Fülitől a farkáig

A pincétől a padlásig. Ponciustól Pilátusig.
Alkatrészes üzletekben nem leplezett undorral nézik közel harminc éves népiszekerem (VW) fékpumpáját, hogy legfeljebb szerdára, de az se biztos találni fog e, ki tudja ezekkel a régi dolgokkal hogy van. Közben azon tünödtem, miért ülnek a számítógépek előtt mind ilyen megtermett, izmos emberek, tetkókkal, speci dizájn szakállakkal s mind komor tekintetekkel, látszik komor tekintetükön, hogy nehezükre esik a polcig csoszogni s levenni onnan egy dobozt, ha netán mégis lenne alkatrész, így hálistennek a gép azt mutatja nincs a sztokkon.
Harmadik helyre megyünk, közben mondom a szerelőnek, nem rejtetten biztatva, kételkedését feloldva, egyben kilátástalan helyzetemet bizonygatva, hogy engem az Úr sosem hagyott kocsi nélkül 24 órára sem.
He-he. Mondja alázatos iróniával. Mintha a zúr dóga lenne az ilyesmi. Gondoltam hozzá, alázatos bólintásommal. Hej, ha tudná az ember, mennyi mindent köszönhetek én ennek az Úrnak, de hiába mondanám, bizonyságtételem nem érne semmit. Manapság az ilyen megélések nem számítanak, amikor jönnek a megmondók s mindenre kioktatnak, mi a jó, mi a rossz. Nem számít más vélemény.
A harmadik helyen persze volt fékpumpa. Nem ugyanolyan, de pont talált. S ilyen gagyi cégtől. Vállalom a gagyit, mondom, úgyis gagyira épül az egész életem. Lett fékem. Hónapok óta centizem az autókat s hol volt fékem, hol nem. Sokszor volt katarzisos megélésem a gyomor, szív kiugrással.
Alig aludtam el, kicsit levezetni a több hetes fékstresszt, költ a feleségem, hogy folyik ki minden, eldugult a lefolyó. Jocó kétségbeesetten, hogy úszik a fürdő lent. Persze, mondtam, láttam, hogy dugulás van a rendszerben, de gondoltam majd vasárnap reggel ráér vele foglalkozni.
Épületgépészeti tervezésemkor nagyon sokat nyomott a latban, hogy kilenc évet a cipőgyár víztisztító állomásán dolgoztam s ott megismertem a csőrendszerek heppjeit s a szarlé filozófiáját, természetét. Emiatt tettem minden komolyabb sarokhoz, elágazáshoz ilyen vizitáló csatlakozást. Most kiderült, jó ötlet volt. Mert kicsavartam az egyik fedelet, bele kis vizet, megdögönyöztem egy léccel a lerakódott, kövesedett sittet, s le is folyt az ülepítőbe. Ennyi volt. De aztán ezalkalommal kiszívtam a lét az ülepítőből s némileg a vastagját is puhítottam vendégvízzel. Érdekes, hogy ahova kifolytatom a használt vizet (sitt) ott nem ég ki semmiféle növényzet. Sőt, tavasszal ott zöldül minden a leghamarabb. Úgy látszik, hogy mégsem olyan mérgező anyagokat használunk a házi takarítás procedúrájában.
Aztán elhagyatott kertembe mentem, s nagy csodálkozásomra beérett a szőlőm. Asszem van már hat éve, hogy elültettem. Csak az idén termett gyümölcsöt. Az az apró, kék szemű. De milyen finom az íze. Jól esett a saját szőlőmből enni. Hogy a fene essen bele, hogy nincs időm kertészkedni. Mert rátelepedtem a műhelyre ezerrel, hogy azokat a nyavalyás hiteleket kezdjem el rendezni, mert ha szánalmas is meg kétségbeesett a próbálkozásom, de egyetlen lehetőségem. S van nekem egy ilyen fixem, hogy az ember tegyen meg minden tőle telhetőt.
Jól megfogalmazta ez a Karcsi, hogy akkor én pro menekült vagyok. Legalábbis fészbukkos megosztásaimból ez következtethető le. Valóban, ha muszáj ilyenképpen elszakítani a dolgokat, akkor legyek pro menekült. Igen, sajnálom azokat a szerencsétlen embereket, asszonyokat, gyermekeket. Egyébként nem szeretem a cigányokat sem, de amikor egy este egy kuka mellett egy elesett cigány öregasszonyt emeltem fel, ki bűzlött az alkoholtól, nem azt néztem, hogy ki s mi, hanem azt néztem, hogy egy elesett ember. Mikor feltápászkodott, s rám nézett torz arcával s homályos szemeivel, meg sem tudott szólalni egy darabig, aztán intett s mondta, hogy rendben van, csak elesett...de én aztán szerencse a sötét utcákban nem látszott, de férfi létemre megkönnyeztem ezt az elesett állapotot. Eltelt azóta már huszonvalahány év, de nem tudom elfelejteni azt a tekintetet. S ma is, hiába haragszom valakire, valakikre, ha élethelyzet van, nem nézem se a nemzetet, se a fajt, se a következményeket. Mert ott abban a pillanatban vagyok én és van az Isten. Itt ér össze az ujjunk, ha van ilyen, és nem a hegyen, nem a bolthajtás alatt.
Élek én itt a környéken románnal, cigánnyal, s jól jönne néha egy jó magyar csevegés, de tudom, hogy ez az akármilyen magyar csevegés nem jön sosem ingyen, mindig kisírt olcsó és sok munkával jön, de néha nekem ez is megéri. Legalább abban a pár percben kiloptam némi magyar csevegést, ami igaz nem elég holmi elvek letisztítására. Engem más nemzetiség vagy vallás sosem akart megtéríteni. Ha valaki bírálta nézeteimet az mindig a sajátomtól jött. Neki nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég magyar, elég hívő s ilyenek.
Viszont megfigyeltem, hogy sehol nem hallok hangos „Isten neve legyen áldott” felkiáltásokat a keresztények részéről, noha ezen ihletettségű kultúrájára hivatkozva gyilkolná halomra az iszlám menekülteket, kik viszont bárhol vannak, nem szégyellik istenüket dicsőíteni: „allahu akbar”!
He-he.
Ilyen az európai isten hatalma. Amilyen a hite, olyan az istene is. Egy nyámnyila Bambi. Aki jó-jó, hogy isten, de maradjon ő csak mint kulturális pokróc s ott a kifestett bolthajtások alatt. Mert egyébként nem ő az aki ezt a világot rendezi s uralja s nem tőle függ a világ sorsa.
Jól mondta ez a Karcsi, nagyjából a kereszténységnek vége. Ehhez annyit fűznék még a magam részéről, hogy nem a muszlimok miatt vége, hanem a hitetlenség miatt és attól a ténytől, hogy az emberek hiába veszik ajkukra Isten nevét, nem hisznek hatalmában. Elfogyott Isten az ember lelkéből, fantáziájából, nem múzsája többé az emberiségnek a mennyei Atya.
Ez mindennek a mozgató rugója s értelme.
Nem pánikba kéne esni, hanem keresni Istent.
Mert az sem normális, sőt egy skizofrén helyzet, hogy ősi belső értékekre hivatkozva, faji felsőbbrendűséget féltve, menekülő embertömegek szenvedését elnézni, sőt kárát akarni, ellenük gyűlöletre szítani. Alávalóságok ezek, nem emberi értékek. Ez nem európai érték. Ez bunkóság.
Igen, ilyen értelemben pro menekült vagyok.
S a többire azt mondom: „Nem hagy el az én Uram!”

Mert ez az én bizonyságtételem:
Elvesztettem az ember istenében a hitet. De sosem az Istenbe vetett hitemet. Akitől azt is elfogadom, hogy ha meghalok, jön a nagy semmi és sötét. Láttam a hatalmát s dicsőségét míg éltem. (ez apropó a „he-he”re).

Cubase. És dob.
Annyi videó tanít használni ezt a Cubase virtuális stúdiót, de egyik sem mutatja be az alapokat. Elvesznek a részletekben, mintha az ember tudva születne. Már egy hete keresem, hogyan tudnék egy virtuális szintétizátort a stúdióhoz csatlakoztatni. Se hivatalos honlapokon, se amatőrökön nem találok rá utalást. Átböngésztem a használati utasítást is, semmi.
Egy 2008-as, archivált román fórum oldalain, átolvasva türelemmel minden hozzászólást, egy rövid mondatban találtam meg a megváltó választ: „amikor letöltöd a plugint, a Cubase/vstplugins mappába (director) irányítsad a letöltést”. Ennyi. Hogy miért nem tudnak ennyit beírni a használati utasításba ezek a megacégek? Talán öt mondatban le tudnák írni a Cubase használat lényegét, miért nem teszik, nem értem. Mindent így ki kell imádkozzak a netről.
Mindegy.
Fel tudom már tölteni a mid fájlos zenéket, szépen kibontja a sávokat, már tudom a keverőt lehívni, alap állításokat, most tanulom a midin belül cserélni a virtuális szintétizátorokat, s a yamaha billentyűmmel csatlakozni hozzá. Öröm és élvezet gagyi billentyűvel profi hangzásokat megszólaltatni, még szerencse, hogy dinamikus billentyűzetre opcionáltam.
Az a tervem, hogy meglévő számokat átírok, átkeverem, a hangzásokat saját ízlésemre (másoknak ízléstelen) formálom, majd rádobolok, azt bekeverem...magyarán játszom. Rengeteg negatív energiát csapol le lelkemből ez a műkedvelő zenélési projekt.
Igen, a dobterem hangja is alakul. Az akusztikus visszhang elnyelésére szivacs paneleket ragasztgattam használt szivacs matracokat felaprítva. Nagyon jól elnyelte a visszhangot, de kezdtek letompulni a hangok. Megmaradt kisméretű 25x20 cm-es fatáblákat vágtam egyformára s négy centinként tíz mm-es lyukakat fúrtam beléjük. Felcsavaroztam a falra vagy másfél négyzetméternyit, s megelégedéssel nyugtáztam, hogy a dob hangszíne kezd megelevenedni. A visszhangból csökkenve, a hangszín egyre tisztul. Jó az irány. Arányosan kell akusztikázni többféle anyaggal. Azt hiszem ez a lényeg.
A dobokkal is folyton kísérletezek. A pergővel követtem el extrém beállításokat. Irtó jó, különböző hangzásokat lehet belőle kicsikarni. Felső membrán lazításával, feszítésével, illetve a rugókkal játszva, itt vagy ott szivaccsal lefogva, más és más a tónusa, lecsengése. Én a rövid lecsengésű hangját szeretem leginkább. Páf. Ennyi.
Főképpen hangzásilag szeretem a dobot. Nem a játék technikai oldaláról. Nincsenek olyan ambícióim, hogy egyik kezemmel hármat, másikkal négyet, lábaimmal ötöt, hatot verjek egy időben. Ez már olyan mint az irodalom ama műfaja, ahol az ember már nem érti miről írnak.
Figyelem ennek a Michael Jacksonnak a Billy Jean számát, mert tanulásnak most ezt futtatom a cubase-n, s nem értem, miféle elgondolásból, érzésből tud úgy énekelni, hogy a ritmika megy egyfelé s az éneke másképpen. Jó az összhangja, nem kritizálom, csak nem értem. Na de nem hiába hívják pop királynak. Ilyet csak ő tud. Amíg az egyest megpöccinti, ami ugye a ritmika atyaúristene, addig eldanol egy virágéneket. Kell ehhez valami mennyei tehetség ennyire átérezni a zenét s a ritmust. Nehéz dal lesz ez nekem. Keresek is majd másat. De megtévesztett a könnyed ritmusa és dobja. Viszont ha leszívom a dobot, nem biztos, hogy követni tudom az éneke szerint. Legfeljebb ha az éneket is megszüntetem amíg felveszem, a basszust s kíséretre hagyatkozva, ami elég egyszerű egyébként.
Na így.

1 megjegyzés:

  1. Tetszik ez a tanulási foolyamatod. Nem úgy, mint a gyerekek, hogy ráéreznek, és utána elindul minden magától, hanem megfigyeled, megérted, és kipróbálod.

    VálaszTörlés