Elkomplikált jelen

Elnéztem a vicei Lajos bácsi házát. Nincs rajta semmi extra. Régi típusú ajtók, ablakok, padló, tető. Régi típusú a ház. A pajta, a fásszín. Az udvar, a kert elrendezése. A kerítés, a kapu. Olyan a ház, mint a többi. Nincs megdobva a dizájn, hogy messziről kitűnjön. Az ajtók ablakok zárnak, ahogy zárnak, a padló itt-ott recseg, ahogy mondani szokták, nem sokat fektettek a házba.
Emlékszem arra az időre, amikor kezdtem az asztalosságot. Mármint az önálló asztalosságot. Amikor százalékban dolgoztam Nyikulica bácsi műhelyében. Akkor úgy volt, hogy egyharmad volt az anyag, egyharmad a munkásé és egyharmad a cégé, a tulajdonosé. És mindenki flottul kijött. Fene érti, akkor is nehéz volt az élet, mégis sok munkánk volt. Ma ez az egyharmados dolog nem létezik. Ma a legjobb esetben az anyag a fele, a feléből meg elő kéne állítani a dolgokat, de ez nem minden esetben ilyen szerencsés. Amíg a harmados világban a cég a saját harmadjából, miután kifizette az adóit még jó haszonnal is maradt, ma a ráeső negyedjéből nem tudja kifizetni az adóját. Úgyhogy mikor hallom ezeket a lojáliskodó könyvelőket, marketingeseket, jön hogy mondjak valami csúnyát.
Egyrészt nagyok az adók. De másrészt megváltoztak az igények. Emlékszem Nyikulica bácsinál, az első években az ajtó-ablak megrendeléseket se nem szereltük, se nem festettük, üveget sem tettünk bele, a vasalatot sem vettük meg. Az asztalos dolga volt a famunkát elvégezni. Ennyi. És gépileg kicsiszolni. De már a kézi csiszolás, a szögletek, a falcok kicsiszolása sem volt az asztalos dolga. Olyan volt, hogy sokan hozták az anyagot is, mert volt neki tizenöt éves száraz fája. Aztán sokan szekérrel vitték haza a kész dolgokat. És mivel én mégis kicsiszoltam egy kicsit kézből is a szögleteket, éleket, mindenáron borravalót akartak adni. Ez messze nem jelentette azt, hogy hű de jól élt az asztalos. Mégis, jobban élt, mint ma és mégis olcsóbb volt minden. Amíg ma majdnem lehetetlen elképzelni, hogy az ember csak úgy lecserél három ablakot, bankkölcsön nélkül ez talán lehetetlen, régen ez másképp volt. Régen az ember előre készült. Kivágatta a fát, eltette száradni egy pár évig. Közben fírolta az asztalost, hogy majd melyik tavaszon érne rá? Aztán eljött az a híres tavasz. Elvitték a fát. Aztán őszire meglettek az ablakok. A másik tavaszon kivették a régi ablakokat, betették az újakat. Akkor egy ilyen munka nem jelentett olyan idegbajt és frászt, mint ma, mert mindenki azt nézte a dolgokban, hogy új, szép ablakok lesznek. És örömmel dolgoztak, határidő nélkül. Emlékszem sokszor hónapokig frekáltak egy szobát, mert mellette még dolgozni is kellett. Lassan lefestették, aztán üveget is vágattak belé, aztán egyszer kiseperték a szobát és meglett. Mondhatni türelemmel és munkával lett meg.
Ezzel szemben a mai ember nagyon elkomplikálta az ilyen dolgokat. Hitelt vesz fel, ami startból megduplázza a végárat. Nem akar hónapokig dolgozni a szobán, mindent készen rendel meg, mindenhez szakembert, céget hív. És azt mondja, ha már befektet, akkor az import ajtó-ablak, üveg, zár, festék, ecsetbe fektet, mert az a jó. A hitech nyílászárók háromszor, négyszer annyiba kerülnek, mint a hagyományosak. A végár egy kolosszális összeg, egy vagyon, aminek az árából a régi időkben Lajos bácsi vehetett volna legalább két tehenet, ami azt jelentette, hogy jövedelemre tesz szert.
A mai ember nagyon elkomplikálta a dolgokat. Az úgynevezett kényelemért, nem is veszi észre, hogy tulajdonképpen évekig kell dolgoznia egy banknak.
A mai fiatalok nem látták, hogyan csinálta valamikor Lajos bácsi. Már az én generációm is elurasodott, úgymond. A mai fiatalokkal hogy lesz? Ahogy betölti a tizenhatodik évét, felvesz harminc évre hitelt, hogy le tudjon iskolázni?
Valami nagyon nincsen jól. Én mondom.