Ne vígy engem kísértésbe...

Csattog az ostor, reneszánsz,
a téren ember eszik, ötszáz.
Tanít engem a fürj nemzettség,
mi a nemzeti nemesség:
A te dolgodra koncentrálj.
Kint a téren koncert vár,
zsákban van a koncentrát,
Vén Európa koncertál.


Ennyi. És adjon hálát a romung, azaz rommagyar, hogy ennyivel beérem. Hogy fürjet tartok és tanulom tőlük a bölcsességet s hasznos alázatot. Nem a barom alázatot, hanem a hasznos alázatot.
Van egy fürjem, egy nőstény. Tyúk. Miért, miért nem, akármelyik családhoz beteszem, másnapra véresre verik. Van egy piros műanyag ládám, rátettem egy rácsot, elneveztem hoszpitálnak. Ahányszor vérben hagyták csórót, betettem egy hétre a szpitálba. Utoljára az utolsó próbálkozás alkalmával, azt hittem mindkét szemét kiverték, tiszta vér volt, vádoltam magamat, hogy kísérletezek szegénnyel. De reméltem, hogy valamelyik család befogadja. Nem. És nem. Egy hét szpitál után kinyílt az egyik szeme. De szegény úgy is tojt mindennap egy tojást.
Na múlt hét pénteken átraktam a 17 fürjet, az első nálam született és nevelkedett madarakat a szabad tartásnak nevezett szobába, a kétszer két és fél méteres megaketrecbe. Gondoltam, próbáljam meg betenni közéjük a szpitalizált fürjet, hátha megkapja közösségét. Első nap meghúzta magát, másnap látom senkit nem enged az etetőhöz, mindenkit elkerget. Látta, hogy fiatal, naiv madarakkal van dolga, gondolta visszaad mindent amit kapott. Csakhogy kivettem onnan is. Volt két banyek fürjem, azok semmit sem csináltak, se nem tojtak se nem semmi, igaz négy kakas keserítette életüket. Már azon voltam, hogy levágatom ezeket a problémás madarakat, hisz nem lehet itt sokat lelkizni, ahol a nagyszámok törvénye kellene érvényesüljön. Na de gondoltam egyet és a felszabadult ketrecbe elkülönítettem a két banyeket és ezt a szingli tyúkot. Méregették egymást, de már három napja jól elvannak együtt. Sőt, elkezdett az egyik banyek is tojni. Ezek ilyen tyúkok. Vénlányok. Közben kinyílt a szingli másik szeme is. Az volt az érzésem, hogy hálásan nézett rám és mintha azt mondta volna, hogy: “ne vígy engem kísértésbe...”
Fura. Mert az volt az érzésem ott a téren, mintha ötszáz madár ott csicseregne és várja a magokat. A tápot. Közönyösen, maguknak. Persze én is velük. Elgondoltam egy percre, milyen jó érzés csak magamra gondolni. Mindenki magának. Nem hordozzuk egymás terhét. Minek? De tényleg, minek? Olcsóbb ennek az infrastruktúrája. Az én kis magjaimat felcsipegetni, kifele semmitmondóan mosolyogni. Tudnak valamit ezek a fürjek.
(Ezen írás azon írás, melyet nem akartam publikálni, de aztán reevaluáltam a dolgokat s méges....)

5 megjegyzés:

  1. Kár ért volna bennünket olvasókat, ha eldugod ezt az írást. :)

    VálaszTörlés
  2. Szerintem is nagyon jó kis írás. Főleg azért, mert egyetértek: a természettől, az állatoktól, növényektől, a velük való bánás által annyit és olyan ősbölcsességeket lehet tanulni, amiket több évtizedes ókumlálással sem tudnánk kitalálni. Annyira egyszerűen és egyértelműen fedi fel magát az összes igazság, mint a közmondásokban is.

    VálaszTörlés
  3. Józsi, vannak még eldugva a fiókban, és van még sok amit a sírba viszek magammal...jó helyen lesznek...

    VálaszTörlés
  4. Katalin, csak attól tartok, hogy lassan eltávolodok az embertől. Egy barátom mondta egyszer, hogy aki állatot tart, állattá válik...

    VálaszTörlés
  5. Nem értek egyet a barátoddal. Szerintem empatikusabbá válik nemcsak az állatok, de az emberek felé is. Egyébként meg lehet, hogy nem is olyan degradáló a kijelentése... :)

    VálaszTörlés