Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Andorra utáni blue

Leülepedtek bennem az andorrai dolgok, azt a fáradtságot átvette már egy más fáradtság. Olyan ez mint a műhelyi és a kerti fáradság. Más mindegyik. Kipótolja egyik a másikat. Ha itt ez nem fáj, amott biztos fájni fog.
Testileg érdekes dolgot éltem meg, mert amíg fent voltunk a sziklás helyeken, nem fájt a lábam. Szokatlanul sokat tudtam dolgozni, három hét alatt jókorát fogytam, és minden stressz ellenére jól éreztem magam. Ezt ott úgy magyaráztam magamnak, hogy persze rá vagyok állva, mert sietünk. Igazából akkor jöttem rá, hogy milyen hatással van rám a magaslati levegő, amikor hirtelen lejöttünk a tengerszintre. Térdem elkezdett sajogni, sarkom úgy fájni, hogy alig tudtam rálépni, szívem aggasztóan szorítani. Rosszul voltam egész nap. Mondtam, ez a kimerülés.
Viszont másnap átkeltünk az Alpokon, még magasabban jártunk, mint Andorrában. Mint egy memória kártyát mikor kiveszel egy gépből, úgy szűnt meg minden fájdalmam. Úgy éreztem, megint jól vagyok. Mondtam is a többieknek, na itt ezen a kopár helyen el tudom képzelni a hátralevő életemet. Ahogy leereszkedtünk megint Olasz ország felé, megint rámborult minden bajom. Estére Velencében már félhulla voltam megint.
Egész életemben vágytam a hegyekbe, de nem lehetett, és nagyon hiszem, hogy ezentúl sem lesz alkalmam ott élni. Már késő ezen gondolkodni.
Ami a munkánkat illeti, borzasztóan összecsaptunk mindent. Nem vagyok hibás. Nem én vállaltam a házat. Volt egy pár megjegyzésem a fővállalkozó felé. Hogy azt azért mégsem kéne. Ellenkezett velem, láttam, hogy hülyének néz engem is, mint a megrendelőt. Aztán abbahagytam az okoskodást. Mindig kérdeztem, tehát én is tettem a hülyét, hogy akkor ott mi legyen.
Nosztalgiáztam a fiúknak, hogy hely azok a szép idők, amikor a szegő léceket is lecsiszoltuk, nem mint ma, hogy a vágások helyén a szálkák mint a sündisznóból úgy állnak ki. A felmosóval mikor rámennek, beakad, elszakad. És nem csak ez a legnagyobb baj. Borzasztó szerkezeti hibák, megannyi pancser megoldás, csakhogy gyorsan - gyorsan menjen minden. Mondtam is, úgy fog besüvíteni a hegyi vihar, hogy még trillázni fog szépen, mint a tavaszi madárdal.
De hát nem szép dolog a saját munkánkat kritizálni. Én megtettem mindent, ami tőlem telhető volt. Hogy Cz. Gábort idézzem. Néha rám is szólt ez a fővállalkozó, ha mindennel így elbabrálok, nem fejezzük be sosem. Gondolkodtam mit tudok áthidalni, hol tudok időt spórolni, de az lett a vége, hogy többet, gyorsabban dolgoztam. Mert nem tudtam semmit sem kihagyni.
A ház szerkezetileg nem volt az én feladatom, az én dolgom volt az ajtó ablakok beszerelése, a lépcső, a villanyszerelés, a vízszerelés, persze minden kapcsolóval, dugasszal, lámpával, vizes dolgokkal beszerelve, a konyhabútor beszerelése és a tanácsadás a többieknek, ha rá szorulnak. Az lett, hogy az első hetem ráment a szerkezetre, mert senki nem tudott semmit. Szerveztem a szerelést, csináltam a bonyolultabb részeket, ahol vinklibe, netán szögbe kellett vágni, illeszteni. Minden munkafázisban voltak eltérések, hibák, azokat rendezni kellett. Olcsó, balfasz embereket hozott ez a fővállalkozó, még szerencse, hogy a csempézőt én ajánlottam és vittem, mert ő volt egy értelmesebb segítőm, de fel is hányta nekem a séf, hogy sokat ígértem neki.
Láttam, hogy a fösvény megrendelő egyet vitatkozik ezzel a séfünkkel, de ez kitartóan ellenkezett vele. Megértettem, hogy sokban egyeztek és sok nem úgy lett, ahogy egyeztek. De találkozott a fösvény a zsugorival, így megértették egymást a végén.
Próbáltam figyelni az embereket, éreztem Miguelben, hogy közeledni akar, mondana valamit, de nem mondott mégse semmit. Mert jövőre is terjeszkedni akar, időben több faházat akar építeni. De rájöttem, hogy ezeknek a kapcsolataik évszázadosak és a hierarchiából nem engednek. Amilyen vitézek, olyan félősek.  Pedig szeretne Romániába fektetni pénzt.
Amivel magamban feldühített ez a román séf, hogy előszedte a magyar kérdést, hogy miféle dolog, hogy mi romániában élünk és tiltakozunk a román nyelv ellen. Magyaráztam neki, hogy genetikánkban magyarság van, normális, hogy a román nekünk nem anyanyelvünk és nehéz nekünk adaptálódni. Nem tetszett neki, nekem sem a téma, nem vitatkoztunk erről. De elmondta, hogy a székelyek fix mint a katalánok hülyék, hogy autonómiát akarnak. Hogy a kárukra van. Mondtam, ha ezért aggódik, hogy a kárukra van, hagyja őket legyenek autonómok, hadd menjenek tönkre.
Nem lesz itt béke sosem, szomorúan látom, hogy a lelkek háborognak és előbb utóbb elszakad a cérna. Sok vér fog ömleni és hiába.
Az utolsó háborús írásomtól a helyzetek csak rosszabbodtak.
Konkrétan három havi munkadíjam egy része ráment az egyik hitelezőm éves kamatjára, a megmaradt pedig pár óra alatt elment ilyen olyan számlák egy részére. De ne hazudjak, vettem Hunornak valami trikót, tréning nadrágot, egy dzsekit, magamnak két nagy tréning nadrágot ilyen leárazott ruhásban az osztrákoknál, és vettem egy pár virághagymát, amilyen nekem még nincs. Gyűjtöm a virághagymát, mint egykor a bélyeget.
Eldöntöttem, többet nem megyek külföldre. Zsüliennel pláne nem. Pedig le se poroltam az andorrai port rólam, hívtak Svájcba dolgozni rendszeresen. 
Nem tudom hagyni a családomat. Így is megviselte a fiamat az egy hónap kimaradás az iskolából, az otthontól. De lekövetkeztette a pozitív részeket: a mi otthonunk szebb és jobb mint bármilyen külföldi ház, lakás, város.
Ha ebben gondolkodok, nyereségre állunk. 

Na így az andorrai tapasztalásról.