Már
egy hónapja ragasztok mindenféle tölgyfa fadarabkát. A székely
mondással ellentétben dolgozom, ő rönkből fogpiszkálót csinál,
ha el nem rontja, én fogpiszkálókból rönköt ragasztok, és
nincs hogy elrontsam.
Az
úgy alakult, hogy elérkezett az egyik hitelezőmmel szemben az
utolsó kamat törlesztés. Története van ennek, de most nem
részletezem. Kiegyeztünk, hogy annyi éve mind dolgozok kamatba,
kértem legyen elég, nem bírom, ezt még megcsinálom oszt kész.
Közben nagyobb tételben elkezdtük magát a tőkét törleszteni.
Innen, hogy idén nincs se tenger, se egyéb, sőt egyre nézegetem
az első dobomat, de egyelőre csak nézegetem. Elvileg az szent
dolog, de ha baj van beöntjük ágyúba. Egyértelmű.
Négy
tölgyfa ajtót kell készítsek jó széles tokozatokkal. Régi
házba. Tölgyfa anyag persze nemá. Viszont felmérve minden
rejtett, elfelejtett zugot a műhelyben, temérdek tölgyfa darabkára
leltem félretéve, hogy majd jó lesz valamire. Kicsit hitetlenkedve
figyeltem hátsó gondolatomra, miszerint ezeket összeragasztva
kihozom az ajtókat. Mert baromi munka ennyi apróságot
előkészíteni, ragasztani hogy használható nagy anyagokat
nyerjek. De a szükség nagy úr. Bármennyit variáltam,
spekuláltam, hogy mégis egyszerűbb venni új anyagot, de szembe
kellett nézzek két húsba vágó valóságba: nem lehet megbízható
száraz tölgyfát venni, és ha lenne is, nincs rá anyagi fedezet.
Mint
az életem minden állomásán, most is két út állt előttem, de
egyértelműen azon kellett tovább menjek, amely adott volt:
ragasztani. Amivel nincs bajom, de ez azt jelentette, hogy még egy
hónapra nem vehetek fel pénzes munkát.
Nehéz
volt az első két hét. Mentálisan kellett legyőzzem magam, hogy
igenis lesz értelme ennek a babrálásnak, és folyton számoltam,
hogy de így sem lesz elég a fa.
Addig
köpültem a tejet, míg megkeményedett. Letelt a hónap
becsületesen, és az anyag is elég lett. Ami vigasztal, hogy ha
most nem használom el ezeket a maradék tölgyeket, akkor valószínű
télen a kazánba ment volna, mert volt egy ilyen megközelítésem
is, hogy ha nem most, akkor valószínű soha. Ugyanaz a meglátás
kategóriám ez is, mint a munkás méltó a maga bérére, illetve
egy földet ha nem művel meg a tulajdonosa, nem érdemli meg.
Több
rendben történt a ragasztás. A nagy anyagokból mentem visszafele
a kicsikhez. A végén már centis lapokat is ragasztottam, majd
szeleteltem továbbá, gyalultam, újra ragasztottam. Kínai türelem
kellett hozzá, nem volt látszata, teltek a napok, de végül
meglett. Összeszámolva, ha ezt a mennyiséget gyárban veszem meg,
üti az 1000 eurót. Ami nem volt meg. A felhasznált anyagok
legtöbbje hulladék kategória volt, épeszű asztalos nem használta
volna fel több mint negyedét ragasztásra belőle. De én ha
elindulok egy úton, megyek, ha veszítek is. De most nem
veszítettem. Minden babraság ellenére. Sőt, elgondolkodtató
annak is a gondolata, ha nagyobb gyártól tűzifa minőségű
hulladékot vennék, kizárólag tölgy hulladékot, és sikerülne
értékesítenem a ragasztott elemeket, kijönne a munkadíjam és az
újrahasznosítás terén is teremtek értéket. Ha csak ezt a
hónapot veszem, fél köbméter ragasztott, feldolgozott végterméket
állítottam elő, ami fűrész árúban legkevesebb egy köbméterben
kell számolni. Élő fában legalább 1,4 köbmétert, a pontosság
igénye nélkül egy 30 cm átmérőjű magas tölgyfát jelent. Ezt
miattam nem kellett kivágni ebben a hónapban.
Ragasztás
közben sok mindenen elmélkedtem.
Olvasva
Mollináry Gizella életét regényes sorozatában, elgondolkodtam,
hogy tulajdonképpen nő írótól nemigen olvastam, pár blogon
kívül. De a blogokat nem lehet beszámítani, mert ott nem íródnak
meg olyan belső lelki tépelődések, mit egy regény meg tud
magának engedni. Gizella nagyon mélyen magába hajol és rengeteg
dolgot kipakol. Nekem nem volna bátorságom ennyire nyitottnak és
őszintének lenni, habár az is igaz, hogy értéke csak ennek van.
Gizellát olvasva rájövök, hogy a nők teljesen másképp nézik a
férfiakat. Semmi sincs bennük abból, amit Jókai és társai
romantikus világképeikkel illusztrálni igyekeztek. Ha nagyon vadul
kéne fogalmazzak, ahogyan Gizella teszi, a férfiak tiszta hiába
írnak szerelmes verseket, csupán röhögtetik magukat velük,
messze nem váltja ki a nőkben azokat az érzelmeket, amikre
reménykednek a sült bolond íróik. Ebből a szögből nézve a
magamfajta könnyen szerelmesedőket, most nagyon szánalmas
figuráknak tekintem. Ezeket az érzelmeket még versbe is foglalni?
Hogy a piedesztálra istenített nő meg leplezett gúnnyal arcon
simogasson (legjobb esetben) mint egy hülye gyereket? És tényleg.
A férfi az erő, a keménység, ezt is várja el tőle egy nő
(eleve ellentmond a feminista mozgalomnak), hogy ez a balfasz elkezd
verselni is? Meghiszem, hogy undorító. Így már nekem is tiszta a
kép. De mint globalizált, elpuhult nyimnyám fajzata, nem akarom
szégyellni érzelmeimet, akkor se ha soha nem volt és nem lesz
trendi egy nőnek a szerelmi vallomás. A vesztes nem én vagyok,
hanem az aki képtelen fogadni. És egyezzünk ki, manapság a nők
sem valami nők, nemigen ingerelnek versre, a fajfenntartási
ösztönük sem annyira erős, ha bakot keresnek, a saját
biztonságuk van előtérben, nem a családé, netán több
gyerekkel.
Van
azért alapja annak, hogy a férfiak kevésbé kommunikatívak a
nőkkel, esetleg durvábbak, mert Gizella is elsőre visszautasítja
a közeledőt, pedig epekedik a pasas után, az meg ráérezvén,
hogy játszik vele a csaj, ügyes bajos dolgaira hivatkozva elmarad.
Világos, egy férfi ha egyszer mondd valamit, azt nem azért mondja
hogy feszt pattogtassák. Valószínű lehetett egy kor, amikor egy
férfi karakánságból egy életre visszalépett egy szeszélyes
visszautasítás után. Ma ezek a karakánok nincsenek. Ma földön
csúszik egy nő kegyeiért a pasas, ezért van az, hogy a nők
úgymond nyeregből szólnak oda, esetleg rúgnak az emberbe. Mert unják, hogy nem kell harcolni. És tényleg, undorító a ma
férfiának a nő kegyei utáni esdeklés.
ingyé nem adom többet. megdógoztam érte. |
Egy
mai Gizella teljesen másképp élné meg ezt a dolgot, nem lesné
minden percben, hátha mégis befordul a sarkon a drága, mert tudja,
hogy buzijelölt pipogyájának idő kérdése a csúszómászósága.
És elhiszem, hogy értékét veszti így minden érzelem. A nőnek
úgy látszik akkor egészséges, ha örökké kell félnie
valamitől, ha epekednie kell valakiért, ha csak ott van az a
valaki, unalmassá válik. A férfinek sem jó, hogy gyerekként
kezeljék, nem tudja vissza adni, szeretni a társas gondoskodást,
szerelmet.
Na
mert olvasom a feminista oldalakon, hogy megunták már a sok
unalmas férjet, akik hidegek velük szembe x házassági év után.
Talán ott lehet elásva a dolog, hogy a férfi nem szeret egy dolgot
többször kérni, mondani. Nem szereti, ha szívatják. S akkor
visszalép. Nem mamlaszság miatt, hanem pontosan azért, mert nem
mamlasz.
Hová
lett a női kedvesség? Cicaság? Odabújás? Dorombolás? Ehelyett
van egy örökké elfoglalt fehérnép, spirituálisan
tudathasadásos, mindent el akar intézni férje helyett,
gyakorlatilag kiszorítván bőréből azt. Vadbaromnak kell lennie
az embernek ezt nem észrevenni. Ilyen nőt nem is kívánhat magának
az ember fia.
Na de
ez csak egy ilyen ragasztásos eszmélés volt.
Egyéb
gondolatok is megjárták fejemet, lelkemet. Például mindenki
szajkolja az alulról építkezést, hogy az új, a megvilágosodott
társadalom alulról kell építkeznie, mert az aktuál politika
vezérlésű világra nem lehet számítani. Érdekes csoportra
találtam, “Az életiskola ahol nincsen diploma csoport” címmel
a facebookon. Nincsenek túl nagy elvárásaim vele szemben, mert
félek előbb utóbb kibújik a szög a zsákból, vagy adott
politikai szimpatizánsokat takar, vagy vallásos örülteket a
csoport, de mindenek előtt megadom az esélyt, hogy felfedje magát.
Ha őszinte benne a keresés, mindenki nyer vele. Na ebben a
csoportban egy Tibor nevű korombeli srác a vezérfonal, érdemes
megnézni a vele készült filmjeit, meghallgatni gondolatait. Jók.
Kifejezetten jók.
Itt
is említésre kerül az önállóság, az alulról építkezés, öko
meg ilyenek, állítólag a srácnál élőben meg lehet tapasztalni
milyen ez a dolog. Igaz nem derült ki számomra eddig, hogy miből
él, hisz ha jól értettem a 400 négyzetméteres kertjéből a napi
szükséglete a családnak kijön, de a többihez a pénz honnan, nem
derül ki. Pedig ez kulcskérdése minden elvonulós életformának,
bármilyen legyen az. A szerzetesek segélyekből, adományokból
élnek. De miből egy magát ellátó öko kertész? Olyat látni,
hogy fél hektáros zöldségtermesztő család reggeltől estig
kicsitől a nagyig izzadnak a melegházakban és éppen hogy
kijönnek, de szerencsére van két nyugdíj, amire számíthatnak,
de sosem jöttem rá, az ilyen laza világnézők miből élnek meg?
Mert
például ajánlottam alapítványnak, hogy felajánlom csarnokom
nagyobb részét, csináljunk egy népi műhelyt. Ne fizessenek bért
érte, legyen olyan mint egy államosított ingatlan, a nép javára,
és hozzunk létre közösen érdekeltségeket, munkahelyeket,
nyugdíj fejében jövök a szakértelmemmel. Továbbra is hajlandó
vagyok ilyen projektre.
De
elgondoltam ezt az új tehenész gyereket. Elnéztem ahogy végzi
dolgát. Szép szál legény, kis csetlő botló feleségével, de
mikor mosolyog Angelina Jolie eláshatja magát. Látom, érzem a
srácban a feszültséget, hogy ő niggerszámba van véve.
Elgondoltam, mi lenne, ha volna egy ilyen nemzeti alap, amely azt
mondja, hogy ennek a fiúnak adunk egy telket, tíz tehenet, és
folyamatosan forgótőkét (nem európai eurómilliókra gondolok)
amíg talpra nem áll? Szerintem egy komoly és elégedett gazda
lenne, saját birtokán, saját országában. Ez lenne az alulról
építkezés. Ahogy most van, hogy fizetés napján gyakorlatilag
kifizeti múlthavi költségeit, soha nem lesz önálló tehenész.
Kéne
egy nemzeti program, egy hátszél, ahogy mondom mostanság, hogy
átvenni attól a földet aki nem műveli és hozzá segíteni azt,
aki megbecsülné. Annyi hülye program van, első ház program, autó
roncs program, villany autó program, fűtés program, rengeteg
szökőkút program, ezeket át kellene kanalizálni a vállalkozás
programba.
Elgondoltam,
mekkora hiábavalóság, egy meglévő ingatlan ahányszor gazdát
cserél, annyiszor életek zabálódnak fel, harminc negyven évekre
lekötődnek emberek, családok. Minek? Az a hely nem megy sehova.
Nemzeti értékké kéne tenni. Biztos lennének tárgyalási
eszközök főleg az elhanyagolt ingatlanok, földek tulajdonosaival
szemben.
Na
mindegy.... legalább ehhez egy épkézláb fórumot ha találnék,
de sajnos nincs. Az olyan oldalaktól, mint “Erdély
autonómiája...” témájúak, rosszul vagyok, más se folyik
bennük, mint Orbán istenítése és a borzalmas migránsok európai
leigázása (és persze szűz Mária). Ilyen közegben kizárt
bármiféle párbeszéd.
Na
lassan nekifogtam az ajtókat alakítani a ragasztott
fogpiszkálókból.