munka bőven, a műhelyben is, bennem is.
Ebben az új évben újra fel kell fedezzem az előre nyomulást. Mert ha nem, jönnek a szelek, hullámok és elmosnak mint egy medúzát: mint egy taknyot kivetnek a partra.

A nagy tukor

Tudom, hogy szokatlan es furcsa elgondolas, de itt a tengerparton az emberrol nem ri le, hogy letezne egyaltalan isten. Maganak valo mindenki a legaprobb mozdulatig. Mintha a furjeket neznem, csak nem a ketrecben. Nem lehet ezt pozitiv vilagnezettel elfogadni, atnezni rajta megertoen. Megvetes gerjed bennem. Legfeljebb a nonejm takarito vagy mosogato szemelyzetben velek emberseget felfedezni, kik szegyenkezve, lesutott tekintetekkel suhannak el az uborkafara felkapaszkodott turistak elol, es nem tudjak mit kezdjenek ha valaki rajuk koszon. Nem szokas.
A tenger vizen kivul, mely a hatalmas Isten tukrekent veri vissza a fenyt, semmi sem utal Ra.

majd meglatjuk

Nem volt mikor, nem is irtam a mult heten, hogy aztan a santa furjet Pufinak adtam. Sajnaltam. Szenvedett. Nem tudom elkepzelni, hogyan torte ki az egyik labat. De valoszinu megint az egyik kiserletem aldozata lett. Mert at tettem a nagy szabad ketrecbe, ott meg valahogy ugy repulhetett, hogy beakadhatott valahova a laba. Ez is ugy van, mint az embernel, ha egy ember megszokta lent, ne probald akarata ellenere felemelni. Kis ketrecekre voltak kitenyesztve ezek a madarak.
Tanulsag: nem mindig jo az amit jonak tartok.
Peldaul az ember ha ezt a tengeres turizmust nezi, otthonrol ugy kepzeli hu de faszaul szorakozhatnak itt az emberek. Eskuszom tobb kocsi van ossze vissza leparkolva, mint embert latsz a vizben. Dugig minden klub, a vizben gyerekek es egy par nagytata, nagymama. Ha rovid gatyaban be is mereszkedik egy egy suhanc a vizbe, reszketve, kulonos boldogsag tekintettel nez a messzibe es latszik szemein, hogy be van love.
Ha nem lennenek a gyerekek, a fiatal apukaknak nem kellene elszenvedni azt a nehany ora jopofaskodast. Vasarnapi szulok, latszik rajtuk. En valoszinu azert nem vagyok az, mert korom szerint beillenek nagytatanak.
Teljesen ki vagyok kapcsolva. De mindig is az voltam. Mert az ahhoz, amit ez az anyagi vilag nyujt, sosem voltam bekapcsolva. Na meglatjuk...

a feles

hivott Peter bacsi, hogy egy kicsit hihihi-s allapotban van, de akarta hallani a hangomat. es van masfel millio euroja, es megosztana velem. mondtam neki, egyebeken sem vesztunk ossze, ezen sem fogunk.
elgondolkodtam...ez a Peter bacsi milyen szerencses, van akivel osztozzon. es en is szerencses vagyok, mert pont velem akar osztozkodni.
persze a masfel milko ezek mellett mar csak dekor. mindegy, hogy van, vagy csak egy duma.
de ha van, az sem lenne nyomorusag...

fuggoseg

azt mondta a felesegem, nesze ez a tabla, nekem ne cseszd a fejem hajnalban a vilagmegvaltasaiddal. igaza van. nem cseszem. cseszem a tieteket.
szep idot fogtunk ki ujra a tengeren, a kedvenc kavezo teraszom meg megvan, ahonnan bele lehet jol latni a messzesegbe, a viz tokeletes, a szoba jo, csak a felesegem szerint valaminek penesz szaga van. en nem erzem annyira, engem mas penesz fajta eszik.
itt nem latszik az orszag szar helyzete, csordul a boseg, minden fasza...

Diszkonnekted

Lesz most egy kis csend. A Világ felszusszanhat, még egy fajkihalás ellenes elhallgat egy hétre legalább. Mert így fogalmaztam meg magamban a gondolkodó embert, aki tulajdonképpen az emberi faj kihalása ellen harcol, amiért az “elsöprő tömeg” nemcsak hogy nem lelkesedik, de mindent latba véve elűzné a Föld színéről. Ez is a halálnak egy neme. A gondolkodó is egy kártevő. Egy olyan kártevő, mely az emberi nyugodt lelkiismeretet birizgálja. Nyugtalan ember nem eszik, nem hajt, nem teljesít, nem fizeti adósságait, halálra van ítélve. Mint a törött lábú madár.
Lehet jobb lenne a törött lábú madárnak Pufi szájában reintegrálódni a Nagy Természetbe, de kárára van egy gondolkodó ember, ki külön ketrecbe teszi, hogy nyugodtabban legyen. Mert a madarak is űzik az elesett, beteg egyedet. Belekotyog a gondolkodó ember a Világ menetébe. Megőrizné a Világot örökre, lehozná a Mennyek országát odafentről, vagy az álmaink rejtekhelyeiről. Pedig a Világnak átalakulni kell folyton, fajok cserélődnek, az erős győz, a gondolkodó bajnak van.
De most egy hétre legalább felszusszanhat a Világ s haladó fiai benne, mert egy hétre elutazunk. Mint Bergendyék, jó öreg gépünkbe ülünk és száguldunk a Tenger felé. És nem viszek médiát magammal. Ki leszek téve a hajnali magamban gondolkodásnak, nem fogom leírni, hogy a Világ felszusszanjon egy hétre.
Ágyő Peppinó! “ (Titike mondása, kinek az élete száznyolcvan fokokat szokott fordulni..)
Ha addig nem találkozunk: Boldog Új Évet Kívánok!”
(Péter bácsi mondása)

Minek?

Minek? Minek harcol az ember? Minek dolgozik annyit? Minek? Azért, hogy más helyett is elvégezze a dolgot. Mert ha már ott a meggy a fán, szépen beérve, az ember csak nem hagyja ott, mert éppen más, sürgősebb dolga van, amiből netán egy kis pénz is jön. Rászól erre, arra, kik fanyalítják a szájukat, de aztán némi fizetség fejében leszedik a meggyet a két fáról. Nincs kilenc meggyfám, csak három, de ha lenne is kilenc meggyfám, nem tudna télen eltartani, mint a kilenc diófás anyóka legendájában. Mert van itt munka háromnak, de fizetség alig jön ki egynek. S akkor harmadrésszel beérjük.
Van itt ez a kert, csak felére jutott idő és lovetta megmunkálni. Csabi végezte az oroszlánrészit, én csak mint a permakultúra rajongók elvetettem a magot. Jó, itt-ott kihúztam egy egy félméteres gyomot, nyögve és hősi érzelemmel, hogy irtom a gonoszt, közben húzom vele ki az elszáradt virágok hagymáit is szépen. Nem akarattal, de omlik kifelé a gyom gyökerével. A spéci irodalom aszongya, hogy ahajt augusztusban kell kiásni. Persze, mint ahogy a spéci szakik szerint a fürj a tizenhetedik naptól bújik ki a tojásból, holott nálam már harmadszorra fix a tizenötödik naptól bújnak és ami nem bújt ki másnap, annak nagyjából kámpec. És nem mindegy, nem nüansz kérdés ez. Mert az utolsó három napban nem kell forgatni őket és sűrűn kell permetezni, hogy puhuljon a tojás héja. Erre a fickó kidugja a fejét és én akkor állok le a forgatással. Volt úgy, hogy majd becsíptem a madárkát a forgatóval. Igaz, hogy most kibújt vagy ötven fürjecske, de legalább húsz odaragadt, nem tudott kijönni, kitörték a csőrükkel a likat a tojáson, de tovább nem volt erejük. Tehát jövőre a tizenkettedik napon leállok és permetezem majd a keltetőben levő tojásokat. Tizenkét bakot levágattam Jonikával, mert bajnak voltak. Molesztálták a tyúkokat. Másfél hónaposan a madarak akkorák voltak, mint a kifejlett felnőttek. Egy évesen a fürj húsa kemény mint a szalonnabőr. Őszintén? A fürj tojás íze valóban finomabb a rendes tyúk tojásénál, annyira, hogy megszoktuk és a rendes tojás már nem ízlik. A hús viszont nem ilyen arányban nyert nálunk. Nem éreztem különbséget a rendes tyúk húsánál. De valószínű ha többet ennék fürj húst, érezném a különbséget. De ez nem fog egyhamar beállni, mert nem szaporítok a hús miatt. Csak a tojásra megyek rá, a kiöregedett tyúkok majd természetes halál által fognak valószínű pufi szájában eltemetődni.
A rendes tyúk projekt elhamarkodott volt. A gazda megjátszás szánalmas melléfogása. Sokat eszik a huszonhat madár, melyből legalább tíz kakas, anyagilag nem győzöm őket is etetni. Szóltam Jonikának, vágjunk le belőlük, mondta még hagyjuk hízni őket. Jó, mondom. Erre a legnagyobb szép fehér tyúkot nem kigittelték a kakasok? Na de megyek még Jonika fejére, lenyisszenteni a kakasokat, egyet meghagyni, a többit amekkorák, nem érdekel, bele a fazékba fele fele arányban.
A fürjek sem normálisabbak. Életre halálra megy náluk ez a főnökség. De miért kell a tyúkokon kiverni a világ bajait, nem értem? Mindegy, aki hátráltatja a tojás produkciót, annak velem gyűlik meg a baja. Nem lélek dolga ez, hanem vér. Ők tanítanak erre engem is. És hej de sok ember él így, hogy a vér számít és nem a lélek. Holott azt tartjuk magunkról, hogy lelkes állatok vagyunk. Meg kellene tanulni viszonyulni. Kihez lelkileg, kihez vérileg. Mint a nagy harcos hősök. Ha kell kardot rántunk, ha kell gyöngéden ölelünk. De mikor, hol a határ? Ez már nüansz kérdés.
Esti műszak előtt kimagoltuk a meggyet, becukrozva eltettük, télen jó lesz az kompótnak, szirupnak, levesbe alapanyagnak. Minek? Mert ha már elültettük a fát, ha már tavaszonként megnyessük, alatta kaszálunk, és ha már beérik, ne hagyjuk szégyenszemre ott. Mert ha meghúzzuk a vonalat, hogy mennyit rakunk bele, időt, pénzt, energiát, talán kényelmesebb lenne a boltból megvenni. De ha már ott van! Ha az ember már eldöntötte, hogy él?
Semmi sem éri meg. Mégis mozgásban kell lenni. Mint a nyugdíjas tömbházlakó kiskutyája által, ki kényszerrel is de kiszedi az elgémberedett öregeket a házból, ezáltal mozogva, az életre.

Bevitt érték

Mert mi az érték? Az érték, azt mondja a csúnya, a kövér, a béna, hogy az ami az ember lelkében van. Mese nincs, magamat is ironizálva, eme kategória tagja lévén.
De tegyem bele magamat a másik bőrébe. Minek a nagy lelki érték? Karcsú, szép hosszú lábai vannak, tökéletes arccal, kezekkel. Miniszoknyában próbálgatja modern, tűsarkú cipőmodelleket a cipő üzletben, közben tükörben nézi, hogy áll a lábain. Innen is, onnan is. Lép vele előre, hátra, helyezkedik benne. Pár specifikus mozdulatot is tett a cepellőben, arra gondoltam, biztos vannak balesetes szituk, mozdulatok és azt vizsgálta a széplábú csaj, hogy miként adja magát a cipő ilyen esetben, mekkora társadalmi bukásra számíthat adott esetben? Mondjuk, ha kiderül, hogy egy rossz mozdulattól leesik a cipő a lábáról. Néztem majdnem tátott szájjal, hogy amíg mi a fiammal próbáltunk az egyetlen létező fiú szandál modellt, addig a csaj hipp-hopp felpróbált három pár cipőt, annyira profin, hogy nem tudtam levenni a szemem sem a cipőről, sem a lábáról.
Mintha már nem éreztem magamban gúnyt az ilyen dolgok iránt. Talán az hatott rám, hogy a csaj nagyon tudta mit akar és hogyan kell azt csinálni. Ezt ott abban a szent pillanatban elkívántam tőle. Tudni mit akarsz és tudni hogyan kell. Szuper. Csak ez hiányzik az életemből.
Aztán elmentem iskola mellett, csajok kiöltözve, mintha nem iskolába mennének, hanem valami társadalmi fellépésre. Az első reakcióm a konzervatív volt. De aztán elgondolkodtam. Miért is ne menne szépen kiöltözve az iskolába? Talán azért, mert fontos neki az iskola? Attól még lehet fontos, ha nem is szereti vagy utálja a tanárokat, tantárgyakat, nem? Mi lenne ebből a világból, ha minden diák búval baszott képpel és fehér lepedőben menne iskolába?
Mert mi van akkor, ha az ilyeneknek a társadalomba bevitt értékük a maguk szépsége, testi tökéletessége? Mert mitől értékesebbek a nem szépek “lelki” vonatkozású értékeik? Melyek tele vallásos, dogmatikus és álnemzetiségbe burkolt gyűlölettel és szorongással?
Csak a mesében van a szörnyeteg és a szép egyezkedése, valójában ilyen nincs.
Most ilyen értékek felett vitatkoztak vala a parlamentárok. Hogy akkor a család fogalma egy nő és egy férfi házasságának eredménye. És ha valaki még azt hiszi, hogy a vallások uralma csak a középkorokra tehetők, az napjainkban élőben meggyőződhetett volna, hogy igenis a vallás uralkodik mindenek felett. Mert ezen alkotmányos meghatározást leginkább az egyházra való tekintettel erősítette majdnem minden parlamentár, politikai kommentátor és így tovább, sőt azzal a megjegyzéssel, hogy akinek ez nem tetszik, menjen más országba.
Tehát ez fasza. Sosem hittem volna, hogy nekem erre a meghatározásra szükségem van. De pontosan ez fejezi ki azt, hogy a keresztény világ mennyire nem érti mi is az a társadalomba bevitt érték. A szépen öltözött emberek beviszik a szépségüket. A többiek meg szürkítik a valóságot frusztráltságaikkal, hogy nem születtek szépeknek. A sok értelmetlen barom törvény. Hogy az ember betartva őket, el ne bukjon erkölcsileg? Mitől félnek a vallásos egyházak, hogy ilyen törvényekre van szükségük?
Úgy látszik az emberi, ősi, ösztönös jóérzésre már nincs szükség, kiirtandó az még magjában, hogy ne legyen csak a vallásos engedelmesség, a haláltól való félelem által.
Mert hol van manapság a fiatalság iskola iránti érdeklődése? De hol van már manapság a tanári karok érdeklődése a világunk felfedezése iránt, a valóság, az igazság iránt? Hogy azt keresve a fiatalokat is magukkal ragadván, együtt keressék meg mit adhatnak értéket a társadalomba?
Biztos elmondtam ezt már százszor, de azt hiszem kezdek felejteni, azért ismétlem egyre magam. Nem is csodálkozom, hisz néha felébredek, hogy nézem ezeket a fürjeket és magamra kérdek, hogy vajon mit is keresek én itt? Minek is fogtam neki? Csak csodálkozom magamon, és választ nem tudok adni magamnak...

Mű és igazi problémák

Mű problémákat gyárt a média, korunk irányadó diktatúrája, avagy diktátorok mű problémákat gyártanak a médiákon keresztül, majdnem ugyanaz. Azt mondja ez a média, hogy most a legfőbb bajunk nekünk, hogy ki volt kommunistább? Holott, tudvalevő, hogy Jézustól erre nemigen születtek igazi kommunisták, csak besúgók és szekusok.
De még ez sem fontos. Azért nem fontos, mert nagy bajban vagyunk. A médiának köszönhetően minden fontosabb annál, hogy gazdaságunk nem körforgó. Mint a természet, olyan kellene legyen a gazdaságunk is, hogy legyen egy eleje és egy vége, és ez bezáródva egy kört alkosson, mely örökké reprodukálhatja magát. Nos, a gazdaságunk nem ilyen. Olyan a gazdaságunk mint a kaotikusan elpottyantott szarok az aszfalton: semmi értelme, csak bajnak van.
Az ember mit mond? Keres egy munkahelyet. De legtöbbször fogalma sincs, mire jó az a munka amit végez. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a szemetet eldobhatja bárhová, mert a mai ember állítólag a nagy rendszerben gondolkodik, állítólag egy hatalmas gazdasági pörgentyü része, és biztos vannak szemétösszeszedő részlegek is. Neki ebben a nagy gazdasági ketyerében van egy jelentéktelen állása. Le se mérhető, ki se fejezhető, misztikus aurája ad egy olyan hamis érzetet, hogy benne van a rendszerben és a rendszer tudja mit kezdjen vele.
Olyan a mi gazdaságunk mint a ciánszennyeződésű bányáink, hogy pár ezer ember munkahelyéért, és néhány fillér adóért lemondunk természetünkről és hosszútávú jövőnkről. Másoknak jól jön az a kibányászott arany, valamivel olcsóbban kitermelik egy akármilyen országban, nem érdekli őket, hogy utánuk mi marad, a médiákon át bedumálják a népet, hogy ez is a nagy gazdasági projekt egy része, nincs mese menni kell előre.
Igenám, de ha nem megyünk előre, akkor a papok nem jöhetnek a németországi kisvárosok példájával, hogy bezzeg azok nem restek mint mi, bezzeg minden ablakból ömlik a sok színes virág. Igen, nálunk azért nem ömlik minden ablakpárkányról lefelé a virág, mert restek vagyunk, nem azért mert a túléléssel vagyunk elfoglalva és nem érünk rá. És valljuk be, nincs ezek után kedvünk se hozzá.
Ezek a próbálkozások, mint az enyém, hogy megjátszom itt a gazdát, meg sokan mások, akik ugyancsak megjátsszák a gazdát, nagyobb befektetéssel is mint én, szerintem egy fajta megvilágosodás, de ezen túl egy holt vágány. Egy nagy kezdés, mely nem része semminek, nem vezet sehova és nem zárul be semmivel. Legfeljebb egy elhallgatott csőddel. Maximum egy hobbi szinten űzött nemtommi, de ez abszolút semmi de semminek sem a kezdete sem a vége.
Ha valakinek van türelme tovább követni, hadd jöjjek két példával.
Az egyik a tojás. Történetesen egy hatalmas csirkefarm közepette élek. Amennyit átlátok működéséből, éppen elég, hogy képet tudjak alkotni a tojás jelenéről és jövőjéről itt nálunk. Ezelőtt öt évvel a csirkefarm jövője meg volt pecsételve: hogy tönkre megy. Nos, nem ment tönkre. Mert jött egy fiatal csaj, és azt mondta, hogy nem fog felzárkózni kérvén a nagyáruházak kegyeit, beadván tojásait árusítás végett, hanem barakkokat hozott létre több város fontosabb negyedeiben, piacain. Ma ez a csirkefarm fejlődik. (persze van itt egy árnyalata is, hogy sok európénzt pályázott, azért, hogy eukonformált legyen a csirkefarm). Viszont, ahhoz, hogy a nagy áruházak tojás árait be tudja tartani, a termelési költségein kell módosítson, s innen a kihagyhatatlan génmódosított növényekből készült tápanyag, mely jelenleg a piacon forog.
Most jöhet egy valaki és azt mondhatja, hogy igenám, nincs mit csinálni, ez a versenyszellem.
Erről beszélek. Hogy a tojást nem a saját terméseinkből készült táppal etetik ezeket a madarakat, hanem olcsóbban előállított, gépesített, külföldi forgalmazóktól szerzik be, ezennel a gazdaság tojás részét csak egy nagyon szűk szegmensében birtokolja, nincs meg az eleje, a kezdete, azaz a mezőgazdaság teljesen hiányzik ebből a képletből. Az ötlet a saját üzletekkel jó, viszont hiányzik a dolgok eleje. Nem azért, mert rosszak a csirkefarmosok, hanem azért, mert nálunk egyelőre nincsenek azok a gépekkel felszerelt mezőgazdasági egységek, a génmódosított magok is valószínű még drágák nekünk, illetve nem tudjuk világpiaci áron biztosítani az alap mezőgazdasági termékeket.
Ez a példa az egyik része a dolgoknak. A másik része pedig legyen a következő példa.
Bálint gazda honlapját szoktam nézegetni, azzal a pretencióval áll elő ez a honlap, hogy a nagy magyar bio gazdaság. Nézem azt a paradicsomos filmet, ahol egy mackóforma fickó álszerénységgel mutatja be a melegházas paradicsom ültetvényét, melyet végignézve az ember rájön, hogy az minden de nem bio. A film arra hivatott szerintem, hogy lelombozza az álmodozó kistermelőt, akinek sosem lesz többszáz ezer eurója befektetni valója egy hasonló rendszerbe, illetve sosem tud másképp piackonform áron termelni.
A lényeg az, hogy a hozzám hasonló Bálint gazda követők, kik körberajongjuk a katicabogarat, mint bio tetüirtót, most leckét kaptunk arról, hogy miként kell paradicsomot gazdaságosan termelni. Mert ha Bálint gazda mondja, akkor biztos úgy van. Most vagy az van, hogy Bálint gazda eladta a forradalmat, vagy ez a “Bálint gazda” is egy fiktív valaki, mint a “Józsi bácsi” meg a “Jakab Andor” és sokan mások, kiknek a márka neve alatt futtatnak eladható vagy fertőzhető ideákat? Mert ugye a kereső a forradalmár embernek olaj kell a tűzre, de ha lehet csak tűzijáték módra, hogy azt a kevés szikrát amit csiholnak, csupán hangos, értéktelen pattogtatásnak tűnjék, melyet egy jól irányított odamondással ki lehet végezni, le lehet járatni.
Hiányzik a körbezáródó gazdasági életünk. Szanaszét dolgozgatunk, alkotgatunk, ezért sincs kortárs irodalmunk, mert senki ne mondja nekünk, hogy Markó Béla és társain kívül nincs irodalom Erdélyben, hiába akarják monopolizálni a piacot, ezért nincs sem építkezésünk, mert minden szart lemajmolunk külföldről, ezért nincs semmink. Nincs igényünk, nincsenek elvárásaink, nincsenek álmaink, mert halvány lila fingunk sincs mivel eszik azokat.
Aszfalton lepottyantott szarok vagyunk a nagyvilágba vezető pályán.
Hatalmas ellenséggel állunk szemben, és ez az ellenség úgy látszik legyőzhetetlen, mert ez az ellenség nem más, mint mi magunk.

Fényben fürdő sötétség

Azt jelezte nekem egy srác, hogy próbáljak pozitívan gondolkodni. Pozitívan nézni a jövőbe. Pozitívan nézni a mi magyar létünket itt Erdélyben. Nemcsak ő jelezte, más is mondta. Most mondjam én is, hogy veréb mondja bagolynak, hogy nagyfejű? Mert ki él több éve máshol, mint Erdélyben és az, hogy a fészbukkon ossza a lúzer filozófiáit, minden második szólásában benne van a sör szó? Pozitív szemlélet az, hogy mondogatod: pozitív vagyok, viszont életed egy rakás negatívum?
És itt nem a jó srác – rossz srác ellentétet akarom jobban kiélezni, hanem pontosan azt látom, hogy nem tudunk a sorok közt olvasni, és ez a mi leghatalmasabb negatívitásunk az erőltetett pozitív műmosoly közepette.
Mint azé az emberé, ki életében csak iszik, kurvázik, családját elhanyagolja, de vasárnap frissen borotválva pózol a templomajtóban, mint a mintapolgár, olyan ez, mint amikor a magyar elöljárók ugyan sikkasztva a falazásra szánt pénzből, de semmit nem mernek ellene beszélni, mondván, amíg a falak emelkednek, kinek van mersze valamit is mondani a nemzet ellen? Senkinek. Csak dünnyögő légyzümmögés egy egy ironikus hang, megjegyzés, hatalma nincs. A tömegek veszik a pozitív tablettát és bólogatnak bölcs hallgatásban.
A fiam készített egy képet. Ugye egy képnek nem az az értéke, hogy mennyire van kidolgozva, hanem elsősorban mit mond az a kép? Hallottam egyszer egy ilyen lelkes pszichológust, hogy figyelni kell a gyermek rajzait, mert mindent elmond a lelki állapotáról. És adott egy pár példát, hogy mi mit jelenthet, ha lerajzolja, melyik szín miről is árulkodik. Ezeket már rég leelemeztem a fiam rajzaiból, és ha nem lennék az aki vagy ami, talán a fiamat már gyógyszerelnék valami lütyüházban.
Apám mindig azt mondta, hogy meg kell tanulni a sorok közt olvasni. Hogy amíg nem ismered meg az embert, a műveit sem érted meg. Én mindig ezekhez igazítom a dolgaimat. Hosszú egy folyamat, de hasznos.
Amikor megláttam a fiam legújabb ceruzafestményét, az első érzésem az volt, hogy bepánikoltam. Jó, nem hadonásztam, hanem mint Steven Seagal próbáltam megfejteni a dolgok lélektanát. Hogy mit is akar kifejezni a fiam azzal a sok feketével? A tömegek pozitívista nyomására, az első reakcióm az volt, hogy az a sok sötét valami borzasztó rossz lelkiállapot előjelei. Már azon voltam, hogy anyjukkal egyszer le piszanalizáljuk, hallám hol rontottuk el? De gondoltam, hadd kérdezzem meg a möstertől direktbe, mit akar kifejezni a masterpiece alkotása?
Mondom a fiamnak, te mit mond ez a kép? Ja, hadd tegyek egy zárójelet ide. Mert mi egyszer lebeszéltük ezt, elég hosszasan a fiammal, hogy egy képnek nemcsak ábrázolnia kell valami szépet, hanem mondania kell egy történetet. Mert egyszer meglátta a piacon azokat a tájképes festményeket, és azt mondta, neki nagyon tetszenek azok a képek. Azóta sokszor tárgyaltunk arról hogy egy egy kép miről beszél. Így kérdeztem rá, hogy akkor ez a sok feketés képe miről is beszél?
Elmosolyodik a fiam és lelkes magyarázásba kezd. Azt mondta, hogy mind gondolkodott, hogyan tudná kifejezni azt, hogy az ablakon beárad a fény a sötét szobába? Mert tudod, mondja a fiam, itt a csendes csendélet, de a fény beáramlása az ablakon, az a történet ebben a képben.
Állam leszakadt, hogy ennyire nem mertem meghitelezni a fiam lelki állapotát. És elgondolkodtam, hogy talán azért nem értenek engem sem, mert túl sötét szobát festek le, noha mutatom én is az ablakon beáradó fényt, talán arra senki nem figyel, hogy pont ez a lényeg, mert megakad a szeme a sok sokkoló feketén. De ha a képen nem a sok sokkoló feketét látjuk, hanem a szép piros virágokat és a beáradó fényt az ablakon, a sötétség is megkapja az értékét.

Ne vígy engem kísértésbe...

Csattog az ostor, reneszánsz,
a téren ember eszik, ötszáz.
Tanít engem a fürj nemzettség,
mi a nemzeti nemesség:
A te dolgodra koncentrálj.
Kint a téren koncert vár,
zsákban van a koncentrát,
Vén Európa koncertál.


Ennyi. És adjon hálát a romung, azaz rommagyar, hogy ennyivel beérem. Hogy fürjet tartok és tanulom tőlük a bölcsességet s hasznos alázatot. Nem a barom alázatot, hanem a hasznos alázatot.
Van egy fürjem, egy nőstény. Tyúk. Miért, miért nem, akármelyik családhoz beteszem, másnapra véresre verik. Van egy piros műanyag ládám, rátettem egy rácsot, elneveztem hoszpitálnak. Ahányszor vérben hagyták csórót, betettem egy hétre a szpitálba. Utoljára az utolsó próbálkozás alkalmával, azt hittem mindkét szemét kiverték, tiszta vér volt, vádoltam magamat, hogy kísérletezek szegénnyel. De reméltem, hogy valamelyik család befogadja. Nem. És nem. Egy hét szpitál után kinyílt az egyik szeme. De szegény úgy is tojt mindennap egy tojást.
Na múlt hét pénteken átraktam a 17 fürjet, az első nálam született és nevelkedett madarakat a szabad tartásnak nevezett szobába, a kétszer két és fél méteres megaketrecbe. Gondoltam, próbáljam meg betenni közéjük a szpitalizált fürjet, hátha megkapja közösségét. Első nap meghúzta magát, másnap látom senkit nem enged az etetőhöz, mindenkit elkerget. Látta, hogy fiatal, naiv madarakkal van dolga, gondolta visszaad mindent amit kapott. Csakhogy kivettem onnan is. Volt két banyek fürjem, azok semmit sem csináltak, se nem tojtak se nem semmi, igaz négy kakas keserítette életüket. Már azon voltam, hogy levágatom ezeket a problémás madarakat, hisz nem lehet itt sokat lelkizni, ahol a nagyszámok törvénye kellene érvényesüljön. Na de gondoltam egyet és a felszabadult ketrecbe elkülönítettem a két banyeket és ezt a szingli tyúkot. Méregették egymást, de már három napja jól elvannak együtt. Sőt, elkezdett az egyik banyek is tojni. Ezek ilyen tyúkok. Vénlányok. Közben kinyílt a szingli másik szeme is. Az volt az érzésem, hogy hálásan nézett rám és mintha azt mondta volna, hogy: “ne vígy engem kísértésbe...”
Fura. Mert az volt az érzésem ott a téren, mintha ötszáz madár ott csicseregne és várja a magokat. A tápot. Közönyösen, maguknak. Persze én is velük. Elgondoltam egy percre, milyen jó érzés csak magamra gondolni. Mindenki magának. Nem hordozzuk egymás terhét. Minek? De tényleg, minek? Olcsóbb ennek az infrastruktúrája. Az én kis magjaimat felcsipegetni, kifele semmitmondóan mosolyogni. Tudnak valamit ezek a fürjek.
(Ezen írás azon írás, melyet nem akartam publikálni, de aztán reevaluáltam a dolgokat s méges....)

Hogy legyen mire derüljön...

Az emberre rájön a rossz nap, mint mikor fekete felhőkkel beborul az ég. Olyan ez, mint a fájós láb, emlékeztet az egészséges lábra. Ilyenkor nálam a legjobb terápia a munkamicin. Annak is a legalsóbb fajtája. Kimentem a kertbe tegnap hajnalban és gyomláltam. Meg kaszáltam. Kigyomláltam a kardvirágos ágyásokat, amiket csakazértis megvettem attól a nénitől a piacon. Mind kihajtott. És hagytam, hogy távozzon a negatív belőlem az izzadságon át. Én mondom, nem kell ide piszológus, hanem fájós láb, fájós derék és sok gyom. Ezért van az, hogy a kert nyugtat, mert sok a munka vele, igaz túl sok értelem nem kell hozzá, de éppen ezért nyugtat, mert a munkának van látszata. Volt gyom, nincs gyom.
Kell e a gyomot irtani? Kell. Mert ellenkezőleg a hasznos növénynek esélye sincs. Olyan kert, ahol csak a jó győz, olyan csak a keresztény agyában van. Az életben a jó csak akkor győz, ha a gyom kiirtódik. Viszont ha nincs gyom, nincs mi napvilágra kerüljön. Ha nincs rossz nap, nem látszik a jó nap mitől jó. Ha nincs bűn, nincs megtérés. Ez a folyamat égeti az ember zsírját, mozgatja a testét, fejleszti szellemét, emeli lelkét. Bűnben fogantattunk, mert ennek más folyamata nincs. Van aki odaragad, van aki elszáll. Az egészséges élethez kell egy kis földönjárás, kell egy kis repdesés, kell a rossz nap, hogy jöjjön a jobb nap.
A gondok felhőjére jól jön egy kis napos relax. Persze, attól a gyom ugyanúgy elkezd hajtani, nagyobb iramban mint a hasznos növény. Résen kell lenni a gyommal. Hamar szaporodik és mindent elnyom maga mellől, elveszi mástól a létteret. Imádkozhat a növény, ha nincs a kertész, aki kinyírja a gyomot.
Kié a Világ? A gyomé? És a jó hont akar benne foglalni? Miért van ez így Istentől fabrikálva? Ki tudja? De azt látom, hogy ettől pezsdül az élet. A jó is levágja a nyuszit, fürjet, akár a gonosz, mert a jósághoz gonosznak is kell lenni. Az egyik kézzel adsz, a másikkal elveszel? Ma elmész otthonról, hogy holnap visszamehess?
Ki tudja miért van ez?
Nincs végleges összefoglaló eredmény, csak részleges, a mai. A kert egy része tiszta, a madarak alól a gané kihordva, a hely felsöpörve. A Világ ma nem annyira sötét. Mint a fájdalom. Most éles, aztán alább hagy. Jólesően alábbhagy. Én ennek is örvendek.
Talán megedződünk. Arra is, hogy banális életünket elfogadjuk. Azt mondta valaki nekem, hogy a konzerválás idejét éljük. Talán nem is tudja, hogy próféta szólt belőle. Mert én megértettem az Égi üzenetet, hogy ma a konzerválás, a megmaradás, a túlélés idejét éljük, és ehhez viszonyítsunk, ne a fejlődéshez. Az legyen a fejlődés, amit meg tudunk menteni, őrizni.
Na hallám mit hoz a mai nap...

Mint megannyi izzadság hullt a negatív...

A buddha vonalasok szerint engem a tegnap irtó erős negatív energiák bombáztak. A keresztény vonalasok szerint a saját hitetlenségem által az ördög dolgozik bennem. Mert én Jézusban nem a vallások eredetét látom, hanem a végét. A többi mind rossz versek. Gusztustalan, elvont versek.
Jézus is kétségbe esett párszor, mikor egyedül maradt a kertben és a keresztfán, azt hitte az Atya elhagyta, pedig nem. Az Atya nem hagy el soha senkit. Viszont az embernek megvan az a speciel adottsága, hogy Istennel a háta mögött is egyedül érzi magát.
Az este egyedül éreztem magam én is a kertben. Ez a két kutya rajtam röhögve átszökik a kerítésen, belegázolnak a palántáimba, tudják, hogy futni nem futhatok utánuk, azzal a pimasz eleganciával tapicskolják kertemet, a másik pillanatban, ott állnak túlfelől a műhely ajtaja előtt és kéregetnek, ájtatos pofát vágva. Tudják, hogy rosszat tettek, de azt is tudják, noha bot van a kezemben, nem érem el őket, mert hipp-hopp elugranak, ha kővel dobom őket, tudják, hogy két méterről sem kapom el őket. Tudják a gazkutyák, hogy balfasz vagyok. Röhögnek rajtam amikor a nárcisz kertemet letapossák, hiába tettem kerítést. Énekelhetem én is mint az ájtatos keresztény a beszerikában, hogy: “nincs olyan fájdalom, gond, amit Te....mittomén...”, azaz nincs olyan kerítés, amit ti vadbarmok nem tudok átszökni. Nosza el is döntöttem, aki ezentúl eteti a kutyákat, az vigye szépen haza magával. Raplis vén fasz leszek én is, kinek a legjobb szomszédja a szöges kerítés lesz, de nem ám az a szögesdrótféle szöges kerítés, hanem az a szöges kerítés, amiből szögek állnak ki. Beton az alja, szög a teteje.
S akkor folyt le a negatív bomba izzadságnedve rólam a tegnap és fájós lábak közepette ott a kertben egyedül egy kicsit elkeseredtem. Jó, bevallom, sűrű káromkodásokkal hűsíteni igyekeztem begerjedésemet, és azért pár szeget bevertem még a kerítésbe, néhány széldeszkával emelni próbáltam ingadozó kerítésemet. Persze ez csak ilyen gecsemáné kertes imaféle volt inkább, mint megoldás, de ha már ott voltam, levágtam a semmit sem termő almafa letört ágait, amit a szomszéd tört le, mikor azzal a géppel hordatta át magának a törmeléket, és ismervén, nem is vártam, nem is számítottam arra, hogy átszól, ne haragudj, szétbasztam a fádat, és egy kicsit háttal nekiment a gép a kerítésednek, igaz kitört, de nem esett le még, áll, te meg ügyes ember lévén, megjavítod majd. Nem vártam, mert vannak emberek, akiket nem lehet tulajdonságokkal terhelni, legfeljebb dalai Lámaféle süket filozófiával hálát adni az Úrnak, hogy megvolt a mai szentimentális próbatétel is. Megvolt és igaza volt a vadbaromnak, megjavítottam a kerítést. De azért a dolgokat ne keverjük, a kutyák nem a kitört kerítés miatt ugrottak be a kertembe.
De hogy azért a kétségek nem annyira egyszerűek, semmint a kutyákon le lehet vezetni, elkeseredtem úgy rendesen. Mert néztem ezeket a fürjeket. A tyúkokat. Meg a nyulakat. Meg a kertet. Megjátszom itt a gazda terveket. Holott semmi más, mint hóbortos pénzkidobás. Mert be serious, nem fogom tudni kifejleszteni ezt, hogy megérje. Mert nem tudtam kifejleszteni a műhelyt sem, hogy megérje. Mert velem van a baj. Balfasz vagyok. Az még nem baj, de az a baj, hogy nincs rá anyagi fedezetem, hogy balfaszságomat csak úgy finanszírozzam.
S akkor erre még rájön az is, hogy tegnap két ismerősöm (vagy barátom?) is elkeseredetten fordult hozzám, és nem azért, mert nincs meg a piros táskára való, sem azért, mert nehéz az élet, hanem emberileg mennyire kilátástalan. Mikor leszarnak azért aki vagy, amiért teljesítesz, az a baj, hogy nem vagy elég szopós, elég bandita és elég kegyetlen. És bocs, de ezt nem a világi mondja, követeli, hanem az aranyba keretezett, kifényezett keresztény ikon mondja! A világi baszik rád, az nyíltan kimondja: olcsón asztalosság kell, és ha olcsó vagyok jön és rendel és kész. Ezekkel a legegyenesebb a dolog. De nem a többivel.
S akkor itt nagy pakkba téve voltam én az este ilyen gecsemánés kerti kétségbeesésben, hogy egy nagy nagy lúzer pakkban, szánalmasan lúzer pakkban ülök itt idiótán, és ha fiatalon, még hagyján, rám lehetne sütni, hagyjad, próbálgatja szárnyait, de nem, mint vénülő fasz itt megjátszom a nemtommit...s ahogy Csabi nagyon találóan kifejezi:....”s akkor minden mejen az istók faszába...”
Na mindegy.
Megyek ma a “Magyar napok”-ra a fiammal, hallám elég sűrű a programjuk, igaz érdeklődtem szülőknél, húzták a vállukat, hogy miféle magyar napok s ilyenek, hogy ez azért nem megy, az azért nem megy, há mondom Bogi biztos megy, mert benne van a reneszánsz csoportban, de azért amikor direkt erre a napra vannak meghívottak gyermeksátrakba és nincs egy masszív, közös megmozdulás, nem tudom mit mondjak...na de hadd kritizáljak onnan visszatérve...