Kíp lukin...

Keresgéltem valamit az új hangkártyáról. Focusrite. Egy sarokban felugrott egy reklám, hogy zene keresi keverősét. Ilyen pályázós cucc, s majd a legjobb hármat megjutalmazzák. Nosza hajnalban leszívtam a netről a giga méretű hangfájlokat. Rengeteg. Csak az énekhang 12 sáv. A dob is vagy 12.
Gondoltam, ha nem is pályázok, de tiszta ingyen van mivel szórakozzam profi módon. Mert nem midi jelekre keresek szintihangot, hanem igazi felvételeket van alkalmam összekeverni. Pont jó. Mert a Cubase le8-at most tanulom, s lesz ami ingereljen. Ami hajtson.
Most már két hete elvesztettem a menekültek fonalát, meg hogy itthon kiket csuknak még le. Mert nagyon fontos dolgokat kellett nekem percről percre (persze szabad időmben) megtanulnom. Ez alkalommal egy brutálisan intenzív autodidakta tanfolyamon vettem részt, és semmibe nem került nekem.
A fiam azt mondta, hogy az infósok kilencedikben még mindig paintban rajzolnak, s kérdezte, hogy akkor mikor fognak komolyabb dolgokba vágni? Na ez az. Az életbe lépve jönnek majd a komoly dolgok.
Mert amikor feltöltöttem a legális Cubase-mat, s belekontárkodtam, azt mondtam ezt évekig kell tanuljam. Mint a 3DS Max-ot. Könyvek s dumnyezók, mert akkoriban nem volt még net. Most is ott vannak halomra a méregdrága autocad és 3ds max könyvek. Nézegettem a tutoriálokat a Cubase-ra, mind tizennyolc perces filmek, özönlött a rengeteg adat, semmit sem értettem belőlük. Az első hónapban kihoztam a Billy Jeant midibők kifaragva. Drumless formában is kihoztam, hogy akkor doboljak rá. S egy kisit elkeseredtem, hogy hosszú lesz ezt kitanulni.
Na de jött ez a „Loud and Clear” pályázat.
Mélyvíz hirtelen. Rengeteg gombnyomás, próbálkozás, elkezdtem színezni, kompresszort kiismerni, amire azt mondtam sose ebben az életben, térhatások, visszhangok, vágás, halkítás, némítás, s isten tudja még mi.
Gombról gombra kerestem a neten, fórumoztam a fészen, míg meg nem találtam amire szükségem volt.
Összeállt a dal. Nem tetszett nekem. A dobos csapkodja a dobokat. Mint repedt fazakak szólnak a cinek. Nem értem. Az énekes hangja csapnivaló. Mondtam is, hogy énekel az ilyen? A dobos nem hallja hogy szólnak azok a cinek úgy csapva? Kevertem többfélét. Nem tetszett. Letörtem, nem megy nekem.
Rájöttem, hogy végül is nem tudom mit akarok. Hogy szóljon? Na de hogy szóljon? S elkezdtem keresni a gugellel. Semmi. Aztán keresztkérdésekkel kerestem. A jutub kiadott végre egy felvételt. Hallom jobb mint az enyém, de nem sokkal. Felvillanyzott. Faggattam a gépet, a felhasználó oldalát böngészve spionkodtam, hogy került oda a felvétel. Egyik feliratkozójánál is volt egy verzió. Kilukadtam a Cambridge fórumára, egyik aloldalán feltették a jelentkezők a saját kevert verziójukat. Ezek a 2012-es pályázatra készültek. Legalább harminc felvételt lehallgattam. Szinte mindegyik ugyanolyan volt. Szar. Csapkodás, borzalmas cinek, repedtfazék ének.
S akkor jött a nagy Ő. A 2013-as nyertes felvétele. Egy német pasas. Már a bejátszásban hallottam, hogy itt valami teljesen másról van szó. Meghallgattam többször. Mitől más? Ugyanúgy szólnak a csapkodások, mégis más.
Azt lefüleltem, hogy a hangszerekkel szépen kitapétázta az égboltot. Nincsenek bent a hangszerek. Az ének van bent csak. Ettől lebeg a zene, olyan ez a hangolás, mint a profi cuccok, bárhogy állítod, jól szól. Na de hogy csinálta ezt? Mert nem a sztereó pan-nal rakosgatta az égboltra a hangszereket, se a térhatással. Akkor mivel? Két nap után eszembe jutott valami. Ezer évvel ezelőtt csináltam egy pseudo sztereó cuccot, ami a mono jelből csinált egy sztereó jelet. Úgy, hogy fázis eltolódást csinált. Ott volt egy ilyen, hogy ugyanaz a jel volt mindkét oldalon, de a fázis eltolódás térhatást idézett elő. Régebbi puccos analóg cuccokon volt ilyen kapcsoló, sokáig divatban volt és valóban hatásos volt. Érezhető volt ahogy kinyílt a tér.
Gondoltam ez a megoldás. De semmi ilyet nem találtam a Cubase-ban. De attól még ott lehet valahol. Aztán gondoltam egyet, s megdupláztam a sávokat. Egyiket elcsavartam jobbra, a másikat balra. Lett belőle egy kis tapéta, de nem az igazi. A fázisok még nem tolódtak el.
Közben tovább ástam a német fickó után. Nehéz órákba tellett kifaggatni a netet róla. Úgy lehet ezt, hogy ha egy halovány cikket, utalást kap az ember valamire, le kell kapcsolni egy egy kommentelőt, s annak a nevére keresni, kiderül rögtön anyja s apja s unokatestvére, hogy annak a barátja most hol iszik sört, a fészre posztolva párolgó sörét. Egyben félelmetes is. De csak annak, akinek van mitől félni. Rá akartam kérdezni a pasasra hogy csinálta a keverést, de nem tettem.
Visszamentem a német eredmény hirdetésre s elkezdtem hallgatni a több mint 150 jelentkező felvételeit. Jó, nem mind, mert mind ugyanúgy szólt, szarul.
Aztán jött a nagy felfedezés, összehasonlítottam a nyertes felvételét és az enyémet. S rájöttem, van a dologban egy óriási, eget verő turpisság. A pasas felcsavarta a bpm-et, gyorsabb, azaz magasabb az ő keverése. Az eredeti fájlok 120 bpm-ban vannak, ő felhúzta 128 bpm-re. Ez a magyarázata a szép hangnak, a szép cineknek. A dinamikának.
Nosza megint dolog elé nézek.
Mert hogy akkor most mi volt előbb a csürke vagy a tojás?
A szervezők szándékosan adták le lehangolva a fájlokat, hadd kínlódjon a marhája, megérdemli, ha nem veszi észre hogy valami baj van, vagy trükközött a német, látván, hogy szar a felvétel s kicsípte egy kicsit, hogy eladhatóvá váljék.
Mert arra is ráéreztem, hogy a cél itt nem a kreativitás, hanem hogy te mind hangmester mennyire vagy képes eladható terméket előállítani.
De ez sem a lényeg. A tanulás a lényeg. Meg az, hogy felvillanyzott. Felpörgette az agyamat. Kihívás. Képes vagyok rá?
De most egy hétre elteszem a keverést, érjen az agyamban. Meg csillapodjanak a rezgések. Aztán újból előveszem s kikeverem a véglegest.
Ha be tudom ide szúrni, addig szóljon az első cubase mixem.
Mugomichael by Mugomix 
És ugyanez drumless változatban....elő lehet szedni a lábasokat, fedőket...
Drumless Billy Jean Mugomix

Iskola

Az ember azt mondaná, hogy te, amikor gyerek voltam, utáltam az iskolát, értelmetlen, felesleges időtöltésnek gondoltam, láttam, éreztem, ilyenkor az ember azt mondaná, hogy persze, minden gyerek utálja az iskolát. De felnőttem, ha az Úr ad még tíz évet, hogy ne épp hatvan előtt nyuvadjak ki, legyen préjzingolva neve, viszont én most is tiszta szívből utálom az iskolát, értelmetlen, felesleges időtöltésnek találom.
Lehet, hogy emiatt büntet a sors, hogy most fiam révén újra kapom a házi feladatokat. S csak állok, s próbálom megérteni, hogy miről is van szó, a román nyelvtanban, a matekben, s még a magyarban is, s szívemből kifakadó mély keserűséggel, a világ összes fekete bugyraival a lelkemen felsóhajtok, hogy minek ez a felesleges megpróbáltatás, úgy rám, mint a gyermekek részére?
Mondom a fiamnak, most jövök rá, hogy valami nincs rendben ezzel az iskolás mesével, mert én örökké bukásra álltam mindenből, matekből egyszer meg is buktam. Pótvizsgáznom kellett. Mégis, fel tudok építeni egy házat a fülitől a farkáig, s becsszó, ha kell nekem terv, vagy több mint tíz elhasznált miniszteri lap hátsó fele. Hogy akkor most vagy én vagyok ilyen klingon földönkívüli, vagy valami nincs rendben ezzel az iskolával.
Ha nem lett volna Kiss Lajos a magyar tanárom, aki mosolyogva besétált a kezében Jókai Mór „A kőszívű ember fiai”-val s nem olvastatja velünk ott több órán át, én talán sosem tettem volna rá a kezem semmiféle könyvre.
Emlékszem év végén hozzá mentem, s mondtam neki, hogy tanár úr, hányassal fog lezárni, mert jegyet sosem adott. (csak reméltem, hogy magyarból legalább nem állok bukásra). Azt mondta, hogy a jegyek dolga nem a magáé, hanem az enyém.
S csak évtizedek múlva értettem meg, hogy utána ezt is mondhatta volna: Ha maga nem szereti meg az írást, olvasást, semmi értelme az egésznek.
Volt aztán a praktika óra, apukám csinált nekem egy szerszámos ládát, mert volt ugyan az a szar üzleti, de tudtam, hogy emiatt megint ki fognak nézni. S úgy is volt. Egyszer kitépték a kezemből, odacsapódott, kinyílt s minden szanaszét szóródott a lépcsőn lefelé. Sírtam mérgemben, s haragudtam, hogy miért nem lehet nekem is az az üzleti szar, hogy ne tűnjek ki. Mert érdekes, a szabadság, az egyedi akkor is üldöztetve volt, nem holmi összeesküvő társaság által, hanem az emberi butaság, önzés és irigység által. Amit úgy látszik sem iskola sem semmi nem tud formálni, csak az ásó kapa s nagyharang.
Mert azt mondtam, hogy forgassuk feje tetejére az iskolát. Ne legyenek elméleti órák, hanem csak kézműves órák. És adjuk meg az esélyt a gyermekeknek, hogy válasszák ki maguknak azt az ágazatot, amelyiket akarják. Próbáljanak ki több mindent. És ne korbeli osztályok legyenek, hanem ágazati osztályok, ahol legyenek a nagyobb diákok azok az előrehaladottak, akik meg tudják mutatni az ágazat szépségét, mesterségét, és a tanár legyen a mindenkori Kiss Lajos, aki nem szociális szintekre ossza a közhangulatot, hanem ama krisztusi elv szerint, hogy amit magadnak kívánsz...
Gondolatban ezt végig futottam s lejátszódott előttem néhány forgatókönyv vázlat: meglehet, hogy az eddig elméletből jeles deákokról kiderülhet, hogy semmire sem foghatók, az elméleti iskola bálványozott kitüntetettjeinek dicsősége romba dőlne, s vele együtt a szociális felsőbbrendűségi hatalmuk is.
Noha mindenki azt szajkózza, hogy nincsenek szakemberek, de senki nem tesz semmit ez irányba, az iskola úgynevezett elméleti zseniket szívja ki a gyermek társadalomból, akiket aztán fűtött, légkondicionált irodákba tuszkolnak, papírtologatóknak, a hatalom szavazógépének statisztaként használva. Egy ágazat, ahol sosem történik semmi, emberek akik aztán ökörségeket álmodoznak a fészbukkon biokertről, világbékéről, szabadságról s demokráciáról, de soha arrébb nem tettek egy faágat.
Ha egy román tanár nem érti meg, hogy hiába a nyelvtan tanulása, ha a gyermek nem érti a szót, ha egy magyar tanár nem érti meg, hogy hiába magoltat be verselemzést a gyerekkel, ha az nem éhes a betűre, egy matek tanár ha nem érti meg, hogy a 0,00000000006-os szám az életben sosem jelenik meg, hogy ez egy értelmetlen filozófálás a semmiről, akkor mindezek hiába élnek, fogyasztják a levegőt, s hiába kényszerítik a gyermekeket az iskolába.
Úgyhogy ebben a purgatóriumban másodszor veszek részt ebben az életben, és most sem találok benne semmi értelmeset.
Ha a purgatórium egy olyan hely, ahol az ember úgy gondolja, hogy a vétkesek majd megigazulnak, az ember istene majd megbotránkozva fogja konstatálni, hogy a purgatórium sötét poklaiban az emberek viccelve fognak továbbra is ellenállni, nincs esély rájuk csak az ásó kapa s nagyharang.
Mert azt mondja a fiam, mintha valami nagyon viccest mondana: Tudod, hogy nálunk van az a mondás az iskolában, hogy egy mindenkiért és mindenki egyért...nos, ha ötön kiflivel dobálóznak, akkor mindenkitől eltiltják a kiflit. Azért az öt gazemberért a többi nem ehet kiflit. De a jegyeket bezzeg nem osszák meg az egy mindenkiért és mindenki egyért szellemben. Hogy aki kettest kap, meg aki tízest, osszák meg egymás közt a közösség szellemében.
Ja nem...nevettem, az élet nem így működik...
És ezután olyan beszélgetésünk volt, amit: 1.) nem szeretnék a nyilvánosságra hozni, 2.) mert nincs értelme a nyilvánosságra hozni.

A segély

Vannak témák, melyeket a homály fedi.
Például van ez a kis vállalkozás dolog. Mikor azt mondja a tévé, hogy a kis és közép vállalkozások, utána jártam, arról van szó, hogy a kis vállalkozásnak gyakorlatilag száz alkalmazottas gyárat neveznek, nem egy kis műhelyben bütykölő asztalost. Az ilyen kis műhelyben bütykölő asztalost, susztert legfeljebb engedélyezett fizikai személynek nevezik, ha van mersze egy ilyennek egy ilyen engedélyt kikérni. Olyan az ilyen, mint mikor egy embernek van egy hektár földje s azt művelgeti. Vagy van tíz tyúkja az udvaron. Ezek nem vállalkozások, ezek szánalmas, túlélésre koncentráló önálló tevékenységek. Ezek az önálló tevékenységek kihalóban vannak.
Kihalóban vannak, mert kihalóban van az az elgondolás is, hogy önálló. Gyakorlatilag nincs ilyen, hogy önálló. Minden összefügg, mindenki függ valamilyen rendszertől, és nem kell túl sok rossz indulatot beletenni, hogy kimondhassam: pontosan ez a cél, hogy ne legyenek független emberek.
Az ezzel foglalkozó szakma, a gazdasági elemzők is messze elkerülik az önálló ember törekvéseit, az ember törekvéseit az önállóságra, sőt, ahol csak lehet bagatellizálják, gúnyolják, taknyolásnak nevezik. Néha viszont a fekete gazdaság egyik rákfenéjének is nevezik az önálló tevékenységből élő embereket.
A kocsmaitatta politika is, amit a közember fogyaszt, ami lehullik a reál politika konyha szennyeseként, azt érezteti, hogy a liberális és globalizációs törekvések juttatják az embert a szolgaságra. Habár szerintem a liberálisra keresztelt szabadság és a globalizációs mumusba öltöztetett emberi jogok gyakorlása nem lehet az emberiség rákfenéje, sőt a felszabadítója kéne legyen.
Érdekes, hogy mégis: az önálló ember, a szabadság, az egyetemes emberi jog úgy van feltálalva a politikai konyha hulladékaiból, hogy az valami elképesztő rossz legyen. Nem más ez, mint egy rosszindulatú és szánt szándékkal való félre magyarázás. A mélységek megértésében elfáradt emberiség meg nem boncolgat, megeszi a feltálalt moslékot. S innen ered ez a borzalmas félreértéses hadjárat az egyébként eddig egymást megértő emberek közt.
Ennek véget kéne vetni. De ezt nem lehet pár megafonnal elintézni.
Ezt csak belülről lehet ujjá szülni. Tudatosan kell odahatni.
Az sem egy normális helyzet, hogy az önálló állattartó, akinek mondjuk van nyolc tehene, az nem tudja eladni a tejet. Senki ne beszéljen nekem modern gazdasági rendszerekről, ha a paraszt a masszív tejét legfeljebb egy lejbe tudja eladni literét, amíg az üzlet polcain négy, öt lej litere a hígított, paszírozott tejnek. És ismétlem, szerencsés az a gazda, akinek beveszik a tejét és valamikor ki is fizetik.
Jön a marketinges, és azt mondja, hogy nem elég ügyes a paraszt, nincs marketingje, azért nem tudja eladni a tejét. Tehát ez a fajta megállapítás a félre magyarázott globalizáció egyik legízléstelenebb szellemi terméke, ez a sátáni lelkülete, mert a fáradságosan dolgozó ember szellemi és lelki tarsolyába tapos, megkérdőjelezi annak épségét, és nem titkoltan fel akarja számolni. Így eredményezve a szánalmasan kínlódó ember imázsát. Tehát nem példaképként jelenik meg előttünk az önállóan dolgozó ember, aki ellátja magát, családját, és a társadalom javára hasznos tevékenységet művel, hanem a rendszer ellen, a fehér gazdaságot fúró terroristaként, bűnözőként jelenik meg.
Hogy a helyzet mennyire abszurd és csúfondáros, mi sem jellemzi ezt, mint a segély rendszer. Olvasom, hogy a szárazság miatt hektáronként 400 lej segélyt fognak kiosztani a gazdáknak. Mennyire cinikus és ironikus ez. Mert mire fel adják ezt a segélyt? Hogy támogassa a gazdát a saját lejáratásában?
Most gondoljunk bele, mekkora informatikus rendszerre van szükségünk ahhoz, hogy „látni” tudjuk a gazdák föld, állat állományát, számon tudjuk tartani azokat, országos irodák, megyei irodák, községi irodák, terepre kijáró ellenőrök, akik számolják, ellenőrzik, lajstromozzák, aztán kiosszák a mindenkire jutó segélyeket. Minden tehén fülében ott a vonalkód, azoknak mind van írott és informatikus adatlapja, raktárak, szerverek, mind fűtött, illetve légkondicionált irodákban, épületekben.
S akkor ebben a modern figyelő rendszerben nem tudjuk megoldani a tej értékesítését. Van róla grafikon, hogy melyik tehén mennyit ad, de nem tudjuk eladni. Nos, én nem hiszem, hogy képesek vagyunk ezt lajstromozni, de nem tudjuk eladni, mert egy fene nagy, misztikus dolog lenne ez.
Nem is kell egyéb összeesküvés tervekre gyanakodni, mindez nagyon egyértelműen bizonyítja, hogy a gazdasági ellehetetlenítésünk a cél.
Ugye a kommunizmus is csúfot űzött a köz vagyonból, a szükség szerinti elosztás krisztusi gondolatával, így a globalizáció és liberalizmus is csúfot űz a szabadságból s az emberi jogokból.
Ma az az ellenálló, aki sötétben dolgozik, nem adja meg magát a rendszernek. Minél több ilyen ellenálló születik, támogattatik, van esély bármire is.
Le kell mondani a segély rendszerekről, és kezdjünk el egymástól vásárolni.
Nincs semmiféle egyéb más módszer erre, a politika velőig lejáratta magát, maga Krisztus is ha jelöltetné magát, egy délután keresztre feszíti a saját népe.
Minél jobban meg akarjuk érteni a politika motivációit, annál mélyebbre altatnak, hipnotizálnak az érvekkel.
Benne vagyunk egy örvényben, melyben minden kapálózásunk ellenére fulladunk.
Ahogy aggódó, külföldön élő ismerősömnek mondtam, nincs más tennivalónk, mint dolgozni és dugni. Mert a többi már meghalad minket. Ez már a pokol tornáca. Ahogy nagymamám szokta mondani...
És minden angyalságunk ellenére önkéntesen szítjuk a tüzet a fortyogó szurkos kazánok alatt...

A fehér sem mindig hó

Nem szép dolog a rugdosás, én mégis első percben éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a Petra kamerás csajjal, aki menekülőket rugdosott. Az egyik, hogy az ellenzéki média hisztérikusan felkapta. Mert ugye odaát Magyarországon most menekült áradat van. S vannak akik pánikba estek s vannak akik bármit követ el a kormány, nem jó, kritizálnak csak a kritika kedvéért. De megoldást nem ad senki, még legalább egy teadélutános beszélgetés erejéig sem. Azt vettem észre, hogy három értékes napot elcsesztek az ellenzéki médiások ezzel a Petrával, holott kétszer is hivatalosan megbánta tettét. Tehát az ellenzéki média bekapta a témát, elcsúszott, magyarán egy tál lencséért eladta örökségét. Ilyenkor arra gondolok, hogy ez a Petra meg volt bízva egy ilyen diverzióra: kezdjél el rugdosni, s az ott tébláboló megannyi filmező, fotós meg szétrobbantja a médiát veled...Mondjuk az is nevetséges volt, ahogy a menekülők szanaszét futkostak és szemmel láthatóan több volt a stáb, mint a menekült.
De ami mondjuk inkább megkapott engem, hogy valamiért átéreztem ezt a rúghatnékot, pedig mint kiderült életpályámból, egy fürjet sem vagyok képes levágni, nemhogy embert bántsak, mégis volt az életben pár helyzetem, amikor rúghatnékom támadt. Hogy nem rúgtam, az azért volt, mert nem voltam elég gyors.
Akkori barátomnak volt egy ilyen heppje, hogy a cigány telepre segélyeket szokott vinni. Hogy kísérjem el. Szóval az ember gondolná, hogy a jótett szép dolog s az ember végre látni fog néhány mosolygós cigányt is, nemcsak mindig sírost. Mikor kinyitotta a hátsó ajtót, a cigány hadsereg engem szabályosan félre lökött, a barátomra meg rátelepedtek és szó szerint kirabolták az autót, s mint később kiderült, a zsebeit is szépen kiürítették.
Bennem természetesen indulatok kavarogtak, s ha valaki mondja, nem hiszem el. Csalódtam az ilyen segítséges formákban, és abban a formában is, hogy cigánynak taníts szakmát, mert a hálája az volt, hogy kirabolták a szerszámaimat. Lehet, hogy néhány seggberúgás szétosztása hasznosabb lett volna mindenkinek. Tehát ezt az érzést valamiért át tudtam érezni s nem találtam éppen olyan égbekiáltó bűnnek, hogy a csaj ott elkezdett rugdosni. A helyzet szerencsétlensége, hogy gyermekeket talált el. Ez ama luciferi gondoskodás, ha az ember esik, züllik, akkor legyen botrányos.
De valljuk be, hány szülőről tudjuk, láttuk, hogy verik, rugdossák a gyerekeiket, házastársaikat s nem teszünk se panaszt, de szóvá se tesszük senkinek, úgy könyveljük el, hogy a szülő privát dolga. Igen az ő dolga, de a gyerek nem tulajdona, a társadalom, különösen egy zárt közösség felel a tagjaiért, neki kutya kötelessége szólni érte. De nem, általában az ilyen evolúciós és genetikai szemét ott van a társadalom élén és noha fogcsikorgatva, de a nép imádja. Mert általában az ilyen mindenben agresszív és rugdosva, bántalmazva törtet, gázol, erős, vagyonos lesz és mint a meggazdagodás ikonját bálványozzák.
A filmekben van ilyen, hogy a feleség azt mondja a férjének: aranyos vagy, jó szerető, jó apa, szereted a házi munkát, mindenben ott vagy, segítesz, kiviszed a szemetet, a gyermekekkel foglalkozol, feláldozod önmagad, és igen, a szomszéd egy szarházi, neked az ellentéte, veri a családját..... viszont nézd meg, hogy van pénze, sikeres.
Azért mondom, hogy ízléstelennek tartom ezt a hirtelen nagy szakmai gerincességet, hogy lám a csaj rugdosta a szegény menekülőket.

Mondjuk azt sem értem, hogy ha háborús övezetet Isten vagy Allah segítségével el tudtad hagyni, nem fulladtál bele a tengerbe két kiskorú gyermekeddel, akkor az első szabad országban miért nem hagyod magad regisztráltatni? Ezt se értem. Ez a hisztérikus szajkózás, hogy meg se áll Svájcig, Dániáig, mert ott van az ígéret földje. Mert ott mi? Onnan már nem rúgnak seggbe? Ha úgy neki veselkedett a nyugati világnak, mert ott a szabadság s gazdagság vár rá, miért nem mutatja ezt kulturált viselkedésével? Miért nem megy a hivatalos útvonalon? Nekem eszembe nem jutna pattogni, csapkodni, hanem örvendenék, hogy számba vettek, s nem vagyok többé űzött vad. De úgy látszik itt nagyobb a tét, mint kikerülni a háborús övezetből és biztonságos országba jutni.
Lehet ez csupán fanatizmus, irreális begerjedés, egy átgondolatlan, gyermekes vágy. Viszont egy biztos, bármi ez, a makacsság a menekültek részéről, felettébb gyanús.

Érdekes viszont a dolgok menete. Erre is felfigyeltem.
A budapesti keleti pályaudvaron felgyűlt több ezres menekültsereg mint egy vezényszóra erőltetett menetelésbe vágott. Volt ugyan ennek egy előjátéka, a focis szurkolók hőzöngtek, de szerintem nem az ettől való félelem borzolta meg a darázsrajt. Inkább olyannak hatott, mintha ez lett volna a jel.
A második fontos dolog amire felfigyeltem, mert amíg ezek a dolgok zajlottak, kerestem a híreket, hogy vajon Amerika és Orosz mit csinál, mit mond? Semmi. Nagy csend. Aztán abban a pillanatban, hogy Magyarország lezárta a határt, hirtelen megszólalt az amerikai is, meg az orosz, hogy hirtelen helyzet van, nem tudnak kiegyezni, kié legyen az iszlám állam. Mármint kinyírásilag. Mintha lenne egy ilyen, hogy be kell várni bizonyos fázisokat, s akkor lépünk tovább.

Mit értsen ebből a mintiai asztalos? Vagy az angolba emigrált magyar, ki kipécézte a három gyermek utáni segélyt, míg a vitéz férj valahol tolja a taligát, vagy éppen alagsorban mosogat?
Azt kéne értse ebből a mindenkori búslakodó magyar, hogy soha jobb alkalom és motiváció nincs az összhang keresésére. Mert akkora a széthúzás, az egymás ellen hergelés, hogy ez lesz hamarabb a vesztünk, nem a világ etnikai vagy vallási átrendeződése.
Viszont pont ebbe az irányba nincs senkinek semmiféle ötlete és úgy látszik igény sem megfogalmazódva.
Marad az evolúció, a természet törvénye, túlél az erősebbje. Mert ahol nincs ész, ott van gyökér. S a gyomok irtó életképesek s termékenyek.

A röhej csúcsa meg az, hogy ez a migráció nemcsak szemmel láthatóan el akarja kerülni ezt a balkáni blokkot, de esze ágában sincs letelepedni benne. Ez pedig egy mennyei áldás, úgy kéne tekintsünk rá, mint előny, hogy szépen elkezdjünk építkezni. A kiment hazai okosok szépen hazajönnek, s nincs más, mint itthon kitalálni valamit. Kiharcolni, elűzni a beteges, korrupt politikusokat s egy új gazdasági koncepciót kitalálni.
Fiókokban biztos vannak elképzelések.
De amíg rugdosó Petrákkal van elfoglalva a média s általa manipulálva a tömeg, azok a fiókok egyhamar nem nyílnak meg.

Minden rendben: semmi se változott



Csodálkozva hallom a román tanárnő osztályzási stílusát, nem tagadom, nem voltam jó tanuló sosem, ezerszer fontosabb dolgokkal voltam mindig elfoglalva, mint az iskola, viszont az én időmben sosem volt kettes vagy hármas ha tegyük fel bármiben "tabula rasa" is voltam. A semmit tudás osztályzata a négyestől indult, még a mi időnkben is, amikor az iskola még iskola volt, a mai öregek nosztalgiázása szerint is. Hármast ritka esetben adtak, amikor az ember a tudatlansága mellett pofátlan is volt.
Hunor fiam nem olvasott semmiféle tizenkét román könyvet sem a vakációban, abból kifolyólag, hogy nem tud románul. Viszont másfél hónapig napi rendszerességgel egy egy órát tanulta a román nyelv alapjait. Most a román tanárnő valószínű úgy érzi, hogy ezáltal Hunor vele szemben tiszteletlen, hogy a tizenkét román könyvet nem olvasta ki, ezért kettest ígért a füzetébe. Aki valamilyen hazudást tudott kinyögni, azzal nem bajlódott a tanárnő. Hunor őszintén annyit mondott, hogy nem olvasott semmit, de nem tudta elmondani, hogy erőfeszítéseket hajtott végre a román nyelv elsajátítása érdekében, holott szülői véleményem: a genetikája nehezen fogadja be a románt.
Ezek szerint továbbra is marad a képmutatás, a triblizés, hogy túléljük a hatodik osztályt is. Lehet, hogy a tanári kar el van foglalva a programmal s a miniszteri abszurditásokkal, de nem kéne szem elől téveszteni a gyermekek lelki világát sem. Amikor a gyermekek elkezdenek őszintén beszélni, kiderül, hogy félreérthetetlenül átlátnak mindenen s bár kényszeríteni lehet őket, de becsapni nem...

Bezúgás (archív 2004)

Ötödik osztályban az első óránk magyar óra volt. Sosem felejtem el.

Bejött Kiss Lajos a magyartanár, üres kezekkel. Semmi napló, semmi aktatáska. Csak a szürke öltönye és magabiztos mosolya. Magas, erős férfiember volt. Félelmetesen erős volt a nézése. Fél évszázad tekintett le ránk.



Kezeit állandóan dörzsölte, mintha kezet mosna. Csak csendben nézett bennünket a katedra mellől, sejtelmesen mosolyogva, hogy csak a hideg rázott minket. Egyszer csak rámutat az első padban ülő diákra, és azt mondta: „zúgja a magyar ábécét!


- á, bé, cé, ööööö…- nem tudta tovább. Majd a mellette levőre mutatott: -Zúgja a magyar ábécét!

- á, bé, cé, dé, ef… – dettó. Nem tudta. Így jött a harmadik, a negyedik, a húszadik, a harminchatodik. Senki nem tudta. Senki nem tudta elmondani a magyar ábécét. Sem a rossz tanuló, sem a legjobb. Szégyenben telt el az óra. Az a nagy önteltség, hogy mi már ötödikesek vagyunk, miszlikbe ment. Senkivé váltunk egy óra alatt. Azzal eresztett szünetre minket, hogy jövő órára mindenki hússzor leírja a teljes magyar ábécét.

Tésztaszelet! Gondolhatnátok.

Móricka is így képzelte.

Szépen hazamentünk, és nyelvtankönyvből, szótárakból kikerestük az ábécét, böcsülettel hússzor le is írtuk, abban hiba nem volt. Csakhogy egyikünk sem írta le a teljes magyar ábécét. Kiss Lajos csak magabiztosan, mosolyogva nézte át a füzeteket, mindegyikre azt mondván, hogy: „az ön ábécéje nem teljes.”

Felírta a táblára a teljes magyar ábécét. Csak ültünk, megmerevedve. Mintha látomást láttunk volna. Egyből lehullt a lepel. Mint egy kellemes dallam állott előttünk a teljes magyar ábécé. Ott volt bennünk, mióta a világ, mégsem láttuk. Nem értettük.

Megéreztük, hogy mostantól megváltozik az életünk. Eddig mentünk egy irányba, ezentúl elindulunk egy más irányba. Olyan volt életünkben a magyar ábécé megismerése, mint amikor egy ember egy útkereszteződéshez ér és a táblák határozottan ide, vagy oda irányítják. Hiába indulsz egy irányba, ha teljesen máshova akarsz érni. Megértettük, hogy nekünk el kell indulni egy irányba, és meg volt mutatva az irány is.

Osztálytársaim mind nagy emberek lettek. Mérnökök, vállalkozók. Van köztük tudós is, híres politikus is. Egyetemi tanár is vagy három. Pap is. Én csak a harmadik tanuló voltam. Hátulról. De azért belőlem is lett valami. Szeretem a munkámat, és jól érzem magam, mint magyar. Magyartanáromnak is köszönhetem ezt.

Mikor lebetegedett, meglátogattam. Felkerestem otthonában. A gázművek udvarán egy raktárban volt az ágya. Mellette egy asztal. Villany nem volt a szobában. Mikor meglátott, nem állt neki filozofálni, hogy milyen fontos a magyar nyelv, hanem nyakon csípett, seggbe rúgott és kizavart a szobából: -Maga miért nincs most iskolában? Menjen tanulni haszontalan kölyök, mert utcaseprő lesz magából!

Tudom, hogy szeretetből tette, nem akarta megsajnáltatni magát. De nem is sajnáltam. Előttem úgy állt, mint Dávid a parittyájával, aki bármekkora óriást le tud győzni. És le is győzte. Legyőzte bennünk a beolvadás, árulás hajlamát.

Azóta sokszor elgondoltam, mi tartotta benne a hitet abban a fűtetlen szobában? Senki sem látogatta. Nem került bele a nagyok könyvébe. Vállalta a névtelenséget, szegénységet. Miért? Miért nem tépte a haját, hogy így nem érdemes magyarnak lenni?

Mitől van nekünk jogunk ezerszer kevesebb áldozatért többet igényelni?

Bárcsak átéltétek volna azt a seggberúgást.

Fülitől a farkáig

A pincétől a padlásig. Ponciustól Pilátusig.
Alkatrészes üzletekben nem leplezett undorral nézik közel harminc éves népiszekerem (VW) fékpumpáját, hogy legfeljebb szerdára, de az se biztos találni fog e, ki tudja ezekkel a régi dolgokkal hogy van. Közben azon tünödtem, miért ülnek a számítógépek előtt mind ilyen megtermett, izmos emberek, tetkókkal, speci dizájn szakállakkal s mind komor tekintetekkel, látszik komor tekintetükön, hogy nehezükre esik a polcig csoszogni s levenni onnan egy dobozt, ha netán mégis lenne alkatrész, így hálistennek a gép azt mutatja nincs a sztokkon.
Harmadik helyre megyünk, közben mondom a szerelőnek, nem rejtetten biztatva, kételkedését feloldva, egyben kilátástalan helyzetemet bizonygatva, hogy engem az Úr sosem hagyott kocsi nélkül 24 órára sem.
He-he. Mondja alázatos iróniával. Mintha a zúr dóga lenne az ilyesmi. Gondoltam hozzá, alázatos bólintásommal. Hej, ha tudná az ember, mennyi mindent köszönhetek én ennek az Úrnak, de hiába mondanám, bizonyságtételem nem érne semmit. Manapság az ilyen megélések nem számítanak, amikor jönnek a megmondók s mindenre kioktatnak, mi a jó, mi a rossz. Nem számít más vélemény.
A harmadik helyen persze volt fékpumpa. Nem ugyanolyan, de pont talált. S ilyen gagyi cégtől. Vállalom a gagyit, mondom, úgyis gagyira épül az egész életem. Lett fékem. Hónapok óta centizem az autókat s hol volt fékem, hol nem. Sokszor volt katarzisos megélésem a gyomor, szív kiugrással.
Alig aludtam el, kicsit levezetni a több hetes fékstresszt, költ a feleségem, hogy folyik ki minden, eldugult a lefolyó. Jocó kétségbeesetten, hogy úszik a fürdő lent. Persze, mondtam, láttam, hogy dugulás van a rendszerben, de gondoltam majd vasárnap reggel ráér vele foglalkozni.
Épületgépészeti tervezésemkor nagyon sokat nyomott a latban, hogy kilenc évet a cipőgyár víztisztító állomásán dolgoztam s ott megismertem a csőrendszerek heppjeit s a szarlé filozófiáját, természetét. Emiatt tettem minden komolyabb sarokhoz, elágazáshoz ilyen vizitáló csatlakozást. Most kiderült, jó ötlet volt. Mert kicsavartam az egyik fedelet, bele kis vizet, megdögönyöztem egy léccel a lerakódott, kövesedett sittet, s le is folyt az ülepítőbe. Ennyi volt. De aztán ezalkalommal kiszívtam a lét az ülepítőből s némileg a vastagját is puhítottam vendégvízzel. Érdekes, hogy ahova kifolytatom a használt vizet (sitt) ott nem ég ki semmiféle növényzet. Sőt, tavasszal ott zöldül minden a leghamarabb. Úgy látszik, hogy mégsem olyan mérgező anyagokat használunk a házi takarítás procedúrájában.
Aztán elhagyatott kertembe mentem, s nagy csodálkozásomra beérett a szőlőm. Asszem van már hat éve, hogy elültettem. Csak az idén termett gyümölcsöt. Az az apró, kék szemű. De milyen finom az íze. Jól esett a saját szőlőmből enni. Hogy a fene essen bele, hogy nincs időm kertészkedni. Mert rátelepedtem a műhelyre ezerrel, hogy azokat a nyavalyás hiteleket kezdjem el rendezni, mert ha szánalmas is meg kétségbeesett a próbálkozásom, de egyetlen lehetőségem. S van nekem egy ilyen fixem, hogy az ember tegyen meg minden tőle telhetőt.
Jól megfogalmazta ez a Karcsi, hogy akkor én pro menekült vagyok. Legalábbis fészbukkos megosztásaimból ez következtethető le. Valóban, ha muszáj ilyenképpen elszakítani a dolgokat, akkor legyek pro menekült. Igen, sajnálom azokat a szerencsétlen embereket, asszonyokat, gyermekeket. Egyébként nem szeretem a cigányokat sem, de amikor egy este egy kuka mellett egy elesett cigány öregasszonyt emeltem fel, ki bűzlött az alkoholtól, nem azt néztem, hogy ki s mi, hanem azt néztem, hogy egy elesett ember. Mikor feltápászkodott, s rám nézett torz arcával s homályos szemeivel, meg sem tudott szólalni egy darabig, aztán intett s mondta, hogy rendben van, csak elesett...de én aztán szerencse a sötét utcákban nem látszott, de férfi létemre megkönnyeztem ezt az elesett állapotot. Eltelt azóta már huszonvalahány év, de nem tudom elfelejteni azt a tekintetet. S ma is, hiába haragszom valakire, valakikre, ha élethelyzet van, nem nézem se a nemzetet, se a fajt, se a következményeket. Mert ott abban a pillanatban vagyok én és van az Isten. Itt ér össze az ujjunk, ha van ilyen, és nem a hegyen, nem a bolthajtás alatt.
Élek én itt a környéken románnal, cigánnyal, s jól jönne néha egy jó magyar csevegés, de tudom, hogy ez az akármilyen magyar csevegés nem jön sosem ingyen, mindig kisírt olcsó és sok munkával jön, de néha nekem ez is megéri. Legalább abban a pár percben kiloptam némi magyar csevegést, ami igaz nem elég holmi elvek letisztítására. Engem más nemzetiség vagy vallás sosem akart megtéríteni. Ha valaki bírálta nézeteimet az mindig a sajátomtól jött. Neki nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég magyar, elég hívő s ilyenek.
Viszont megfigyeltem, hogy sehol nem hallok hangos „Isten neve legyen áldott” felkiáltásokat a keresztények részéről, noha ezen ihletettségű kultúrájára hivatkozva gyilkolná halomra az iszlám menekülteket, kik viszont bárhol vannak, nem szégyellik istenüket dicsőíteni: „allahu akbar”!
He-he.
Ilyen az európai isten hatalma. Amilyen a hite, olyan az istene is. Egy nyámnyila Bambi. Aki jó-jó, hogy isten, de maradjon ő csak mint kulturális pokróc s ott a kifestett bolthajtások alatt. Mert egyébként nem ő az aki ezt a világot rendezi s uralja s nem tőle függ a világ sorsa.
Jól mondta ez a Karcsi, nagyjából a kereszténységnek vége. Ehhez annyit fűznék még a magam részéről, hogy nem a muszlimok miatt vége, hanem a hitetlenség miatt és attól a ténytől, hogy az emberek hiába veszik ajkukra Isten nevét, nem hisznek hatalmában. Elfogyott Isten az ember lelkéből, fantáziájából, nem múzsája többé az emberiségnek a mennyei Atya.
Ez mindennek a mozgató rugója s értelme.
Nem pánikba kéne esni, hanem keresni Istent.
Mert az sem normális, sőt egy skizofrén helyzet, hogy ősi belső értékekre hivatkozva, faji felsőbbrendűséget féltve, menekülő embertömegek szenvedését elnézni, sőt kárát akarni, ellenük gyűlöletre szítani. Alávalóságok ezek, nem emberi értékek. Ez nem európai érték. Ez bunkóság.
Igen, ilyen értelemben pro menekült vagyok.
S a többire azt mondom: „Nem hagy el az én Uram!”

Mert ez az én bizonyságtételem:
Elvesztettem az ember istenében a hitet. De sosem az Istenbe vetett hitemet. Akitől azt is elfogadom, hogy ha meghalok, jön a nagy semmi és sötét. Láttam a hatalmát s dicsőségét míg éltem. (ez apropó a „he-he”re).

Cubase. És dob.
Annyi videó tanít használni ezt a Cubase virtuális stúdiót, de egyik sem mutatja be az alapokat. Elvesznek a részletekben, mintha az ember tudva születne. Már egy hete keresem, hogyan tudnék egy virtuális szintétizátort a stúdióhoz csatlakoztatni. Se hivatalos honlapokon, se amatőrökön nem találok rá utalást. Átböngésztem a használati utasítást is, semmi.
Egy 2008-as, archivált román fórum oldalain, átolvasva türelemmel minden hozzászólást, egy rövid mondatban találtam meg a megváltó választ: „amikor letöltöd a plugint, a Cubase/vstplugins mappába (director) irányítsad a letöltést”. Ennyi. Hogy miért nem tudnak ennyit beírni a használati utasításba ezek a megacégek? Talán öt mondatban le tudnák írni a Cubase használat lényegét, miért nem teszik, nem értem. Mindent így ki kell imádkozzak a netről.
Mindegy.
Fel tudom már tölteni a mid fájlos zenéket, szépen kibontja a sávokat, már tudom a keverőt lehívni, alap állításokat, most tanulom a midin belül cserélni a virtuális szintétizátorokat, s a yamaha billentyűmmel csatlakozni hozzá. Öröm és élvezet gagyi billentyűvel profi hangzásokat megszólaltatni, még szerencse, hogy dinamikus billentyűzetre opcionáltam.
Az a tervem, hogy meglévő számokat átírok, átkeverem, a hangzásokat saját ízlésemre (másoknak ízléstelen) formálom, majd rádobolok, azt bekeverem...magyarán játszom. Rengeteg negatív energiát csapol le lelkemből ez a műkedvelő zenélési projekt.
Igen, a dobterem hangja is alakul. Az akusztikus visszhang elnyelésére szivacs paneleket ragasztgattam használt szivacs matracokat felaprítva. Nagyon jól elnyelte a visszhangot, de kezdtek letompulni a hangok. Megmaradt kisméretű 25x20 cm-es fatáblákat vágtam egyformára s négy centinként tíz mm-es lyukakat fúrtam beléjük. Felcsavaroztam a falra vagy másfél négyzetméternyit, s megelégedéssel nyugtáztam, hogy a dob hangszíne kezd megelevenedni. A visszhangból csökkenve, a hangszín egyre tisztul. Jó az irány. Arányosan kell akusztikázni többféle anyaggal. Azt hiszem ez a lényeg.
A dobokkal is folyton kísérletezek. A pergővel követtem el extrém beállításokat. Irtó jó, különböző hangzásokat lehet belőle kicsikarni. Felső membrán lazításával, feszítésével, illetve a rugókkal játszva, itt vagy ott szivaccsal lefogva, más és más a tónusa, lecsengése. Én a rövid lecsengésű hangját szeretem leginkább. Páf. Ennyi.
Főképpen hangzásilag szeretem a dobot. Nem a játék technikai oldaláról. Nincsenek olyan ambícióim, hogy egyik kezemmel hármat, másikkal négyet, lábaimmal ötöt, hatot verjek egy időben. Ez már olyan mint az irodalom ama műfaja, ahol az ember már nem érti miről írnak.
Figyelem ennek a Michael Jacksonnak a Billy Jean számát, mert tanulásnak most ezt futtatom a cubase-n, s nem értem, miféle elgondolásból, érzésből tud úgy énekelni, hogy a ritmika megy egyfelé s az éneke másképpen. Jó az összhangja, nem kritizálom, csak nem értem. Na de nem hiába hívják pop királynak. Ilyet csak ő tud. Amíg az egyest megpöccinti, ami ugye a ritmika atyaúristene, addig eldanol egy virágéneket. Kell ehhez valami mennyei tehetség ennyire átérezni a zenét s a ritmust. Nehéz dal lesz ez nekem. Keresek is majd másat. De megtévesztett a könnyed ritmusa és dobja. Viszont ha leszívom a dobot, nem biztos, hogy követni tudom az éneke szerint. Legfeljebb ha az éneket is megszüntetem amíg felveszem, a basszust s kíséretre hagyatkozva, ami elég egyszerű egyébként.
Na így.

Nincsenek már

Nincsenek már Pilátusok,
kik Jézus elé állván mondják:
"kezembe adtak téged, mit csináltál?
Király vagy e csakugyan?"

Nincsenek már Pilátusok,
kik kimenjenek a zsidókhoz mondván:
"Én nem találtam benne semmi bűnt,
ezért Őt elbocsátom!"

Nincsenek már Pilátusok,
kik háromszor is visszamennek,
s bűnt nem találván Benne,
„Feszítsd meg”-re kezet mossanak.

Nincsenek már Pilátusok,
kik a csőcselék s főpapok lármájában
a hallgatag Jézust kérdjék:
„Micsoda az igazság?”

Kolbászkerítés

Ilyen fídbekkek (visszajelzések) jöttek akkoriban külföldre menekült barátaink, rokonainktól, hogy fél év után lakás, kocsi, üdülés s ezekhez hasonlók. Mi itthon meg a régi szokás szerint számoltuk a banikat egyik fizetéstől a másikig, s ha nem volt gyomrunk hajnali kettőkor tojás, olaj, tej vagy cukor sorba beállni, ettük a konzerves „koszticát” vagy „fászolátát”, ami mellesleg pirított hagymával nem is volt olyan rossz, a jegyre vásárolt kenyérrel. Milyen szerencséseknek tudtuk magunkat, hogy volt egy szomszédunk, aki néha ide adta a kenyérjegyét, mert öregek voltak s nem ettek minden nap egy kenyeret fejenként.
Ma visszaemlékezve erre, azért csodálatra méltó, hogy mennyi konzerves paszuly főzeléket lehetett kapni, tiszta bio termékekből összefőzve. Amíg ezen konzervek virítottak a polcokon, nem volt aggodalomra ok.
Ezért van az, hogy ma is, ha valahol megvendégelnek étellel, kinyalom a tányért, néha nem veszem észre magam, csak a vendégelő ledöbbent arcáról látom, hogy valamit eltúloztam. Pedig nem, csak nem szeretek csúfolkodni az étellel. Nálunk disznó nem élne meg. Legfeljebb néhány csirke, a feleségem szerint, mert annyit morzsálunk...

Persze nem hittem az olyan meséket, miszerint fél év után lakás, kocsi meg üdülés, csak hát az ember nem volt honnan erről bebizonyosodjon, s akkor maradt a hallgatólagos beleegyezés, hogy nétené mit jelent ez az Amerika. De hát ha így is lett volna, nekem sosem volt pénzem elmenni busszal egyik városból a másikba, nemhogy Amerikába. A helyi buszokon is sokszor mentem jegy nélkül. Mert nem volt.
Ez a helyzet némileg változott aztán a 89-es események után, mert azután jött az a rész, hogy az ember 24-ből 16-ot ledolgozhatott. S akkor ez szer huszonöt év, egyértelműen nem volt ideje az embernek erről gondolkodni, vagy blogolni. Legfeljebb sejteni, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés. Legalábbis ez az egyetlen biztos információ keringett a ki meg bemenők szájából: „ ne gondold, hogy odakint kolbászból van a kerítés”. Többet nemigen lehetett megtudni tőlük, de nem is voltam sosem az az indiszkrét személy, aki kényelmetlen helyzetbe hozzon bárkit is.

Eszembe jut az a frusztrált afgán ott a riviérán, aki nem akart becsekkolni minket a lefoglalt fapados barakk szállóba. Vágta a reggelihez való cipót. Mosdatlan kézzel, eléggé dühös mozdulatokkal, kendőzetlenül kifejezte utálatát minden iránt. Fenyegetőzött. Rendőrséggel, afgán barátaival, hogy jönnek s kiirtanak minket. Azért jut ez eszembe, mert elnézem azokat a szerencsétlen menekülteket, akik fejvesztve s űzve mindenhonnan, mindenkitől, gyalog vándorolnak embert meghaladó erővel országokon át, egy jó világ reményében. Hogy ha nyolc év után felébrednek egy ilyen fapados szálló alagsorában cipót hasogatni s fáradt, rongyos románokkal hajnalban bajlódni, mit fognak mondani? Szerintem azt, hogy óh, bárcsak maradtam volna otthon az Isis ellen harcolni.
Most nem utalok én arra, hogy menjenek haza verekedni. Nem. Ez most lehetetlen, embertelen. Mindenki védi az életét s szeretteit, akik még megvannak. Ez a helyzet, a pillanat normalitása. Mint ahogy mindenféle előre látás ellenére a helyzet megkéri tőlünk, hogy méltósággal, emberségesen álljunk hozzá ehhez az ember áradathoz.
Csak így elgondolkodtam, hogy ez a csóró menekült, nyolc év múlva milyen frusztrált lesz egy kaszinó alagsori mosodájában, s mikor ráeszmél, hogy egyetlen fejlődési útja legfeljebb a murokpucolóig mehet.

Itthon sem valami fényes a helyzet. Mikor úgy éreztem, hogy Kolozsvár kiszorít magából, engem, aki gyakorlatilag lepisilt majdnem minden főtéri épület sarkát már gyerek korában, és nem volt ismeretlen kis utca számomra, azt is tudtam melyik kerítés mögül ugathat rám egy hülye kutya, éreztem, hogy mennem kell, mert megfulladok. A tömbház, az irdatlan forgalom, a rohanás. S főképpen, hogy a románok úgy belakták a várost.
Akkor fordultam le a biliről, amikor a nagyanyám lakásából egy regáti, aranyláncokkal tele román házaspár túrt ki. Vagyis nem ők, hanem nagyanyám magányba fulladt egoizmusa, mert félt minket bevenni társbérlőnek, hogy kirakjuk az utcára. Rémrendes volt nagyanyám. Csak nem nézett, ha látott is, előre, hogy gyakorlatilag az unokáira milyen világ vár, ha nincs hol lakjanak.
Itt Déván, sőt Mintián, azt se tudják mivel eszik a magyart. Valamiféle nyámc vagy? Azt kérdezte egy olvasottabbnak tűnő emberke. Nem, mondom, magyar vagyok. Még sosem éreztem át, hogy mennyire nem értik miről beszélek, de most megértettem. Tehát nem is kisebbség vagyok, hanem egzotikus. Or something.
Földes Lacit hallottam egyik este, hogy kérem, Déván nagyon szegények a magyarok, mégis valami beindul, ha József Attilát szavalok nekik. Így egy utazó szemében a dévai magyarság. Nem tudom mi indul be József Attilától, de a dévai magyarság nem valami szegény. Nincs kolbászból a kerítés, de nem tudok senkiről, aki éhezne. Vagy nélkülözne. Pedig ott voltam a forrásnál, ahol bugyog a nyomor pokla. De még azok sem éheznek. Folyik vígan az alkohol, hegesztik a szivart, s vígan donganak a legyek, de szerintem nem ezeknek olvasta fel József Attilát. De távol álljon tőlem, hogy bántsam Földes Lacit. Imádom, szeretem. Hallgatom, amint lehet. Csak hát lám ő sem tud belelátni mindenbe.
Az életben egyensúlyt nem lehet tartani, csak ha mindannyian rajta vagyunk a hintán, s mindegyikünk a maga módján próbál egyensúlyozni. Ha a kommunizmusban nevelkedett generáció nem érzi át, mit jelent a saját lakás, mert ugye legtöbben repartícióilag kaptak lakást, nyalósabbja válogatja, jobb helyre is, a mostani fiatalság legnagyobb része emiatt kényszerül idegenbe kolbászkerítésekre vadászni. Nincs saját kuckójuk. És ebben a rendszerben nem is lesz sosem. Kint legalább ki tudják fizetni a lakbért, s valamennyire élni is tudnak.
Mert ugye senki nem olyan hazafi vagy gyáva, mint én és a feleségem, hogy beköltözzünk egy tyúkpajtába, kimeszelvén azt, s mint a cigányok éljünk benne. Semmint egy afgán, egy paki vagy feka vegyen engem púpra, ahogy kintről beszélnek ezekről hű magyarjaink, inkább keresem a közös pontokat a már őslakosnak számító románnal, kinek már ismerem szándékait, s ki már nem akar engem kinyírni, mert tudja, hogy lassan elfogyok. Idővel. De a román végtelenül kitartó, mikor munka nélküli haszonról van szó.
Történelmet élünk meg. Látjuk a szemeink előtt, mint változik az idő. Heves tiltakozásunk mit sem ér. Nyilakat is hiába hegyzünk, nincsenek olyan céljaink, amit életre halálra űznénk. Az iszlám népességgel szemben tehetetlenek vagyunk. A dühük is erősebb, elszántabbak. Vallásuk is erősebb. Mi a kereszténységgel elpuhultunk. Ellangyosodtunk. Magunk kárára fejlesztettük egyéniségünket. Olcsón adjuk magunkat. Alázatban élünk.
Kéne ebből tanulni, csipkedvén magunkat, megtanulni az összetartást, gazdaságilag, nem kocsmailag, sem imailag. Konkrétan.

De hát ez a bajunk nekünk, hogy nincsenek élő modelljeink, akiktől eltanulhatjuk a know how-t. Ilyen kocsmamodellek vannak, nagypofájú szélsőségesek, akik nem magyar kocsiból pofáznak, hanem méregdrága Porsche-ból.
Kevés az az élő modell, aki itthon kezdett valamit a semmiből, munkából, szorgalommal, s nem valamiféle segély trükkel, vagy külföldi dolgozással ment valamire. Tisztelem és csodálom azokat az embereket, akik itthon hozták létre a magyar álmot, de ezek egyik sem ilyen kokárdás magyar, sörét otthon issza, miközben dolgozik, nem pofázik, nincs is jelen sehol, viszont van háza, s gyermeke építi mellé a saját házát. S ha belelát az ember a kulisszák mögé, kiderül, hogy nem félnek, hogy a gyermekei az utcára teszik őket öregeket. Ha ezt kérdezném tőlük, kinevetnének, hogy te mit képzelsz, bolond vagy?

Ezek a szegény menekültek nem hibásak. Részvétem irántuk. Én sem sajnálnák tőlük ételt, vizet, benzint sem, némi időt sem. Szegények többszörösen sújtva voltak, vannak és lesznek. Mert mikor megérkeznek majd a holylandba, rájönnek, hogy ott sincs kolbászból a kerítés.
S az már a holyland lakói gondja, hogy kikre hagyják házaikat, földjeiket.
Remélem okosabbak lesznek mint a mi őseink...

Scarlett s az ősi ritmus statisztaként...

Scarlett besétált az életembe s vele Cubase. Igaz nem cédén, hanem onlájn, igaz nem örökre, hanem próbaverzióként, amit harminc nap után újra aktiválhatok. Ezt sem értem, az enyém is, de mégsem. Igaz olcsón vettem, hármat az egyben címszó alatt, de mégis jól esett volna cédén.
Nézem a Cubase tutoriálokat, ilyen tanító filmecskéket s nem értek semmit belőlük. Mint az iskolában, percenként hatvan klikk és negyven apró információ, de egy hete még nem tudom a szintit felvenni. Más agyra tervezték ezt a programot.
Lemondtam a következetes dobtanulásról, inkább azt dobolok, ami jön. Hagyom, hogy megszólaljon belőlem az ősi ritmus. Érdekes dolgok jönnek elé. Szerintem egy dobtanár megfogná a fejét. S mint reménytelennel feladná. Rájöttem, nem feltétlenül az óraszám a fontos, hanem a hangulat. És hogy ez a hangulat mit hoz elő. Vagy a fáradságot és kedvtelenséget fel tudja e oldani a ritmus? S akkor csak halkan lábdob s lábcin. Egyet-kettőt, hármat-négyet. S ha jön valami jön, ha nem nem. De általában aztán jön. S a csak öt perc elhúzódik húszba. S persze a nyegle hangerő is megbátorodik. De így rájöttem, a dobok halkan is szépen szólnak. A cinek is suhintva, nem csapva szólnak szépen.

Ráeszméltem, a fiam otthoni hét éve megnyúlt tízre. Átálltam a statiszta szerepembe. A megfigyelő. A résen levő. Szól majd, ha a gép vírusos, s újra kell installálni. S akkor megtisztelve érzem magam.
Saját szobája lett, amit kétnaponta porszívóz. Viszont már az asztalnál eszünk együtt.
Skype-n tanul románul. Ez persze az én zseniális ötletem volt. Ajánlom a kedves minisztereknek s annak seggnyaló professzorainak, akik nem akarják elfogadni, hogy magyar anyanyelvű gyermeknek a román nyelv idegen nyelv, hogy nézzenek bele fiam jegyzeteibe, hogy mit jelent magyarként románul tanulni. S ha őszintén meg akarjuk érteni s nem rákényszeríteni a szülőket a guglival házi feladatokat kimásolni, érdemes rajta elgondolkodni. Ha lehetne, a román órák alól kivenném a fiamat, mert semmi értelme azoknak, és nyugodtan engedném vizsgára az ilyen skype-s módszer után, mert tudom, hogy az átmenetit megírja. De így, kétlem, hogy bármit is megért belőle, mert egyszerűen nem érti a román szavakat. Még a román anyanyelvűeknek is nehéz az anyag, hát még a magyaroknak? És szó köztünk maradjon, annyira borúsak, negatívisták és tragikusak ezek a román írók, hogy borzalom. Elnézem ezt a Ion Creangöt. Mindenki el van ájulva, hogy mennyi jópofaság van benne. Hát végig lopkod, bajt halomra hoz, hazudik, s erre azt mondják boldog gyermekkor. Hogy bezzeg régen. Bezzeg régen mi? Hagyjuk az ilyen hamis ömlengéseket.