Látván Mugo a világban a sok értelmetlen dolgot, elkapta a generál szorongásos szomorúság és azt tanácsolták neki, hogy menjen Dr.Psichohoz, az majd meggyógyítja, a sok értelmetlenséget majd csupa jó dolognak fogja látni.
Ezt még késő ősszel forgattam, de csak most került vágási sorba. Sajnos el vagyok maradva a videóimmal, elég szar videoblogger vagyok. Az lenne az igazi, ha mindent rögtön posztolnék.
Elfelejtem, hogy miket is vettem fel, aztán mikor keresgélek kusza mappáimban, még én is csodálkozva és szájtátva nézem, hallgatom miket beszélek össze. Mert a következő pillanatban már máson jár az eszem.
Rávettem magam, hogy végre megértsem mi a fészkes fene bajom van a többi mellett? A következőkben tökéletesen magamra leltem:
„A generalizált szorongás lényege az aggodalom, melyet a beteg nehezen tud kontrollálni. Ez az aggodalmaskodás számos helyzetre, eseményre kiterjed és a következő tünetekben nyilvánul meg: nyugtalanság, idegesség, "felhúzottság" érzése, fáradékonyság, koncentrálási zavarok, "gondolkodásképtelenség", ingerlékenység, izomfeszültség, alvászavar (elalvási vagy átalvási nehézség, vagy nyugtalan, nem kielégítő alvás). Az aggodalom/szorongás intenzitása, gyakorisága és időtartama aránytalanul hosszú ahhoz az eseményhez képest, melytől a beteg fél. Az ilyen emberek mindig találnak okot az aggodalomra, s ez kitölti napjaikat. Folyton idegeskednek jövőjük, partnerük jövője vagy bármi más miatt. A generalizált szorongás gyakran alakul ki olyan események hatására, mely során valaki fokozott elvárásokkal vagy fenyegetéssel szembesül, fontos teljesítményben kudarcot él meg, vagy csalódást kapcsolataiban. A szorongás miatt a beteg gyakran képtelen feladataira koncentrálni, állandóan idegeskedik valami miatt, érzékenyen figyel minden környezeti ingerre és belső jelzésre. A generalizált szorongásban szenvedők gyakran nem keresnek fel szakembert, mivel problémáikat és félelmeiket saját képességeik hiányosságaként, saját hibájukként élik meg, aggodalmaskodó, félős embernek tartják magukat. Pszichoterápiás segítséggel és speciális kognitív technikákkal azonban elérhető, hogy megértsék félelmeik eredetét és megpróbáljanak úrrá lenni rajta. „
S akkor utánakerestem mit is jelentene ez a pszichoterápiás segítség:
„A pszichoterápia egyik típusa a kognitív viselkedésterápia, ami azt vizsgálja, hogy a gondolkodás milyen torzulása eredményezi a pszichés problémát. A kognitív viselkedésterápia nagyon hatékony a pszichés betegségek kezelésében, különösen a szorongás és a generalizált szorongás betegségnél.
A kognitív viselkedésterápia alapfeltételezése: Az vagy, amit gondolsz!
A beszélgetések során a terapeuta segít Önnek azonosítani azon torz gondolatokat és tévhiteket, melyek pszichés stresszt váltanak ki, és félelmeket, depressziót idéznek elő. Meg fogják tanítani, hogyan helyettesítse negatív gondolatait pozitívabb gondolatokkal, hogyan észlelje realisztikusan az Ön környezetében levő hatásokat, és hogyan tekintsen kedvezőbben élete eseményeire. A kognitív viselkedésterápia lényege, hogy Ön megtanulja irányítani és szabályozni gondolatait és érzéseit. „
Na.
Most már észrevettem magamon, hogy amíg a műhelyben dolgozom és nem cseszeget senki, sem határidő, mert rám van bízva mikor lesz kész, megvagyok valahogy. De abban a pillanatban, hogy jön az a nap, amikor szerelni megyek, elkezdek szorongani. Ez a szorongás aztán borít mindent, mint részegesek a kocsmában az asztalokat: cukrot, hangulatot, világképet, ami aztán rögtön hozza az egyéb fizikai fájdalmakat, életundort.
A pszichoterápia rávezetne engem, hogy szembe nézzek úgymond: „torz gondolataimmal, tévhiteimmel”, hogy aztán megtanuljam a negatív gondolatokat pozitívabb gondolatokkal helyettesíteni illetve realisztikusan észlelni a környezeti hatásokat.
De mi van, ha nem akarom, sem iránytani, sem szabályozni gondolataimat és érzéseimet? Mi van, ha pont azok a realisztikus környezeti hatások váltják fel a pozitív gondolataimat negatívokra?
Mert tudom, hogy mi a bajom: tele a tököm a rendeléses munkával és minden olyan ötlettől, ami feltételezi, hogy nekem bárkinek bármilyen szinten meg kellene felelnem! Az emberi tényező itt csak másodlagos, mert teljesen mindegy, hogy milyen kliensről van szó: barát vagy ellenség. Már a gondolata, hogy „vágd fel ezt a fát nekem” idegesít.
Persze, hogy beteg az öreg az agyával. Volt rá ideje lebetegedni. Hisz 30 éve semmi mást nem tettem, mint élve vagy halva másnak dolgoztam, más ötleteit váltottam valóra, nem az enyémeket.
Persze, hogy ideges vagyok ha szerelni készülök.
A minap egy régi ismerős felhívott, hogy kéne neki ez-az. Mondom, hogy baj van velem, nem szívesen vállalok semmit. De hogy mégis. Ráér, megvárja, meg ilyenek. Én marha meg nem tudtam határozottan nemet mondani. (Na ehhez kéne nekem a pszichoterapeuta). És akkor már azóta idegelek, hogy el kell menni lemérni.
Nos, ha nekem valamivel szembe kell néznem, az ez, hogy mondjak határozott nemet! Nem! Befejezem ezeket amik vannak, ha lesz Andorra akkor azt is, de azután vége! Igen! Ezt kéne mondjam. És ne érdekeljen, hogy ki mit gondol rólam. Mert senkit nem érdekel, hogy valójában miben vagyok.
Nem akarok én agymosáson átmenni, hogy elfogadjam azt a szitut, amit semmiképp nem akarok folytatni.
Mind mondtam én, hogy így, meg úgy, de az idén meg kell húzzam a vonalat és álljak sarkomra.
Igen, ezt kéne csináljam.
Ezt fogom csinálni.
Talán.
Azért most már mondhatom azért, hogy van némi tapasztalatom a kazán, kandalló begyújtásban, mégis minden nap, minden alkalommal másképp alakul a tűz dolga.
Először is kell egy légtér, ahol az első láng létrejöhessen. Két szélesebb fa megteszi emelőnek, a legjobb, ha 5-6 centi széles fadarabot élére állítok és arra építem előbb a gyújtó fácskákat, majd aztán az egyre vastagodó fákat. Aztán régi újságokból egy-két oldalt összegyűrögetek és a magasított légtérben meggyújtom, és legtöbbször elég az, hogy a máglya lassan lángra kapjon. Ez a kandalló, illetve a melegvíz kazán esetében működik.
A fűtő kazán, ami a gazdaságkorban volt kitervelve neki működni, amikor úgy nézett ki, hogy az asztalos műhely rönkvágó szalagfűrésze biztosítja az elegendő tüzelőt egy 60Kw-os kazánhoz, de akár több ilyen kazánhoz is, ma már elképesztően túlméretezettnek tűnik, amikor nem igazán van mit beleaprítani. Ezt a kazánt már ipari szellemben kell begyújtani: Megrakni jól fával (vagy amivel), rá sok forgácsot és gázlámpával odapörkölni neki, amíg meggyúl a forgács. Ebben a kazánban felülről ég lefele az anyag.
Mivel nagyjából a tyúkokkal egyidőben feküdtem le, mert kimerített a nap mindenféléje, hajnali háromkor talpon voltam, mint a régi szép időkben, amikor pörgött az agyam, amikor mindenben hittem és azt hittem a koránkelés hozza az aranyat, noha az arany nálam mindig is képletes volt.
Olyan felkelés volt ez is, amikor nemigen látom értelmét semminek. De mivel hideg van, addig is be kell fűteni. És ez eltereli a figyelmemet. De nem sokáig. Mert miután mindenhol begyújtottam, lenti kazánba s melegvizes kazánba, a nappalimban, ahol az író asztalom van még csak 16 fok van, ennyire hűlt le az estétől, amikor a tyúkokkal egyidejűleg feküdtem le és töltöttem fel utoljára a kazánt, elkezdtem reszketni az asztalomra könyökölve. Na mondom, nem várom be, amíg a lenti kazántól bemelegszik a ház, erre van a kandalló, hogy rögtön fizet. A begyújtás pillanatától ontja a meleget.
Leteszem az alapokat, rá a begyújtókat és aztán a vastagabbakat és ilyen régi iratpapírokkal próbálom begyújtani. Nézem amint ég a papír, hogy introvertáltan lángol, csak félve nyaldossa a vékonyabb fákat, annyi annak nem elég, hogy begerjedjen. Leégte magát a papír, felemésztette a saját energiakészletét, de nem tudta motiválni a többieket.
Elmentem, hoztam a soron levő papírt a stoccból, egy „Fürkésző” nevű gyermeklapot, elkezdem tépegetni az oldalacskáit, összegyűröm, és meggyújtom. De most többet tettem a gyújtó légtérbe, mert látom, hogy ezen a reggelen nem elég egy kis papír. Makacsabbak a vékonyságok. Ahogy a gyufa lángja egyik papír galacsinyról a másikra terjed, nyugtázom, hogy most talán összegyűl a megfelelő erő, rábírni a következő szintet a cselekvésre, gerjedésre, lángra kapásra.
És úgy lett. Rövidesen lett elég parázs aztán, hogy nagyobb fadarabot is ha ráraktam, amekkora nagy volt, akkora nagyot égett is.
Elgondolkodtam ezen, hogy én mindig azon a papír szinten voltam életemmel, hogy csak nyaldostam, de sosem tudtam lángra bírni senkit. Felzabáltam a saját energia készletemet és ezzel ki is merült a fűtőértékem. S most itt van ez a bazi nagy kazán.
Most nem állok le itt magamat hibáztatnom, mert tudom magamról, hogy mindent megtettem. A megszakadást sem spóroltam meg magamtól, nem vádolhatom magam olyan dolgokért, amik mások hiányosságai.
Ezt csak azért hoztam fel, mert elgondoltam, hogy az emberiség mennyire nem akar egy boglyába verődni. Egy hatalmas máglya minden nemzet, mely az istennek sem akar begyulladni. Minden fadarabja rothadásban ég el. Eszi a penész, a gomba, se magát nem melegíti, se mást. Önmagában gyönyörködnek az energia hordozók, semmit nem osztanának meg egymással. Félti lángját a másiktól. Még azzal a rizikóval is, hogy ő is fázni fog egy életen át.
Mondtam valakinek a tegnap, akit egyébként semmi nem hozza tűzbe, még önnön magától is sajnálja a saját égését, hogy a valamikori Forgács projektemre még azt sem mondhatom, hogy egy Bilderberg csoport, vagy Illumináti, vagy bármilyen kurvakapitalista érdek gátolt volna, hanem a saját népem gátolt benne, akiért csinálni akartam. Mondtam ezt csak azért, hogy el legyen mondva. Nem azért, hogy értelemre találjak. Ezekben a dolgokban nincs értelem potenciál. Az erre szánható időt lehúzza az olyan világtartalom, amihez nincs senkinek semmi köze: egy Tik-Tok idióta filmecske, egy celebfigura a jutubon és így tovább. Nincs időnk a közösségre.
Beszélek az igazi közösségről. Amikor az emberek élet-társak. Egy műhelyben, egy falúban.
Így lehet minket bevinni egy kamu-vírus őrületbe, így lehet minket elbolondítani a digitálisan felügyelt életformával, hogy elveszítjük minden emberi jellemvonásunkat.
Az viszont igaz, hogy akinek bejön ez az életforma, elég sokat és gondtalanul él. Azok halnak meg hamarább, akik tépik magukat szanaszéjjel, hogy emberséges méltóságban éljenek lehető legközelebb Istenhez.
Az ilyen reggeleken, amikor felismerem magamat abban a papírdarabkában, aki csak nyaldossa a vékony fát, de nem tudja lángra bírni, úgy érzem, hogy semminek nincs értelme.
Ezért most egy Pioneer CT-737 MARK II kazettás deck mechanikai részét bütykölöm, mert szíj cseréhez szét kellett szednem a gépet, főleg a mechanikus részét, és levettem egy fogaskerekes akármit, ami egy központi meghajtó elemnek néz ki, mint egy mosógépben és ez adja a mindenféle funkciónak a közvetítést, és amikor szétszedtem nem vettem észre, hogy valószínű csak egy bizonyos pozícióba téve működik helyesen, most hiába próbálkozom mindenféle pozícióba tenni, nem végzi a dolgát. Nincs a helyén, és meg kell keressem a helyét, de nem találok támpontot, honnan kezdjem el. Így matatok. A gép szervíz könyve sem segít, olyan szar felbontásban van a rajz, hogy felnagyítva pont az a rész nem látszik tisztán, ami érdekelne. Harmadik szíjcsomag rendelése után sem lett meg a megfelelő méretű szíj a lendkerék meghajtásához, de azon úgy segítettem, hogy a motort feljebb költöztettem így adaptáltam ahhoz ami van. Valószínű egy icipicit lelassul a zene. De ha megtalálom a motor szabályzó részét, talán felgyorsíthatom majd. De csak ha úgy érzem, hogy szükséges.
Igyekszem nem meghalni hősiességben.
Igen, egyrészt a táplálkozás is számít. De a százas skálán ha 50 a kaja és 50 a szellemi-lelki állapot az egészséges testhez, akkor számoljuk ki, hogy egy mondjuk 80ra terhelt kajarendhez hozzájön a 420-as szellemi-lelki nitroglicerin, ebben a képletben melyik a károsabb? Nos, ezt én magamon tapasztaltam és éreztem. És rájöttem, hogy a lelkes-szellemes alkatom az, aki a betegségemet idézi elő, nem igazán a szénhidrát százalékaránya. Mert nálam zsírosabban és édesebben élő ember nem betegszik meg, ha éppen a f...a hegye fáj minden egyébre. Az aki nem törődik a lelki-szellemi dolgokkal, annak semmi baja az ételtől. Meg lehet nézni, hogy azok az öregek élnek közel a százhoz, akik valamiért sosem idegeskedtek.
Az más kérdés, hogy érdemes száz évet élni úgy, hogy semmitől nem gurulsz be, semmi sem idegesít és semmi sem lelkesít? Nem azt mondom, hogy a százévesek dilisek és bunkók, hanem azt, hogy különösen nem idegelnek, nem aggódnak, nekik nagyjából ott se fáj. Első látásra követendő példák, valószínű a spirituálisok célja egyike annyira lenullázódni, hogy a százéves mumifikálódásra méltókká válva száz évet éljenek teljes békében és gondtalanságban, higgadtan, semmit se bevállalva.
Ezért igyekeznek a szellemi leépülők a kaját 10-re, a szellem-lelket is legalább 10 alá vinni, mert akkor feltehetően a testnek mérhetetlen kapacitás tere marad a hosszú éléshez. Csakhogy azt látom, hogy ezek is feszt szomorúak, mindenük fáj, hiába csontszárazak és semmit nem csinálnak egész nap, őket sem kerüli el a kaszás.
Az alkotásra túladagolt alkatú ember egyedüllétében hajszolja magát, hogy lehetőleg minél több beleférjen ebbe az életbe. Gyakorlatilag amíg másoknak ott se fáj, ő felvállalja helyette is a melót, lelkesedést. Általában négy-öt csak álmodozó szájtátira jut egy lelkes, dolgozó ember. A négy-öt fölötti létszámok azok a zombik. Azok nem számítanak.
A Magfalva érdekessége, ha a cikk megjelenési idejét nézem: 2006, hogy egybeesik nagyjából az én Forgácsfalva törekvéseimre 2004-ben. Ami kísértetiesen hasonlít a Magfalvára, csak én 800 euróval kezdtem el a Forgácsfalvi alapokat a 2004-es Forgácstábor kőlerakásával, nem mertem 50 hektárban gondolkodni, de centiztem a 9 hektáros szántóföldet és a húsz hektár erdőt, ami eladó volt a Katonai Logothetti birtok mellett, ami birtokot hárman összeállva vettünk meg. Én fele arányban, a másik kettő (fizikai emberek, munkatársak akkoriban) meg negyed-negyed arányban.
Mint kiderült kevés voltam a projekthez, árva gyerekekkel akartam létrehozni, és végül az árvaház nem kiegészítőként tekintett rám, hanem konkurrensként és ellehetetlenedett a helyzet. Talán az volt a baj, hogy a Forgácstábor sikeres volt, a faházat felépítettük, egy rémesen alacsony büzséből, ami az is saját pénz volt, akkoriban elmehettem volna állapotos feleségemmel a görög tengerpartra belőle kétszer annyi időre, mint a tábor ideje, de nem, nekem kellett akkor is a majdani cukorbetegséghez annyira szükséges aggodalom, idegeskedés és lelki-szellemi stressz.
A magunk fajta sajnos nem tanul, ezért nem érjük el sokan a hatvanat se, mint Géczy Gábor. Persze most mindenki rinyál és ömleng, hogy drága ember. És a mindenki tovább a fotelben álmodozik egy szép világról, ahol őzek ugrándoznak, kecskegidák nyalják a kezeinket és nyuszik ülnek az ölünkben, és milyen jól borsót öntünk a kurvakapitalista világ orra elé.
A Magfalva prazsekt szerintem zseniális, legalábbis az idézett részre koncentrálva főleg, de szerintem a Kriszto-spirituális megközelítése sokakat elriaszt a konkrétumtól, legalábbis azokat, akik hajlandók nemcsak imádkozni meg hárékrisnázni, hanem konkrétan földbe vájni az ásóját. Mert nagyon hamar megviláglik, hogy sok az aratnivaló, de túl sok a hárékrisnás is. És akkor egyetlen lehetőség, eladni magát az álmot.
Én rájöttem, ahol többletben van a duma, ott hátrányba szorul a munka. Senki nem hülye, hamar ráérez erre.
Sokszor mondtam már, írtam már, hogy hagyományos módon rengetegen élnek, csak én amit láttam Moldvában, Olténiában, hatalmas falvakban borzasztóan primitíven művelnek mindent, halomra élnek kis helyen, szar kondíciók közt, majdnem archaikusan, az ortodoxiába ágyazva, hogy bármely krisztospirituális megirigyelhetné, de igazán azok sem boldogak, ugyanúgy rájuk jár mindenféle nyomor, betegség, hülyeség és ilyenek. Igaz, hogy sokáig elélnek abban a nyomorúságukban. Úgyhogy ez az életmód nem egy zseniális újraeszmélés.
Szerintem, ha valaki kérdez engem, inkább halj meg álmodban úgy, hogy reggelre terveid vannak, semmint harminc évig depressziósan és lebénulva nézd a kamrád ablakát és dongjanak a budilegyek, mert hetek óta nem mosdottál.
Ha van egy csepp esze a meg és felvilágosult Magfalva rajongóknak, átlapoznák Géczy Gábor alap ötleteit és elgondolkodnának rajta, van e benne valami használható? És ha igen, azokat szépen napvilágra hozni és rendre létrehozni. Ahogy van pénz foci csarnokokra, templomokra, lovakra fogadni, egy jó ügyre mindig lehet pénzt kapni.
Félek, hogy ebből is legfeljebb egy Géczy Gábor emlékplakett lesz, vagy a legjobb esetben egy falusi utcanevet fognak róla elnevezni.
Én érteni vélem Géczy Gábor munkásságát, egy partizán, akinek tele lett a töke a sok mesétől. Látom a ráncos kezén, hogy a munkától nem ijedt meg életében, de szerintem inkább azért követték ezt az embert, mert olyan érdekesen és meredeken fogalmazott. Mondandóiba egzotikus dolgokat szőtt, egy mesebeli világképet, ahol sok minden helyet kaphatott. Ha rosszmájú akarok lenni, azt mondanám, Géczy Gábor egy Stephen Hawkingszerű zseni, aki meg tudta magyarázni a fekete lyukat csupán egy székben filózva. Azzal a különbséggel, hogy Gábor a munkától sem riadt vissza. És eme szentencia az ami miatt én kedvelem őt.
Ha valaki úgy filózik, hogy közben dolgozik, azt szívesen meghallgatom, de azt aki csak filózik és közben semmit se csinál, az olyan nekem mint a légyzümmögés: zavaró.
Íme a 2004-es Forgácstábor, aminek a jutub a komment szekcióját önkényesen letiltotta, holott abszolút semmi oda nem illő nem volt ott:
Innen:http://users.atw.hu/magtar/cikkek/mag/mag2.htm
Ez a XXI. század nagy kísérlete: képesek vagyunk-e újra emberi közösségeket alkotni, melyet a félelem (pénz, politika, hatalom…) helyett a szeretet épít fel és tart egyben? Évezredekig ilyen közösségek alkották az emberi társadalmakat, ezt próbáljuk meg újra felépíteni. Tavasszal egy kis csoport elkezdte felépíteni Magfalvát Monor és Gomba között, egy közel 50 hektáros területen. (Gomba felé jobb oldalon, Homok és a harcvölgyi erdõ között - a szerk). A falu kb. 10 házból fog állni, melyekhez 5 ha földterület tartozik. A telek (kb.1ha) minden lakónak saját tulajdona, a szántó (1ha), a legelõ (2ha) és az erdõ (1ha) osztatlan közös tulajdonban marad. Ez az erdõ- és legelõ birtokosság segíti a közös gazdálkodást (csorda, ménes, épületfa, tüzelõ…). A falu lakói a faluépítõ közösség soraiból kerülnek majd ki. Ha elkészül a falu, eleinte csak pár család fog kiköltözni, a többiek pedig fedezik majd költségeiket (üzemanyag, telefon stb.), cserébe az ottlakók egészséges élelmiszereket adnak, rendben tartják a többiek portáit is. A falut olyan mintának szánjuk, amely - reményeink szerint - segíti a helyi MAG-okat a saját falujuk felépítésében. És ezek a falvak egyszer majd összeérnek… A mintaadást tartjuk legfontosabbnak. Azt hogy kijön ide valaki, megtanul földházat építeni, vermet ásni, önállóan gazdálkodni, és ez a tudás nem avul el soha, és az övé marad. Alapelvünk, hogy a falu önellátó, önvezérelt, a természettel együttmûködõ egység legyen, kizárólag természetes, helyi építõ anyagokból épülhet fel (30 km-es körzeten belülrõl próbáljuk beszerezni az építõanyagot), a gazdálkodásban hagyományos fajtákat és eljárásokat használunk. Mangalicát, szürkemarhát, kopasz nyakú tyúkot fogunk tartani, tönkölybúzából saját magunk sütjük kenyerünket. Régen a falun élõk mindent meg tudtak termelni, csak a petróleumot és a sót hozták kívülrõl. Ezeknek az ismereteknek újra közkinccsé kell válnia, anyanyelvi szintû tudássá. Elhitették a parasztokkal, hogy az õ tudásuk már elavult, csak az a jó, ami városról jön, és a parasztok sajnos elhitték. Nem vették észre, hogy a televíziótól a banán ízû tamponig csupa felesleges bóvlit kapnak az értékeik helyett. Nem vették észre, hogy lassan mindenki beteggé és boldogtalanná válik körülöttük a „szép új világ” halálos ölelésében. Vissza kell adni a parasztság tartását, meg kell mutatni, hogy az õ tudásuk valódi érték, nem avul el, és nem válik szemétté, mint a jogi, számítástechnikai, orvosi stb. ismeretek többsége. Minél egyszerûbb valami, annál maradandóbb, és ami a legegyszerûbb: az örök!”
Az első gondolat a Ludas Matyi Jucika három rajzos iciripiciri karikatúráiból fakadt, emlékszem, hogy gyerekként imádtam a rövid, frappáns három képes Jucika történeteket, amint a dögös jó csaj jól beolvas mindenkinek.
Gondoltam, hogy a „Revolta” kizárólag fizikai térben íródó helyi újságocskánkban (amit még nem tudunk kávézókban terjeszteni, mert majd minden zárva, de nemcsak emiatt nincs fídbekk, hanem szerintem azért sincs, mert egyszerűen az emberek már semmin sem tudnak mosolyogni... és ez nem a kibaszott nyugat problémája, hanem az emberi unatkozásnak) milyen jó lesz, ott alól egy kis színes, három képből álló karikatúra csokrot megjelentetni, A Mester és a nemtommi sorozatként.
Hogy miért a Mesterre gondoltam? Azt is megindoklom. Mert lehetne a kispolgár és a nemtommi, vagy egyéb is lehetne, kigúnyolni sokmindent lehet. De mióta a világ felvette ezt az álkeresztény képét, hátradőlt kényelmesen állítólagos keresztény kultúrájának fotelében és nem rejtett cinizmussal oktatja Istent, hogy miként is kéne Őfelségének lennie, mióta látom, hogy ezek az álspirituális megmozdulások mekkora lelki és szellemi zűrzavart kavarnak az egyébként hiszékeny és jóra ráhangolódni képes lelkekben, úgy gondoltam kilépek a belső szobám Jézus gyakorlatából, felvevén legalább annyira a pofátlan prédikátor szerepet, mint megannyi legális szent és guru, és elmondom a magam Jézusát, hogy ne legyek némaságomban a tudatlanság cinkosa.
Úgy érzem egy ideje, hogy a jól megmondás blogger státuszból ideje kilépnem, akár egy karikatúra mémként, hogy Attila az intelmeiben megmutatja, hogyan látja az emberiség Jézust, és akár ezúton is evangélizáljak, legalább annyira, mint a szerzői jogot Istenre jogtalanul használó trógerek teszik.
Gondoltam, hogy „A Mester és a lúzer” lesz az első ilyen mém, ami elkezdi evangélizációs munkáját a helyi „Revolta” még csak projekt státusban alvó újságjában, ami igaz, hogy házi őrizetben, de már második számát tette asztalra.
Meg is lett a három kis rajz, amin jókat kuncogtam, hogy de szellemes, ahogy a Mestert ezúttal John Lennonként ábrázoltam, és hoznak hozzá a farizeusok egy hozzá hasonló embert, hogy csapdába csalják, megvilágítván a Mester lúzer mivoltát. Hogy a Mester tulajdonképpen egy lúzer álmodozó, aki egy szánalmas dalt szeretne írni, azaz így látja őt a pribékség. Mert ugye, a mai krisztofilozófia a vallásos egyházak csendes társasságában valahogy így beszél Jézusról, hogy egy elrugaszkodott idealista és álmodozó volt, aki kétségtelenül hozta az új erkölcsi szelet (mint egy Bob Dylan) és a Szentírás úgy ahogy van egy nagy marhaság. Megállapítás, melyen a spirimémek elégedetten vigyorognak, miközben a Káma-Szutra szentkönyvnek a pornó részét lapozgatják, mert ott sok az érdekes pozíció, míg persze azt a részt nem olvassák, ahol a nő tulajdonképpen egy basznivaló állat, nem ember, egy státus, amiből maga Jézus emelte ki a nőt, mondhatni Jézus volt az első és valószínű az utolsó hithű feminista, aki a nő felszabadítását hozta. De mindezzel sem ez a csoport, sem az a csoport nem foglalkozik.
Tehát jönnek a csávók, hozzák a lúzert, hogy szembesítsék a Mestert mivoltára, azaz, hogy minek is tartják őt az emberek: egy lúzernek. És na te lúzer most mond meg, mit tegyünk ezzel a lúzerrel?
S akkor a mester azt mondja, hogy az dobja az első követ a lúzerre, aki kevésbbé lúzer. A történet rövid lényege az, hogy az emberek megsértődnek, hogy ezáltal őket a Mester lelúzerezte, így nem marad más hátra, mint Őt felfeszíteni a keresztre és a másik lúzert megkövezni. Amit meg is tettek.
Igaz, hogy a Jucika sorozathoz képest ez sokkal morbidabb, de szerintem a helyzet ahogy látja a nép Jézust, legalább ilyen morbid.
Aztán jött a gondolat, hogy csináljak belőle egy kis jutubos mémet is. Rálicitáltam egy stúdiós délután, hogy felmondom a történést, fokozva vele a drámát. Aztán gondolat gondolatot szült és kezdett nőni a szendvics, mindenféle új cuccal felpakolva, hogy lett belőle tíz rajz, bonyolultabb hangzás, aztán utóbbi videóval el akarom engedni a témát, mert jöttek az újabb poénok, viszont nem erre gondoltam az első pillanatban. De érdekes volt elkalandozni, hogy merre is lehetne menni a karikatúrás, hangos képregényszerű történetezéssel.
A történet odáig duzzadt, hogy a népek előre kitervelt szándékkal tőrbe csalták a Mestert, a csóró rendelésre vitte időre a keresztet, mert a keresztrefeszítés már ki volt tervelve, a lúzeres bemutatás csak a látszat pere, tudták, hogy mit fog a Mester mondani, ezért provokálták.
Péter is, hogy többé ne kukorékoljon a kakas, hogy ne legyen belőle mém, miszerint háromszor megtagadja a Mestert, míg a kakas megszólal reggel, kitekeri a nyakát és megsüti, megeszi.
A végén a dal, azaz az „Ige” megtiprása és a gitár széttörése, illetve a szűz karácsonyi dal felhangzása a csodálatos, gyermeki áhítatba itatva, az a kereszténység kulturális mivoltának a gúnyolása.
Szóval, itt nincs mese. Nem tudok megváltozni.
Mert mondtam, hogy nem írok a blogba, ha nem tudok szépeket írni. De akkor nem írok soha.
Így nem marad más, mint a pillangó lelkek megbotránkozása, ha mindenáron engem megváltozni akartok látni.
Ez vagyok én, és végre el tudok oda jutni elesettségemben, hogy fel merjem vállalni magam így, ahogy vagyok.
Ez a Muzsibácsiság, és annyira szeretem az Urat, hogy nem restellem magam az embert kigúnyolni, aki rakja a haját, amikor Istenről nagy képmutatón szónokol...
Akkora méretű, gyilkosan cinikus vallásos paráználkodásra csakis hozzá mérhető gúnnyal lehet válaszolni. Ez az én véleményem.
