Leülepedtek
bennem az andorrai dolgok, azt a fáradtságot átvette már egy más
fáradtság. Olyan ez mint a műhelyi és a kerti fáradság. Más
mindegyik. Kipótolja egyik a másikat. Ha itt ez nem fáj, amott
biztos fájni fog.
Testileg
érdekes dolgot éltem meg, mert amíg fent voltunk a sziklás
helyeken, nem fájt a lábam. Szokatlanul sokat tudtam dolgozni,
három hét alatt jókorát fogytam, és minden stressz ellenére jól
éreztem magam. Ezt ott úgy magyaráztam magamnak, hogy persze rá
vagyok állva, mert sietünk. Igazából akkor jöttem rá, hogy
milyen hatással van rám a magaslati levegő, amikor hirtelen
lejöttünk a tengerszintre. Térdem elkezdett sajogni, sarkom úgy
fájni, hogy alig tudtam rálépni, szívem aggasztóan szorítani.
Rosszul voltam egész nap. Mondtam, ez a kimerülés.
Viszont
másnap átkeltünk az Alpokon, még magasabban jártunk, mint
Andorrában. Mint egy memória kártyát mikor kiveszel egy gépből,
úgy szűnt meg minden fájdalmam. Úgy éreztem, megint jól vagyok.
Mondtam is a többieknek, na itt ezen a kopár helyen el tudom
képzelni a hátralevő életemet. Ahogy leereszkedtünk megint Olasz
ország felé, megint rámborult minden bajom. Estére Velencében
már félhulla voltam megint.
Egész
életemben vágytam a hegyekbe, de nem lehetett, és nagyon hiszem,
hogy ezentúl sem lesz alkalmam ott élni. Már késő ezen
gondolkodni.
Ami
a munkánkat illeti, borzasztóan összecsaptunk mindent. Nem vagyok
hibás. Nem én vállaltam a házat. Volt egy pár megjegyzésem a fővállalkozó felé. Hogy azt azért mégsem kéne. Ellenkezett velem,
láttam, hogy hülyének néz engem is, mint a megrendelőt. Aztán
abbahagytam az okoskodást. Mindig kérdeztem, tehát én is tettem a
hülyét, hogy akkor ott mi legyen.
Nosztalgiáztam
a fiúknak, hogy hely azok a szép idők, amikor a szegő léceket is
lecsiszoltuk, nem mint ma, hogy a vágások helyén a szálkák mint
a sündisznóból úgy állnak ki. A felmosóval mikor rámennek,
beakad, elszakad. És nem csak ez a legnagyobb baj. Borzasztó
szerkezeti hibák, megannyi pancser megoldás, csakhogy gyorsan -
gyorsan menjen minden. Mondtam is, úgy fog besüvíteni a hegyi
vihar, hogy még trillázni fog szépen, mint a tavaszi madárdal.
De
hát nem szép dolog a saját munkánkat kritizálni. Én megtettem
mindent, ami tőlem telhető volt. Hogy Cz. Gábort idézzem. Néha
rám is szólt ez a fővállalkozó, ha mindennel így elbabrálok, nem
fejezzük be sosem. Gondolkodtam mit tudok áthidalni, hol tudok
időt spórolni, de az lett a vége, hogy többet, gyorsabban
dolgoztam. Mert nem tudtam semmit sem kihagyni.
A
ház szerkezetileg nem volt az én feladatom, az én dolgom volt az
ajtó ablakok beszerelése, a lépcső, a villanyszerelés, a
vízszerelés, persze minden kapcsolóval, dugasszal, lámpával,
vizes dolgokkal beszerelve, a konyhabútor beszerelése és a
tanácsadás a többieknek, ha rá szorulnak. Az lett, hogy az első
hetem ráment a szerkezetre, mert senki nem tudott semmit. Szerveztem
a szerelést, csináltam a bonyolultabb részeket, ahol vinklibe,
netán szögbe kellett vágni, illeszteni. Minden munkafázisban
voltak eltérések, hibák, azokat rendezni kellett. Olcsó, balfasz
embereket hozott ez a fővállalkozó, még szerencse, hogy a csempézőt én
ajánlottam és vittem, mert ő volt egy értelmesebb segítőm, de fel is hányta nekem a séf, hogy sokat ígértem neki.
Láttam,
hogy a fösvény megrendelő egyet vitatkozik ezzel a séfünkkel, de ez kitartóan ellenkezett vele. Megértettem,
hogy sokban egyeztek és sok nem úgy lett, ahogy egyeztek. De
találkozott a fösvény a zsugorival, így megértették egymást a
végén.
Próbáltam
figyelni az embereket, éreztem Miguelben, hogy közeledni akar,
mondana valamit, de nem mondott mégse semmit. Mert jövőre is
terjeszkedni akar, időben több faházat akar építeni. De
rájöttem, hogy ezeknek a kapcsolataik évszázadosak és a
hierarchiából nem engednek. Amilyen vitézek, olyan félősek. Pedig szeretne Romániába fektetni
pénzt.
Amivel
magamban feldühített ez a román séf, hogy előszedte a magyar kérdést, hogy
miféle dolog, hogy mi romániában élünk és tiltakozunk a román
nyelv ellen. Magyaráztam neki, hogy genetikánkban magyarság van,
normális, hogy a román nekünk nem anyanyelvünk és nehéz nekünk
adaptálódni. Nem tetszett neki, nekem sem a téma, nem vitatkoztunk
erről. De elmondta, hogy a székelyek fix mint a katalánok hülyék,
hogy autonómiát akarnak. Hogy a kárukra van. Mondtam, ha ezért
aggódik, hogy a kárukra van, hagyja őket legyenek autonómok, hadd
menjenek tönkre.
Nem
lesz itt béke sosem, szomorúan látom, hogy a lelkek háborognak és
előbb utóbb elszakad a cérna. Sok vér fog ömleni és hiába.
Az
utolsó háborús írásomtól a helyzetek csak rosszabbodtak.
Konkrétan három havi munkadíjam egy része ráment az egyik hitelezőm éves kamatjára, a megmaradt pedig pár óra alatt elment ilyen olyan számlák egy
részére. De ne hazudjak, vettem Hunornak valami trikót, tréning
nadrágot, egy dzsekit, magamnak két nagy tréning nadrágot ilyen
leárazott ruhásban az osztrákoknál, és vettem egy pár
virághagymát, amilyen nekem még nincs. Gyűjtöm a virághagymát,
mint egykor a bélyeget.
Eldöntöttem,
többet nem megyek külföldre. Zsüliennel pláne nem. Pedig le se poroltam az andorrai port rólam, hívtak Svájcba dolgozni rendszeresen.
Nem tudom
hagyni a családomat. Így is megviselte a fiamat az egy hónap
kimaradás az iskolából, az otthontól. De lekövetkeztette a
pozitív részeket: a mi otthonunk szebb és jobb mint bármilyen
külföldi ház, lakás, város.
Ha ebben gondolkodok, nyereségre állunk.
Na
így az andorrai tapasztalásról.